Bismarck (csatahajó)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Bismarck
Bismarck-Navedabattaglia.jpg
Hajótípus csatahajó (Schlachtschiff)
Névadó Otto von Bismarck
Tulajdonos A Kriegsmarine zászlaja Kriegsmarine
Hajóosztály Bismarck-osztály
Pályafutása
Építő Blohm & Voss, Hamburg
Ára 196 800 000 márka
Építés kezdete 1936. július 1.
Vízre bocsátás 1939. február 14.
Szolgálatba állítás 1940. augusztus 24.
Szolgálat vége 1941. május 27.
Sorsa ellenséges tűzben személyzete elsüllyesztette az Atlanti-óceánon
(1941. május 27.)
Általános jellemzők
Vízkiszorítás 41 700 t (standard)
45 950 t (konstrukciós)
50 900 t (teljes terheléssel)
Hossz 250,5 m (teljes)
241,55 m (vízvonalon)
Szélesség 36,0 m
Merülés 9,9 m (teljes terheléssel)
Maximális merülési mélység 10,55 m (mozgósításkor)
Hajtómű 12 gőzkazán
3 AEG-gőzturbina
3 db háromszárnyú hajócsavar (∅ 4,70 m)
250-278 fordulat/perc
Üzemanyag olaj (max. 6194 t)
Teljesítmény 150 170 le (110 450 kW)
Sebesség 30,1 csomó (56 km/h)
Hatótávolság 9300 km 12 csomós sebesség mellett
Fegyverzet 8 × 38 cm L/52 Sk
(1004 lövedék)
12 × 15 cm L/55 Sk (1288)
16 × 10,5 cm L/65 Flak (6825)
16 × 3,7 cm L/83 Flak (34100)
2 × 2 cm L/45 Flak (44000)
Repülőgépek 4 db Arado Ar 196 hidroplán
Páncélzat vízvonal: 170-320 mm
citadella: 120-145 mm
páncélfedélzet: 80-120 mm
felső fedélzet: 50-80 mm
keresztirányú válaszfalak: 45-220 mm
torpedóválaszfalak: 45 mm
fő lövegtornyok: 180-360 mm
barbetták: 220-340 mm
kis lövegtornyok: 40-100mm
barbetták: 100 mm
elülső parancsnoki torony: 350 mm
hátsó parancsnoki torony: 150 mm

Legénység 2065 fő (közte 103 tiszt)
2224 fő Weserübung során
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Bismarck témájú médiaállományokat.

A Bismarck Németország egyik csatahajója volt a második világháború során, az első egysége a róla elnevezett Bismarck-osztálynak. Egyetlen testvérhajója a Tirpitz volt. Nevét Otto von Bismarck birodalmi kancellár, a német egység megvalósítója után kapta. 1940 augusztusi szolgálatba állításakor a legnagyobb és legerősebb csatahajónak számított.

Egyetlen harci bevetésére, a Rheinübung hadműveletre 1941 májusában került sor. Ennek során a Prinz Eugen nehézcirkáló kíséretében kellett kitörnie az Atlanti-óceánra, hogy ott a Nagy-Britanniába tartó hajóforgalmat támadja. A bevetésre készülő csatahajót Skandinávia partjainál több alkalommal észlelték és a lehetséges útvonalán a britek több köteléket helyeztek el feltartóztatására. Az Izland és Grönland közötti Dánia-szorosban megtámadta őket a Hood csatacirkáló – az eddig legnagyobbnak számító kapitális hadihajó – valamint a Prince of Wales, a legújabb brit csatahajó. A németek pontos tüzüknek köszönhetően néhány perc leforgása alatt elsüllyesztették a Hoodot, melynek hátulsó, gyengén védett lőszerraktárát a Bismarck egyik nehézgránátja a levegőbe repítette, majd ezt követően megfutamították a Prince of Wales-t. A Bismarck a tűzharcban három találatot kapott, melyek közül az egyik megrongálta az elülső olajtartályok vezetékeit, így a bevetésről idő előtt vissza kellett térnie.

A Britannia tengeri hatalmát két évtizeden át szimbolizáló Hood elsüllyesztése után a Royal Navy minden elérhető hadihajóját a Bismarck elfogására irányította. Két nappal később a Franciaország irányába tartó csatahajót repülőgép-hordozóról indított torpedóbombázók támadták meg. Az egyik torpedó súlyosan megrongálta a hajó kormánylapátjait, aminek következtében a csatahajó irányíthatatlanná vált. A megbénított Bismarck a helyszínre érkező brit egységekkel másnap reggel felvette a kilátástalan harcot. Két csatahajótól valamint két nehézcirkálótól számos találatot kapott és a súlyos sérülések következtében harcképtelenné vált, mire a legénysége elsüllyesztette. A hajó roncsait 1989. június 8-án fedezte fel a Robert Ballard vezette mélytengeri expedíció 4790 méteres mélységben és azóta több hasonló expedíciót is tettek hozzá.

Tervezése és építése[szerkesztés]

Az építendő hadihajót a flottánál Ersatz Hannover[1] átmenti névvel látták el, mivel a régi Hannover csatahajó (pre-dreadnought) felváltására szánták. A megbízási szerződésben "Schlachtschiff F" megjelöléssel ellátott hajó gerincét a hamburgi Blohm & Voss hajógyárban 1936. július 1-én fektették le.[2][3] 1939. február 14-ei vízrebocsátásakor Dorothea von Löwenfeld, a vaskancellár unokája végezte el a keresztelő szertartást, a keresztelő beszédet személyesen Adolf Hitler tartotta.[3] A Bismarck nevet Erich Raeder kérésére adták az új csatahajónak, aki Hamburg városa és a vaskancellár szoros kapcsolatát kívánta kiemelni a névadással. A német egység után ugyanis a város nagy gazdasági fellendülést élt át és hamarosan a legnagyobb német kikötővárossá vált. A kancellár támogatta a német hadiflotta kiépítését és élete utolsó éveit a város melletti Friedrichsruhban (ma Aumühle része) töltötte.

szolgálatba állítási ünnepség a hajó tatján, Hamburg 1940. augusztus 24.

A hajó felszerelésekor az egyenes hajóorrt a klipperekéhez hasonló íves orra, az ún. Atlantikbug-ra cserélték, hasonlóan a Scharnhorst-osztály egységeihez.[4] A Bismarckot 1940. augusztus 24-én adták át a flottának és a próbajáratait ezt követően a Balti-tengeren végezte. Az átadástól fogva Ernst Lindemann sorhajókapitány volt a hajó parancsnoka.

vízrebocsátás

A Bismarck standard vízkiszorítása 41 700 tonna, teljes terhelés mellett 50 300 tonna volt. Teljes hosszúsága 251 méter, legnagyobb szélessége 36 méter és merülése teljes terhelés mellett 9.9 méter volt.[5] Testvérhajójával, az átalakításokkal kissé nehezebb Tirpitz-cel Németország legnagyobb hadihajói voltak, nagyobbak minden más európai csatahajónál, leszámítva a brit Vanguardot, melyet már csak a háború után adtak át.[6] E hajó standard vízkiszorítása ugyan nagyobb volt a Bismarck-osztályénál, de teljes terheléssel már könnyebbnek számított.

