A szilmarilok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A szilmarilok J. R. R. Tolkien posztumusz kiadású műve, melynek eseményei A Gyűrűk Ura előzményét, mitológiai hátterét alkotják. Halála után apja kézirataiból Christopher Tolkien válogatta össze és szerkesztette könyvvé, olvasható formába. Magyar nyelvre Gálvölgyi Judit fordította.

A cím jelentése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az angol The Silmarillion cím a kötet harmadik – leghosszabb – részének címéből származik: Quenta Silmarillion. Ez a kifejezés quenya nyelvű, és azt jelenti, hogy „a szilmarilok története”. A szilmarilok „még a legsötétebb kincseskamra mélyén is tündököltek a tulajdon fényüktől, akár Varda csillagai, ám – akárha élnének – örvendtek a fénynek is, s csodásnál csodásabb színekben adták vissza. Aman minden lakosa ámulattal és örömmel szemlélte Fëanor művét.

A könyv tartalma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A könyv öt részből áll:

  1. Az Ainulindalë („az ainuk muzsikája”) (a világmindenség) és Arda (a Föld) teremtését, valamint Melkor (Morgoth) lázadását beszéli el.
  2. A Valaquenta – („a valák története)” egyenként bemutatja a valákat, a világ erőit, és munkásságukat Ardán.
  3. A Quenta Silmarillion („a szilmarilok története”) az idők kezdetét, valamint a tündék és az emberek történetét meséli el, ébredésüktől az első kor végéig. A történet középpontjában a szilmarilok birtoklásáért folytatott kegyetlen küzdelem áll, amelynek végén Középfölde arculata átalakul.
  4. Az Akallabêth („az Elbukott”) a középföldi másodkor történetét foglalja össze, amelynek fő vonala a Númenor szigetén lévő királyság megalapítása, fölemelkedése, dicsősége és pusztulása.
  5. A gyűrűkről és a harmadkorról c. rész fókuszában Szauron áll; elbeszéli, miként készültek el a Hatalom Gyűrűi a másodkorban, és mi lett a sorsuk a harmadkorban. Ezen a ponton a történet közvetlenül kapcsolódik A hobbit és A Gyűrűk Ura cselekményéhez.

Helye az életműben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szilmarilok első szövegváltozatait Tolkien még az első világháború idején írta, és élete végéig folyamatosan bővítette, át- és újraírta az egész anyagot. Munkájának két fő motivációja volt. Először is Tolkien vonzódott a mitológiához, és angol hazafiként fájlalta, hogy Angliának egész egyszerűen nincs szép, jól mesélhető mitológiája. Ezért kezdett olyan meséket kitalálni, amelyek akár az általunk ismert Anglia mitikus előtörténetét is alkothatnák. A Szilmarilok korai formájában („ős-Szilmarilok”; magyarul az Az elveszett mesék könyve címmel adták ki) kulcsszerepet játszó Eriol az angolok (angolszászok) mitikus ősatyja lett volna (fiai nevei pl.: Hengest és Horsa); ez a koncepció - valószínűleg túlságosan direkt történelmi vonatkozásai miatt - később kikerült a műből, ahogy a kezdeti feljegyzések más vonatkozásban is számtalan javításon és mélyreható koncepcionális változáson estek át.

Másodszor: Tolkien szerette a dallamos, egzotikus nyelveket. Már fiatalon foglalkozott mesterséges nyelvek létrehozásával. Nyelvészként azonban tudta, hogy egy nyelv nem képzelhető el beszélők és fejlődés, következésképpen a beszélők története nélkül – még akkor sem, ha történetesen fiktív nyelvről van szó. A fiktív nyelvhez meg kell teremteni a fiktív beszélők fiktív történelmét. Így született meg a tünde faj, s ez indokolta a tündék hosszú vándorlásait Ardán, beleértve különböző csoportjaik egyesülését, illetve egymástól való izolációját. E történet elégséges alapjául szolgált a quenya és a sindarin nyelvek aprólékos kidolgozásához. Azok a mesék, amelyek ma A szilmarilok részét képezik, voltaképpen e nyelvészeti játék melléktermékei.

