„Wehrmacht” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
147. sor: | 147. sor: | ||
*[[Monte Cassinó-i csata]] (1944) |
*[[Monte Cassinó-i csata]] (1944) |
||
==A II. világháború után== |
|||
== Galéria == |
|||
<gallery mode=packed widths="180px" heights="120px"> |
|||
File:Bundesarchiv Bild 101I-054-1531-11, Frankreich, erste Hilfe für Verwundeten.jpg|Német katonai orvos nyújt elsősegélyt egy sebesült katonának. Franciaország, 1940 június |
|||
File:Bundesarchiv Bild 101II-M2KBK-245-12, Frankreich, M-Boot im Hafen.jpg|Matrózok Francaországban, 1941 |
|||
File:Bundesarchiv Bild 101I-782-0050-06, Nordafrika, deutsche Offiziere in Ortschaft.jpg|Az [[Német Afrika-hadtest|Afrika-hadtest]] katonái Észak-Afrikában, 1941 március |
|||
File:A column of German forces in Paris.jpg|Német katonák bevonulnak Párizsba, 1940 |
|||
File:Bundesarchiv Bild 101I-214-0328-28, Russland, Soldaten der französischen Legion.jpg|Szovjetunió, 1941 november |
|||
File:Bundesarchiv Bild 101I-216-0417-18, Russland, Flussüberquerung.jpg|Szovjetunió, 1942 június |
|||
File:Bundesarchiv Bild 101I-219-0595-05, Russland-Mitte-Süd, Infanteristen.jpg|Német gyalogosok menet közben, Szovjetunió, 1943 június |
|||
</gallery> |
|||
== Jegyzetek == |
== Jegyzetek == |
||
{{jegyzetek}} |
{{jegyzetek}} |
A lap 2017. február 5., 13:46-kori változata
Ezen a lapon nagyobb átalakítás zajlik – lásd a cikk vitalapját! Néhány napnál tovább ne hagyd ezt a sablont a cikken! A szerkesztési ütközések elkerülése érdekében a vitalapot használd javaslattételre! Legutóbbi módosítás: 2017. február 5. |
Wehrmacht | |
A vaskereszt stilizált formája, a Wehrmacht emblémája (Balkenkreuz). | |
Dátum | 1935–1945 |
Ország | Harmadik Birodalom |
Típus | A Nagynémet Birodalom katonai ereje |
Méret | 20 700 000 (összesen, mindenkit számítva, aki szolgált) 17 893 200[1] (1939-1945) 2 200 000 (1945) |
Diszlokáció | Zossen |
Parancsnokok | |
Híres parancsnokok | Karl Dönitz Erich Raeder Wilhelm Keitel |
Jelvények | |
Balkenkreuz Szvasztika | |
Kultúra és történelem | |
Mottó | Gott mit uns! (Velünk az Isten) |
Színek | Feldgrau (Mezei szürke) |
Háborús részvétel | Spanyol polgárháború Második világháború |
A Wikimédia Commons tartalmaz Wehrmacht témájú médiaállományokat. |
A Wehrmacht (szó szerint kb. véderő) a Harmadik Birodalom fegyveres erejének (haderejének) megnevezése volt 1935-től, a sorkatonaság bevezetésétől, 1946-ig. Három nagy haderőből állt: Heer (szárazföldi erők), Kriegsmarine (haditengerészet) és a Luftwaffe (légierő). Ezt megelőzően a hivatalosan használt név a Reichswehr, ezt követően pedig a Német Szövetségi Köztársaságban Bundeswehr (mely megnevezés a mai napig érvényben van), illetve az NDK fegyveres erőinek megnevezése pedig Nationale Volksarmee lett.
