Bismarck osztály

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Bismarck osztály
Bundesarchiv Bild 193-04-1-26, Schlachtschiff Bismarck.jpg
Hajótípus Csatahajó
Névadó Bismarck
Üzemeltető A Kriegsmarine zászlaja Kriegsmarine
Általános jellemzők
Vízkiszorítás 41 700 t standard (Bismarck)
42 900 t standard (Tirpitz)
50 900 t maximális (Bismarck)
52 600 t maximális (Tirpitz)
Hossz 241,6 m (vízvonalban)
251 m (teljes)
Szélesség 36,6 m
Merülés 9,3 m (üresen)
10,2 m (teljes terhelés)
Sebesség 30,1 csomó (Bismarck 150 170 LE-vel)
30,8 csomó (Tirpitz 163 000 LE-vel)<
Hatótávolság 17 200 km 16 csomós (30 km/h) sebesség mellett
Fegyverzet
  • 8 db 380 mm-es ágyú (4 × 2)
  • 12 db 150 mm-es ágyú (6 × 2)
  • 16 db 105 mm-es ágyú
  • 16 db 37 mm-es ágyú (8 × 2)
  • 18 db 20 mm-es ágyú (18 × 1)
  • A hajó ezeken kívül még számos gépfegyverrel és egyéb fegyverekkel rendelkezett
Repülőgépek 4 db Arado Ar-196 hidroplán, 1 db gőzkatapult
Páncélzat

A Bismarck edzett Wotan-páncélzattal volt ellátva

  • A páncélzat össztömege: 18 990 tonna
  • Övpáncél: a vízvonalon maximum 320-270 mm, az öv felső részén: 145 mm, az öv alsó részén: 170 mm, az övet elől és hátul lezáró keresztválaszfalak: 145-220 mm
  • Citadella: 120-145 mm
  • Torpedófal: 45 mm
  • Fedélzet: felső fedélzet: 50 mm, fő páncélfedélzet: 120-80 mm
  • Parancsnoki torony: 350-200 mm
  • 380 mm-es lövegtornyok: homlokpáncél: 360 mm, a tornyok oldalán: 220 mm, hátulján: 320 mm, toronytető: 180 mm, barbetta: 340 mm
  • 150 mm-es lövegtornyok: homlokpáncél: 100 mm, oldalak, tető és hátoldal: 40 mm
  • 105 mm-es légvédelmi lövegek: 20 mm lövegpajzs[1][2][3]

Legénység 2400 fő
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Bismarck osztály témájú médiaállományokat.

A Bismarck osztály (19361944)[szerkesztés]

