Kínai harcművészet

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A kínai harcművészet, más néven vusu (hagyományos kínai: 武術, egyszerűsített kínai: 武术, pinjin: wǔshù), vagy népszerű elnevezéssel kungfu (kínai írással: 功夫, pinjin: gōngfu) olyan harcművészeti stílusok összefoglaló megnevezése, melyek Kínában alakultak ki. Ezeket a stílusokat általában a közös jellemzőik alapján különféle kategóriákba sorolják, mint a család (家, csia), irányzat (派, paj) vagy iskola (門, men). A közös jellemzők lehetnek például a különféle állatok mozgását imitáló fizikai gyakorlatok vagy kínai filozófiai irányzatok, vallások és legendák által inspirált edzésmódok. Azokat a stílusokat, amelyek a qire fókuszálnak, belső stílusnak (内家拳, nejcsiacsüan) nevezik, míg azokat, amelyek az izomzat fejlesztését és a kardiovaszkuláris erőnlét javítását tűzik ki célul, külsőnek (外家拳, vajcsiacsüan). Földrajzilag megkülönböztethetőek az úgynevezett északi (北拳, pejcsüan) és déli (南拳, nancsüan) stílusok.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kínai harcművészetek eredetét az önvédelemre, a vadászat különféle ősi módszereire és az ókori Kína katonai kiképzési módszereire szokás visszavezetni. Mind a fegyveres, mind a pusztakezes harc fontos szerepet játszott az ókori kínai katonák kiképzésében.[1][2]

Bár nyilvánvalóan az ősidőktől fogva léteztek különféle harcművészeti formák Kínában is, csak nagyon kevés részletes leírást lehet találni a 16. század előtti idők harcművészetéről. A Csing-dinasztia korától azonban számos forrás áll rendelkezésre.

A 20. század elejétől fogva igen részletes forrásokat találni, főképp mivel az 1920-as és 30-as években a Kuomintang által felállított Központi Kaosu Intézet minden harcművészeti iskoláról igyekezett nyilvántartást készíteni.

Az 1950-es években a Kínai Népköztársaság létrehozta a versenyvusut, ami a kínai harcművészetek kifejezetten versenyzésre kialakított, pontozható formagyakorlatokból álló sportverziója.

Eredetlegendák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A legendák szerint a kínai harcművészet létrejötte a csaknem 4000 évvel ezelőtt létezett Hszia-dinasztia (夏朝, Hszia csao) idejére tehető.[3] A monda szerint a Sárga császárnak nevezett Huang-ti vezette be az első harcművészeti rendszert Kínában.[4] A Sárga császárról úgy tartották, hogy mielőtt uralkodó lett volna, híres tábornok volt, aki esszéket írt az orvostudományról, az aztrológiáról és a harcművészetről.[5] Az egyik legnagyobb ellenfele Csi Ju (蚩尤) volt, aki a monda szerint a kínai birkózás (suajcsiao) elődjét hozta létre.[6]

Ókor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kínai harcművészetekre az első utalások az i.e. 5. században keletkezett Ősz és tavasz krónikájában találhatóak,[7] ahol a pusztakezes küzdelemről, valamint a „kemény” és „lágy” technikákról is szó esik.[8] Az i.e. 1. században íródott Szertartások könyve (礼记, Li csi) megemlít egy harci birkózást, csüeli vagy csiaoli (角力) néven.[9] A Han-dinasztia története (汉书, Hansu) feljegyzi, hogy a Han-dinasztia korában már különbséget tettek a kötetlen, fegyvertelen küzdelem, a shǒubó (手搏) [egyfajta ökölvívás][10] és a birkózás (角力, csüeli vagy csiaoli) között. A birkózást Sze-ma Csien is említi A történetíró feljegyzései című művében (i.e. 100 körül).[11]

A Tang-dinasztia időszakában már harci táncokról vagy kardtáncról is lehet beszélni,[12] ezeket Li Paj költő is megörökítette. A Ming- és a Csing-dinasztiák idejére a harcművészet modern koncepciói is megjelentek.[13]

Saolin harcművészete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Falfestmény a Saolin kolostorból, a 19. század elejéről: Saolin szerzetesek harcművészeti bemutatója

A saolin stílust az egyik első intézményesített kínai harcművészeti stílusnak tartják.[14] A legrégebbi ismert bizonyítéka a Saolin szerzetesek csatában való részvételének egy i. sz. 728-as sztélé, ami két eseményt is ábrázol. Az egyik a Saolin kolostor védelme 610-ben egy banditatámadás ellen, a másik pedig a hulaói csatában való részvétel 621-ben. A 8. és 15. század között nincsenek olyan dokumentumok, amelyek a Saolinok csatában való részvételére utalnának. Több 16. illetve 17. századi forrás is tanúskodik arról, hogy a Saolin szerzetesek lételemévé vált a harcművészet. Ekkortájt bukkan fel Bódhidharma legendája is,[15] egy 1624-es iratban, melyet magának Bódhidharmának tulajdonítanak.