Megalakulásának előzményei
1918. november 18-án 11 órakor aláírták a compiègne-i fegyverszünetet, melynek értelmében véget ért a négy éven át tartó első világháború, melyből Németország vesztesen került ki. A háborút lezáró versailles-i békeszerződésben a győztes nagyhatalmak Németország számára kemény feltételeket szabtak meg. A fegyveres erők létszámát nagyon alacsonyra kellett csökkenteni. A haditengerészetet parti őrségi feladat ellátására redukálták, míg a hadsereg létszámát 100 000 főben maximalizálták, hogy csak önvédelemre legyen képes. A fegyverzetet is korlátozták: A haditengerészet nem építhetett vagy vásárolhatott nagyobb hajót és a hadseregnek nem lehettek tankjai, nehézfegyverei és nem rendelkezhetett légierővel. Ezenkívül feloszlatták a nagyvezérkart, amelyben sok szövetséges vezető az 1914 előtti német militarizmus fő forrását látta. A cél Németország legyengítése és erőtlenségének biztosítása volt.
Az új német államnak a weimari köztársaságnak szüksége volt valamilyen belső védelemre, így a jobboldali önkéntes egységekhez a Freikorpsokhoz fordult. Ezek spontán szerveződő, központi irányítás és sok esetben katonai fegyelem nélküli egységek voltak, de ők jelentették az egyedüli elérhető és használható erőt. 1921. március 23-án felállították az új fegyveres erőt: a Reichswehrt. A Freierkorps egységek létszáma ekkor már elérte a 100 000 főt, a hadsereg, a Reichsheer állományának a létszámát. A régi birodalmi hadsereghez képest mindez elenyésző volt, de a weimari köztársaság szinte a semmiből kezdte a honi a véderő felállítását.
A weimari kormány által Hans von Seeckt tábornok lett kinevezve a Reichsheer élére. Habár az antant ragaszkodott a korábbi nagyvezérkar feloszlatásához, von Seeckt létrehozott egy szervezetet, a Truppenamtot gyakorlatilag azonos funkcióval, de úgy, hogy az valójában sokkal centralizáltabb és erőteljesebb potenciállal rendelkezett. A két engedélyezett hadtest - az egyik Berlinben, a másik Kasselben állomásozott - sorállománya tapasztalt és odaadó önkéntesekből verbuválódott, akiknek többségéből ideális első generációs altiszt válhatott. von Seeckt nagy hangsúlyt fektetett rá, hogy a birodalmi hadsereg hagyományait és identitásait átültesse az új seregbe. Az antant nem vette észre, hogy a Reichsheer egy gyors jövőbeni növekedésre képes, ütőképes magként formálódott meg. von Seeckt erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a Reichsheer távol tartsa magát a politikától, de a weimari köztársaságnak mindenképpen szövetségesre volt szüksége az antant szorításában, ezért 1922-ben a Szovjetunióval megkötötte a rapallói egyezményt. Titkos záradéka biztosította, hogy a Reichsheer tisztjeit és katonáit páncélos- és repüléskiképzésben részesítik az oroszok. A kazanyi és lipecki katonai bázisokon való kiképzés ellenében a németek vállalták, hogy átadják technikai és harcászati tapasztalataikat. Ugyanebben az időszakban von Seeckt felismerte a gépesítés nyújtotta lehetőségeket. Így lehetővé vált, hogy az olyan tisztek, mint Heinz Guderian – akit a gépesített alakulatok felügyelőségéhez helyeztek – szert tegyenek azokra a tapasztalatokra, amelyek később elősegítették a teljes mértékben páncélozott hadosztályok felállítását. Az 1930-as évek elejéig páncélosképzésben a katonák csak Kazanyban részesülhettek, míg Németországban tankokat szimuláló traktorokkal és gépjárművekkel gyakorolhattak. Mindez megmosolyogtatónak tűnhet, de ennek ellenére sikerült a katonákkal elsajátíttatni a páncélos-hadviselés alapjait, ami a későbbiekben felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult. Ily módon Adolf Hitlernek, amikor 1933-ban hatalomra jutott Németországban, egy kicsiny, ám mérete ellenére jól képzett hadsereg állt a rendelkezésére.