A Bismarck és a Tirpitz a tengerek félelmetes urainak készültek, ám feladatukat nem teljesítették be. Elkészültekor a Bismarck volt a világ legnagyobb szolgálatban álló hadihajója, megdöntve a brit HMS Hood csatacirkáló több, mint két évtizede tartott rekordját. A Bismarck osztálynál a páncélos hadihajók közül csak az amerikai Iowa osztályú, a japán Yamato osztályú csatahajók és az egyedi építésű, 1946-ben szolgálatba állított brit HMS Vanguard voltak nagyobb méretűek. A Bismarck mindjárt az első bevetésén elsüllyedt, a Tirpitz pedig hosszas agónia során veszett oda. Megépítésük nemzetközi jogi feltételeit, az 1935-ben megkötött angol–német haditengerészeti egyezmény teremtette meg, amely biztosította a jogot Németország számára, hogy a brit Királyi Haditengerészet tonnatartalmának 35%-át elérő nagyságú flottát építsen, beleértve a csatahajókat is.[4] Méretüket az 1922-es washingtoni és az 1930-as londoni haditengerészeti szerződések előírásai ugyan elvben nem korlátozták, mert Németország nem írta alá ezeket, de hivatalosan, tekintettel Nagy-Britanniára a Bismarck-osztály standard vízkiszorítása mégis 35 000 tonnás lett, papíron megfelelve a két szerződés csatahajókra vonatkozó előírásainak. A valóságban a németek ezt azonban jóval meghaladták a Bismarck 41 700 és a Tirpitz 42 900 tonnás standard vízkiszorításával. Japán 1937-ben felmondta a londoni haditengerészeti szerződést, így hatályba lépett annak speciális klauzulája, mely egy aláíró állam ilyen lépése esetére engedélyezte maximum 45 000 tonnás, 406 mm-es lövegekkel felszerelt csatahajók építését. Azonban Németországnak figyelembe kellett vennie a Vilmos császár-csatorna áteresztőképességét és a hazai kikötők befogadóképességét, melyek 43 000 tonnásnál nagyobb egységek áthaladását illetve kikötését nem tették lehetővé. A hajók méretéhez képest relatíve kis kaliberű, 380 mm-es lövegek alkalmazását az indokolta, hogy a német ipar akkor nem tudott nagyobbakat gyártani, ráadásul a legvalószínűbb ellenfélnek tekintett, újonnan épülő, illetve tervezett négy francia csatahajó, a Richelieu osztály és a Gascogne fő fegyverzete szintén csak nyolc 380 mm-es lövegből állt.[5] Az épülő olasz Vittorio Veneto osztályú csatahajók és a britek tizenhárom szolgálatban álló Queen Elizabeth és Revenge osztályú csatahajója, Renown és Hood típusú csatacirkálója is ilyen kaliberű ágyúkkal volt felszerelve, ezért nemzetközi szinten sem kelthetett aggodalmat a dolog. Fontos szempont volt, hogy gyorsabbak és nagyobb hatótávolságúak legyenek, mint a potenciális ellenfelek legkorszerűbb egységei, a brit Nelson, és King George V., valamint a francia Richelieu osztályok csatahajói. Elsődleges feladatuk a kereskedelmi hajókonvojok megsemmisítése és zavarása egy Nagy-Britanniával és Franciaországgal szembeni majdani háborúban, de erős fegyverzetük és páncélzatuk révén képeseknek kellett lenniük a brit és francia csatahajók és csatacirkálók leküzdésére, nagy sebességük révén pedig a számbeli fölényben lévő ellenfelek elől való sikeres menekülésre is szükség esetén.[6][7] A britek részben a Bismarck osztály ellensúlyozására tervezték a hat darab Lion osztályú, 42 550 tonna standard vízkiszorítású, kilenc 406 mm-es löveggel felszerelt csatahajójuk építését az 1938-as flottafejlesztési program keretében. Két egység, az HMS Lion és az HMS Temeraire építése el is kezdődött 1939 nyarán, ezeket négy további, az HMS Conqueror, az HMS Thunderer és két névtelen egység követte volna, de program a háború kitörése miatt megszakadt. Helyettük, módosított szükségterv alapján a 8 darab 381 mm-es löveggel felszerelt 44 500 tonna standard vízkiszorítású HMS Vanguard készült el.[8][9]

Tervezése és építése[szerkesztés]

A Bismarck osztály tervezését Burkhardt miniszteri tanácsos vezette. Tulajdonképpen a Scharnhorst osztályú csatacirkálók, pontosabban gyors csatahajók megnövelt változatai voltak, az elődtípusnál jóval erősebb fegyverzettel.[10] A fő lövegek kalibere és elrendezése az első világháborús, kitűnő Bayern osztályú csatahajókat idézte. A két egység csak kis mértékben különbözött egymástól, a Tirpitz kicsit nagyobb volt, még a Bismarck teljes hossza 251 méter, a másiké 253.6. Az ily hatalmas méretek rendkívül jó torpedó elleni védelmet engedtek, és a hajókat az egyik legstabilabb lövegplatformmá tették. Tengerálló képességük által még a rendkívül viharos Atlanti-óceánon sem volt gond erős hullámzás elviselése számukra. Mindkét hajó építésének megkezdésére 1936-ban került sor: a Bismarckhoz júliusban fogtak hozzá a Blohm und Voss hamburgi gyártelepén, a Tirpitzet pedig októberben kezdték építeni a Krigsmarinewerft wilhelmshaveni hajógyárában. Mindkét hajót 1939-ben bocsátották vízre, és további másfél évre volt szükségük a hajók befejezéséhez az építőknek.