A kései Ming-kori irodalomban számos utalást találni a Saolinok harcművészetérere szerzetesek sírfeliratain, kézikönyvekben, katonai enciklopédiákban, útileírásokban, versekben és prózai művekben egyaránt. Ezek egyikse sem utal azonban specifikus Saolin-stílusra.[16] A fegyveres Saolin küzdelemről szó esik azonban, például a bot (gùn, kantoniul gwan) használatáról, Csi Csu-kuang tábornok 紀效新書 (Csi Hsziao Hszin Su, „Hatásos technikák új könyve”) című művében. A tábornok a bot használata mellett leírta a 少林拳法 (Saolin Csüan Fa, „Saolin Ökölszabályok”) technikáját is. A könyv nagy hatással volt a harcművészetek fejlődésére Okinava szigetén[17] és Koreában is.[18]

A modern kor harcművészete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A híres Beijing Wushu Team bemutatkozó filmje. Jet Li és Donnie Yen is náluk tanult.

A 20. században drasztikus változások következtek be a kínai történelemben és társadalomban, és ezek a harcművészetek gyakorlására és népszerűségére is hatással voltak.

A Csing-dinasztia bukását követő időszakban, a japán megszállás és a kínai polgárháború alatt a harcművészet többek számára elérhetővé vált, mivel a véres események arra késztették a mestereket, hogy nyíltan tanítani kezdjenek. Többen úgy gondolták, a hagyományos harcművészetek oktatása elengedhetetlen a nemzeti büszkeség fenntartásához és egy erős nemzet felépítéséhez. Ennek eredményeképp kézikönyveket (拳谱, csüan pu) publikáltak, létrejött egy gyakorlóakadémia, nemzeti megmérettetéseket rendeztek és bemutatócsoportokat küldtek külföldre.[19] Szerte Kínában és a tengeren túli kínai közösségekben is harcművészeti egyesületek alakultak. Többek között az 1928-ban létrehozott Központi Kuosu Akadémia (中央國術館/中央国术馆, Csungjang kuosu kuan), valamint Huo Jüan-csia 1910-ben alapított Csing Vu Egyesülete is azért alakult, hogy a kínai harcművészeteket intézményesített formában oktassa és népszerűsítse.[20][21][22][23] 1932-től tartományi és országos versenyeket rendeztek a harcművészetek népszerűsítésére. Az 1936-os berlini olimpián kínai harcművészek először tartottak bemutatót nemzetközi közönség előtt.[24] A kormány bevezette a kuosu (國術) fogalmát, melynek jelentése „nemzeti művészet”. A kuosu sok más sportág mellett a harcművészetet is magába foglalta és rendszert próbált vinni a harcművészetekbe is, versenyszabályok felállításával.[25]

A Kínai Népköztársaság létrejöttekor a kommunista uralom elől sok harcművész elhagyta az országot, Tajvanra vagy Hongkongba települtek át,[26] illetőleg más országokba, nyugatra költöztek. A kulturális forradalom idején a hagyományos harcművészetek gyakorlását a kormányzat nem támogatta.[27] A harcművészeteket szigorú kontroll alá vette a központi irányítás.[27] A Népköztársaság a szabályok közé szorított, központilag felügyelt vusu, mint sportág gyakorlását promótálta, az egyéni, családi hagyományokon alapuló harcművészeti iskolák helyett.[27]

1958-ban létrejött a Kínai Vususzövetség, a vusuzók felkészítésének felügyeletére. Megalkották a vusu versenyszabályait, tantervét, az edzőkkel szemben támasztott követelményrendszert és mind a közép- valamint felsőoktatásban bevezették a vusu oktatását. Az 1980-as években a hagyományos harcművészetek korábban radikális elnyomása némileg enyhült, ahogy Kína reformokat vezetett be az élet minden területén.[28] 1979-ben újraértékelték a vusu oktatási és versenyeztetési rendszerét. 1986-ban létrehozták a Nemzeti Vusukutató Intézetet.[29]

1998-ban megszüntették a sportokat központilag szabályozó Állami Sportbizottságot. Ezt a lépést általánosságban úgy értékelik, hogy Kína decentralizálni kívánta a szervezett sportokat és elősegíteni a piacorientált működést.[30] Ennek a szemléletváltásnak az eredményeképp Kína ma már a vusu mellett a hagyományos kínai harcművészeteket is támogatja.[31]

Csoportosítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kínai harcművészeteket töbféle szempont szerint is csoportosítani lehet. Földrajzi megkülönböztetés szerint beszélhetünk északi (北拳, pejcsüan) és déli (南拳, nancsüan) harcművészetekről. Azokat a stílusokat, amelyek a qire fókuszálnak, belső stílusnak (内家拳, nejcsiacsüan) nevezik, míg azokat, amelyek az izomzat fejlesztését és a kardiovaszkuláris erőnlét javítását tűzik ki célul, külsőnek (外家拳, vajcsiacsüan).[32] A belső és külső csoportosítást (más szavakkal kemény és lágy technikák) sok bírálat éri. A csoportosítás szerint minden stílus besorolható egyik vagy másik csoportba, illetőleg a belső stílusokat általában eredendően védekező, a külsőket pedig támadó stílusnak tartják.[32] A kritika szerint azonban nincsenek kizárólag belső vagy külső elemekre koncentráló stílusok, egy jó harcművészeti stílusnak ezek egészséges keverékének kell lennie.[33]

Aszerint is lehet csoportosítani a kínai harcművészeteket, hogy a stílus mely technikákra fókuszál elsősorban: ütésekre és rúgásokra, birkózásra vagy fegyverhasználatra.[34] A közös jellemzők alapján a stílusok a következő kategóriákba is sorolhatóak: család (家, csia), irányzat (派, paj) vagy iskola (門, men). A közös jellemzők lehetnek például a különféle állatok mozgását imitáló fizikai gyakorlatok (például imádkozó sáska, daru, tigris)[33] vagy kínai filozófiai irányzatok, vallások és legendák által inspirált edzésmódok. Vannak olyan stílusok is, melyeket az alapítójukról vagy az alapító családról neveztek el (pl. Csacsüan, Wing Chun).[33]

Vusu[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Edzés és felkészülés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Erkölcsi felfogás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hagyományos kínai harcművészeti iskolákban tanulók, illetve a saolin szerzetesek a harcművészetet nem csak önvédelmi célokra és az elme fejlesztésére alkalmazzák, hanem erkölcsi rendszerként is foglalkoznak vele.[35][36]

A 武德 (vutö), a „harci erkölcs” írásjegye a 武 (vu), azaz „harc” és a 德 (, „erkölcs, erény, morál” jelentésű írásjegyek összetétele.[37] A saolinok felfogása szerint egy harcosnak nem csak azt kell megtanulnia, hogy alkalmazza a technikákat, de azt is, hogyan éljen „tiszteletre méltó életet” (高尚的生活, kaosang tö senghuo).[38] A koncpeció első említésére már az Kr.e. hatodik századból is van példa.[38]

A vutö szerint a harcos cselekedeteit és gondolkodásmódját is meghatározzák az erkölcsi normák, melyek a következőek:[38]

A cselekvés kötelezettségei (填情勋 tien csing hszün)[38]
Kötelezettség Írásjegy Pinjin Magyaros
Akarat yào jao
Kitartás 耐力 nài lì naj li
Állhatatosság 恒性 héng xìng heng hszing
Türelem 耐心 nài xīn naj hszin
Bátorság yǒng jung
Az elme kötelezettségei (填情德 tien csing tö)[38]
Kötelezettség Írásjegy Pinjin Magyaros
Tisztelet sǒng szung
Alázat 谦卑 qiān bēi csien pej
Igazságosság ji
Bizalom fu
Hűség zhōng csung

A populáris kultúrában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

武生 (vuseng), azaz harcos a pekingi operában

A kínai harcművészetek a modern kínai populáris kultúra szerves részét képezik.[39] A harcművészeteken alapuló irodalmi illetve filmes műfaj, a vu-hszia nagy népszerűségnek örvend, a legismertebb alkotások között vannak Tsui Hark (pinjin: Xu Ke, magyaros: Hszü Ko) filmjei, valamint Jüan Ho-ping látványosan koreografált alkotásai.[40] Az 1970-es évek óta a harcművészeti filmek is nagyon népszerűek, bár az 1990-es évekre csökkent irántuk a kereslet.[41] A 2000-es évek óta a kínai harcművészeti filmek újra visszakerültek a nemzetközi köztudatba, köszönhetően például az Oscar-díjas Tigris és sárkánynak (2000), a Hősnek (2002) vagy A repülő tőrök klánjának (2004). A filmvászon leghíresebb kínai harcművészei közé tartozik Bruce Lee, Jackie Chan, Jet Li, Sammo Hung és Yuen Biao. A kínai harcművészetek hollywoodi filmekben is gyakran szerepelnek, például a Mátrix-trilógiában, a Kill Billben, a Kung-fu című televíziós sorozatban. Utóbbi az egyik legelső észak-amerikai televíziós sorozat volt, amelyik a kínai harcművészetek filozófiai-spirituális mondanivalóját is megpróbálta közvetíteni.[42][43]

