Papír

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Egy papírtömb
Különböző papírok, amiket naponta használunk

A papír vékony anyag, amelyre írnak, rajzolnak, nyomtatnak ,színeznek vagy amelyet csomagolásra használnak. Rostok összepréselésével készül, jellemzően növényi rostokból, cellulózból képezve, melyet az összekuszálódott szálak, és egy kémiai kötés, a hidrogénkötés tart össze. Alapanyaguk szerint két fajtát különböztetünk meg:

  • természetes papír,
  • szintetikus papír.

A név eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A papír szó egy ókori egyiptomi írásra használt anyag görög elnevezéséből, a papiruszból származik, mely az alapanyagául szolgáló növényről kapta a nevét.

A papírok csoportosítása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Összetétel szerint:

  • fatartalmú,
  • félfamentes,
  • famentes.

Négyzetméterenkénti tömegük szerint:

  • lágypapír,
  • lemez,
  • karton.

A természetes papír[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A papír nagyrészt növényi eredetű rövid rostokból áll. Ezek vizes szuszpenzióból való kiszűrése, összekuszálása, préselése és szárítása útján készül. A természetes papírt – viszonylag gyorsan lebomló anyag lévén – hagyományosan környezetbarátnak tekintik.

A papír története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Története szorosan összefügg az írás történetével. Az ember a beszéd megjelenése óta szükségét érezte az információ lejegyzéséhez és továbbításához az élet szinte minden területén. Ennek a technikai fejlettségtől függően más-más lehetőségei voltak. Az ősember egy edénybe kavicsokat dobálva számolta a napokat és a barlang falára rajzolta a vadászat emlékeit. Később megjelentek olyan anyagok, mint a fakéreg, a kőlap és az égetett agyagtábla. Az agyagtáblát Mezopotámiában használták, innen származik a legrégebbi írásos emlék.

Megközelítőleg 5000 évvel ezelőtt már készítettek papiruszt a főleg a Nílus deltájánál termő papiruszsásból. A növény különböző részeit számos dologra felhasználták, étkezéstől a ruhakészítésig. A papiruszlapot a szár puhább belső részéből állították elő. A hosszabb írásokat csíkszerűen egymáshoz ragasztották, a két végére fapálcákat ragasztottak, és tekercs formájában tárolták, a fontosabb iratokat fahengerbe tették vagy bőrbe tekerték. Az egyiptomiak később iparszerűen űzték a papirusz gyártását, és több száz évig ellátták a környező államokat is. Ám a később kialakuló politikai helyzet miatt Egyiptom beszüntette a papirusz kivitelét, ezért a környező országok más anyag után kényszerültek nézni.

A kis-ázsiai Pergamon városában állították elő a pergament. Állati bőrből készítették, amit finomítottak és fehérítettek. A pergamen hamarosan kiszorította a papiruszt, de azokban az országokban, ahol gyártották, még pár száz évig használatos volt. A pergament hajtogatni is lehetett, és így alkalmas volt könyvtest készítésére. A 3–4. században kialakuló kódexek is pergamenre íródtak, egészen a papír megjelenéséig.

Papírkészítés az ősi Kínában

Kínában valószínűleg már időszámításunk előtt ismerték a papírt. Megjelenéséig főleg selyemre és bambusz-szeletekre írtak. A feltalálója nem ismert, az viszont bizonyos, hogy Tsai Lung, az udvar egyik minisztere 105-ben egy rendeletében megállapítja a papírra írt beadványok érvényességét. Főleg a selyemhernyó tenyésztéséhez is fontos eperfából és bambusznádból készítették. A gyártás titkát sokáig őrizték Kínában, és hosszú idő kellett az ismeretek elterjedéséhez. Az első gyárat a Kínába vezető kereskedelmi út egyik fontos állomását jelentő Szamarkandban alapították, miután 751-ben a Talasz folyónál a kínaiak vereséget szenvednek az araboktól és a fogságba került kínai papírkészítő foglyoktól az arab mesterek eltanulták a papírkészítést. Szamarkandban kezdődött el az arab papírkészítés torténete. Innen terjedt el azután a papírgyártás tudománya először a mohamedán országokban. A 8. században Arábián és Észak-Afrikán keresztül jutott el Európába.[1]

Az arabok elsősorban rongyot használtak alapanyagnak, ez terjedt el Európában is. Magyarországon az első papírmalmok valószínűleg a 16. század első felében Nagyszebenben és Brassóban létesültek. A papír gyártásának technikája sok évszázadon keresztül változatlan maradt. A 18. században megjelent a hollandi malom, amit Hollandiában találták fel, innen származik a neve is. Az igazi áttörés 1799-ben történt, amikor egy papírgyári munkás, Louis Robert feltalálta a síkszitás papírgépet.

A papírgyártás egészen a 19. századig meglehetősen körülményes és drága maradt, egészen addig, míg a papír előállítására el nem kezdték használni a gőzhajtású papírmalmot, ami fából állította elő a papírgyártáshoz szükséges rostokat. Az 1871-ben megjelent Vasárnapi Újság így számolt be erről az újításról: „Dublin mellett egy kereskedő oly módszert talált fel, melynek segélyével fából papirt készít. A fa egészen rostokká romboltatik és egy 200 1. légnyomásu gőzkatlanba helyeztetik, a honnan mint sárgás kásanemü folyadék kerül ki. Ebből készül a papir. Mondják, hogy az ily módon elkészült papir ép oly jó, mint a rongyból készült.”[2]

Alapanyagai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ha újonnan gyártják, az 1 tonna fehér papír előállításához szükséges anyag és energia:

  • 417 m³ víz,
  • 1700 kg fa (kb. 15-17 fa),
  • 717 kWh energia,
  • 181 kg mészkő,
  • 87 kg kén,
  • 6 tonna gőz,
  • 60 kg klór.