Meghajtásáról három Blohm & Voss gőzturbina és 12 olajtüzelésű Wagner nagynyomású gőzkazán gondoskodott, melyek maximálisan 150 170 lóerő teljesítmény leadására voltak képesek. Ezzel a teljesítménnyel 30,12 csomós csúcssebességet értek el a próbajáratok során. A hajó hatótávolsága 8870 tengeri mérföld (16 430 km) volt 19 csomós sebesség mellett.[5]

A hajó személyzetét 103 tiszt és 1962 főnyi sorozott legénység adta.[7] A legénység tizenkét 180–220 fős divízióra volt felosztva. Az első hat divízió a hajó fegyvereihez volt beosztva: az 1–4. divízió a fő és másodlagos tüzérség ágyúit, míg az 5. és 6. divízió a légvédelmi fegyverzetet kezelte. A 7. divízióhoz tartoztak a speciális foglalkozású személyek, mint pl. a szakácsok és az ácsok. A nyolcadik divízióba tartoztak a lőszerkezelők. A rádiósok, jelzőszemélyzet és a szállásmesterek alkották a 9. divíziót. Az utolsó három (10–12.) divízióhoz a géptermek személyzete tartozott. Bevetése során a Bismarck fedélzetén tartózkodott a flottatörzs, több csoport (német: Prisenmannschaft), melyeknek az elfogott kereskedelmi hajók ellenőrzése ill. birtokba vétele volt a feladatuk, és számos haditudósító is. Velük együtt több mint 2200 ember tartózkodott a hajó fedélzetén.[8] Mintegy 200 fő a Karlsruhe korábbi állományából érkezett, mely könnyűcirkáló még a Weserübung hadművelet során veszett oda.[9] A Bismarck személyzete megjelentetett egy újságot Die Schiffsglocke (A hajóharang) címmel.[10] A lap egyetlen kiadását 1941. április 23-án jelentette meg a műszaki részleg vezetője, Gerhard Junack.[11]

A Bismarck fő fegyverzete nyolc darab 38 cm SK C/34 jelzésű 38 cm-es, 52 kaliberhosszúságú gyorstüzelő ágyúból állt, melyeket négy lövegtoronyban helyeztek el, a felépítmények előtt és mögött kettőt-kettőt.[12] A tornyokat az ABC kezdő betűi után jelölték meg, így az elülső kettő az Anton illetve Bruno, a hátulsók a Cäsar és Dora neveket kapták.

A másodlagos tüzérség 12 darab 15 cm-es, 55 kaliberhosszúságú gyorstüzelő ágyúból (15 cm SK C/28), a légvédelmi tüzérség 16 darab 10,5 cm-es Flak 38 légvédelmi ágyúból valamint 16 darab 3,7 cm-es és 12 darab 2 cm-es (Flak 30 ill. 38) légvédelmi gépágyúból állt. A hajó rendelkezett 4 darab Arado 196 hidroplánnal felderítési és légtérmegfigyelési célból. Ezeket a hajó közepén, keresztben elhelyezett kétvégű katapultról bocsáthatták fel. A Bismarckot három FuMO 23 jelzésű keresőradarral (rádiólokátorral) látták el. Ezeket a fő távolságmérők házaira telepítették, így egy volt a hátsó és kettő az elülső felépítményen (az elülső a parancsnoki torony, a hátulsó fent a főárboc tornyának tetején).

A Bismarck páncélzatát a kor legmagasabb színvonalú anyagaiból gyártották le, melyeket az első világháborút követően hosszas kísérletezések révén fejlesztettek ki. A páncélzat kialakításakor az Északi-tengeren és az északi Atlanti-óceánon jellemző korlátozott látási viszonyokat vették figyelembe, ami alapján kis és közepes távolságokban vívandó ütközetekkel számoltak. Háromfajta páncéllemezt használtak fel a megépítéséhez.

A KC n/A jelű, újfajta eljárással készült cementált Krupp-acél alkotta a hajó legkritikusabb részeinek páncélzatát, így a páncélöveket és a lövegtornyok elülső részeit. Ezt a króm-molibdén ötvözetű páncélacélt nagy mélységig (41%) cementálták, így rendkívül szilárdságra tett szert.

Az új fejlszetésű Wotan-páncéllemezeknek két fajtáját használták: a Wotan hart-ot és a Wotan weich-ot[13]. Wotan hart páncéllemezeket használtak a fedélzetek páncélozására, míg a rugalmasabb Wotan weich a torpedóválaszfalak anyaga volt.

A hajó páncélzata a fő páncélöv mentén 320 mm vastag volt. A hajó fedélzetét egy 50 mm vastag felső és egy alatta két fedélzettel kialakított 80–120 mm vastag (Wh) páncélfedélzet védte. A nehéztüzérség lövegtornyainak elülső függőleges páncéllemeze 360 mm, oldala 220 mm, döntött homloklemeze 180 mm vastagságú volt.

Szolgálat[szerkesztés]

a Bismarck Balkenese előtt a Seefalke és a Seebär vontatóhajókkal a tatjánál (újraszínezett felvétel)

1940. szeptember 15-én, három héttel szolgálatba állítása után a Bismarck elhagyta Hamburgot a Kieli-öböl irányába, hogy ott elvégezze próbajáratait. A Sperrbrecher 13 kísérte az Arkona-fokhoz szeptember 28-án, majd tovább Gotenhafenig, hogy a Danzigi-öbölben folytathassa a próbajáratokat. A hajó stabilitásának és kormányozhatóságának vizsgálata során fény derült egy jelentős hiányosságára. Mikor a hajót pusztán a hajócsavarok fordulatszámának változtatásával próbálták irányítani, kiderült, hogy az csak nagy nehézségek árán oldható meg. Még ha csak a külső hajócsavarokat forgatták teljes fordulattal, akkor is csak kis mértékben tudtak kanyarodni a hajóval.[14] A Bismarck fő lövegeivel először novemberben hajtottak végre lőpróbákat, melyek során a széles hajótörzs rendkívül stabil alapnak bizonyult a nagy kaliberű fegyverek számára.[15] A próbajáratok decemberig tartottak, majd a hajó visszatért Hamburgba a hónap 9-én a felszerelésének kisebb változtatásai és kiegészítései végett.[16]

a hajó orrát kétoldalt a Bismarck nemzettség ősi címere díszítette
a csatahajó Hamburgban

A tervek szerint 1941. január 24-re kellett volna visszatérnie Kielbe, de az utat késleltette egy a Vilmos császár-csatornán elsüllyedt kereskedelmi hajó. A kedvezőtlen időjárás hátráltatta a pórul járt hajó eltávolítását és ezért a Bismarck márciusig nem tudott áthajózni Kielbe.[16] A késlekedés nyugtalanította Lindemannt, aki feljegyezte: "a [Bismarck] öt hétig Hamburgban volt kénytelen várakozni… az ennek eredményeként elveszített értékes időt nem lehet kárpótolni és emiatt a hajó bevetésének jelentős késedelme elkerülhetetlen."[17]

Míg az áthajózásra várakozott, a Bismarck vendégül látta a fedélzetén Anders Forshellt, a berlini svéd tengerészeti attasét, aki a csatahajó részletes leírásával tért vissza Svédországba. E dokumentumokat a svéd haditengerészet britekkel szimpatizáló elemei kiszivárogtatták. Ez volt az első teljeskörű leírás a csatahajóról, mely a Royal Navy birtokába jutott, bár számos fontos információ hiányzott belőle, mint például a csúcssebesség, a hatótávolság és a vízkiszorítás.[18]

Végül március 6-án a Bismarck megkapta a parancsot a Kielbe való áthajózáshoz. Útja során számos Messerschmitt Bf 109 vadászgép biztosította a levegőből és két felfegyverzett kereskedelmi hajó valamint egy jégtörő kísérte. Március 8-án 08:45-kor a csatahajó a csatorna déli részén zátonyra futott, melyről egy órán belül el tudott szabadulni. Másnap elérte Kielt, ahol a legénysége feltöltötte a lőszer-, üzemanyag- és egyéb készleteit valamint álcafestéssel látta el a hajót. Eközben március 12-én brit bombázók eredménytelenül támadták a kikötőt.[19] Március 17-én a jégtörőként alkalmazott Schlesien régi csatahajó (sorhajó) után haladva jutott el Gotenhafenbe, ahol a harci bevetésekre folytatták a felkészülést.[20]

Az új német csatahajó építésének előrehaladását a britek is figyelemmel kísérték. Winston Churchill brit miniszterelnök minden áron késleltetni próbálta a rajta folyó munkálatokat, hogy a két új brit csatahajó (King George V, Prince of Wales) még őelőtte szolgálatba léphessen. 1940 augusztusában a légügyi miniszterétől a felszerelés alatt álló hajó ellen a következőkkel kért bombatámadásokat: "A Bismarck hadrendbe állításában beálló néhány hónapnyi késlekedés is jelentős mértékben befolyással lesz a haditengerészeti erők egyensúlyára."[21]

Unternehmen Rheinübung[szerkesztés]