Nemzetiszocialista hatalomátvétel
1933. január 20-án az elnök Paul von Hindenburg Adolf Hitlert nevezte ki Németország kancellárjának. Hitler, aki frontkatonaként szolgált az I.világháborúban – a közkatonák között ritkaságnak számító vaskereszttel tüntették ki bátorságáért –, hamar kinyilvánította azt a szándékát, hogy a hadsereget nagy mértékben fejleszteni akarja. 1933 decemberében elrendelte, hogy növeljék a hadsereg létszámát háromszorosára. Célkitűzése az volt, hogy 1938-ra 21 hadosztály álljon hadrendben. 1935 márciusában újra bevezette a sorkatonaságot, hogy ezzel biztosítsa az emberanyagot a német hadsereg számára. Terveiben már 36 hadosztály szerepelt és ugyanekkor bejelentették, hogy Németország mindenféle korlátozás nélkül légierőt hoz létre. 1935-től kezdve Wehrmacht lett a német fegyveres erők hivatalos elnevezése.
Hitler tudatában volt annak, hogy terjeszkedési politikájának megvalósításához szüksége van a hadsereg feltétlen hűségére. Ennek elérésében védelmi minisztere, Werner von Blomberg is támogatta, aki 1932-től 1938-ig töltötte be posztját. (A békeszerződés rendelkezései értelmében a német védelmi miniszter nem lehetett volna aktív katona.) Ő volt az, aki elkezdte a Wehrmacht politizálását. Ezzel egyrészt az Ernst Röhm vezetése alatt álló nemzetiszocialista SA (Sturmabteilung) befolyását, valamint Hermann Göring, a Luftwaffe főparancsnokának hatalmát akarta ellensúlyozni. von Blomberg rendeletének értelmében minden egyenruhán viselni kellett a nemzetiszocialista párt jelvényeit; 1934 augusztusában pedig bevezették a hűségesküt, amelyet a már szolgálatot teljesítő katonáknak ugyanúgy le kellett tenni, mint a később bevonulóknak. A fegyveres erők státusza így gyökeresen megváltozott a német államban. A tiszteket és a közkatonákat kötelezték, hogy az alkotmány helyett Adolf Hitlernek, a Német Birodalom Führerrének esküdjenek feltétel nélküli hűséget. Ennek később, 1944 júniusában, a Hitler elleni merényletkísérlet idején nőtt meg a jelentősége, amikor sok tiszt ezen esküje miatt tagadta meg a Führer elleni nyílt fellépést. Hitlernek példa nélküli hatalma lett a Wehrmacht felett, és ez csak növekedett, amikor 1938-ban von Blomberg helyett magát nevezte ki hadügyminiszternek.
Haderőnemek és parancsnokságok
- Oberkommando der Wehrmacht (OKW) – a fegyveres erők főparancsnoksága
- Főparancsnok (Chef des Oberkommandos der Wehrmacht)
- Wilhelm Keitel vezértábornagy (Generalfeldmarschall) (1938–1945)
- Oberbefehlshaber West (OB West) – a német erők nyugati parancsnoka
- Abwehr – katonai hírszerzés (szó szerint: elhárítás)
- Heer – szárazföldi haderő
- Oberkommando des Heeres (OKH) – a szárazföldi haderő főparancsnoksága
- Főparancsnokok (Oberbefehlshaber des Heeres, OBdH)
- Werner von Fritsch (Generaloberst): 1935 – 1938. február 4.
- Walther von Brauchitsch tábornagy (Generalfeldmarschall): 1938. február 4 – 1941. december 19.
- Adolf Hitler: 1941. december 19 – 1945. április 30.
- Ferdinand Schörner tábornagy (Generalfeldmarschall): 1945. április 30 – 1945. május 8.