A harcművészeti filmek nyomán számos videojáték is megjelent, például Jackie Chan, Bruce Lee és Jet Li arcával és mozdulataival, de arra is találunk példát, amikor a harcművészeti videojáték alapján készítettek később filmet. Ilyen többek között a Mortal Kombat és a Tekken; mindkettőben szerepelnek kínai harcművészetekkel küzdő szereplők.

A harcművészet a pekingiopera-előadások részét is képezi,[44] ahol külön szereplő személyesíti meg az akrobatikus táncelemeket végrehajtó vusengot („katona; harcos”).[45]

A kínai képregények egy része is harcművészeti témájú.[46]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Van de Ven, Hans J.. Warfare in Chinese History. Brill Academic Publishers (2000. October). ISBN 90-04-11774-1 
  2. Graff, David Andrew, Robin Higham. A Military History of China. Westview Press, 15-16. o (2002. March). ISBN 0-8133-3990-1  Peers, C.J.. Soldiers of the Dragon: Chinese Armies 1500 BC–1840 AD. Osprey Publishing (2006. június 27.). ISBN 1-84603-098-6 
  3. Green, Thomas A.. Martial arts of the world: an encyclopedia. ABC-CLIO, 26–39. o (2001). ISBN 9781576071502 
  4. Bonnefoy, Yves. Asian Mythologies, trans. Wendy Doniger, University Of Chicago Press, 246. o (1993. május 15.). ISBN 0-226-06456-5 
  5. Veith, Ilza. [2002] (2002). The Yellow Emperor's Classic of Internal Medicine. University of California Press. ISBN 0-520-22936-3, 9780520229365. pg 5–6.
  6. The Method of Chinese Wrestling. North Atlantic Books, 5. o (2005). ISBN 978-1-55643-609-3 
  7. Journal of Asian Martial Arts Volume 16. Via Media Pub. Co., original from Indiana University (2007) 
  8. Zhang Jue (1994), 367–370 o, idézve: Henning (1999) 321. o. és 8-as számú jegyzet
  9. Szertartások könyve, Yuèlìng fejezet. (Hozzáférés: 2011. szeptember 5.)
  10. Donn F. Draeger, Robert W. Smith: Comprehensive Asian fighting arts. Kodansha International, 1969. (Hozzáférés: 2011. szeptember 5.)
  11. Henning, Stanley E. (1999.). „Academia Encounters the Chinese Martial arts”. China Review International 6 (2), 319–332. o. DOI:10.1353/cri.1999.0020. ISSN 1069-5834.  
  12. Tang Dynasty Dances. china.org.cn. (Hozzáférés: 2011. szeptember 5.)
  13. Sports & Games in Ancient China (China Spotlight Series). China Books & Periodicals Inc. (1986. December). ISBN 0-8351-1534-8 
  14. Wong, Kiew Kit. The Complete Book Of Shaolin. Cosmos Internet Sdn Bhd (2002). ISBN 983-40879-1-8 
  15. Shahar, Meir (2000.). „Epigraphy, Buddhist Historiography, and Fighting Monks: The Case of The Shaolin Monastery”. Asia Major Third Series 13 (2), 15–36. o.  
  16. Shahar, Meir (2001. December). „Ming-Period Evidence of Shaolin Martial Practice”. Harvard Journal of Asiatic Studies 61 (2), 359–413. o, Kiadó: Harvard-Yenching Institute. DOI:10.2307/3558572. ISSN 0073-0548.  
  17. Kansuke, Yamamoto. Heiho Okugisho: The Secret of High Strategy. W.M. Hawley (1994). ISBN 0-910704-92-9 
  18. Kim, Sang H.. Muyedobotongji: The Comprehensive Illustrated Manual of Martial Arts of Ancient Korea. Turtle Press (2001. January). ISBN 978-1880336533 
  19. Kennedy, Brian, Elizabeth Guo. Chinese Martial Arts Training Manuals: A Historical Survey. North Atlantic Books (2005. november 11.). ISBN 1-55643-557-6 
  20. Morris, Andrew (2000). „National Skills: Guoshu Martial arts and the Nanjing State, 1928–19372000 AAS Annual Meeting, March 9–12, 2000.. Hozzáférés: 2008. június 4.. 
  21. Brownell, Susan. Training the Body for China: sports in the moral order of the people's republic. University of Chicago Press (1995. augusztus 1.). ISBN 0-226-07646-6 