Hadműveleti tervek[szerkesztés]

a Bismarck a próbaútjai során – még a távmérők nélkül
a Prinz Eugen 1945 májusában

Erich Raeder vezértengernagy vezetése alatt a haditengerészet főparancsnoksága (OKM - Oberkommando der Marine) folytatni kívánta a nagy felszíni hajókkal folytatott kereskedelmi háborút az Atlanti-óceánon. A két Scharnhorst-osztáylú csatahajó ekkor a Bretagne-félszigeten lévő Brestben állomásozott, miután visszatértek az Atlanti-óceánon végrehajtott Berlin hadműveletről. Az előzetes tervek szerint a hadműveletet az április 25-e körüli kedvező viszonyokat biztosító újhold idején kellett volna megindítani. A Bismarck és a Tirpitz a Balti-tengerről indult volna útnak és az Atlanti-óceánon találkozott volna a két Scharnhorst-osztályú csatahajóval.[22]

A Tirpitz azonban várhatóan csak ősszel érhette el a bevethetőséghez szükséges szintet, míg a Gneisenaut időközben Brestben torpedótalálat érte és szárazdokkban való javításakor több bombatalálat is megrongálta, a Scharnhorstnak pedig a kazánjain kellett végrehajtani nagyjavításokat a Berlin hadművelet után. A kazánok azonban a vártnál rosszabb állapotban voltak, így végül ez az egység sem vehetett részt a tervezett hadműveletben.[23] A kieli raktárak elleni brit bombatámadások késleltették az Admiral Scheer és Admiral Hipper nehézcirkálókon végzett javításokat, ami miatt ők sem lehettek bevethetők július vagy augusztus előtt.[24]

A hadművelet vezetésével megbízott Günther Lütjens altengernagy, aki a flotta parancsnoka (Flottenchef) volt, szerette volna elérni, hogy legalább a Scharnhorst vagy a Tirpitz hadrafoghatóságát várják meg,[25] de az OKM a Rheinübung kódnevű hadművelet késedelem nélküli végrehajtása mellett döntött. Így azonban a Bismarck mellett csak a Prinz Eugen nehézcirkáló vehetett abban részt. Április 26-án Párizsban az utolsó megbeszélésükkor Raeder meggyőzte Lütjenst a hadművelet végrehajtásának szükségességéről és ez után úgy döntött, hogy azt a lehető leghamarabb meg kell indítani, nem hagyva így időt az ellenségnek a pihenésre.[26]

1941. május 5-én Hitler és Wilhelm Keitel, az OKW vezetője nagyszámú kísérettel érkezett Gotenhafenbe, hogy megszemléljék a Bismarckot és a Tirpitzet. A Führer a Bismarck fedélzetén tett hosszabb látogatás után Lütjens-szel megvitatta a tervezett bevetést.[27] Május 16-án Lütjens jelentette, hogy a Bismarck és a Prinz Eugen felkészült a Rheinübung hadművelet végrehajtására.[28] A műveleti terv szerint 18 ellátóhajó támogatta volna a hadihajókat. Négy tengeralattjárót állítottak a kanadai Halifax és Nagy-Britannia közötti kereskedelmi útvonalon haladó konvojok felderítésére.

Mivel eddig nem találkoztak ellenséges hajókon rádiólokátorokkal, ezért ezek felbukkanásával most sem számoltak. Amennyiben ellenséges cirkálók felfedezték volna őket, a hadműveletet nem kellett megszakítani. Ezt a korábbi tapasztalatok sem támasztották volna alá, mivel a Hipper és az Admiral Scheer is észlelt ellenséges cirkálókat az óceánra való kitörése közben, de ez számukra sem okozott problémákat.(lásd: Rheinübung hadműveleti parancsai (angol))


A hadművelet megindítása[szerkesztés]

a Bismarck a Prinz Eugen fedélzetéről fényképezve még a Balti-tengeren, a Rheinübung kezdetén

A hadműveletet hivatalosan 1941. május 18-án, 11:30-kor indították meg. Eddigre a Bismarckon tartózkodók száma 2221-re nőtt. A mintegy 65 fős tengernagyi törzs mellett csatlakozott még a 80 fős tengerészekből álló csapat (Prisenmannschaft), akik a feltartóztatott kereskedelmi hajókat foglalták volna le valamint egy propagandastáb is. Május 19-én 02:00-kor a Bismarck elhagyta Gotenhafent a Dán-szorosok irányába. 11:25-kor az Arkona-foknál csatlakozott hozzá a Prinz Eugen.[29] Útjuk során három romboló – a Hans Lody, a Friedrich Eckoldt és a Z 23 – valamint egy aknaszedő flottilla kísérte őket.[30] A német vizeken a Luftwaffe vadászgépei biztosították a hadihajókat.[31] Május 20-án dél körül Lindemann a hangosbemondón keresztül értesítette a hajó legénységét a küldetésük céljáról. Nagyjából ugyanekkor egy 10-12 gépből álló felderítést végző svéd repülőkötelék észlelte a német flottillát és jelentette annak összetételét és irányát. A németek nem észlelték a svédeket.[32]

Egy órával később a német hajók találkoztak a svéd Gotland cirkálóval, mely két órán át követte őket a Kattegat vizein.[33] A Gotland főhadiszállásnak leadott jelentésében pontos leírást adott a német kötelékről: "Két nagy hadihajó, három romboló, öt kísérőhajó és 10-12 repülőgép haladt el Marstrand előtt 205°/20' irányt tartva."[31][34] Az OKM nem aggódott a Gotland jelentette biztonsági kockázat miatt, bár Lütjens és Lindemann is meg volt győződve arról, hogy a hadművelet általa elveszítette titkosságát.[33] A jelentés eljutott Henry Denhamhez, a svédországi brit tengerészeti attaséhoz, aki továbbította azt a brit admiralitásnak.[35] A Bletchley Park kódfejtői is megerősítették, hogy egy Atlanti-óceánon végrehajtandó újabb német portyázás a küszöbön áll, miután megfejtettek olyan jelentéseket, melyek szerint a Bismarck és a Prinz Eugen plusz személyzetet (a Prisenmannschafttokat) vett a fedélzetére és további hajózási térképeket kért a főhadiszállástól. Ezek hatására egy pár Supermarine Spitfire repülőgépet küldtek ki a norvég partokhoz a flottilla felkutatására.[36]

brit felderítőgép által készített fotó a norvég vizeken horgonyzó Bismarckról (jobb oldalon)

A német légi felderítés jelezte, hogy egy repülőgép-hordozó, három csatahajó és négy cirkáló maradt horgonyozva Scapa Flow-ban, ami azt bizonyította Lütjens számára, hogy a britek nem tudnak a tervezett akcióról.[37] Május 20-án este a Bismarck és a flottilla többi része elérte a norvég partokat. Az aknakeszedők ekkor kiváltak a kötelékből, a két portyázó és a rombolókíséretük pedig folytatta az útját északnak. Másnap reggel a Prinz Eugen fedélzetén lévő rádiólehallgatók elfogtak egy brit rádióüzenetet, melyben felderítőgépeknek adtak parancsot a norvég partok mentén északnak haladó két csatahajó és három romboló felkutatására.[38] 21-én 07:00-kor a németek négy azonosítatlan repülőgépet észleltek, melyek hamar eltűntek szem elől. Röviddel 12:00 után a flottilla elérte Bergent és horgonyt vetett a Grimstad-fjordban, ahol a legénység a Balti-tengeren alkalmazott kamuflázst átfestette az Atlanti-óceánon használatos szürke (Außenbordgrau) színre.[39]

Norvégiai tartózkodása idején a Bismarck felett folyamatosan egy Bf 109-es pár körözött egy esetleges brit légitámadás elhárítása céljából, azonban Michael Suckling Spitfire-pilótának sikerült közvetlenül a flottilla fölé kerülnie gépével 8000 méteres magasságban és fényképet készítenie a csatahajóról és a kíséretéről.[40]

