Adolf Hitler politikai végrendelete

„Politikai végrendeletem“ címmel látta el Adolf Hitler azt az írását, amelyet 1945. április 29-én a privát végrendeletével együtt, az öngyilkosságát megelőző napon fogalmazott meg. Az írás „Hitler politikai végrendelete“ címen vált ismertté és mint az ő végérvényes aratának kinyilvánítása került be a hadsereg főparancsnokságának háborús naplójába. Ebben a második világháborúért a zsidókat teszi felelőssé, amivel igazolni kívánja a holokausztot. A Harmadik Birodalom Führere tervezett öngyilkosságát a führerkultusznak megfelelő önfeláldozásnak deklarálta, kijelölte az őt követő kormányt, azt kötelezve a háború feltétlen folytatására. A német néptől a nemzetiszocializmus folytatását várta el és az ehhez fűződő célok beteljesítését, mindenekelőtt a nürnbergi faji törvények (Nürnberger Rassengesetze) betartását és a "valamennyi nép megmérgezői" elleni "kíméletlen ellenállást" . Mindezzel körülírja, hogy a németeknek a zsidók teljes megsemmisítése az ő halálát követően is kötelessége.

Azonos címmel megjelent egy könyv is. A Bormannak lediktáltak Február 4 és 26 közötti időben és 1945. április 2-án keltezve. Ezt azonban Hitler nem jelölte meg, mint politikai végrendeletét.

Történelmi kontextus

Hermann Göring és Adolf Hitler az egyik utólsó csapatszemlén 1945 áprilisában

1945. április 16-án kezdődött a Berlin elfoglalásáért vívott csata, mint a Németország által már rég elveszített háború utólsó fázisa. Ez a csata végéig, 1945. május 2-áig a náci rezsim bűnöző parancsaival további 200.000 háborús áldozat, köztük civilek tízezreinek életét követelte. Az április 16-i, a katonákhoz inézett felhívásában megpróbálta azok kitartását megfélelelítő propagandával erősíteni azt állítva, hogy a „zsidó-bolsevik halálos ellenség” ki fogja irtani a németséget , leöldösi az öregeket és gyermekeket , az asszonyokat „kaszárnya- kurvákká” téve fogja megalázni, a férfiakat pedig Szibériába tereli.Emiatt most a nép azt reméli katonáitól, hogy „álhatatosságotok , fanatizmusotok, fegyvereitek és vezetésetek révén a bolsevik rohamot vérbefojtjátok". Így Franklin D. Roosevelt elnök halálát követően, az utólsó pillanatban még megfordítható a háború kimenetele.

Április 22-én a helyzetmegbeszélés során Hitler közölte, Berlinben fog maradni és agyon fogja lőni magát, ha a várost nem sikerül felszabadítania a hadseregnek. Április 24-e éjszaka a kancellária (Reichskanzlei) a Führerbunker fölött súlyosan megsérült egy bombatámadás során. A következő napon Goebbels ezt írta naplójába:

„Amennyiben a Führer tiszteletet parancsoló módon hal meg és Európa bolsevik lenne - legkésőbb 5 éven belül a Führer egy legendás személyiséggé lenne és a nemzetiszocializmus pedig egy mítosz, mert őt eme utólsó nagy áldozata szentté emelné és minden emberi, amelyet benne ma bírálnak, egycsapásra letörlődne róla.”

Hitler április 25-én értesült arról, hogy a szovjet csapatok gyűrűbe fogták Berlint és szovjet, meg amerikai katonák Torgaunál találkoztak egymással. Mindaddig a Martin Bormann és Joseph Goebbels által a Führerbunkerban lejegyzett helyzetértékelések szerint a náci rezsim jelenlévő képviselői az Anti-Hitler-koalíció szétesésére számítottak még 1945. április 25-én is. Egészen április 28-áig felmentő csapatokban bíztak, mint az 1945 áprilisában felállított Wenck hadsereg, melynek a Vörös Hadsereget vissza kellett volna szorítania, a város egy részét felszabadítania és Hitler számára menekülési útvonalat kellett volna nyitva tartania.

Április 28-án Hitler a Rádio Stockholm svéd adóból értesült Heinrich Himmlernek a szövetségesekkel folytatott titkos tárgyalásairól és az ajánlatáról, hogy egy részleges kapituláció érdekében lemondana a magyar zsidók elgázosításáról. Ezen túl közölték vele, hogy Karl Wolff, a Waffen-SS tábornoka fegyverszüneti egyezményt kötött az amerikai csapatokkal Olaszországban, valamint hogy Felix Steiner Waffen-SS tábornok megtagadott egy parancsot.Erre Hitler megparancsolta, hogy Hermann Fegeleint - aki összekötője volt az SS és Himmler irányában, ráadásul Eva Braun sógora – tartóztassák le annak berlini lakásában és lőjék le. Egy SS rögtönítélő bíróság tárgyalás nélkül halálra ítélte Fegeleint, mint dezertőrt és mint aki tudott Himmlernek az ellenséggel fenntartott kapcsolatairól és ezeknek részese is volt. Hitler aláírta a halálos ítéletet, melyet azután a Reichskanzlei kertjében végre is hajtottak. Ezt az utólsó öletést úgy interpretálják, mint Himmleren vett bosszút, akit már nem fogathatott el és mint a környezetében lévő SS katonák általi merénylettől, vagy a leváltásától való félelmet. A nap során Hitlert értesítették arról, hogy a remélt felmentő seregeket körbe zárták és egymástól elvágták. Éjfél tájban házasságot kötött Eva Braunnal, aki vele együtt kívánt meghalni. Éjszaka két óra tájban megfogalmazta mind privát, mind politikai végrendeletét. Reggel a Vörös Hadsereg támadást indított Berlin központja ellen. Megfigyelők telefonon informálták őt ezek további előnyomulásáról. Déltájban csak néhány száz méterre voltak a szovjet tankok a Reichskanzleitól. Este tízóra táján értesítették Hitlert szövetségese, Benito Mussolini (és annak szeretője Clara Petacci) lelövetéséről, akiket menekülésük közben partizánok fogtak el Svájcban. Ez végérvényesen megerősítette öngyilkossága tervében.

Április 30-án Hitler búcsút vett alárendeltjeitől, megengedte nekik, hogy megkíséreljék a kitörést, mérget tartalmazó fiolákat osztott szét közöttük és kipróbálta az egyik hatását a Blondi nevű német juhászkutyáján. Még néhány kérdést intézett rádiókapcsolatán keresztül a Wehrmacht főparancsnokságát vezető Wilhelm Keitelhez, hogy megtudja a még harcoló német erők elhelyezkedését és parancsot adott a maga és Éva Braun holttestének és hátrahagyott dolgaiknak az elégetésére. 15:30 és 15:50 közt mindketten öngyilkosságot követtek el.