- Vezérkari főnökök (Chefs des Generalstabes des Heeres)
- Ludwig Beck (Generaloberst): 1935 – 1938
- Franz Halder (Generaloberst): 1938 – 1942. szeptember
- Kurt Zeitzler (Generaloberst): 1942. szeptember – 1944. július
- Heinz Guderian (Generaloberst): 1944. július – 1945. március
- Hans Krebs (General): 1945. március – május
- Luftwaffe – légierő
- Oberkommando der Luftwaffe (OKL) – a légierő főparancsnoksága
- Főparancsnokok (Oberbefehlshaber der Luftwaffe, OBdL)
- Hermann Göring birodalmi marsall Reichsmarschall (1935–1945)
- Robert von Greim tábornagy (Generalfeldmarschall) (1945)
- Kriegsmarine – haditengerészet
- Oberkommando der Marine (OKM) – a haditengerészet főparancsnoksága
- Főparancsnokok (Oberbefehlshaber der Marine, OBdM)
- Erich Raeder tengernagy Großadmiral (1928–1943)
- Karl Dönitz tengernagy Großadmiral (1943–1945)
- Hans-Georg von Friedeburg tengernagy Admiral (1945)
A háború évei (1939–1945)
Szárazföldi erők
A szárazföldi erők (Heer) volt a Wehrmacht legnagyobb létszámú hadereje. Az újonnan besorozottak többsége a gyalogsághoz került, ahhoz a haderőnemhez, amely alig változott az I. világháború óta. Megmaradtak a hagyományosan három ezredből álló, tüzérséggel és műszakiakkal megerősített hadosztályok; és – habár néha biztosították számukra a gépesített szállítást – a katonáknak legtöbbször a saját lábukon kellett harcba vonulni. A tüzérség lövegeit is többnyire lóval vontatták. Létrejöttek azonban, nagyrészt Guderian közreműködésének köszönhetően, a Panzer (páncélos) hadosztályok.
Guderian és a hozzá hasonlóan gondolkodó tisztek hamar felismerték a páncélosokban rejlő lehetőségeket: használatukkal visszatért a mozgékonyság a hadszíntérre. A harckocsik azonban egymagukban nem voltak elegendőek, csak egy több fegyvernemet (gépesített gyalogságot, tüzérséget és műszakiakat, valamint a légierő egységeit) felölelő hadrend részeként hajthatták végre eredményesen a feladatukat. Ez a feladat pedig az volt, hogy megtalálják és kihasználják az ellenséges arcvonal gyenge pontjait. Megkerülve a megerősített védelmi pontokat behatoltak a vonalak mögé, és felszámolták az ellenség parancsnoki és irányítási központjait. A központtól ily módon elvágott frontvonalon harcoló erőket könnyű volt leküzdeni, és elejét venni a nagy veszteségekkel járó állóháborúnak. A tervezet később Villámháború (Blitzkrieg) néve vált ismertté.
Hitler biztosította a szükséges anyagiakat. 1935-ben létrehozták az első páncélos hadosztályt. Ezek hatékony erőt képviseltek a gyors csapásmérésre hívatott páncélosezredekkel, és az ezeket kiegészítő gépesített gyalogsággal, vontatott tüzérséggel és műszaki egységekkel. Emellett Göringet is sikerült rávenni, hogy a Luftwaffe egységeinek zömét szentelje a szárazföldi csapatok támogatására. A Ju 87-es Stuka zuhanóbombázókat például kifejezetten arra használták, hogy fellazítsa az ellenséget a páncélosok támadása előtt.
Eleinte a villámháborús terv több alkalommal is bevált. Lengyelország (1939 szeptember), Norvégia és Dánia (1940 április), Belgium, Hollandia és Franciaország (1940 május), Jugoszlávia és Görögország (1941 április), és részben a Barbarossa hadműveletnél is (1941 június). Azonban már a korai szakaszban megmutatkoztak azok a hiányosságok, melyek a későbbiekben végzetesnek bizonyultak. Az egyik ilyen hiányosság volt, hogy 1939-ben még csak 7 páncéloshadosztály állt rendelkezésre, ami csak nagyon ki hányadát tette ki a Wehrmachtnak. A hadsereg zömét még mindig gyalogosok alkották, ám ők gyakran lemaradtak a gépesített ékek mögött. Már a nyugati fronton jelentkeztek ezek a problémák, ráadásul a gyalogosok iramát még jobban lelassította a terület megerősítésének feladata és a hadifoglyok nagy száma. A páncélosoknál utánpótlási nehézségek is jelentkeztek, mivel a hadtáposzlopok is forgalmi dugóba kerültek, vagy csak egyszerűen lemaradtak a páncélosok mögött. Mindezek ellenére ekkor még egyik probléma sem bizonyult kritikusnak.