  22. Mangan, J. A., Fan Hong. Sport in Asian Society: Past and Present. UK: Routledge, 244. o (2002. szeptember 29.). ISBN 0-7146-5342-X 
  23. Morris, Andrew. Marrow of the Nation: A History of Sport and Physical Culture in Republican China. University of California Press (2004. szeptember 13.). ISBN 0-520-24084-7 
  24. Xu, Guoqi. Olympic dreams: China and sports, 1895-2008. Harvard University Press, 45. o (2008). ISBN 978-0-674-02840-1 
  25. (2009.) „Reconstructing the Indigenous Physical Culture in China”, 24-31. o, Kiadó: Journal of Chinese Martial Studies. Hozzáférés ideje: 2011. szeptember 30.  
  26. Amos, Daniel Miles (1983) "Marginality and the Hero's Art: Martial artists in Hong Kong and Guangzhou (Canton)", University of California at Los Angeles (US), July 1984, UM 8408765
  27. ^ a b c Fu, Zhongwen. Mastering Yang Style Taijiquan, Louis Swaine, Berkeley, California: Blue Snake Books (2006. május 9.). ISBN 1-58394-152-5 (trade paper) 
  28. Kraus, Richard Curt. The Party and the Arty in China: The New Politics of Culture (State and Society in East Asia). Rowman & Littlefield Publishers, Inc., 29. o (2004. április 28.). ISBN 0-742-52720-4 
  29. Bin, Wu, Li Xingdong and Yu Gongbao. Essentials of Chinese Wushu. Beijing: Foreign Languages Press (1995. január 1.). ISBN 7-119-01477-3 
  30. Riordan, Jim. Sport and Physical Education in China. Spon Press (UK) (1999. szeptember 14.). ISBN 0-419-24750-5  p.15
  31. Minutes of the 8th IWUF Congress, International Wushu Federation, December 9, 2005 (accessed 01/2007)
  32. ^ a b Brian Kennedy, Elizabeth Guo. Chinese Martial Arts Training Manuals: A Historical Survey (angol nyelven). Blue Snake Books, 78-84. o. ISBN 978-1-58394-194-2 (2005) 
  33. ^ a b c Categorizing styles of Chinese martial arts. china.org.cn, 2007. október 8. (Hozzáférés: 2011. október 28.)
  34. Brian Kennedy, Elizabeth Guo. Chinese Martial Arts Training Manuals: A Historical Survey (angol nyelven). Blue Snake Books, 7. o. ISBN 978-1-58394-194-2 (2005) 
  35. Hsu, Adam. The Sword Polisher's Record: The Way of Kung-Fu, 1st, Tuttle Publishing (1998. április 15.). ISBN 0-8048-3138-6 
  36. Deng, Ming-dao. Scholar Warrior: An Introduction to the Tao in Everyday Life, 1st, HarperOne (1990. december 19.). ISBN 0-062-50232-8 
  37. Kínai-magyar szótár: keresés: külön 武 és 德. morphologic.hu. (Hozzáférés: 2011. október 28.)
  38. ^ a b c d e Shaolin Wude. shaolin.cn.org. (Hozzáférés: 2011. október 28.)
  39. Zhang, Wei; Tan Xiujun (1994). „Wushu”. Handbook of Chinese Popular Culture: 155–168, Greenwood Publishing Group. 9780313278082. 
  40. Yin, Eric: A definition of "wuxia" and "xia". Heroic Cinema. (Hozzáférés: 2010. augusztus 17.)
  41. Schneiderman, R. M.. „Contender Shores Up Karate’s Reputation Among U.F.C. Fans”, The New York Times, 2009. május 23. (Hozzáférés ideje: 2010. január 30.) 
  42. Pilato, Herbie J.. Kung Fu Book of Caine, 1st, Tuttle Publishing (1993. május 15.). ISBN 0-804-81826-6 
  43. Carradine, David. Spirit of Shaolin. Tuttle Publishing (1993. január 15.). ISBN 0-804-81828-2 
  44. Peking Opera. People's Daily Online. (Hozzáférés: 2011. szeptember 30.)
  45. The Chinese Stage - Male Role : Sheng. ThinkQuest. (Hozzáférés: 2011. szeptember 30.)
  46. Wong, Wendy Siuyi: Manhua: The Evolution of Hong Kong Cartoons and Comics (pdf). York Ubiversity. (Hozzáférés: 2011. szeptember 30.)

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Chinese martial arts című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]