Adjutánsa, Nicolaus von Below szerint Hitlernek már április 27-e óta határozott szándéka volt az öngyilkosság. Sebastian Haffner szerint április 22 és 29-e közt érlelődött meg benne ez az elhatározás. Ennek összetevői : a front áttörése április 22-én az Oderánál, Berlin szovjet csapatokkal való bekerítése április 25-én, Himmler tevékenységéről való értesülés április 28-án és 29-étől kezdődően a szovjet fogságba esés állandó veszélye. Privát végrendelete szerint Hitler az öngyilkosságával el akarta kerülni “a leváltásának , vagy a kapitulációnak a szégyenét.”

Tartalma

Első rész

Elsőként Hitler hangsúlyozta: 1914 óta állandóan “a szeretet és a hűség népem iránt vezetett ”. Ez adta neki az erőt ahhoz, hogy “a legsúlyosabb, még egyetlen halandóra sem váró döntéseket meghozza,” Ideje, ereje és egészsége látta ennek kárát. Ezután mindennemű felelősséget tagad a II. Világháborúval kapcsolatosan: "Valótlan állítás, hogy akár én akár bárki is 1939-ben a háborút akartuk volna." Ehelyett a „Világ-zsidóság“ bűnösségét hangsúlyozta:

„Évszázadok fognak eltelni, de városaink és emlékműveink romjaiból mindig újra megújul majd a gyűlölet a végső soron felelős nép ellen, melynek mindezt köszönhetjük: a nemzetközi zsidóságnak és segítőiknek! ”

Buchenwaldban felszabadított zsidó gyermekek: emberek, kiket Hitler még halálán túl is megsemmisíteni akart.

Folytatásként ezt diktálta Hitler:

„Nem hagytam kétséget afelől sem, hogy ha Európa népeit ismét csak ezeknek a nemzetközi pénzpiaici összeesküvők részvénycsomagjának tekintik, akkor azt a népet is felelőssé fogják tenni, amely a tulajdonképpeni bűnös ebben a gyilkos birkózásban: a zsidóságot! Továbbmenve, senkiben sem hagytan kétséget, hogy ezúttal nem pusztán Európa árja népei gyermekeinek milliói fognak éhenhalni, nem pusztán több millió felnőtt férfi halhat majd meg, nem pusztán nők és gyermekek százezrei éghetnek el a városok utcáin és halhatnak meg a bombázásoktól, hanem a tulajdonképpeni bűnösöknek is , bár humánus eszközök által, de bűnhödniük kell.”

Ezzel hivatkozik az 1939 január 30-án, a Reichstagban tartott beszédére , melyben mint német kancellár elsőként a „zsidó faj Európában való megsemmisítésével“ fenyegetett, „ha Európában és azon kívül a nemzetközi finánc zsidóságnak esetleg sikerülne a népeket ismét egy világháborúba kergetnie“. Ezt a beszédet akkoriban minden nemzetiszocialista média terjesztette, könyv formájában is nyilvánosságra hozták és 1940 novemberében bevették Az örök zsidó című propagandafilmbe is. Auf diese Drohung war Hitler im Kriegsverlauf öffentlich, etwa in Rundfunkreden, immer wieder zurückgekommen. A háború folyamán Hitler e fenyegetésére (például rádióbeszédeiben) újra meg újra visszatért.

A folytatásban Hitler az általa megkezdett hat évig tartó világháborút így nevezte meg: “a legdicsőbb és legbátrabb megnyilvánulása egy népnek”. Öngyilkossági szándékát azzal magyarázta, hogy nem tud megválni Berlintől , de ugyanakkor nem tud szembeszállni az “ellenség rohamával” sem. “Személyes ellenállását elvakult és jellemtelen szubjektumok lassanként értéktelenné nyilvánítják”. Állítása szerint ő “osztozni kíván sok millió más ember vállalt sorsában.” Ezen túl pedig „nem kíván az ellenség kezére jutni, aki az általa felhergelt tömegek szórakoztatására egy új, a zsidók által rendezett színházi darabot várnak“, hanem halálának időpontját „szabad akaratból“ arra a pillanatra kívánja megválasztani, amikor az ellenség őhozzá elér. Ezután hangsúlyozza:

„Örömmel halok meg látva az általam ismert mérhetetlenül nagy tetteit és teljesítményét a fronton küzdő katonáinknak, asszonyainknak az otthon falai közt, a parasztjaink és munkásaink teljesítményét látva és a történelmünkben egyszeri áldozatvállalását annak a fiatalságnak, mely a nevemet viseli. ”

A megnevezettek iránti, “a szíve legmélyéből jövő köszönetét ” felhívás követi, “semmi esetre se hagyjanak fel a küzdelemmel”, mert :

„Katonáink áldozatvállalásából és az én hozzájuk való, a halálig terjedő kötődésemből a német történelem során még így, vagy úgy, de egyszercsak ismét kicsírázik majd és ragyogó újjászületése lesz a nemzetiszocialista mozgalomnak és vele meg fog valósulni egy valódi népi közösség ”

Külön kéri a szárazföldi, légi és tengerészeti erők főparancsnokságait,

„a lehető leghatékonyabb eszközökkel erősítsék meg a katonáink ellenállási szellemét külön utalva arra, hogy én magam is, mint e mozgalom megalapítója és megteremtője , a gyáva leváltás vagy méginkább egy kapituláció helyett inkább a halált választottam.”

Úgy véli, hogy ennek „a halált is vállaló, leghűségesebb kötelesség-teljesítésnek“ a jövőben „a német tiszti becsület fogalmához kell tartoznia“ .

Második rész

Hitler fogadja Karl Dönitz-t a Führerbunkerben (1945)

A második részben Hitler menesztette Hermann Göringet és Heinrich Himmlert az állam- és kormányhivatalokban betöltött pozícióikból és kizárta őket a NSDAP-ból. Ezt azzal indokolta, hogy ők az ő tudta és beleegyezése nélkül a szövetséges hatalmakkal titokban különbékéről próbáltak meg tárgyalni. Ráadásul azt hangsúlyozta, hogy “megpróbálták az államhatalmat magukhoz venni”. Ez szerinte „az országnak és népének előre nem látható károkat okozott, hogy a személyemmel szembeni hűtlenségről ne is beszéljünk.“

A halálát követő idők kormányába a következő személyeket jelölte meg:

• Reichspräsident valamint hadügyminiszter és a tengerészet főparancssnoka: Karl Dönitz

• Reichskanzler: Joseph Goebbels

• Pártminiszter: Martin Bormann

• Külügyminiszter: Arthur Seyß-Inquart

• Belügyminiszter: Paul Giesler

• A szárazföldi hadsereg főparancnoka: Ferdinand Schörner

• A légierő főparancsnoka: Robert von Greim

• SS – Reichsführer és a rendőrség főnöke: Karl Hanke

• Gazdasági miniszter: Walther Funk

• Mezőgazdasági miniszter: Herbert Backe

• Igazságügyi miniszter: Otto Georg Thierack

• Kultuszminiszter: Gustav Adolf Scheel

• Propaganda: Werner Naumann

• Péznügyminiszter: Johann Ludwig Graf Schwerin von Krosigk

• Munkaügyi miniszter: Theodor Hupfauer

• Fegyverkezési miniszter: Karl Saur

• A német munkafront vezetője Deutsche Arbeitsfront és a Reichskabinett tagja: Robert Ley.