Azonban amikor Hitler kelet felé fordult és elrendelte a Szovjetunió megtámadását döntő fontosságúvá váltak. Sokkal nehezebb volt az ellátás megszervezése, mely elengedhetetlen a hadsereg mozgásban tartásához. A szovjet úthálózat kezdetleges volt és hamarosan az is tönkrement, a vasúti sínek nyomtávja pedig szélesebb, mint Európa többi részén. Ráadásul Sztálin meghirdette a felperzselt föld taktikáját, aminek következtében a támadók az elfoglalt területeken semmi hasznosíthatót nem találtak. Sokszor a terepviszonyok sem segítették a németeket. A Balti államokban a sűrű átjárhatatlan erdők, míg Pripjaty környékén a mocsaras területetek lassították a haladást. 1941 októberében elkezdődtek az esőzések, sártengerré változtatva a már amúgy is járhatatlan utakat, így a járművek gyakran beragadtak. A hamarosan beköszöntő rendkívül kemény –40 °C-os orosz télre nem voltak felkészülve. Az üzemanyag megfagyott, a fegyverek felmondták a szolgálatot, a katonák pedig nem rendelkeztek megfelelő téli öltözettel. December 5-re a németek teljesen elakadtak. A szovjeteknek így volt idejük összeszedni az erejüket.
Miután 1941 decemberében az Egyesült Államok is belépett a háborúba Németország hadat üzent, ezzel felkészülve a többfrontos harcra. A németeket az sem segítette, hogy szövetségesük Olaszország gyengélkedett a Balkánon, Görögországban és Észak-Afrikában, így Hitler számára nem volt más megoldás: csapatokat kellett küldenie szövetségese megsegítésére. A hadosztályok átcsoportosítása tovább gyengítette az ekkor már amúgy is komoly gondokkal küszködő Wehrmachot. A villámháborús terv meghiúsult, a németek döntő fontosságú ütközetekben (Moszkva, Leningrád, Sztálingrád, Kurszk, El-Alamein) sorra vereséget szenvedtek, míg a szövetségesek fokozatosan megnövelték erejüket, így már nem volt kérdéses a háború kimenetele.
Haditengerészet
A haditengerészet (Kriegsmarine) kulcsszerepet játszott az Atlanti csatában és a második világháború kezdetén még sikeresnek volt mondható: a Weserübung hadművelet során a Norvégia és a Csatorna-szigetek ellen végrehajtott invázió, illetve a konvojok zavarása komoly veszteségeket okozott a szövetségeseknek. Ugyan Franciaország kapitulálásával a francia hajók eltűntek a hadszíntérről, ám a megszállt országok flottájának tekintélyes része tért brit zászlók alá és a Kriegsmarine veszteségeit a német hadiipar nem tudta megfelelően pótolni, így az erőviszonyok még inkább a szövetségesek javára tolódtak el. Tovább rontotta a helyzetet Olaszország belépése a háborúba (a németek tengeri támogatást nyújtottak a Földközi-tengeren, megosztva ezzel erőiket), illetve az amerikai hadüzenet. A sikersorozat a Bismarck 1941-es elvesztésével véget ért. A felszíni flottát ezután elsősorban védelmi célokra használták, az inváziós tervek (partraszállás Angliában) félbemaradtak.
A tengeralattjárók (U-Boot) Németország legkomolyabb fegyverei voltak a tengeren, melyek egészen 1943-ig komoly veszteségeket okoztak. A németek tengeri stratégiája az volt, hogy megtámadták az ellenség hajókonvojait, melyek Angliába szállítottak élelmiszert és nyersanyagot. Karl Dönitz tengernagy korlátlan tengeralattjáró háborút kezdett, melynek következtében a szövetségesek 22898 embert és 1315 hajót veszítettek.[2] Azonban a későbbiekben a szövetségesek radarral látták el a repülőgépeket, és olyan készüléket szereltek a gépekbe, amelyek képesek voltak a tengeralattjárók csavarzaját érzékelni. A tengeren hadi fölény emiatt egyre inkább a szövetségesek javára billent. A haditengerészet nem tudta érdemben zavarni sem a normandiai, sem a szicíliai, sem az észak-afrikai partraszállásokat.
