Zsebcsatahajó

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Zsebcsatahajó
Az Admiral Scheer zsebcsatahajó Gibraltárnál 1936 környékén.
Az Admiral Scheer zsebcsatahajó Gibraltárnál 1936 környékén.
Hajótípus Zsebcsatahajó
Névadó Lützow
Üzemeltető A Kriegsmarine zászlaja Kriegsmarine
Hajóosztály Deutschland osztály
Általános jellemzők
Vízkiszorítás 12 100 t (üresen)
16 200 t (teljesen)
Hossz 186 m
Szélesség 21,6 m
Merülés 7,4 m
Hajtómű 8 db MAN dízelmotor 41 748 kW, 2 csavartengely, 2756 t dízelolaj
Sebesség 28,5 csomó (53 km/h)
Hatótávolság 16 500 km 37 km/h-s sebesség mellett
Fegyverzet
  • 6 db 280 mm-es ágyú
  • 8 db 150 mm-es ágyú
  • 6 db 105 mm-es ágyú
  • 8 db 37 mm-es ágyú
  • 10 db 20 mm-es ágyú
  • 8 db 533 mm-es torpedóvető cső
Repülőgépek 2 db Ar 196 hidroplán
Páncélzat
  • Övpáncél: 80 mm
  • Fedélzet: 40 mm
  • Lövegtornyok: 160 mm

Legénység 1150 fő
A Wikimédia Commons tartalmaz Zsebcsatahajó témájú kategóriát.

A zsebcsatahajó[1] annak a hajóosztálynak a megnevezése, melyet Németország a versailles-i békeszerződés korlátozásai alatt épített. Német besorolásuk Panzerschiff (páncélos hajó - a szerény vértezetük ellenére ), hivatalos nevük: Deutschland osztály. Valójában ezek nem csatahajók, hanem az átlagosnál erősebb főfegyverzetű, nagyobb hatósugarú, de viszonylag gyenge páncélzatú és lassú nehézcirkálók voltak, elsődleges feladatuk egy tengeri háborúban az ellenség kereskedelmi hajózásának támadása és zavarása.[2] 1931 és 1934 között három hajóegységet bocsátottak vízre ebben az osztályban:

A szerződés értelmében Németországnak tilos volt 10 000 tonnánál nagyobb vízkiszorítású, illetve 280 mm-nél nagyobb űrméretű ágyúkkal felszerelt hadihajókat építenie. Összehasonlításképpen az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán által 1922-ben aláírt washingtoni flottaegyezmény[3] az említett országoknak 35 000 tonna maximális vízkiszorítást és 406 mm-es űrméretet írt elő.

A flottafejlesztésekért felelős Erich Raeder flottatengernagy[4] vezetésével Németország igyekezett olyan hadihajókat építeni, melyek képesek elsüllyeszteni az Atlanti-óceánon közlekedő brit és francia kereskedelmi hajókat, valamint az azokat kísérő kisebb hajóegységeket, de sebességüknél fogva el tudnak menekülni minden olyan ütközetből, melyben ágyúik méretéből adódóan hátrányba kerülnének. Így sikerrel felvehették a harcot az ellenséges cirkálókkal, melyeknél – három brit csatacirkáló kivételével – tűzerejük nagyobb volt, és elkerülhették a harcot az ellenséges csatahajókkal, melyeknél gyorsabbak voltak. Ezek a tulajdonságok esélyt adtak nekik más haditengerészetek nehézcirkálói ellen, melyeknek bár vízkiszorítása a német hajókéval nagyjából azonos volt, 203 mm-es űrméretű ágyúik hatótávolsága és tűzereje a német 280 mm-es ágyúkkal szemben alulmaradt. Megjegyzendő azonban, hogy a német zsebcsatahajóknak a nehézcirkálókhoz hasonló páncélzata volt (egyes nehézcirkálóknál még gyengébb is), ami semmiféle védelmet nem nyújtott a 203 mm-es gránátok ellen.

Hogy a hajók tömegét – az egyezmény korlátozásai miatt – csökkentsék, egyes részeken alumíniumot használtak és technikai újdonságként a hajótest teljes egészén ívhegesztést alkalmaztak, amely tovább könnyítette a hajókat, a lemezkapcsolatokat pedig erősítette, az addig elterjedt szegecseléshez képest. Egy másik újítás a nehézhajókon először alkalmazott dízelmotorral történő meghajtás volt.

A Japán Császári Haditengerészet szintén alakított ki gyorscsatahajókat. Az eredetileg az 1910-es évek első felében épített Kongó csatacirkáló-osztály négy hajóegységét – Kongó, Hiei, Haruna, Kirisima – átépítették gyorscsatahajókká az 1929–1931 között, azonban a 30-as évek végi modernizálásuk után is elavultak maradtak kortársaikhoz jó sebességük ellenére, gyenge főfegyverzetük és vékony páncélzatuk miatt.[5]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]