Tolkien saját bevallása [1] szerint meg volt győződve arról, hogy e tevékenysége nem tart számot érdeklődésre. Azonban A hobbit megjelenése (1937) után az olvasók elkezdték ostromolni őt a történettel kapcsolatos háttérinformációkért. Ez egyrészt A Gyűrűk Ura megírásához vezetett, másrészt az óidők történetének további kidolgozásához. A munkát nem tudta befejezni életében. A hátrahagyott hatalmas kéziratmennyiséget fia, Christopher Tolkien dolgozta fel. E feldolgozás egyik fázisa az volt, hogy 1977-ben megjelent egy gyűjtemény A szilmarilok címen. A hagyaték további része a Befejezetlen regék Númenorról és Középföldéről, valamint a The History of Middle-earth 12 kötetében látott napvilágot 1980 és 1996 között.

Párhuzamok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tolkien világa talán azért is lenyűgöző az olvasó számára, mert számos elemét ismerősként üdvözölheti saját korábbi ismereteiből, hitéből, olvasmányaiból. Tolkien történeteibe több európai mondavilágból épített be motívumokat. Legnagyobb hatással a skandináv, finn, germán és kelta hagyományok voltak rá.

Világkép, kozmogónia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tolkien hívő katolikus volt, s ez számos jelen tetten érhető az Ainulindalë szövegében. Eru (Ilúvatár) az egyetlen, mindentudó és mindenható Isten, akinek gondolatait még a legbölcsebb. leghatalmasabb teremtéményei sem látják át. Az ainukban nem nehéz felismerni az angyalokat, Melkor lázadásának történetében pedig Lucifer bukását. A Szilmarilok ugyanakkor sikerrel egyezteti össze az ábrahámita vallások és a kora középkori indoeurópai népek (kelta, skandináv és finnugor népek) mitológiai elemeit, így például az egy- és többistenhitet, hiszen a valák aktív és anyagfeletti formálói (erői) a világnak, akárcsak a politeista vallások istenei.

További keresztény párhuzam annak állítása, hogy az ember sorsa nem ér véget a halállal, de hogy utána mi következik, azt egyedül Ilúvatár tudja.

Szereplők: hősök, fajok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tündék (angolul elf, elves) és a törpök (angolul dwarf, dwarves) nem Tolkien találmányai. Különböző formájukban a legtöbb európai nép hagyományaiban megtalálhatóak.

A szilmarilok mondáinak egyes alakjai (például Túrin) szintén számos szállal kötődnek az európai mitikus hagyományokhoz, illetve a lovagregényekből ismert alakokhoz és cselekményekhez.

Bukás és elveszett Aranykor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Szilmarilok kétszer is „feldolgozza” a Paradicsomból való kiűzetés - nemcsak a Bibliában, de nagyon sok nép ősi mítoszaiban is fellelhető - motívumát. Fëanor és noldái, noha a Bukott Vala legnagyobb ellenségének tartják magukat, mégis közvetve az ő uszítására lázadnak fel az „istenek” (valák) ellen, és lényegében száműzik őket Valinorból, a valák és tündék addig közös Paradicsomából. A Númenor dicsőségére és bukására való nosztalgikus visszaemlékezésekben nem lehet nem ráismerni az Atlantisz-mondára. Ezt az asszociációt maga a szerző is elősegíti, amikor megjegyzi, hogy Númenort, annak bukása után az eldák Atalantë-nek nevezik. Ugyanakkor Númenor királya, Ar-Pharazôn szintén egy romlott lelkű teremtmény, Szauron uszítására támad az „istenek földjére” (Valinorra), hogy saját maga részére is megszerezze a halhatatlanságot.[2] Az ember-paradicsom az isteni közbeavatkozás hatására semmisül meg, s így az Atlantisz-legenda egyben az ádámi és/vagy bábeli istenellenes lázadásra hajazó motívummal is gazdagodik.

Szimbólumok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tolkiennek az óidőkről szóló írásaiban több olyan motívum is kiemelt szerephez jut, amelyek csaknem minden mitológiában előfordulnak. Ilyenek a fény, a fák, a tenger, a zene.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A Gyűrűk Ura, Előszó
  2. Vö. Mózes I. 3.22: „És monda az Úr Isten: Ímé az ember olyanná lett, mint mi közülünk egy, jót és gonoszt tudván. Most tehát, hogy ki ne nyújtsa kezét, hogy szakaszszon az élet fájáról is, hogy egyék, s örökké éljen …”