Felépítés[szerkesztés]

Fegyverzet és páncélzat[szerkesztés]

Bismarck fő fegyverzetét 8 db, 38 cm-es kaliberű löveg alkotta. Ezek az 1934-ben tervezett, SK C/34 jelű ágyúk voltak a német hadihajók fedélzetén valaha elhelyezett legütőképesebb lövegek. Fő céljuk természetesen a felszíni tengeri célok elpusztítása volt, de használhatták szárazföldi célpontok ellen, sőt szükség esetén akár repülőgépek ellen is. Az ágyúkat négy darab kétágyús lövegtoronyban helyezték el, melyeket a német flottában hagyományosnak mondható módon, az orrtól a far felé haladva az ABC betűivel, illetve nevekkel jelölték. Az Anton és Bruno lövegtornyok elől, a Cesar és a Dora hátul helyezkedtek el. A lövegtornyok szokatlanul nagy méretűek voltak, tömegük egyenként 1064 tonna volt (a lőszerkészlet nélkül). A tornyokon belül az ágyúkat egymástól jól elkülönítették, hogy esetleges működési zavaraik ne hassanak egymásra. Minden cső a másiktól függetlenül mozoghatott, és tüzelhetett. A lövegtornyok forgatási sebessége másodpercenként 5,4 fok volt, az egyes ágyúcsöveket 6 fok/másodperc sebességgel lehetett emelni. Mindegyik lövegtoronyba beépítettek egy 10 méter fesztávolságú optikai távolságmérőt, mellyel szükség esetén a lövegtornyok a központi irányítástól függetlenül, önállóan is tüzelhettek. Az A lövegtoronyból ezt a távolságmérőt az első próbautak után kiszerelték, mivel a nagy sebességnél a fedélzetre felcsapódó víz miatt – a német csatahajók közös konstrukciós hibája, hogy orrnehezek voltak – a gyakorlatban használhatatlannak bizonyult. Az ágyúk teljes csőhossza 19,63 méter, tömegük 110,7 tonna volt. Az ágyúk huzagolása 90, jobb felé csavarodó barázdával (huzaggal) történt, a barázdák szélessége 7,76 mm, mélysége 4,5 mm volt. Az ágyúkból elméletileg 26 másodpercenként lehetett egy lövést leadni, a csövek számított élettartama 242 lövés volt. A csöveket -8 és +30 fok közötti tartományban lehetett emelni, a maximális lőtávolság 30 fokos csőemelkedésnél 36.520 méter volt. A lövedék becsapódási szöge ezen a lőtávolságon 40,3 fok, kezdősebessége 820 m/s, repülési ideje 69,9 másodperc volt. A kivető töltet tömege 212 kg, a lövésnél a cső hátrasiklása 3,75 méter volt. A lőszerellátmányt összesen 1004 lövedék alkotta, háromféle típusból. A másodlagos tüzérséget tizenkét darab, SK C/28 jelű 150 mm-es ágyú alkotta, melyeket a hajó középső részén, két oldalt helyeztek el hat iker lövegtoronyban. A lövegtornyok közül csak a két középsőt szerelték fel saját távolságmérővel. Mindegyik lövegtorony 120 tonnát nyomott, forgatási sebességük 9 fok/másodperc volt. Az ágyúcsöveket a -10 és +40 fok közötti tartományban lehetett mozgatni, 8 fok/másodperc gyorsasággal. Az ágyúcsövek teljes hosszúsága 8,2 méter, tömegük 9,02 tonna, élettartamuk mintegy 1100 lövés volt. Az ágyúkból percenként nyolc lövést lehetett leadni, a maximális lőtávolság 40 fokos csőemelkedésnél 23.000 méter, a 45,3 kg tömegű lövedék kezdősebessége 875 m/s, a kivető töltet tömege 14,15 kg. A lőszerellátmány csövenként 150 darab volt, a fő tüzérséghez hasonlóan, háromféle lövedékből. A Bismarck nehéz légvédelme kimondottan erős volt. Ezt 16 darab 105 mm-es légvédelmi ágyú alkotta, melyeket nyolc, egyenként 27 tonna tömegű ikerlövegtoronyban helyeztek el a hajó felépítményén. A 6,84 méter hosszú csövek tömege 4,56 tonna volt. A csöveket a -9 és +80 fokos tartományban lehetett mozgatni, függőlegesen 12 fok/másodperc, oldalra 8,5 fok/másodperc gyorsasággal. A lövegekből percenként 18 lövést lehetett leadni, a kilőtt lövedék tömege 15,1 kg, kezdősebessége 900 m/s volt. A maximális lőtávolság 80 fokos csőemelkedéssel 12.500 méter, 45 fokos csőemelkedéssel 17.700 méter. A csövek számított élettartama 2.950 lövés volt.