Előállításra felhasználhatnak egyéb cellulóztartalmú anyagokat, szalmát, rongyot, hulladékpapírt stb. 1 tonna hulladék újságpapírból 12 fa anyagának megfelelő papír állítható elő.

A gyártás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fa alapanyagból való gyártás menete:

  • a kivágott fa kérgét lehántják, a megtisztított részt apróra darabolják;
  • vegyszerekkel vagy gépi darálókban leválasztják a cellulóz rostokat, ennek eredménye egy sűrű pép;
  • a pépet többször öblítik és mossák, többnyire klórral fehérítik;
  • a pépből egy szitaszalag kirázza a vizet, a maradék széles papírlappá áll össze;
  • a papírszalagot nedves görgőkön és melegített hengereken futtatva megszárítják;
  • az elkészült papírt feltekercselik.

Hogy milyen fajta lesz a papír, az a pépesítésnél dől el. Vegyszeres pépesítéssel erős papírt állítanak elő – ilyen például a nyomó- és az írólap, az élelmiszeres zacskó és a hullámkarton doboz. Ez az eljárás nem túl hatékony, mert a fának csak egy részéből lesz papír. A folyamat „iszapos” hulladékát (a fa vegyszerekkel kevert maradékát) rendszerint elégetik. A gépi pépesítés nagyjából kétszer több energiát fogyaszt, de a fa 95%-át papírrá alakítja. Az ilyen papír általában gyengébb minőségű, könnyebben sárgul: főként újságokat, telefonkönyveket nyomtatnak rá.

Szintetikus papírok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mesterséges polimerekből (kőolajszármazékokból előállított óriásmolekulából) készül, a hagyományos papírgyártástól csekély mértékben vagy teljes egészében eltérő módokon. Több fajta szerkezeti felépítésű lehet. Külsőre a legtöbb fajtája alig különbözik a természetes papírtól. Bizonyos fajták elszakíthatatlanok, nehezen gyűrődnek, vízhatlanok, nem penészednek. Meleg hatására nem sárgulnak. Az olajos anyagok jól megtapadnak rajta, viszont sok esetben nehezen száradnak, és a vizes tinta összeszalad a felületén. Csak műanyagalapú ragasztó használható hozzá, de oldószerektől megduzzadhat. A természetes papírhoz hasonlóan éghető, de annál erősebben képes elektrosztatikusan feltöltődni.

Többféle előállítási módjai vannak:

  • jelentős mennyiségű műszál belekeverése a rendes papírpépbe (ez megegyezik a hagyományos papírgyártással);
  • levegőben összekevert műszálak összepréselése és összeolvasztása melegítéssel;
  • levegőben összekevert műszálak kötőanyagba mártása, majd kiszűrése és szárítása;
  • polimerhártyák bevonása porózusos réteggel (máz).

Mechanikailag ellenálló papírok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bizonyos polimeralapú papírok nagy mechanikai igénybevételnek is ellenállnak, de az eddig gyártott legerősebb papírt grafénból készítette egy orosz-holland kutatócsoport.[3] Jellemző, hogy a mechanikailag erős papírokat sokszor nem nyomtatási célra készítik, sokkal inkább fóliaként alkalmazzák őket, technikai célokra, kompozitok készítéséhez például a repülőgépiparban.

Felhasználás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Karcsillag.jpg

Napjainkban a papírra főleg nyomdai úton, elsősorban ofszet nyomdai eljárással készítenek nyomatokat.

A másik fő felhasználási terület a csomagolás iparág, amely egyre jelentősebbé válik környezetvédelmi szempontból is. Az újra hasznosított papír csomagoló és tárolóanyagok kevésbé terhelik a környezetet, mint a műanyag alapú anyagok. A papírból továbbá füzeteket és könyveket is készítenek. A papírra való nyomtatást Johannes Gutenberg találta fel.

Kreatív és hobbi célokra is használják, mint a rajzolás vagy festés. A papír az alapanyaga például az origaminak is, amely magyarul papírhajtogatást jelent.

Papírszalagok megsodrásával papírfonalat is készítenek, amelyből zsineget vagy szövéssel, kötéssel, fonatolással zsákokat, kábelszigeteléseket stb. állítanak elő, de kézimunkázáshoz is felhasználják különböző dísztárgyak, dekorációs anyagok készítésére.

Érdekességek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A papír vastagsága minden félbehajtással megduplázódik, így ha egy átlagosnak vehető 0,1 mm vastag másolópapírt 42-szer félbe tudnánk hajtani, vastagsága elérné a (0,0001 m)2^{42}\approx439\,805 km-t,[4] ami meghaladja a Föld-Hold távolságot. A valóságban azonban a papír a minőségétől és a hajtogatások irányától függően csak véges számban hajtható félbe. Britney Gallivan 2011-ben állította fel rekordját, amikor egy 1200 méter hosszú wc-papírt 12-szer félbehajtott.[5][6]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Paper című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Papír témájú médiaállományokat.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]