Az információ kézhezvétele után John Tovey tengernagy a Hood csatacirkálót és az újonnan átadott Prince of Wales csatahajót hat romboló kíséretében a Dánia-szorosban járőröző két nehézcirkáló támogatására küldte Lancelot Holland tengernagy vezetésével. A Honi Flotta (Home Fleet) Scapa Flow-ban állomásozó többi részének ezzel egyidőben magas készültségi fokot rendelt el. A német kötelék megtámadására 18 bombázót küldtek ki, de a fjord felett beálló kedvezőtlen időjárásváltozás miatt nem tudtak rájuk találni.[41] A Bismarck nem töltötte fel az üzemanyagkészleteit Norvégiában, mivel a hadműveleti parancsai ezt nem írták neki elő. A teljes kapacitásánál 200 tonnával kevesebb üzemanyaggal hagyta el Gotenhafent és mire elhagyta Norvégiát már 1000 tonnát felhasznált. A Prinz Eugen 764 tonna üzemanyagot vételezett Norvégiában. Május 21-én 19:30-kor a Bismarck, a Prinz Eugen és a három romboló elhagyta Bergent.[42][43]

Éjfélkor, mikor a kötelék már a nyílt tengeren hajózott a Jeges-tenger irányába, Raeder értesítette Hitlert a hadműveletről, melyhez az csak vonakodva járult hozzá. Május 22-én 04:14-kor a Trondheim előtt elhaladó kötelékből kivált a három kísérő romboló. 12:00 körül Lütjens a két hajójával a Dánia-szoros felé vette az irányt, hogy azon keresztül kísérelje meg a kitörést az Atlanti-óceánra.[44]

Ernst Lindemann sorhajókapitány
Günther Lütjens altengernagy

Május 23-án 04:00-kor Lütjens a sebesség 27 csomóra való fokozását rendelte el a szoroson való áthaladáshoz. A szorosba érve mindkét egység aktiválta a rádiólokátorait. A Bismarck haladt az élen, a Prinz Eugen 700 méterrel lemaradva követte. A köd miatt a látótávolság mindössze 3000-4000 méter volt. 10:00 körül jégtömböket észleltek a víz felszínén és emiatt a sebességüket 24 csomóra kellett mérsékelniük. A jégtömböket kerülgetve haladó hajók két órával később az Izlandtól északra lévő vizekre értek. 19:22-kor már a szigettől északnyugatra haladtak, mikor a hidrofonok (víz alatti lehallgató berendezések) és a rádiólokátorok kezelői észlelték a Suffolk nehézcirkálót nagyjából 12.500 méter távolságban.[45] A Prinz Eugen rádiólehallgatói megfejtették a Suffolk által küldött rádióüzenetet, amiből megtudták, hogy a brit nehézcirkáló jelentette a pozíciójukat.[46]

Lütjens engedélyt adott a Prinz Eugennek, hogy tüzet nyisson a Suffolkra, de a nehézcirkáló parancsnoka nem tudta tisztán kivenni a célpontot és ezért nem adta ki a tűzparancsot.[47] A Suffolk a találkozást követően gyorsan biztonságosabb távolságra vonult vissza és onnan követte a német hajókat. 20:30-kor a Norfolk nehézcirkáló csatlakozott a Suffolkhoz, de túlságosan is megközelítette a németeket, amit látva Lütjens tűzparancsot adott a hajóinak. A Bismarck öt sortüzet adott le, melyek közül három villába fogta a Norfolkot és repeszdarabokkal árasztotta el annak fedélzeteit. A brit cirkáló mesterséges füstfüggöny védelmében tért ki egy biztonságot nyújtó ködfelhő felé. A 38 cm-es ágyúk elsütésekor fellépő rázkódás használhatatlanná tette a Bismarck elülső kettő FuMO 23 radarját, ami miatt Lütjens utasította a Prinz Eugent, hogy álljon a formáció élére, így az a működőképes radarjait használva megfigyelés alatt tarthatta az előttük lévő területet.[48]

22:00-kor Lütjens tengernagy a Bismarckkal 180-fokos fordulót hajtott végre, hogy meglepje az őket követő két nehézcirkálót. Bár a Bismarckot esőfüggöny fedte el a szemek elől, a Suffolk radarja azonnal észlelte a manővert és így időben kitérhetett előle. A németek ekkor szereztek tudomást arról, hogy a brit hajók is rendelkeznek rádiólokátororral, melyek hatótávolsága becslésük szerint elérte a 35 km-t.

A cirkálók egész éjszaka követték a németeket, folyamatosan jelentve azok helyzetét és irányát. Május 24-én megjavult az idő és kitisztult az égbolt. 05:07-kor a Prinz Eugen hidrifonjainak kezelői 20 tengeri mérföld távolságban két gyorsan mozgó turbina-meghajtású hajót észleltek 280°-os relatív irányban.[49]


Csata a Dánia-szorosban[szerkesztés]

HMS Hood 1924-ben
HMS Prince of Wales 1941 végén
a Bismarck nehézlövegei tüzelnek a csata során
a Hood felrobbanása a Prinz Eugenről fényképezve
a Hood pusztulása (Julius Caesar Schmitz-Westerholt festménye)

Éjjel egy rövid időre a cirkálók szem elől vesztették a német hajókat, amiből a nyugati irányban haladó Holland azt a következtetést vonta le, hogy a németek visszafordulhattak a Dánia-szorosba. Ezért éjfél után nem sokkal kötelékével északi irányra állt. Miután e feltételezése hibásnak bizonyult két óra múlva a nagy hajóival délnek fordult, de a rombolóinak meghagyta, hogy tovább északi irányban keressék a németeket. Holland úgy tervezte, hogy két hajójával elvágja Lütjens útját úgy, hogy azok jobbról merőlegesen érkezzenek a haladási irányára, így a hajói teljes sortüzeket lőhettek volna rájuk, míg azok csak az elülső lövegornyaikat használhatták volna. Emellett számított Wake-Walker cirkálóira is a harcban, melyeknek a Prinz Eugent kellett volna lekötniük.[50] Ily módon harcra kényszerítve a németeket két kapitális hajója egy csatahajóval, két nehézcirkálója egy német nehézcirkálóval veheti fel a harcot, ami a taktikai előnyökön felül kétszeres túlerőt biztosított volna számára. Holland a rádiócsendhez ragaszkodva azonban terveiről nem tájékoztatta Wake-Walkert, így az ő hajói a csata kezdetekor még lőtávolságukon kívül tartózkodtak.[51] Ily módon a németek szem elől veszítése és a hiányos kommunikáció megfosztotta a briteket számos taktikai előnytől.

05:45-kor német őrszemek füstöt észleltek a horizonton a bal oldalon, mely a közeledő Hood és a Prince of Wales kéményeiből származott. Holland alulbecsülte a németek sebességét és hajóinak ezért nem sikerült Lütjens haladási irányát kereszteznie. A német tengernagy riadót rendelt el és mindenki a harcálláspontjára sietett. A felállás azért is a németeknek kedvezett, mert az északnyugati szél a brit hajók lőirányával szembe fújt és így a vízpermetet a távmérőik lencséire szórta. A Prince of Wales-en emiatt a 13 méteres bázistávolságú távmérők helyett a magasabban lévő 4,7-essel próbálták meghatározni a célpontok távolságát. Ennek ellenére Holland a támadás mellett döntött.

05:52-re a távolság 26.000 méterre csökkent és előbb a Hood majd egy perccel később a Prince of Wales is tüzet nyitott. A Hood azonban az élen haladó Prinz Eugent vette célba, melyről azt gondolták, hogy a Bismarck - a Prince of Wales ellenben egyből a csatahajóra tüzelt. A Hood tévedésének az lehetett az oka, hogy nem tudtak a helycseréről és úgy gondolták továbbra is a Bismarck halad az élen. A Prince of Wales fedélzetén viszont helyesen azonosították a német hajókat, de észrevételükről nem értesítették a tengernagyot.[52] A Hoodon is hamarosan rájöttek a tévedésre és Holland utasítást adott a célváltásra, de ismeretlen okokból ezt nem hajtották végre és a zászlóshajó mindvégig a nehézcirkálót lőtte. A támadás megnyitásakor a Norfolk 26.000 méterre keletre, a Suffolk 30.000 méterre északra volt a Prinz Eugentől, jóval lőtávolságukon kívül.