A könnyű légvédelmi fegyverzet 16 darab 37 mm-es és 12 darab 20 mm-es gépágyúból állt. A 37 mm-es ikergépágyúk csőhossza 3,074 méter, tömegük 243 kg, maximális lőtávolságuk 8.500 méter, tűzgyorsaságuk percenként 80 lövés, a cső számított élettartama 7.500 lövés. A 20 mm-es légvédelmi gépágyúkat egyesével helyezték el a fedélzeteken. A gépágyúk teljes hossza 2,25 méter, tömegük 64 kg, maximális lőtávolságuk 4.900 méter. Percenként 450-500 lövés leadására voltak képesek, a csövek számított élettartama mintegy 20.000 lövés, a lőszerellátmány pedig -a 37 mm-es, és a 20 mm-es gépágyúknál egyaránt – csövenként 2.000 lövedék volt.

A Bismarck páncélzata nagyrészt háromféle páncéllemezből épült fel:

1. KC n/A – Különlegesen edzett felületű, úgynevezett cementált páncél. Az eljárást még a Krupp művek fejlesztette ki az 1800-as évek végén, és a Bismarckon használt páncél is ennek az 1894-es világszenzációnak, a Krupp féle cementált krómnikkel páncélnak a leszármazottja. (Mint minden más páncél, egészen napjainkig.) A cementálás lényege, hogy speciális kemencékben a még izzó páncéllemezek közé nagy nyomású világítógázt préselnek, melynek széntartalmát a még izzó lemezek felszíne elnyeli, s ezzel a lemez felülete rendkívüli keménységre tesz szert. A páncél alsó rétegei "lágyak" maradnak, ami mintegy alátámasztja a rendkívül kemény, és rendkívül törékeny felső réteget. A Bismarckon is használt páncélötvözet 3,5-3,8% nikkelt, 2% krómot, 0,3% szenet, 0,3% mangánt, és 0,2% molibdént tartalmazott. A KC páncélt 4 és 19,6 hüvelyk közötti vastagságban gyártották. A felülete kb. egy hüvelyknyi mélységben volt cementálva, méghozzá rendkívül keményre, 650-700 Brinell fokra. Egy hüvelyk után a keménység már csak kb. 500 fok volt, ami aztán a páncél belseje felé fokozatosan tovább csökkent, míg a lemez vastagságának mintegy a felénél – a német szabványok szerint 41%-nál – el nem érte a homogén lemezek értékét, a 240 Brinell fokos keménységet. Ezt a páncélt használták az övpáncélzatnál, a parancsnoki híd, a lövegtornyok és a barbetták páncélozásánál. Fő feladata az volt, hogy ellenálljon a viszonylag kis szögben becsapódó nehézlövedékeknek. Más nemzeteknél a páncéllemezeket nem cementálták ilyen keményre. Az általában a legjobbnak tartott, 1935-ös, brit Cemented Armor (CA) lemezeket csak 600 Brinell fokra cementálták, és a cementálás csak a lemez 30%-áig terjedt. A cementálás meglehetősen bonyolult, és roppant költséges eljárás volt. A japánok például költségkímélési okokból a Jamato osztályú csatahajóknál ezt el is hagyták, és az egész páncélzatot homogén acélból építették fel.

2. Wotan hart (Wh) – Homogén páncélanyag, melyet először az 1920-as évek végén alkalmaztak a német könnyűcirkálókon és zsebcsatahajókon, s a háború végéig használatban maradt. A lemezek szakítószilárdsága 85–95 kg/mm, szakadási nyúlása 20%, keménysége 220-250 Brinell fok volt. Ezeket a lemezeket a vízszintes páncélozásnál, a fedélzeteken, a lövegtornyok és irányítóállások tetőlemezein használták. A homogén páncéllemezek közül valószínűleg a Wh lemezek voltak a világ legjobbjai.