A folytatásban Hitler felszólítja a Führerbunkerben maradókat arra, hogy ne kövessék őt a halálba, hanem küzdjenek tovább másutt. Kötelességük a „nemzet becsületét“ mint örök legmagasabb értéket a saját érdekeik és félelmeik fölé helyezni és tudatosítani magukban , hogy a „nemzetiszocialista állam felépítése a következő évszázadok feladata“. Végül elvárta, hogy minden német, nemzetiszocialista és Wehrmacht katona az általa kijelölt ,őt követő kormánynak engedelmeskedjék „hűséggel egészen a halálig“ és ezzel zárja gondolatait:

„Mindenek előtt kötelességévé teszem a nemzetnek és vezetésének, hogy kínos pontossággal tartsák be a Nürnbergi törvényeket és könyörtelenül álljanak ellent valamennyi nép megmérgezőjének , a nemzetközi zsidóságnak.”

Hitleren kívül a dokumentumot aláírták még Joseph Goebbels, Martin Bormann, Wilhelm Burgdorf és Hans Krebs , mint tanuk. A keltezés 1945. április 29-ét, 4:00 órát jelez, de egy kiegészítés Joseph Goebbelstől már 5:30 -at visel magán.

Kiegészítés Goebbelstől

Írásos kiegészítésében Goebbels így magyarázza meg azt, hogy kénytelen Führerének parancsának ez első alkalommal ellenszegülni: „Az árulásnak abban a delíriumában, mely árulás a háború e kritikus napjaiban a Führert körülveszi, kell, hogy legalább néhányan maradjanak, akik feltétlenül vele tartanak egészen a halálig“. Ennek az „áldozatnak világos és érthető példák útján kellene másokat inspirálni:

Következmények

Az USA-hadsereg újságának címoldala 1945. május 2-án: Hitler halott

Kormány Hitler halálát követően

Martin Bormannt jelölte meg Hitler, mint végrendeletének végrehajtóját, aki felolvasta Hitler öngyilkossága után a privát és politikai testamentumot 1945. április 30-án 17:00 körül a Führerbunkerban maradt személyek előtt. Karl Dönitznek Plönbe a következő rádióüzenetet küldte el az este folyamán :

„Az eddigi reichsmarschall Göring helyett a Führer Önt, großadmiral Dönitz választotta utódjaként. Írásbeli felhatalmazás úton van Önhöz. E pillanattól Önnek a feladata valamennyi, a jelenlegi helyzetből folyó intézkedést megtennie. Bormann”

Hitler halálát, és azt a követelését, hogy feltétlenül tovább kell küzdeni és a többi Hitler által a kormányba jelölt személyt elhalgatta. 7:40 körül 1945. május 1-jén egy második rádióüzenetet küldött Dönitznek, aki ezt 11:00 körül kapta meg:

„Grossadmiral Dönitz – Végrendelet érvényben. Amilyen gyorsan csak lehet felkeresem Önt. Mindaddig véleményem szerint a nyilvánosságra hozatalt mellőzni – Bormann”

Kicsivel később Goebbels küldte el az utólsó táviratot Dönitznek a Führerbunkerből, ebben informálta Hitlers haláláról, ennek időpontjáról, de nem említette meg az öngyilkosságot. Megadta a saját, Bormann és Seyß-Inquart Hitler által megjelölt pozícióját, közölte , kinek küldte meg Hitler a végrendeletét és még kiegészítésül:

„Reichsleiter Bormann még ma megpróbál eljutni Önhöz, hogy tájékoztassa a helyzetről. A nyilvánosságra hozatal formája és időpontja és a csapatok informálásának formája is Önre van bízva. Igazolja vissza a vételt. Aláírók: Goebbels – Bormann.”

Bormann a parancsot követve elhagyta a Führerbunkert május 1-jén. A Berlin Lehrter Bahnhof vasútállomás közelében szovjet katonák állították meg és ő erre méregfiolával megölte magát. Goebbels Hitler végrendeletével ellentétesen, hiábavalóan ugyan, de megpróbálkozott a szovjetekkel egy részleges kapitulációban megegyezni. Este ő és felesége előbb megmérgezték hat gyermeküket és aztán 20:30 körül megölték önmagukat is.Wilhelm Burgdorf és Hans Krebs, végrendelet tanúi is öngyilkosok lettek 1945. május 1-jén délután.

Bormann első távirata után, mely Hitler halálát elhallgatta, Dönitz táviratban mondott köszönetet Hitlernek és megígérte, mindent megtesz a kiszabadításáért. A háborút úgy kívánta a befejezésig vezetni, „ahogyan ezt a német nép egyedülállóan hősies küzdelme megkívánja.“ A kormányba azokat az embereket hívta meg, akiket megfelelőnek talált. A Nürnbergi Per tárgyalásától, 1946-tól kezdődően Dönitz azt állította, hogy feltételezése szerint Hitler maga is kapitulálni kívánt, és csak utólag, annak végrendeletéből értesült ennek ellenkezőjéről. Történészek ezt mégis legenda képzésnek tartják, mivel Dönitz Hitler akaratát, azaz a küzdelem folytatását a végrendelet nélkül is ismerte és követte mindaddig, amíg meg nem győződött Hitler haláláról.

Május elsején, rádióbeszédében Dönitz közölte a nyilvánossággal Hitler halálát és az ő elnökké való kinevezését. Mivel Hitler életében a „Führer“ hivatali funkcióiban egy személyben egyesítette a birodalmi elnök és a birodalmi kancellár funkcióit, s emiatt végrendeletében ezeket ismét elválasztotta egymástól, emiatt Dönitz kénytelen volt a Wehrmachtnak a még harcoló részéről illoyalitással számolni. Hitler ráadásul a weimari alkotmány 51-ik cikkelyét (a Szükségállapotról) sem alkalmazta és nem személyesen adta át az államelnöki hatalmat. Hermann Göring pedig továbbra is vezető szerepet tulajdonított magának, annak ellenére, hogy őt Hitler a végrendeletében kizárta a pártból. Emiatt állította Dönitz a rádióbeszédében azt, hogy a Hitlernek tett katonai eskü mostmár ővele kapcsolatban érvényes.Azt állította, hogy Göring maga kérte elbocsátását. Ezen kívül szándékában állt május 2-ától kezdődően Goebbels és Bormann letartóztatása, ha azok Plön városát elérték volna.

Tehát Dönitz Hitler politikai végrendeletét formálisan, a nemzetiszocialista jogfelfogás szerint érvényes, megkérdőjelezhetetlen „Führererlassként“ fogta fel, azaz a Führer rendeleteként. Valójában azonban figyelmen kívül hagyta Hitler utólsó akaratát, amennyiben az új kormányt önhatalmúlag kiválasztott személyekkel töltötte fel, amennyiben részleges kapitulációra törekedett és a saját hivatali idejének határát kitolta arra az időpontra, amikor a német nép azt az akaratát, hogy ki legyen az államfő képes lesz kifejezésre juttatni. Ezzel ő implicite a Weimari Alkotmánynak a 41. cikkelyére hivatkozott, mely az államfő megválasztását „az egész néptől“ várta el.