Eközben a Bismarckon Adalbert Schneider, a Bismarck első tüzértisztje kétszer is engedélyt kért a tűz megnyitására, de Lütjens hezitált azt megadni.[53] Végül Lindemann kapitány a következő megjegyzéssel lépett közbe: "Nem hagyom hogy kilőjék a fenekem alól a hajómat. Engedély megadva!"[54] 05:55-kor a Bismarck is tüzet nyitott.

A szoros kötelékben (egymástól 740 méterre) haladó brit hajók egyenesen a németek felé tartottak, ami miatt csak az elülső lövegtornyaikat használhatták, ellenben a Bismarck és a Prinz Eugen teljes sortüzeket lőhetett a Hoodra. A britek a nehézfegyverek tekintetében azonban így is fölényben voltak, mivel tíz ágyújuk állt szemben a Bismarck nyolc lövegével. Percekkel az ütközet kezdete után Holland tengernagy 20°-os bal oldali fordulót rendelt el, melynek révén a hajóinak hátsó lövegtornyai is bekapcsolódhattak a küzdelembe. A Prinz Eugen még a Bismarck előtt tüzet nyitott (05:55-kor) és harmadik sortüzével egy perc múlva egyik nagy robbanóerejű 20,3 cm-es gránátja célba talált és felrobbantotta a 127 mm-es ágyúk készenléti lőszerét hatalmas tüzet okozva a Hood fedélzetén. A lángokat hamar sikerült eloltani.

Három félsortűz leadása után Schneider bemérte magának a Hoodot és azonnal gyors sortüzek leadását rendelte el a 38-as ágyúk számára. Ezzel egyidőben Holland egy második 20°-os baloldali fordulót rendelt el, mellyel a hajóit a németek haladási irányával párhuzamos irányba állította volna. A Bismarck 18.500 méterről leadott harmadik teljes sortűzével érte el első találatát a Hoodon 05:57-kor, mely a főárboc tetején lévő központi tűzvezető központot érte és kiiktatta azt. A kötelékek egymáshoz való közeledtével a másodlagos tüzérségek is bekapcsolódtak a küzdelembe: 18.000-ről a Bismarck 15 cm-es ágyúi tüzet nyitottak a Prince of Wales-re, míg a brit csatahajó 133 mm-es ágyúi a német csatahajót vették célba 17.000 méter távolságból. Egy vízvonal alatti találat elszenvedése után Lütjens utasította a Prinz Eugent, hogy helyezze át a tüzét a csatahajóra, így mindkét ellenséges egységet tűz alatt tarthatták. Pár percen belül a Prinz Eugen két találatot is elért a csatahajón, melyek következtében azon kisebb tűz keletkezett. Közben a Bismarck egyik lövedéke a híd felépítményének lábánál okozott tüzet a Hoodon.

06:01-kor a Hood még a második baloldali fordulót hajtotta végre, mikor a Bismarck ötödik sortüze szoros villába fogta a fő árbocának magasságában és az egyik lövedék a páncélzatot átszakítva behatolt a hajótesbe és az itteni lőszerraktárak 112 tonnányi kordit kivetőtöltetét berobbantotta.[55][56] A nagy erejű robbanás ketté szakította a hajót a főárboc és a hátsó kémény között, az árbocnál négyszer magasabb lángoszloppal felcsapva az ég felé. A hajó eleje egy ideig még tovább haladt előre, míg a bezúduló víz a hajóorrt meredeken ki nem emelte a vízből. A szétszakított középső részbe behatoló víz a hajófart is kiemelte. Schneider a hangosbemondón keresztül adta tudtul a hajó legénységének a brit zászlóshajó pusztulását. Mindössze nyolc perccel azután, hogy rátámadt a német hajókra, a Hood hullámsírba merült. Legénységének 1419 tagjából csak három főt sikerült kimentenie a később helyszínre érkező Electra rombolónak.

A Bismarck a Hood pusztulását látva a Prince of Wales-re helyezte át a tüzét és a bemérést szolgáló hetedik sortűz után a nyolcadikkal egy találatot ért el a parancsnoki hídon. Bár anélkül haladt át rajta, hogy felrobbant volna, John Leach kapitányon és egy másik tiszten kívül minden ott tartózkodóval végzett. A kilencedik sortűzének egyik lövedéke a hajótól jobbra becsapódva kb. 25 métert tett meg a víz alatt és 8 méterrel a vízvonal alatt a páncélozatlan részt valamint több rekeszfalt átütve állt meg a torpedóválaszfalnak csapódva, de fel már nem robbant. A sortűz egy másik gránátja a 133 mm-es ágyúk jobb oldali tűzvezető központját találta el, kiiktatva a másodlagos tüzérséget. A nemrég átadott és most a két német egység által folyamatos tűz alatt tartott brit hajó ágyúinál – részben a becsapódó találatok miatt – meghibásodások léptek fel. Rendbehozatalukon a fedélzeten lévő civil mérnökök fáradoztak.[57] A Bismarck nyolcadik sortüze után a Norfolk is leadott három sortüzet 20 km távolságból a német csatahajóra, melyek mind rövidre sikerültek és ezt látva a nehézcirkáló beszüntette a tüzelést.[58]

Leach 06:13-kor parancsot adott a visszavonulásra. Ekkor már csak öt volt bevethető állapotban a tíz 356 mm-es lövege közül.[59] A Prince of Wales 160°-os fordulót tett és mesterséges füstfüggönyt hozott létre visszavonulásának fedezéséhez. A németek a távolodó hajóra hamarosan beszüntették a tüzelést, mely a csatában a Bismarcktól három, a Prinz Eugentől négy találatot kapott. A brit hajó elszakadását a Prinz Eugenről észlelt torpedók miatt elrendelt – téves – riadó is megkönnyítette, mely miatt a német hajók rövid időre nyugati irányba tértek ki. Ezt követően Lindemann erősen a Prince of Wales üldözőbe vétele és elpusztítása mellett érvelt, azonban Lütjens tartva magát a hadműveleti parancshoz - miszerint kerülni kellett az olyan erőkkel az összecsapást, melyek nem konvojok kíséretéhez tartoznak– határozottan elutasította a kérést és ehelyett az észak-atlanti vizek felé vezető út folytatására adott parancsot.[60]

Az összecsapás során a Bismarck 93 páncéltörő lövedéket lőtt ki a nagy kaliberű ágyúkból és legalább hét találatot ért el velük. Adalbert Schneider tüzértisztet hajójának az ütközetben nyújtott kimagasló tüzérségi teljesítményéért Lovagkereszttel tüntették ki.

Ugyanakkor a Prince of Wales is el tudott érni három találatot a Bismarckon. Az elsőt még a hatodik sortüzével, mikor a németek még tüzet sem nyitottak. Ez a hajó elülső részét érte lyukat ütve a vízvonal felett, de még elég alacsonyan ahhoz, hogy a hullámverések vize bejuthasson rajta a hajótestbe. 1000-2000 tonna víz tört be itt és az olajtartályokba bekerülve használhatatlanná tette a hajóorrban tárolt üzemanyag nagy részét. Lütjens nem adott engedélyt a sebesség mérséklésére annak érdekében, hogy a hajótest oldalát átszakító lövedék okozta lyukat befoltozzák a kármentesítő csoportok, így az tovább szélesedett és még több víz jutott be rajta.[61] Ez a sérülés később döntő fontosságúnak bizonyult, mivel a francia partok eléréséhez a csatahajó üzemanyagspórolásra kényszerült és nem haladhatott 20 csomónál gyorsabban. E találat nélkül viszont a 25 csomós sebességet is tarthatta volna, amivel időben a Luftwaffe uralta vizekre érhetett volna.[62]

A második találat a páncélöv alatt érte és a lövedék a torpedóválaszfalnak ütközve felrobbant, teljesen elöntve a turbógenerátor termét és részben elöntve a szomszédos kazántermet.[63] A Bismarck rendelkezett tartalékgenerátorokkal, így előbbi kiesése nem okozott jelentős problémát, viszont ez a találat az itt található üzemanyagtartályokat is megrongált, tovább apasztva a készleteket. E két találat okozta vízbetörések együttesen a hajó 9 fokos balra való megdőlését idézték elő és a nehézzé vált orr miatt 3 fokkal bólintott előre. Ezeket később kompenzálták.