3. Wotan weich (Ww) – A Wh lemezeknél lágyabb homogén páncéllemez, 67–75 kg/mm szakítószilárdsággal, szakadási nyúlása 25%, keménysége 200 Brinell fok volt. Ezeket a lágy, rugalmas és hajlékony lemezeket a torpedóvédő válaszfalaknál használták, ahol nem a becsapódó lövedékek, vagy repeszek megállítása volt a cél, hanem a torpedó, vagy aknarobbanás által keltett lökéshullámok felfogása.

A hajó erősségei és gyengeségei[szerkesztés]

A Bismarck páncélfedélzete a legmodernebb tűzvédelmi rendszerrel volt felszerelve. A Bismarck modern elrendezésű páncélzata és modern tűzvédelmi rendszere kivételes védelemmel ruházta fel a hatalmas csatahajót. A Bismarckon mutatható be a testvérhajók hátsó traktusának a helytelen kiképzése: a három propelleres megoldás esetén akár egyetlen torpedó is összezúzhatja az összes hajócsavart, ugyan a kormánylapátok elrendezése jobb, mint a legtöbb potenciális ellenfeléé, ám az egymás mellett elhelyezett lapátokat ért találat esetén az épen maradt lapát rendszere is megsérülhet és beragadhat. Szerencsésebb megoldás lett volna a tandem elhelyezésű kormányrendszer (2 lapát egymás mögött, mint a Jamatón, vagy a Derfflingeren) és a négycsavaros meghajtás. Taktikai értéküket növelte a sebességük, (a tengeri próbáikon 30,8 csomót mértek) valamint az, hogy dízel-motorokkal is felszerelték őket így közepes sebességű cirkáláskor nem kellett a turbinákat használniuk, és üzemanyagot takaríthattak meg.

Bismarck[szerkesztés]

Prinz Eugen nehézcirkáló
Bismarck csatahajó
HMS Hood csatacirkáló kb. 1932-ben
Az Ark Royal repülőgéphordozó Swordfish torpedővető repülőgépei a Bismarck elleni támadásra indulnak
Az Ark Royal egyik Swordfish torpedővető repülőgépe
Günther Lütjens admirális

A Bismarck 1941. május 18-án útnak indult Norvégiába a Prinz Eugen nehézcirkáló társaságában. 19-én elérték az egyik Bergen melletti norvég fjordot, ahol a hajók új álcafestést kaptak. Hajnalban a Bismarckot felfedezte a Brit Királyi Légierő Partmenti parancsnokságának egyik felderítő Spitfire vadászgépe. A képen egy tipikus német sziluettel rendelkező nehéz egység szerepelt. Gotenhafen felett felderítő tevékenységet végző Wellington bombázók jelentették, hogy a Bismarck és a Prinz Eugen az éj leple alatt elszökött. Még mindig nem volt biztos, hogy a Bismarck szerepel a fényképen, így a szakértőkhöz fordultak: a hajó szélesség-hosszúság arányából arra következtettek, hogy az egy modern csatahajó, ezért elrendelték az újabb felderítést az adott fjord felett, azonban mire a repülő odaért, a hajó már eltűnt. Az Admiralitáson megpróbálták felvázolni a Bismarck két lehetséges útvonalát. Az egyikirányba, a Dánia-szorosba a HMS Hood és a HMS Prince of Wales csatahajókat küldték, velük a Bismarck és kísérője 24-én kora hajnalban csapott össze: a Bismarck ötödik sortüze felrobbantotta a Hoodot. A csata későbbi részében még súlyosan megrongálták a Prince of Walest is, a Bismarckot 2 találat érte.