A szövetséges hatalmak 1945. május 8-áig gyakorlatilag elismerték Dönitz admirálist, mint a Wehrmacht legfőbb parancsnokát és így elismerték őt a feltétlen kapitulációról folyó tárgyalásokban partnerként, de ennek ellenére nem ismerték el őt birodalmi elnökként, mert Dönitz csak táviratok másolataival tudta ezt igazolni. Erre nacionálszocialista jogászok szakértői véleményben igazolták 1945. május 16-án, hogy Dönitz Hitler utólsó akarata szerint „kétségtelen legitimitással bír, mint államfő“. Erre alapozva protestált 1945. július 7-én írásosan Dönitz - akit május 23-án letartóztattak – hivatali rangjának elvétele ellen és ragaszkodott ahhoz, hogy kormánya a nemzetközi jog szabályai szerint továbbra is hivatalban van. A nemzetközi katonai bíróság a Nürnbergi Perben Dönitz-t, az ő tényszerű hatalom gyakorlásának megfelelően Hitler jogi utódjának tekintette 1945. május 8-ig és emiatt őt egyben felelősnek tartotta a támadó háború kirobbantásának bűnéért.

Az eredeti példányok útja

Traudl Junge, Hitler titkárnője a végrendelet három példányának elkészítését kapta feladatul. Ezeket a címzettekhez Hitler adjutánsának, Nicolaus von Belownak valamint a német híriroda képviselőjenek, Heinz Lorenznek és Wilhelm Zander, SS-Standartenführernek kellett eljuttatnia. Mindegyiküknek egy-egy példányt kellett személyesen átadni Karl Dönitznek Plön városában, Ferdinand Schörnernek Prágában és az NSDAP pártközpontban Münchenben.Below, Lorenz, a címzett Schörner , aki annak a Zandernek a bizalmi embere volt, akinek a rábízott példányt át kellett volna adnia , valamennyien – az Institut für Zeitgeschichte (Jelenkortörténeti intézet) 2003 évi adatai szerint – 1946 tavaszáig a szövetségesek fogságába kerültek, melynek során legkevesebb két példányt biztonságba helyeztek. Újabb adatok szerint mindhárom példányt felfedezték és elkobozták a szövetségesek röviddel a háború befejezését követően.

Herman Rothman, aki üldözött zsidóként 1939-ben Németországból Nagybritanniába menekült és brit katonaként az NS-rezsim ellen harcolt, német hadifoglyok kihallgatása során megtalálta Hitler mindkét végrendeletének a Lorenz zakójába bevarrt, eredeti példányait. Azzal bízták meg, hogy a legnagyobb titokban tartás mellett fordítsa le ezeket angol nyelvre. Később kikérdezte Hermann Karnau rendőr őrmestert, az események szemtanúját Hitler halálának körülményeiről. Rothman megírta könyvében a felfedezését és Karnau vallomását 2009-ben.

A Birodalmi Hadi Múzeum Londonban három oldalt állít ki az eredeti dokumentumból, köztük az elsőt a menesztésekkel és az utólsót a tanúk aláírásaival. A Dönitznek szánt példány a Az USA nemzeti archívuma tulajdona Washingtonban.

Hogyan fogadja az utókor

Retorikai önstilizálás

Hitler szónoki pózokat gyakorol (műtermi felvételek, 1927)

Hitler „politikai végrendelete“ olyan kifejezési formákat és fordulatokat tartalmaz, melyek sok beszédének alkotói, így retorikájára tipikusak voltak:

• a történelmileg egyedi, emberfeletti teher, mely vállára nehezedett,
• a hősies önfeláldozás a nemzet szolgálatában,
• a saját (önként vállalt) halál, mint részvétel azok sorsában, kik (nem önként vállalt) halált szenvedtek a harcmezőn elesve,
• a Führer halála, mint az utólsó ellenállásra való felhívás,
• mint csírája az újjászületésnek, majd saját víziója végső beteljesedésének,
• mint soha meg nem szűnő elkötelezettség e vízió megvalósítására, különösen az örök ellenség (a zsidók) kiirtására.

Ez a retorika , ugyanúgy mint Hitler a Wehrmacht katonáinak szóló, 1945. április 16-i utólsó felhívása az ellenállásra, része egy szándékolt „heroikus megrendezettségnek“ és „legenda alkotásnak“Marcel Atze hangsúlyozza,"hogy a hős halhatatlanná válásában a jól megrendezett és bemutatott halál eminens jelentőséggel rendelkezett":

„A minden áron való hallhatatlanság volt Hitler célja. […] A senki által nem látható halál a bunkerben felfogható az NS mítosz gyártójától egy utólsó tudatos akcióként. Hitler messiás volta csúcspontjának, önfeláldozásnak akart szolgálni, mint ilyet kellett volna felfogni és továbbadni”

Hitler Jézusnak az Újszövetségben leírt önfeláldozását alkalmazta halála stilizálásaként, hogy ezzel halálának ugyanúgy mint korábban életének messianisztikus vonásokat kölcsönözzön. Követői is halálát az istenemberré stilizált Hitler életének „ragyogó betetőzéseként“ állították volna be, hogy így poszthumusz is erősítsék a Führerkultuszt:

„‘A nagyszerű naplemente stratégiájával’ (Joachim Fest megfogalmazása) a halált úgy kellett megrendezni, hogy Hitlert a jövőben dicsőíthessék. […] Ez a bukást a megváltás glóriájával akarta körülvenni, győzelemmé átalakítani és végül a mítoszát örökké tartóvá tenni. A harcolva eleső Hitler képe ehhez szükséges feltétel volt.”

Atze utal az 1945 május 1-jei és 2-ai Wehrmacht tudósításokra, melyek átvették Hitlernek a politikai végrendeletében megfogalmazott követelését és önmagáról alkotott képét : „Harca és tévedhetetlen, egyenes vonalú életútja végén áll hősi halála. Élete egyedül Németországot szolgálta… Áthatva népe és Európa megmentésének akaratától feláldozta életét. Ez a példakép – ‘hű mindhalálig’ – minden katonát kötelez.”

Alan Bullock, Hitler életrajzírója hangsúlyozza, hogy Hitler a szavait gondosan megválasztotta, hogy az öngyilkosságát egyfajta egyesülésnek tüntesse fel az őérte elesett katonákkal és egyben a mindhalálig való kötelességteljesítésként. Ezzel ellentétben áll azonban, hogy katonák és NSDAP-hivatalnokok öngyilkosságát Hitler gyakran gyávaságnak és „felelősségtől való menekülésnek“ bélyegezte, így tett még 1945. április 21-én is, miután értesült Lipcse főpolgármesterének öngyilkosságáról. Helmuth Weidling számára, aki Berlint védelmező csapatok főparancsnoka volt, épp emiatt volt az állítólagos hősi halál hazugsága nyilvánvaló. Közvetlenül Hitler öngyilkosságának hírét hallva felmentette katonáit hűségesküjük alól: "A Führer 1945. április 30-án végzett magával és ezzel minket, akik rá hűségesküt tettünk, cserben hagyott.”