A harmadik találat átütötte a fedélzeten lévő tengernagyi bárkát, majd a hidroplánok katapultját megrongálva robbanás nélkül csapódott a vízbe a jobb oldalon.


Üldözés[szerkesztés]

a Bismarck és üldözőinek útvonala
a Bismarck a Prinz Eugen fedélzetéről nézve a csata után

Az összecsapás után Lütjens a következőt jelentette a főparancsnokságnak: "Csatacirkáló, valószínűleg "Hood" elsüllyesztve. Másik csatahajó, "King George V" vagy "Renown" megrongálva kivált a harcból. Két nehézcirkáló tartja a kapcsolatot."[64][65] 08:01-kor kárjelentést küldött az OKM-nek és közölte szándékait is, miszerint a Prinz Eugent a kereskedelmi háború folytatására küldi, míg a Bismarckkal Saint-Nazaire felé veszi az irányt a javítási munkálatok elvégzésére. A terveit jóváhagyták és az útvonalukon támogatásukra vonalban négy tengeralattjárót állítottak fel. Röviddel 10:00 után Lütjens utasítást adott a Prinz Eugennek, hogy álljon vissza a Bismarck mögé és állapítsa meg az hajóorrt ért találat következtében fellépő olajszivárgás mértékét. Miután a fedélzetéről megállapították, hogy a csatahajó orrvízénél mindkét oldalon jelentős olajszivárgás tapasztalható, a nehézcirkáló visszatért elől elfoglalt pozíciójába.[66]

Körülbelül egy órával később egy Short Sunderland repülőcsónak észlelte az olajcsíkot és jelentette a Suffolk és Norfolk cirkálóknak, melyekhez időközben csatlakozott a sérült Prince of Wales is. Frederic Wake-Walker ellentengernagy, a cirkálók parancsnoka – aki Holland tengernagy elhalálozásával átvette a kötelék irányítását - a csatahajónak meghagyta, hogy maradjon a hajói mögött.[67]

A Royal Navy az összes térségben lévő hadihajóját a Bismarck és a Prinz Eugen elfogására rendelte. Tovey a Home Fleet nagy részével útban volt a németek felé, de május 24-én reggel még több mint 350 tengeri mérföldre volt tőlük. A brit admiraliás az eddig az Izland és Feröer közötti átjárót felügyelő Manchester, Birmingham és Arethusa könnyűcirkálókat is a Dánia-szorosba rendelte, hogy ott járőrözzenek arra az esetre, ha Lütjens visszafordulva mégis itt próbálna meg hazajutni. A Britannic csapatszállítót kísérő és Bostonba felújítási munkálatok elvégzésére tartó Rodney csatahajó megszakította útját és Tovey köteléke irányába vette az irányt. Két régi Revenge-osztályú csatahajót is a Bismarck üldözésére rendeltek: a Halifax-ben állomásozó Revenge-et és a HX 127 jelű konvojt kísérő Ramilliest.[68] Összesen öt csatahajót, két csatacirkálót, két repülőgép-hordozót, 13 cirkálót, 21 rombolót valamint később hat tengeralattjárót mozgósítottak a Bismarck felkutatására illetve elfogására.[69]

A régi építésű csatacirkálóknak (Repulse, Renown) meghagyta, hogy ne kezdeményezzenek csatát a német csatahajóval, míg egy modernebb egység előzőleg harcba nem keveredik vele. Félő volt ugyanis, hogy a Hoodéhoz hasonló kialakítású páncélzatuk miatt szintén rendkívül sérülékenyek lennének. Hasonló utasítást kapott a Ramillies csatahajó is.[70] 17:00 körülre a Prince of Wales 10 nehézlövegéből 9-et ismét használhatóvá tettek, így Wake-Walker ellentengernagy azt már a cirkálói elé rendelhette és harcba szállhatott a Bismarckkal ha a helyzet úgy hozta volna.[71]

Az időjárás kedvezőtlenebbre fordulásával Lütjens 16:40-kor megkísérelte útjára bocsátani a Prinz Eugent. A vihar nem volt elég erős ahhoz, hogy fedezhesse a Wake-Walker erőitől való elszakadást, melyek még mindig szemmel tartották őket radarral. Emiatt a Prinz Eugent időlegesen visszarendelte,[72] majd 18:14-kor újra próbálkoztak az ironikusan a Hood után elnevezett hadmozdulattal.[73] A Bismarck ekkor Wake-Walker köteléke felé fordult és a Suffolknak nagy sebességgel kellett kitérnie előle. A Prince of Wales 12 sortüzet lőtt a Bismarckra, melyre az kilenc sortűzzel válaszolt. A rövid összetűzésben egyik fél sem ért el találatot. Ez az akció elvonta a britek figyelmét a Prinz Eugenről és a nehézcirkáló így elszakadhatott tőlük. Miután a Bismarck felvette a korábbi irányát, Wake-Walker a három hajójával tőle balra foglalt pozíciót és így együtt haladva kísérték.[74] Amennyiben egyik hajóját a Bismarcktól jobbra helyezte volna el, akkor biztosabban szem előtt tarthatta volna, de Wake-Walker nem akarta vállalni azt a kockázatot, hogy a német csatahajó váratlanul lecsaphasson rá.

A sérülései miatt a Bismarck kénytelen volt csökkenteni a sebességét, de ekkor még mindig képes volt 27-28 csomós sebesség elérésére. Ennyivel volt képes haladni Tovey záaszlóshajója, a King George V is. Amennyiben nem tudták volna lelassítani, a Bismarck elérhette volna Saint-Nazaire-t. Május 25-én röviddel 16:00 előtt Tovey a Victorious repülőgép-hordozót és a mellé rendelt négy könnyűcirkálót olyan haladási irány felvételére utasította, hogy az útnak indíthassa a torpedóbombázóit a német csatahajó ellen.[75] 22:00-kor a Victorious fedélzetéről hat Fairy Fulmar vadászgép és a 825. tengerészeti repülőszázad (825 Naval Air Squadron) kilenc Fairy Swordfish torpedóbombázója szállt fel Eugene Esmonde korvettkapitány (lieutenant commander) vezetésével. A repülőgépek tapasztalatlan személyzete tévedésből kis híján a Norfolk ellen hajtott végre támadást. A zavaros brit akció előre riadóztatta a Bismarck légvédelmi tüzéreit.[76]

a Bismarck szemből

A Bismarck a fő- és másodlagos tüzérségét is felhasználta a légitámadás elhárítására minimális lőmagasságban a vízfelszínre leadott lövésekkel, melyek hatalmas gejzíreket hoztak létre a közeledő torpedóbombázók előtt,[77] de egyik támadót sem sikerült lelőniük. A Bismarck sikeresen kikerült nyolc torpedót, de a kilencedik középen eltalálta a fő páncélöv magasságában. A robbanás egy tengerészt olyan erővel taszított a hangár falának, hogy életét veszítette. További öt személy megsebesült. A robbanás kisebb kárt okozott az elektromos berendezésekben. A torpedók kikerülése érdekében végrehajtott manőverek jóval súlyosabb károkat okoztak: a gyors sebesség- és irányváltások következtében kilazultak a korábbi sérüléseket tömítő lékponyvák és egyre több víz tört be a hajóorrnál ütött lyukon, ami a bal oldali 2-es számú kazánterem elhagyását tette szükségessé. A második kazán kiesése az üzemanyagveszteséggel és növekvő orrnehézséggel a sebesség 16 csomóra való mérséklését tette szükségessé. Búvároknak sikerült megerősíteniük az orrban lévő lékponyvákat, ami után a hajó 20 csomóra növelhette a sebességét. A megmaradt üzemanyagmennyiség mellett ezt a sebességet tartották a leggazdaságosabbnak a francia partok eléréséhez.[78]