Mivel szivárgott az első üzemanyagtartálya, a Bismarck Franciaország (Brest kikötője) felé vette az irányt. 26-án az Ark Royalról felszálló Swordfish torpedóvető repülőgépek eltalálták a Bismarck kormányművét, irányíthatatlanná téve a német csatahajót. Ezután a Royal Navy május 27-én odaérkező flottacsoportja, a King George V és a Rodney csatahajók, valamint a Norfolk és a Dorsetshire cirkálók hosszú tengeri csata után torpedótalálatokkal elsüllyesztették a gránáttalálatoktól mozgásképtelenné vált Bismarck-ot. Délelőtt 10 órára a Bismarck viharvert lángoló ronccsá vált, ágyútornyai megnyomorítva meredtek az ég felé, hatalmas felépítményében százával tátongtak a lyukak melyekből dőlt a fekete füst. A Bismarck 10 óra 40 percre több mint 400 gránát és több mint 18 torpedó találatot szenvedett el. Néhány túlélő emlékezése szerint addigra már maga a személyzet is intézkedéseket tett a végzetesen sérült Bismarck elsüllyesztésére. A hajó a 4000 m mély tengerfenékre merült, a roncs ma is ott pihen. A süllyedő hajót elhagyó német tengerészeket a brit hajók felvették, de mivel a brit hajók hírt kaptak, hogy állítólag német tengeralattjárók vannak a közelben, így el kellett hagyniuk a mentés helyszínét. Mivel nem folytathatták a mentést, a 400 emberből csak 118-at tudtak megmenekíteni. A Bismarck fedélzetén 2093 ember vesztette életét, köztük a legendás admirális Günther Lütjens admirális és a hajó kapitánya Ernst Lindemann.

Tirpitz[szerkesztés]

A Tirpitz 1942-től Norvégiában szolgált. Több konvoj ellen is támadásra indult, de a német vezetőség túlzottan féltette, így tényleges harctevékenységben nem vett részt.1943-ban a Scharnhorst társaságában a Spitzbergákat ágyúzta, majd novemberben súlyos sérüléseket szenvedett brit törpe tengeralattjárók támadása nyomán. Végül 1944. november 12-én a Brit Királyi Légierő végzetes légitámadást indított ellene Tallboy bombákkal, melyből több is eltalálta. A Tirpitz felfordult, legénységének közel a fele meghalt. A roncsot 1948 és 1957 között lebontották.

A Bismarck osztályú Tirpitz német csatahajó és a King George V. páncélzatának összehasonlító rajza. A brit típus esetében a nehéz páncélzat a hajótest jóval nagyobb részét védi, valamint a lőszerkamra is egészen mélyen a hajó gyomrába került, még a Tirpitz esetében közvetlenül a fő fedélzeti páncélzat alatt van. A német páncélelrendezés a 19.-20. század fordulójának védett, azaz páncélfedélzetes cirkálóiéra emlékeztet, emiatt több kritika is érte a Bismarck osztályt.[11]

Képek[szerkesztés]

Modellek[szerkesztés]

Képek egyes részeiről[szerkesztés]

Története[szerkesztés]

Gyártás és vízrebocsátás[szerkesztés]

Első akciói[szerkesztés]

Csata a Dán-szorosban[szerkesztés]

Elsüllyedés után[szerkesztés]

Tirpitz[szerkesztés]

  1. http://www.schlachtschiff.com/kriegsmarine/schlachtschiff_bismarck/technik/panzerung.html
  2. http://www.navypedia.org/ships/germany/ger_bb_bismarck.htm
  3. http://www.kbismarck.com/genedata.html
  4. Tony Gibbons (szerk.): Hajók enciklopédiája 365. o. Alexandra Kiadó Pécs ISBN 963 368 580 X
  5. http://www.navypedia.org/ships/germany/ger_bb_bismarck.htm
  6. http://www.navypedia.org/ships/germany/ger_bb_bismarck.htm
  7. Tony Gibbons (szerk.): Hajók enciklopédiája 365. o. Alexandra Kiadó Pécs ISBN 963 368 580 X
  8. http://www.navypedia.org/ships/uk/brit_bb1_lion42.htm
  9. http://www.navypedia.org/ships/uk/brit_bb1_vanguard.htm
  10. http://www.navypedia.org/ships/germany/ger_bb_bismarck.htm
  11. http://www.navypedia.org/ships/germany/ger_bb_bismarck.htm