Hitler gyakori hivatkozásait és utalásait a bibliai kifejezésekre, témákra és epizódokra többször is megfigyelték és analizálták. A magát az evilági fölé emelés a messiás szerepébe azt a célt szolgálta, hogy az 1920-óta a propaganda által életre hívott führerkuluszt megalapozza. Ezzel próbálta meg Hitler a németeket a halálát követő időkben is önmagához, politikai céljaihoz kötni.

Werner Telesko, osztrák történész ezt a kísérletet "apokaliptikus történelemfelfogással magyarázza, melynek lényege szerinte egy vágyat fejezi ki: a saját történetet – annak igényelt örökkévaló volta értelmében – az utókor memóriájában lecövekelni, így önmagát mindig oly módon beállítani, mint a történet szükségszerű ‘végét’ , mely történet többé semmiféle további fokozást vagy kiszélesedést nem tűr meg […] Szükségszerűen hozzá tartozik ehhez a szemlélethez önmagunk stilizálása a halálon túl is, mely kimutatható például Hitler végrendeleteiben – egy határtalan őrület megtestesülése, hogy akárhogyan is, de mindenképp meg kell maradjunk az utókor emlékezetében."

Már Traudl Junge, Hitler titkárnője megjegyezte a visszaemlékezéseiben, Hitler ezzel a retorikájával csalódást keltett alárendeltjeiben, akik tőle utólsó szavaival beismerő vallomást vagy legalább a történtek valós magyarázatát hiába várták el:

„A Führer részvétlenül, csaknem mechanikusan nyilvánít ki magyarázatokat, vádakat és követeléseket, melyeket magam, a német nép és az egész világ rég ismer már.”

A politikai végrendelet, mint a holokauszt dokumentuma

Hitler „politikai végrendelete“ a holokauszt-kutatásban mint a holokauszt dokumentuma nyert besorolást.Ez Hitler zsidógyűlölete folytonosságának bizonyítéka 1919-től haláláig. Így például Ernst Nolte, neves német történész és filozófus hangsúlyozta, hogy Hitler utólsó mondata „jelentése szerint egészen olyan, mint politikai ténykedésének első dokumentumában is volt, a Gemlichnek írt levelében.A legszörnyűbb eseményekkel – köztük a legújabb az Auschwitz nevet viselte - teli negyed század múlt el: Adolf Hitler változatlan maradt.“

Gerald Fleming, neves Holokauszt-kutató történész a végrendeletben Hitler utólsó próbálkozását látja, hogy a németeket örök zsidógyűlölethez kösse.Klaus Hildebrand, történész hangsúlyozta:

„A zsidók megsemmisítése politikájának központi célja volt, ez már karrierje kezdetén megszilárdult benne, amikor 1919. szeptember 16-án ‚szikla szilárdan főként a zsidók eltávolítását követelte‘, amely követelés egészen az 1945. április 29-i végrendelete utólsó mondatáig követte őt, amennyiben felhívta ‚követőit… könyörtelen ellenállásra valamennyi nép megmérgezője, a nemzetközi zsidóság ellen‘.”

David Bankier, izraeli történész retorikai stratégia részeként értelmezi Hitler visszahivatkozását a Reichstagban 1939. január 30-án tartott beszédére: Hitler és Goebbels véleménye szerint egyrészt nyíltan bejelentették a zsidók megsemmisítését, mástészt azonban a részletek elhallgatásával szándékosan homályban is tartották. Ezzel tesztelték, meddig mennek el a németek velük ezen az úton, hagyták őket tanakodni, valójában mi is történik és így őket, mint akik valamennyire tudják, mi történik, bevonni a felelősségbe. Hitler a holokausztot jövendőlés formájában, a világháború következményeként bejelentette, hogy ezzel azt objektív és ugyanakkor előre meghatározott történésként állítsa be, így semlegesítve mindenféle erkölcsi felelősséget. A holokauszt végrehajtásakor aztán ez a retorika visszatekintő alibiként szolgált: ami megtörtént, azt mindenféle bűnös szádék nélkül előre megmondtuk. A dokumentumot megvitatták abban a vitában, melyben az un. internacionalista másrészről funkcionalista történészek vitatkoztak. Martin Broszat és Hans Mommsen, német történészek szerint Hitler nem parancsolta meg egyértelműen a holokausztot. Mommsen szerint ő itt a "feltüzelő , a hajcsár szerepét játszotta, ahelyett, hogy kifejezett parancsot adott volna." Kérdéses, "vajon Hitler a megsemmisítésről mondott szavai valódi következményeiről számot adott-e önmagának, még ha nincs is hiány a részletekbe menő információkban."

Mommsen egyik korábbi dolgozatában úgy látta, Hitler vagy „nem vette tudomásul vagy pedig megpróbálta a zsidók megsemmisítésének valós következményeit pszichésen elnyomni“.

Ezzel szemben azok a történészek, akik Hitler antiszemitizmusát cselekedetei döntő okának látják és Hitler központi szerepét hangsúlyozzák mind a holokauszt eldöntésében , mind a tervezésében és a kivitelezésében, a politikai végrendeletével érvelnek. Shlomo Aronson, izraeli történész számára Hitler utólsó kijelentései cáfolják azokat az értelmezési modelleket, melyek a holokausztban csupán eszközt látnak, melyek távolabbra mutattak, mint a nacionálszocialisták birodalmi-rasszista céljai és a holokausztban csupán az első lépést látják ezek realizálása irányában.Ian Kershaw, angol történész hangsúlyozta, Hitler azon kijelentése, hogy a zsidók megsemmisítését, mint ahogyan azt ő 1939-ben meghirdette, keresztül is vitte, „ez a dolog kulcsa, indirekt utalás a zsidó kérdés végső megoldására“. Saul Friedländer, izraeli történész utal Hitler kivégzési parancsaira és azokra a jelentésekre, melyeket ő megkövetelt és meg is kapott a szovjet zsidók tömeges kivégzéseiről az SS végrehajtásában:

„Amennyiben Hitler […] pszichikai értelemben elnyomta a tudomását a zsidók megsemmisítéséről, vagy lélektani okokból kitért ez elől, akkor mégiscsak meg kell kérdeznünk, miért is büszkélkedik utólsó politikai megnyilvánulásában, az 1945. április 29-i végrendeletében halála előestéjén pont ezzel a zsidóirtással , melyet úgy tüntet fel, mint amivel a nacionálszocializmus az emberiséget a legnagyobb mértékben szolgálata.”