Röviddel a Swordfishek támadása után a Bismarck és a Prince of Wales rövid tűzharcot vívott egymással, de most sem értek el találatot egymáson.[79] A Bismarck kárelhárítói ezt követően ismét munkához láthattak. Félő volt, hogy a bal oldali 2-es kazánt elöntő víz behatol a 4-es turbógenerátor tápvízének rendszerébe és így sósvíz kerülhet a turbinákba. A sósvíz megrongálhatta volna a turbinák lapátjait és ez erősen csökkentette volna a hajó sebességét. Május 25-én reggel ez a veszély elhárult. A hajó 12 csomóra lassított, hogy a búvárok az elülső részből a hátulsó tartályokba pumpálhassák át a még használható üzemanyagot. Két vezeték összekapcsolásával sikerült pár száz tonna olajat átjuttatni ily módon a hajó egyik feléből a másikba.[80]

Ahogy a hajók egyre délebbre, a német tengeralattjárók vadászterületére kerültek az üldözés során, Wake-Walker hajóinak cikk-cakkban kellett haladniuk az esetleges torpedótámadások megelőzése érdekében. Tíz percenként hol balra, hol jobbra tértek ki, hogy tartsák az általános haladási irányukat. A bal oldali fordulók során pár percre szem elől veszítették a Bismarckot, mivel az ekkor a Suffolk radarjának hatósugarán kívülre került.[81] Május 25-én 03:00-kor Lütjens a maximális sebesség elérésére adott utasítást, mely ekkor 28 csomó volt, majd nyugati, azt követően pedig északi irány felvételét rendelte el. A manővert akkor hajtották végre, mikor épp az ellenséges radarok hatótávolságán kívül voltak. A Bismarck így sikeresen el tudott szakadni az ellenségtől és egy nagy kört leírva mögéjük kerülve folytatta útját kelet felé. A Suffolk kapitánya feltételezte, hogy a Bismarck nyugati irányban haladt tovább és erre kereste. Fél óra elteltével értesítette Wake-Walkert a kontaktus elvesztéséről, aki erre elrendelte egységeinek, hogy nappal szétszóródva vizuálisan próbáljanak rátalálni.[82]

A Royal Navy keresőakciója kétségbeesett vállalkozás volt, mivel az abban részt vevő hajók nagy részének alacsony volt az üzemanyagkészlete. A Victorious repülőgép-hordozót és a kísérő cirkálóit nyugatnak küldték, Wake-Walker hajói nyugati és déli irányba, Tovey flottája pedig az óceán középső része felé haladva kereste a német csatahajót. Az Ark Royal repülőgép-hordozóval a sorai között Gibraltár felől érkező Force H (H jelű flottacsoport) ekkor még egy napi hajóútra volt tőlük.[83]

A Bismarckon még érzékelték a Suffolk keresőlokátorának jeleit, amiből úgy gondolták, hogy nem járt sikerrel az elszakadási manőver. A német csatahajóról visszaverődő jelek viszont már túl gyengék voltak ahhoz, hogy a Suffolkon észlelhessék őket. Lütjens 09:32-től egy hosszú rádióüzenetet küldött a Párizsban székelő Marinegruppe Westnek. Párizsban tudtak arról, hogy a britek elveszítették a kapcsolatot a Bismarckkal, de ezt csak hat órával az üzenete után közölték vele. Lütjens rádiójeleit fogták a britek is és ebből meg lehetett állapítani a németek haladási irányát. Azonban a King George V fedélzetén téves kalkulációkat végeztek és Tovey emiatt úgy gondolta, hogy a Bismarck északi irányban az Izland és Feröer-szigetek közötti szoroson át igyekszik visszajutni Németországba. A brit hajók emiatt hét órán át haladtak a téves irányba. Mire a hibájukra rájöttek, a Bismarck és köztük már jókora távolság volt.

az Ark Royal repülőgép-hordozó Swordfish torpedóbombázókkal

A brit kódfejtőknek sikerült pár német rádiójelet megfejteniük, köztük egy olyat, mely a Luftwaffe egységeinek adott parancsot a Brest felé tartó Bismarck támogatására. Ezt az üzenetet Jane Fawcett fejtette meg május 25-én.[84] A francia ellenállástól kapott információk is megerősítették, hogy Luftwaffe-egységeket helyeztek át Brest térségébe. Tovey ezért az erőivel Franciaország felé fordulhatott és abban a térségben egyesíthette őket, ahol várhatóan a Bismarck áthaladhatott.[85] A parti parancsnokság (Coastal Command) egyik Észak-Írországban állomásozó PBY Catalina gépekből álló százada is csatlakozott a kereséshez. Május 26-án 10:30-kor az Egyesült Államok haditengerészetének állományába tartozó Leonard B. Smith hadnagy vezette Catalina 690 tengeri mérfölddel észak-nyugatra Bresttől észlelte a Bismarckot. 31 óra elteltével sikerült ismét lokalizálni és haladási irányát pontosan meghatározni. A bevetésen másodpilótaként részt vevő Smith hadnagy azon kilenc amerikai repülőtiszt egyike volt, akik hivatalosan mint "különleges megfigyelők" érkeztek a RAF-hoz.[86][87] Az akkor tartott sebességével egy napon belül a német tengeralattjárók és a Luftwaffe uralta vizekre érhetett volna és a brit hajók többsége nem volt elég közel ahhoz, hogy megállíthassa.

A britek utolsó esélye a James Somerville tengernagy vezette Force H és a hozzá tartozó Ark Royal repülőgép-hordozó volt. A Victorious, a Prince of Wales, a Suffolk és a Repulse üzemanyaghiány miatt kénytelen volt megszakítani a keresést. Így a Force H-n kívül már csak a King George V és a Rodney csatahajók maradtak meg a nehéz egységek közül, de ezek túl messze voltak a Bismarcktól.

Mikor a Catalina rátalált a Bismarckra már az Ark Royal felderítést végző Swordfish gépei is közel jártak hozzá. Több torpedóbombázó is meghatározta a csatahajó helyzetét mintegy 60 tengeri mérföldre az Ark Royaltól. Somerville a Swordfishek visszatérte után azonnal támadást rendelt el és felszerelték rájuk a torpedókat. Ugyanakkor a Sheffield cirkálót előre küldte a Bismarck szemmel tartására, de erről a gépek pilótáit nem értesítették. A támadó repülőgépek pilótái abban a tudatban szálltak fel, hogy csak a német csatahajóval találkozhatnak, így a Sheffieldet a német hajónak vélték és a kötelék több gépe támadást intézett ellene. Az új fejlesztésű mágneses gyújtókkal ellátott torpedók azonban nem működtek megfelelően, több a víznek csapódva egyből felrobbant. A működő torpedókat a Sheffield sikeresen ki tudta kerülni, így sértetlenül vészelte át a baráti tüzet.

egy Swordfish visszatér az Ark Royalra a Bismarck elleni támadás után

Visszatérve az Ark Royalra a Swordfisheket a régi és jól bevált érintőgyújtókkal ellátott torpedókkal szerelték fel. A 19:10-kor megindított második támadásban 15 Swordfish vett részt. 20:47-kor a repülőgépek a felhőkön át ereszkedni kezdtek a támadási magasság eléréséhez. Érkezésük előtt röviddel a Bismarck nehéztüzérségével tüzet nyitott a hozzá közelebb kerülő Sheffieldre és azt a második sortüzével villába fogta. A közelben becsapódó repeszdarabok a cirkáló legénységének három tagjával végeztek és többeket másokat megsebesítettek valamint használhatatlanná tették a radarantennákat.[88] A brit cirkáló erre mesterséges füstfüggöny leple alatt gyorsan visszavonult.

Ezt követően a Swordfishek támadásba lendültek, a Bismarck pedig éles kitérő manőverbe kezdett és közben a légvédelmi ütegei folyamatosan tűz alatt tartották a közeledő gépeket.[89] A fél óráig tartó támadás több hullámát vissza tudta verni a csatahajó légvédelme, de a kioldott torpedók közül végül kettő eltalálta. Az egyik torpedó a hajó bal oldalán középen csapódott be, pont a fő páncélöv alsó pereme alatt. A robbanás erejét nagyrészt elnyelte a torpedóvédelmi rendszer és az övpáncél, de a csekély szerkezeti károsodások okoztak némi vízbetörést.[90] A második célt találó torpedó a Bismarckot a tatjánál érte szintén a bal oldalon, közel a bal oldali kormánylapát rúdjához. A robbanás következtében a kormánylapátok beragadtak.

