Polimer

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Polimernek azokat a kémiai vegyületeket nevezzük, amelyek nagyszámú, egy vagy többfajta, azonos típusú atomcsoportból, úgynevezett monomer egységből épülnek fel és ezeket az építő elemeket primer kémiai kötések kapcsolják össze. [1] A polimerek elvileg végtelen sok ismétlődő egységből állhatnak, szemben az oligomerekkel, amelyeket meghatározott számú monomer alkot. A polimer kifejezés a közhiedelemmel ellentétben nem ekvivalens a műanyag kifejezéssel. A természetben előforduló polimerek mellett léteznek természetes alapú mesterséges anyagok (például viszkóz), vagy a természetben nem előforduló, mesterségesen létrehozott vegyületekből szintetizált polimerek. A polimerek önálló alakkal, térfogattal rendelkeznek.

A legelső mesterségesen előállított polimer a bakelit volt, melyet 1907-ben szabadalmazott feltalálója Leo Baekeland. [2]

Főbb fajtái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mesterségesen előállított polimerek közismert képviselője a polietilén (PE). (…-CH2-CH2-…) A nylon szó fajtanévvé vált védjegy, amellyel az amerikai DuPont de Nemours cég eredetileg a poliamid 6.6-ot (PA 6.6) forgalomba hozta. Bár az alapanyag a gazdaságosabban gyártható polietilénre változott, de a nylon ("nejlon") szó használata fennmaradt a köznyelvben.

A legnagyobb mennyiségben felhasznált polimer alapanyag a polietilén (PE, HDPE, LDPE), a polipropilén (PP, aPP, iPP, sPP)és a polivinilklorid (PVC). E polimereket tömegműanyagoknak nevezzük. Nagy jelentőségű továbbá a polisztirol (PS, HIPS, ABS…), a polietiléntereftalát (PET), a politetrafluoretilén (PTFE), polibutadién (PB, ABS), polimetil-metakrilát (PMMA), poliamid (PA), polietilén-glikol (PEG) és még számos anyag, valamint anyagkeverék. A textiliparban feldolgozott mesterséges szálasanyagok is polimerek, legfontosabbak ezek között a természetes alapanyagú (cellulózból készült) viszkóz (CV) és az acetát (CA), a szintetikus polimerek közül a poliészter (PES), a poliamidok (főleg a PA 6 és PA 6.6), az aramidok (aromás poliamidok), a poliakrilnitril (PAN), a polipropilén (PP), a poliuretán (PU).

Előnyei a fémekkel szemben:

  • kicsi a sűrűségük
  • a klasszikus értelemben korrózióállók
  • jó szigetelők, de készíthetők vezető polimerek is
  • előállítási költségük kicsi, lehetséges a termelékeny feldolgozás
  • könnyen feldolgozhatóak, rendszerint nincs szükség forgácsolásra
  • a hőre lágyuló polimerek teljes mértékben reciklálhatóak (újrahasznosíthatóak) vagy termikusan (például hőerőműben) felhasználhatók

Hátrányai a fémekkel szemben:

  • kicsi a szilárdságuk (speciális anyagok, például szálerősítésű gyanták, vetekszenek a fémekével)
  • öregszik, megfelelő stabilizálás esetén pedig nem bomlik le
  • rossz hőállóság és hővezető képesség
  • kisebb rugalmassági modulus

A polimerek csoportosítása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Előállításuk szerint[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Primer szerkezetük szerint[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Homopolimer, azonos monomerekből áll a főlánc (PE, PP, PVC, PS)
  • Kopolimer, keverék (ABS, Poliblend)

Feldolgozás szerint[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Hőre lágyuló (termoplaszt) és
  • hőre nem lágyuló (duroplaszt)

Szerkezet alapján[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • lineárisak
  • elágazóak
  • térhálósak
  • folyadékkristályok

Az őket felépítő atomok szerint[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • szerves,
  • szervetlen és
  • elemorganikus polimerek.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Borbély Endréné dr. - Vágó Katalin: Szakmai Kémia III. Műanyagok fizikája és kémiája, műanyagok feldolgozása. 98-102 Budapest, KMF Sokszorosító, 1992 ISBN 9637160
  2. Bill Bregar (fordította: Gyimesi Györgyné) : 100 éves a bakelit, Műanyag és gumi, 2007; 11. szám