Bár kaotikus körülmények közt jött létre a dokumentum, csak „Hitler hite mindennél fontosabb dogmáit foglalja össze “. Ezért tette felelőssé a zsidó áldozatokat a megsemmisítésükért, Dönitz-t csak birodalmi elnökké nevezte ki és nem „Führerré“, és kizárólag a Wehrmacht katonáihoz szól,s nem a pártbéli elvtársaihoz. A birodalmat annak leromboltsága okán, az NSDAP-t a sok „áruló“ miatt már nem említi meg a dokumentum záró soraiban. Az isteni elrendeltetésről a háború elvesztése miatt és öngyilkossági szándékáról sem beszélt többé. Csak az a meglepő, hogy a „bolsevizmust“ sem említi itt többé. Valószínűsíthető, hogy legutóljára arra koncentrált, hogy önön felelősségét a háború elvesztéséért és a holokausztért áthárítsa a zsidókra, így nyitva utat a nacionálszocializmus „újjászületésének“ a halála után. Az állítólag „humánusabb“ megsemmisítésre való utalás nem más, mint zsidók koncentrációs táborokban való elgázosítása cinikus körülírása. Robert W. Wistrich, izraeli történész Hitlernek a zsidók megsemmisítését illető önigazolásában (állítólagos reakció a világháborúra és az ellenség „humánusabb“ leküzdése) a holokauszttagadás kezdetét látta meg, ez tehát ugyancsak előfeltételezi : Hitler tudott a holokausztról.

Christian Goeschel Hitler politikai végrdeneletét abba a keretbe helyezi el, amelyet a háború végén elterjedt, számos magasrangú és közepes rangú NS- funkcionáriusok ezreinek példátlan öngyilkossági hulláma képez, akik így vonták ki magukat a felelősség alól. Ez a végrendelet a legjobb példája ezek négy legfontosabb öngyilkossági motívumának:

• az NS-ideológia romboló, erőszakos magva,
• a szövetséges hatalmak igazságszolgáltalásának elutasítása,
• kísérlet a saját halálról önállóan dönteni,
• valamint kísérlet, különösen drámai távozással az utókor ítéletét meghatározni.

Hitler végrendelete rendkívül stilizált formában dokumentálja fanatikus antiszemitizmusát és bűnének áthárítását, amennyiben „a zsidóság“ a felelős a háborúért és szenvedésért , miközben kifejezésre juttatja örömét a maga álal okozott megsemmisítés fölött.

Hermann Lübbe, német filozófus Hitler politikai végrendeletét az NS-ideológia felülmúlhatatlan példájának tartja. Ez az ideológia a fajok küzdelmének – mint a világtörténelem törvényszerűségének - dogmájából levezeti a népirtás abszolút kötelességét. Valamennyi gondolkodást dominált ez, az indivíduálist, a gyakorlatiast és a célszerűt.„Lelkiismeretünk elaltatása azzal, hogy ideológiailag magasabb célokat követünk“ bár nem az egyetlen, de szükséges feltétele volt a népirtás politikájának. Emiatt ragaszkodott Hitler annál inkább „a saját ügy magasabb igazsága tudatához“ miután valamennyi politikai célja (Nagy-németország, a Szovjetúnió megsemmisítése és „végső győzelem“) meghiúsult. E ragaszkodás nélkül a következmény: meghasonlás, annak kényszere, hogy belássa: millió és millió embert küldött a halálba ideológiai megszállottsága miatt. Csakis így érthető meg a politikai végrendeletének utólsó, irrealitása okán „kísérteties“ mondata.

Mark Weitzman, antiszemitizmus-kutató és a Simon Wiesenthal Center képviselője, a végrendelet utólsó állításaiban parancshoz hasonló megbízást lát meg, "megbosszúlni az itt, mint zsidó győzelmnek leírt történelmi szégyent." Ez a parancs szerinte a globális szélsőjobboldaliságban történelmileg hatásossá vált. A radikális antiszemitizmus, mint ennek állandó része, a globalizáció óta és épp a nemzetiszocializmus veresége miatt, meg éppenséggel Izrael államának 1948-as megalapítása miatt ma talán erősebb, mint valaha volt.

A Hitlert követő kormánnyal kapcsolatos észrevételek

Miközben a történészek Hitler végrendelete zsidókkal kapcsolatos kijelentéseinek komoly jelentéstartalmat tulajdonítanak kétségbe vonják, vajon a második részben szereplő utódlására vonatkozó parancsainak ő maga „a deklamációt meghaladó jelentőséget tulajdonított“. Mert az általa megjelölt kormány az akkori háborús helyzetet figyelembe véve aligha jöhetett létre: Bormannnak és a Breslauban körülzárt Hankenak aligha volt lehetősége Dönitz elérésére Schleswig-Holsteinban, és Goebbels Hitler számára világossá tette, öngyilkos kíván lenni. Hitler utasítása a feltétlen további küzdelemre sem azzal nem volt összeegyeztethető, amit ő a szövetségesek helyéről és előretöréséről tudott, sem pedig a parancsnokság Dönitznek való átadásával, így nem volt végrehajtható.

A szélsőjobboldal sajátos látásmódját követve, hagyományosan Dönitz-t tekinti „Hitler egyedüli jogos utójának“, akinek a kormánya a Wehrmachttal ellentétben soha nem kapitulált. Így aztán a Német Szövetségi Köztársaságot illegális, kívűlről kikényszerített államként állítják be, melynek intézményei ellen az ellenállás joga megalapozott. Dönitz maga is támogatta ezt a magatartást az 1972-ben folytatott levelezésében olyan szélsőjobboldali terroristával például, mint Manfred Roeder, aki Dönitzre hivatkozva időnként mint az ő, illetve Hitlernek a törvényes utódjaként adta ki önmagát.QQQ

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Politisches Testament Adolf Hitlers című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Források

↑ Genoud 1995 Genoud, François. Hitlers politisches Testament. Die Bormann-Diktate vom Februar und April 1945. Mit einem Essay von Hugh Trevor-Roper und einem Nachwort von André François-Poncet. (német nyelven). München: Albrecht Knaus Verlag. ISBN 978-3-813-55111-2 [1995] 

↑ Schreiber 1996 Schreiber, Gerhard. Deutsche Kriegsverbrechen in Italien: Täter, Opfer, Strafverfolgung. (német nyelven). C.H. Beck, 14. o.. ISBN 3-406-39268-7 (1996) 

↑ Hilger 2006 Hilger, Andreas, Mike Schmeitzner, Clemens Vollnhals. [[1] Sowjetisierung oder Neutralität] (német nyelven). Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht. ISBN 3-525-36906-9 (2006). Hozzáférés ideje: 2012. március 10. 

↑ Friedländer 2007 Friedländer, Saul, Martin Pfeiffer. [[2] Das Dritte Reich und die Juden] (német nyelven). München: C.H. Beck. ISBN 3-406-56681-2 [1995] (2007) 

↑ Frank 2005 Frank, Mario. Der Tod im Führerbunker: Hitlers letzte Tage (német nyelven). Siedler, 311. o. (2005) 

↑ Spiegel 1966-01-10 : … warum dann überhaupt noch leben! Hitlers Lagebesprechungen am 23., 25. und 27. April 1945 (német nyelven) (html). Der Spiegel, 1966. január 10. (Hozzáférés: 2012. március 12.)

