Ezüstkárász

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Ezüstkárász
Carassius gibelio 2008 G1.jpg
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon.svg
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Főosztály: Csontos halak (Osteichthyes)
Osztály: Sugarasúszójú halak (Actinopterygii)
Rend: Pontyalakúak (Cypriniformes)
Család: Pontyfélék (Cyprinidae)
Nem: Carassius
Faj: Carassius auratus
Linnaeus, 1758
Alfaj: C. a. gibelio
Tudományos név
Carassius auratus gibelio
(Bloch, 1782)
Szinonimák
  • Cyprinus auratus (Linné, 1758)
  • Carassius gibelio (Bloch, 1782)
  • Cyprinus gibelio (Bloch, 1783)
  • Carassius bucephalus (Heckel, 1837)
  • Cyprinus amarus (Koch, 1840)
  • Carassius ellipticus (Heckel, 1848)
  • Carassius gibelio minutus (Kessler, 1856) (Taxon revízió, 2002)
  • Carassius vulgaris ventrosus (Walecki, 1863)
  • Carassius vulgaris kolenty (Dybowski, 1877)
  • Carassius gibelio Nilsson (Herman, 1887)
Hivatkozások
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Ezüstkárász témájú kategóriát.

Az ezüstkárász (Carassius auratus gibelio) a Carassius auratus alfaja. Egyéb nevei: ezüst gibbélió, kínai kárász, jövevényponty, kövikárász. Őshazája Kelet-Ázsia és Szibéria, mára azonban Európa vadvizeiben is elterjedt. Háziasított rokona a közismert aranyhal (Carassius auratus auratus).

Az ezüstkárászt gyakran önálló fajnak tartják Carassius gibelio néven, ez esetben a Carassius auratus névvel csak az aranyhalat jelölik.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ezüstkárász nem volt őshonos faj Európában. Őshazája Kelet-Ázsia (Kína, Tajvan, Korea, Japán), valamint Szibéria (a Kolima és az Amur vízrendszere). Később az elterjedési területük Nyugat-Szibérián keresztül átterjedt Kelet-Európára, beleértve a ponto-kaszpikus területeket (Fekete-tenger és Kaszpi-tenger), illetve Délkelet-Európa nagy részére is (Románia, Bulgária, Görögország és Törökország). A 17. századtól kezdve a faj fokozatos nyugat felé történő terjeszkedése volt megfigyelhető (Szerbia, Montenegro, Horvátország, Magyarország, Szlovákia, Ausztria és Lengyelország. Az inváziós faj 1931-ben felbukkant a Balti-tenger menti államokban (Észtország, Lettország, Litvánia), 1948-ban pedig már elérte Dánia, Németország és Finnország folyóvizeit is. Az 1950-es évektől kezdve már semmi nem tudott gátat szabni a megállíthatatlanul Európa felé terjeszkedő halfaj térhódításának. Mára Európában már csak Írország, Skócia, a Skandináv-félsziget északi és keleti része, valamint Észak-Franciaország (Normandia) tekinthető ezüstkárásztól mentes területnek.

Megjelenése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A széles kárász (balra) és az ezüstkárász (jobbra) bognártüskéje
Az ezüstkárász sárga színmutációja

Teste nyújtott, oldalról lapított, háta kevésbé magas, mint a széles kárászé. Hátúszója szintén 17-25 úszósugárból áll, azonban a bognártüskéje merev, szélesebb és fogazottabb, olykor a tüske hegye befelé hajlított (horgos).

Szaporodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gyors földrajzi terjedésének oka a spontán gynogenezis, mint különleges ivartalan szaporodási forma. Az ívásra érett ikrások (nőstények) más halfajokkal, például ponttyal, bodorkával ívnak össze, és kakukk módjára csempészik ikráikat azok ikrái közé. A lerakott ikrákat más pontyfélék hím ivarsejtjei serkentik barázdálódásra, anélkül hogy ezek kromoszómái részt vennének a folyamatban. A kikelő utódok így nem hibridek, hanem tiszta ezüstkárászok. Ivaréretten mind nőstények lesznek, genetikai szempontból tökéletes másolatai az anyjuknak.

Ez a szaporodási mód rendkívül előnyös egy terjeszkedő fajnak, mert nem kell mindkét nemű egyednek bekerülnie egy meghódítandó területre, elég egyetlen nőstény példány is. Viszont egy idő után a túlnépesedett állomány kezdi felélni lehetőségeit; ellenségei, parazitái és kórokozói is elszaporodnak, az egyedszám rohamosan csökken, és a fajt a kipusztulás fenyegeti, hacsak nem tud átváltani az ivaros szaporodásra. Ilyenkor az ezüstkárász képes nemet váltani, ugyanúgy mint a tengerben élő Amphiprion nem (bohóchalak) képviselői (ivart meghatározó rendszer).

Érdekes tény, hogy a gynogenezis jelensége csak az európai ezüstkárászokra jellemző, az ázsiai forma között mindig vannak, igaz kis számban hímek is.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]