A háború végére kettő kivételével a Kriegsmarine összes nagyobb hajóját elsüllyesztették.
Légierő
A Luftwaffe egyike volt a Wehrmacht három nagy haderő nemének a szárazföldi erők és a haditengerészet mellett. Főleg légierőből és a légvédelmi csapatokból állt, de a második világháború során szárazföldi katonái is voltak a hadsereg támogatására. Hermann Göring birodalmi marsall parancsnoksága alá tartozott és fontos szerepet játszott a villámháborús hadjáratokban (Lengyelország 1939-es, Franciaország 1940-es és a Szovjetunió 1941-es megtámadásakor.) A légierő számára legnagyobb számban vadászrepülőket és taktikai bombázókat gyártottak. A legismertebb típusok: a Messerschmitt Bf 109 és a Junkers Ju 87 (Stuka) zuhanóbombázói voltak.
A repülőgépek szorosan együttműködtek a szárazföldi erőkkel és kezdetben a Luftwaffe kezében volt a légi fölény. Feladatuk volt a fronthoz közeli parancsnoki és irányítói központok, ellátási útvonalak, raktárak megsemmisítése. Ahogy a háború évei teltek a szövetségesek drasztikusan megnövelték repülőgépeik számának gyártását, melynek következtében a Luftwaffe fokozatosan elveszítette a légi fölényét.
Frontok és hadjáratok
A Wehrmacht a Német Birodalom fegyveres erejeként a második világháború kezdetétől a befejezéséig (1939 szeptember 1. – 1945 május 8.) számos hadjáratban, hadműveletben, csatában, offenzívában vett részt. Kezdetben egy frontos harcokat vívtak, de ahogy teltek a háború évei, megnyíltak az újabb frontok. Mindez azt eredményezte, hogy több alkalommal kellett átcsoportosításokat végrehajtani.
Keleti front
- Csehszlovákia német megszállása (1938–1945)
- Anschluss (1938)
- Lengyelországi hadjárat
- Balkán hadjárat (1940–1941)
- Barbarossa hadművelet (1941), Észak Hadseregcsoport, Közép Hadseregcsoport, Dél Hadseregcsoport
- Kijevi csata (1941)
- Leningrád ostroma (1941–1944)
- Kijevi csata (1941)
- Szevasztopol ostroma (1941–1942)
- Folytatólagos háború (1941–1944)
- Sztálingrádi csata (1942–1943)
- Kaukázusi csata (1942–1944)
- Kurszki csata (1943)
Nyugati front
- Furcsa háború (Sitzkrieg) (1939–1940)
- Dánia és Norvégia megszállása Weserübung hadművelet (1940)
- Hollandiai hadjárat (1940)
- Franciaországi hadjárat (1940)
- Angliai csata (1940)
- Atlanti csata (1939–1945)
- Normandiai csata (1944)
- Ardenneki offenzíva (1944–1945)
Mediterrán front
- Észak-afrikai hadjárat (1940–1943)
- Első el-alameini csata (1942)
- Második el-alameini csata (1942)
- Szicília megszállása (1943)
- Monte Cassinó-i csata (1944)
A II. világháború után
Galéria
-
Német katonai orvos nyújt elsősegélyt egy sebesült katonának. Franciaország, 1940 június
-
Matrózok Francaországban, 1941
-
Az Afrika-hadtest katonái Észak-Afrikában, 1941 március
-
Német katonák bevonulnak Párizsba, 1940
-
Szovjetunió, 1941 november
-
Szovjetunió, 1942 június
-
Német gyalogosok menet közben, Szovjetunió, 1943 június
Jegyzetek
- ↑ "Statisztikák és számok" www.feldgrau.com. Hozzáférés: 2015.05.30.
- ↑ „Battle of the Atlantic Statistics” (Hozzáférés: 2017. február 4.)
További információk
- Feldgrau.com research on the German armed forces 1918-1945 (angol nyelvű)