↑ Groehler 1995 Groehler, Olaf. 1945, die Neue Reichskanzlei: das Ende. Das Tagebuch Europas (német nyelven), 59. o. (1995) 

↑ Görtemaker 1999 Görtemaker, Manfred. [[3] Geschichte der Bundesrepublik Deutschland: Von der Gründung bis zur Gegenwart] (http) (német nyelven), München: C.H. Beck, 16. o.. ISBN 3-406-44554-3 (1999)  ↑ O’Donnell 1975 O’Donnell, James P., Uwe Bahnsen. Die Katakombe: das Ende in der Reichskanzlei (német nyelven). Deutsche Verlags-Anstalt, 98. o. (1975) 

↑ Auer 1983 Auer, Ernst. Der Soldat zwischen Eid und Gewissen (német nyelven). W. Braumüller, 92. o.. DOI: 3-700-30462-5 ISBN 3-700-30462-5 (1983) 

↑ Spiegel 1995 április 10 Hitlers Höllenfahrt: Das Ende im Bunker und die lange Reise des Leichnams / Teil II (német nyelven) (html). Spiegel Verlag

↑ Bihl 2000 Bihl, Wolfdieter: Der Tod Adolf Hitlers (német nyelven) (html) pp. 76–80

↑ Below 1980 von Below, Nicolaus. Als Hitlers Adjutant (német nyelven). Verlag Hase & Koehler, 434. o. (1980) 

↑ Haffner 1980 Haffner, Sebastian. Anmerkungen zu Hitler (német nyelven). Jah Tholenaar Verlag, 15. o.. ISBN 3-886-21011-1 (1980) 

↑ Thamer 2011 Thamer, Hans-Ulrich. [Der tote Hitler. Das Ende des Diktators und die Wandlungen eines Mythos (Thomas Großbölting und Rüdiger Schmidt (kiadó) könyvében: Der Tod des Diktators. Ereignis und Erinnerung im 20. Jahrhundert) (német nyelven). Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht, 88. o.. ISBN 3-886-21011-1 (2011) 

↑ Schmitz-Berning 1998 Schmitz-Berning, Cornelia. Vokabular des Nationalsozialismus (német nyelven). Walter de Gruyter, 325. o.. ISBN 3-11-016888-X [1998. május 17.] (2000) 

↑ Kershaw 2000 Kershaw, Ian. Hitler. 1936–1945 (német nyelven), 1057. o.. ISBN 3-421-05131-3 (2000) 

↑ Benz 2010 Benz, >Wolfgang. Vorurteil und Genozid. Ideologische Prämissen des Völkermords (német nyelven). Böhlau, Wien: Wolfgang Benz, 96. o. [1995] (2010) 

↑ Schreckenberg 2005 Schreckenberg, Heinz. Erlösungsantisemitismus? Überlegungen zu Hitlers Genozidbefehl im Dezember 1941 (In: Christoph Barnbrock, Werner Klän (Hrsg.): Gottes Wort in der Zeit: verstehen – verkündigen – verbreiten.) (http) (német nyelven), Münster: Lit Verlag, 50. o. [1995] (2005) 

↑ Goebbels 1977 Goebbels, Joseph. Tagebücher 1945. Die letzten Aufzeichnungen (német nyelven), 539. o. (1977. május 17.) 

↑ Rahn 2004 Rahn, Werner. Deutsche Marinen im Wandel: Vom Symbol nationaler Einheit zum Instrument internationaler Sicherheit (http) (német nyelven), München: Oldenbourg Wissenschaftsverlag (2005) 

↑ Domarus 1965 Domarus, Max. Reden und Proklamationen, 1932–1945 2. kiadás 2. kötet (német nyelven). Süddeutscher Verlag (1965) 

↑ Lüdde & Baum 1964 Lüdde-Neurath, Walter, Walter Baum. Regierung Dönitz: die letzten Tage des Dritten Reiches (német nyelven). Musterschmidt-Verlag (1964) 

↑ Hillgruber  1967 Hillgruber, Andreas. Probleme des Zweiten Weltkrieges (német nyelven). Kiepenheuer & Witsch (1967) 

↑ O’Donnell 1975: O’Donnell, James P., Uwe Bahnsen. Die Katakombe: das Ende in der Reichskanzlei (német nyelven) (1975) 

↑ Greiner1965: Greiner, Helmuth, Percy Ernst Schramm. Kriegstagebuch des Oberkommandos der Wehrmacht (Wehrmachtführungsstab) 1940–1945. 4. kötet, 2. kiadás, Hans Adolf Jacobsen (német nyelven), Bernard & Graefe (1965) 

↑ Spiegel 1968 május 4: Der Spiegel, 4. Mai 1998: Gentest: Bormanns Skelett eindeutig identifiziert (német nyelven) (html), 1965

↑ Large  2002 Large, David Clay, Percy Ernst Schramm. Berlin. Biographie einer Stadt, Hans Adolf Jacobsen (német nyelven), München: C.H. Beck. ISBN 3-406-48881-1 (2002) 

↑ Tofahrn  2008 Tofahrn, Klaus W.. Das Dritte Reich und der Holocaust (http) (német nyelven), München: Peter Lang. ISBN 3-631-57702-8 (2008) 

↑ Steinert 1967 Steinert, Marlis G.. Die 23 Tage der Regierung Dönitz (német nyelven). Econ-Verlag (1967) 

↑ Krautkrämer 1962 Krautkrämer, Elmar. Deutsche Geschichte nach dem Zweiten Weltkrieg (német nyelven). Lax, 15. o. (1962) 

↑ Junge 2002 Junge, Traudl, Melissa Müller. Bis zur letzten Stunde. Hitlers Sekretärin erzählt ihr Leben. 2. Auflage (német nyelven). München: Claasen Verlag. ISBN 3-546-00311-X (2002) 

↑ Ossmann-Mausch 2007 Ossmann-Mausch, Christa A., Martin Pfeiffer. [[4] Alles begann in Berlin. Ein Jugend in Zeiten des Krieges.] (német nyelven). München: C.H. Beck. ISBN 3-865-16493-5 [1995] (2007) 

↑ Harris 2008 Harris, Whitney R., Christoph Safferling, Ulrike Seeberger. Tyrannen vor Gericht: Das Verfahren gegen die deutschen Hauptkriegsverbrecher nach dem Zweiten Weltkrieg in Nürnberg 1945–1946 (német nyelven). Berlin: Berliner Wissenschafts-Verlag (2008) 

↑ Rothmann 2009 Rothmann, Heran. Bernd Peters (Express, 29. April 2011): Berliner Herman Rothman: Ich fand Hitlers Testament. Hitler’s Will (angol, német nyelven). History Press. ISBN 0-752-44834-X (2009) 

↑ Salewski 1998 Salewski, Michael, Stefan Lippert. Deutsche Quellen zur Geschichte des Zweiten Weltkrieges (német nyelven). Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft. ISBN 3-534-12470-7 (1998) 

↑ Atze 2003 Atze, Marcel, Stefan Lippert. »Unser Hitler«. Der Hitler-Mythos im Spiegel der deutschsprachigen Literatur nach 1945 (német nyelven). Darmstadt: Wallstein Verlag. ISBN 3-892-44644-X (2003) 

↑ Bullock 2000 Bullock, Alan. Hitler. Biographie 1889–1945 (német nyelven). Augsburg: Bechtermünz Verlag. ISBN 3-828-90378-9 (2000) 

↑ Schreckenberg 2006 Schreckenberg, Heinz. Hitler, Motive und Methoden einer unwahrscheinlichen Karriere: eine biographische Studie (német nyelven). Bern: Peter Lang. ISBN 3-631-54616-5 (2000) 

↑ Großbölting  2011 Großbölting, Thomas, Rüdiger Schmidt. Der Tod des Diktators: Ereignis und Erinnerung im 20. Jahrhundert (német nyelven) (2011) 

↑ Steins 2006 Steins, Georg, Franz G. Untergaßmair. Das Buch, ohne das man nichts versteht. Die kulturelle Kraft der Bibel' (német nyelven). München: Lit Verlag. ISBN 3-825-87969-0 (2006) 

↑ Telesko 2003 Telesko, Werner. Erlösermythen in Kunst und Politik (német nyelven). Wien: Böhlau. ISBN 3-205-77149-4 (2003) 

↑ Junge és Junge  2002 Junge, Traudl, Melissa Müller, Gertraud Junge. Bis zur letzten Stunde (német nyelven). München: RM-Buch-und-Medien-Vertrieb. ISBN 3-546-00311-X (2002) 

↑ Kellerhoff  2006 Kellerhoff, Sven Felix. Mythos Führerbunker. Hitlers letzter Unterschlupf (német nyelven). Berlin: Berlin Story. ISBN 3-929-82943-6 (2006) 

↑ Arad  1999 Arad, Yitzhak, Israel Gutman, Abraham Margaliot. Documents on the Holocaust: Selected Sources on the Destruction of the Jews of Germany and Austria, Poland, and the Soviet Union (angol nyelven). University of Nebraska Press. ISBN 0-803-21050-7 (1999) 

↑ Bergen  2009 Bergen, Doris. The Holocaust: A Concise History (angol nyelven). Rowman & Littlefield (2009) 

↑ Deuerlein  1989 Deuerlein, Ernst. [Volltext online Der Aufstieg der NSDAP in Augenzeugenberichten (német nyelven). Deutscher Taschenbuch Verlag. ISBN 3-423-02701-0 (1989) 

↑ Nolte  2000 Nolte, Ernst. Der Faschismus in seiner Epoche: Action française, Italienischer Faschismus, Nationalsozialismus (német nyelven). Piper. ISBN 3-492-20365-5 [1963] (2000) 

↑ Zischka  1986 Zischka, Johannes. Die NS-Rassenideologie: Machttaktisches Instrument oder handlungsbestimmendes Ideal? (német nyelven). Peter Lang. ISBN 3-820-48728-X (1986) 

↑ Fleming  1987 Fleming, Gerald. Hitler and the Final Solution. (angol nyelven). University of California Press. ISBN 0-520-06022-9 (1987) 

↑ Hildebrand  2009 Hildebrand, Klaus. Das Dritte Reich. (német nyelven). München: Oldenbourg Wissenschaftsverlag. ISBN 3-486-59200-9 (1987) 

↑ Bankier  2002 Bankier, David, Michael Berenbaum, Abraham J. Peck. The Holocaust and History: The Known, the Unknown, the Disputed, and the Reexamined - The Use of Antisemitism in Nazi Wartime Propaganda. (angol nyelven). Indiana University Press (2005) 

↑ Atkins 2009 Atkins, Stephen E.. Holocaust Denial as an International Movement (angol nyelven). Frederick Praeger. ISBN 0-313-34538-4 [1995] (2009) 

↑ Mommsen 2002 Mommsen, Hans. Auschwitz, 17. Juli 1942. 20 Tage im 20. Jahrhundert. Der Weg zur europäischen „Endlösung der Judenfrage“ (német nyelven). Dtv. ISBN 3-423-30605-X (2002) 

↑ Mommsen 1983 Hans Mommsen: Die Realisierung des Utopischen: Die „Endlösung der Judenfrage“ im „Dritten Reich“. Geschichte und Gesellschaft, 9. sz. (1983)

↑ Bankier 2006 David Bankier. Fragen zum Holocaust. Interviews mit prominenten Forschern und Denkern: Interviews mit Christopher Browning, Jacques Derrida, Saul Friedländer, Hans Mommsen und anderen (német nyelven). Wallstein Verlag. ISBN 3-835-30095-4 [1995] (2006) 

↑ Aronson 2004 Aronson, Shlomo. Hitler, the Allies, and the Jews (angol nyelven). Cambridge University Press. ISBN 0-521-83877-0 (2004) 

↑ Friedländer Nachdenken... 2007 Friedländer, Saul. Nachdenken über den Holocaust (német nyelven). München: C.H. Beck (2007) 

↑ Glanninger 2009 Glanninger, Peter. Rassismus und Rechtsextremismus: Rassistische Argumentationsmuster und ihre historischen Entwicklungslinien (német nyelven). Frankfurt am Main: Peter Lang. ISBN 3-631-57501-7 (2009) 

↑ Hübner-Funk 1998 Hübner-Funk, Sibylle, Arno Klönne. Loyalität und Verblendung: Hitlers Garanten der Zukunft als Träger der zweiten deutschen Demokratie (német nyelven). Verlag für Berlin-Brandenburg, 255. o.. ISBN 3-932-98111-1 (1998) 

↑ Wistrich 2001 Wistrich, Robert W.. Hitler and the Holocaust (angol nyelven). Modern Library,, 116. o.. ISBN 0-679-64222-6 (2001) 

↑ Goeschel 2005 Bähr, Andreas, Hans Medick. Sterben von eigener Hand: Selbsttötung als kulturelle Praxis-- ebben a könyvben Christian Goeschel: Methodische Überlegungen zur Geschichte der Selbsttötung im Nationalsozialismus. (német nyelven). Wien: Böhlau, 186. o.. ISBN 3-412-18405-5 (2005) 

↑ Lübbe 1997 Lübbe, Hermann. Modernisierung und Folgelasten: Trends kultureller und politischer Evolution (német nyelven). Berlin/Heidelberg: Springer, 188–190. o. (1997) 

↑ Weizman 2006 Weitzman, Mark. Antisemitismus und Holocaustleugnung: Permanente Elemente des globalen Rechtsextremismus. In: Thomas Greven, Thomas Grumke: Globalisierter Rechtsextremismus? Die extremistische Rechte in der Ära der Globalisierung. (német nyelven). Verlag für Sozialwissenschaften, 53. o.. ISBN 3531145142 (2006) 

↑ Weizman 2007 MarkWeitzmanTestimony.html Mark Weitzmans előadása a House of Representatives előtt, USA, 2007. november 6.. (Hozzáférés: 2012. december 11.)

↑ Jaschke 2001 Hans-Gerd Jaschke, Birgit Rätsch, Yury Winterberg. Nach Hitler: radikale Rechte rüsten auf (német nyelven). Bertelsmann, 145. o.. ISBN 3-570-00566-6 (2001) 

↑ Stöss 1989 Richard Stöss. Die extreme Rechte in der Bundesrepublik (német nyelven). Westdeutscher Verlag, 163. o.. ISBN 3-531-12124-3