A sérült kormányszerkezet miatt a Bismarckkal nem tudtak már egyenesen haladni. A jobb oldali kormánylapátot sikerült kiszabadítani, de a bal oldalit nem lehetett kimozdítani 12°-os baloldali állásból. A sérült kormánylapát lerobbantására tett javaslatot Lütjens elutasította azzal, hogy a detonáció megrongálhatja a hajócsavarokat is és ezzel a csatahajó végképp menthetetlenné válna.[91] 21:15-kor Lütjens jelentette Párizsnak, hogy a hajója kormányozhatatlanná vált.


A Bismarck elsüllyedése[szerkesztés]

A bal oldali kormánylapát beragadása miatt a Bismarck nagy kört leírva tudott csak haladni és így képtelen volt elmenekülni Tovey közeledő erői elől, az erős szél és a tengerjárás pedig észak felé, Tovey erőinek irányába sodorta. Bár az üzemanyaghiány jelentősen csökkentette a rendelkezésre álló hajók számát, a King George V és a Rodney csatahajók valamint a Dorsetshire és a Norfolk nehézcirkálók még mindig elérhetők voltak. Lütjens május 26-án 21:40-kor a következő üzenetet küldte a főparancsnokságnak:

"A hajó kormányozhatatlan. Harcolni fogunk az utolsó golyóig. Éljen soká a Führer."[92]

Hitler 01:30-kor a hajó legénységének címzett üzenetében a következőket írta:

"Egész Németország Önökkel van. Amit még meg lehet tenni, megtesszük."[93]

Sötétedéskor a Bismarck rövid ideig tüzelt a Sheffieldre, mire az gyorsan elmenekült. A Sheffield elveszítette az alacsony látótávolság miatt a Bismarckot és Philip Vian öt rombolóból álló csoportját küldték az éjszakai szemmel tartására.[94]

A rombolók 22:38-kor találkoztak a Bismarckkal és a csatahajó azonnal tüzet nyitott rájuk a 38 cm-es, majd a 15 cm-es ágyúival. A harmadik sortűz leadása után villába fogta a hozzá legközelebb merészkedő lengyel Piorun rombolót, de az folytatta a megközelítést, míg egy 12.000 méterről kilőtt sortűz közvetlen közelében becsapódó lövedékei visszavonulásra nem késztették. A lengyel romboló ekkor szem elől vesztette a csatahajót és később már nem talált rá. Vian többi rombolója egész éjszaka zaklatta a Bismarckot. Világító lövedékekkel próbálták megvilágítani a támadások előtt és tucatnyi torpedót lőttek ki rá, de ezeket mind a hatótávolságukon kívülről indították útnak, mivel a pontos tűzben nem tudták kellő mértékben megközelíteni a csatahajót. Bár négy találatot is jelentettek, emiatt valójában egy sem ért célt.[95]

05:00 és 06:00 között a németek megpróbálkoztak az egyik Arado 196-os hidroplán útnak indításával, mely magával vitte volna a Hood elsüllyesztéséről készült filmfelvételeket, a hajónaplót és más fontos iratokat. Ekkor derült csak ki, hogy a Prince of Wales harmadik találata oly mértékben megrongálta a katapult gőzvezetékét, hogy az használhatatlanná vált. Mivel a repülőgép így már csak tűzbiztonsági kockázatot jelentett, a katapultról belökték a vízbe.[96][97]

a Rodney lövéseket ad le a távolban lángokban álló Bismarckra

Május 27-én reggel feltűntek a brit csatahajók. A King George V vezette a támadást, a Rodney tőle balra kissé lemaradva követte. Tovey azt tervezte, hogy egyenesen feléje tart a hajóival, míg 8 tengeri mérföldre meg nem közelíti és ekkor délnek fordulva párhuzamos irányba állítja a csatahajóit a Bismarckkal.[98] 08:43-kor a King George V őrszemei észlelték a német csatahajót 23.000 méteres távolságban. Négy perccel később a Rodney két elülső tornyának 6 darab 406 mm-es ágyúja tüzet nyitott, majd a King George V 356 mm-es ágyúi is eldördültek. A Bismarck 08:50-kor viszonozta a tüzet az elülső lövegtornyaival és már a második sortüzével villába fogta a Rodneyt.[99] Ezt követően a Bismarck egyre nehezebben tudott célozni, mivel a nagy hullámverésben a hajó mozgása kiszámíthatatlanná vált és a biztos haladási irány hiányában Schneider nem tudta pontosan megállapítani a lőtávolságot.[100]

A távolság csökkenésével a hajók másodlagos tüzérsége is bekapcsolódott a küzdelembe. A Norfolk és a Dorsetshire cirkálók közelebb érve tüzet nyitottak a 203 mm-es ágyúikkal. Az első találatokat a Rodney jegyezte a 09:02-kor leadott sortüzével, melynek több lövedéke célba talált. Az egyik 406 mm-es gránát a Bismarck elülső felépítményébe csapódott megölve többszáz embert és megrongálva a két elülső lövegtornyot. A túlélők beszámolói alapján a találat mindenkit megölhetett a hajó vezetői törzséből, köztük Lindemann kapitányt és Lütjens tengernagyot is.[101] A parancsnokságot ekkor a rangidős Hans Oels elsőtiszt vette át.[102] Ez a gránát a fő tűzvezető rendszert is tönkretette és végzett valószínűleg Schneider tüzértiszttel is. A sortűz egy másik lövedéke az elülső lövegtornyoknál csapódott be súlyosan megrongálva azokat. 09:27-kor egy sortüzet még el tudtak velük ereszteni, majd végleg elnémultak.[103][104]

A hátsó parancsnoki központból Burkard von Müllenheim-Rechberg hadnagy vette át a megmaradt hátsó tornyok tűzvezetésének irányítását. Három sortüzet még le tudott adni, mielőtt egy lövedék tönkre tette volna ezt a távolságmérőt is. Ekkor utasította a lövegtornyokat a küzdelem önálló folytatására, de 09:31-re már ez a két lövegtorony is harcképtelenné vált.[105]

A küzdelem során a Bismarck egyik lövedéke 20 lábnyira a Rodney orra előtt csapódott a vízbe és megrongálta a jobb oldali torpedóvető csövét. Ez a gránát volt a legközelebb ahhoz, hogy közvetlen találatot érjen el az ellenségen.[106] Ellenben a Bismarck felépítményei a számos becsapódás hatására romhalmazzá váltak és a hajó teljes hosszában lángokban állt. A tatja a vízbetörés hatására megsüllyedt és a hajó 20 fokkal megdőlt balra.[107] A Rodney 2700 méterre megközelítette és folytatta a hajó lövetését. Tovey úgy érezte, hogy nem szüntetheti be a tüzelést addig, míg a németek nem vonják be a hadilobogót vagy nyilvánvalóvá nem válik, hogy a hajó elhagyására készülnek.[108] 10:00-ra két csatahajója több mint 700 nehézgránátot (356 ill. 406 mm) lőtt el, közülük sokat nagyon közeli távolságból. Tovey a Bismarck szívósságát látva állítólag keserűen így fakadt ki: "Gyorsan, fussatok és hozzátok ide a darts-os nyilaimat, talán azok el tudják süllyeszteni ezt az átkozott hajót!"

A Rodney kilőtt két torpedót a bal oldali torpedóvető csöveiből és egy találatot figyelt meg.[109] Ez a találat vitatott, de amennyiben igaz, akkor ez az egyetlen eset, mikor egy csatahajó megtorpedózott egy másikat.[106]

a Dorsetshire túlélőket ment ki a vízből

Miután a Bismarck összes lövege harcképtelenné vált, Hans Oels elsőtiszt utasította a fedélzet alatt tartózkodókat a hajó elhagyására, a géptermekben lévőket pedig a hajó fenékszelepeinek megnyitására illetve az önelsüllyesztéshez szükséges robbanótöltetek előkészítésére.[110] Gerhard Junack főgépész a töltetek 9 perces időzítésre való beállítását rendelte el. Mivel a hangosbemondó rendszere is megsérült és nem volt biztos abban, hogy a parancs mindenhova eljutott, egy embert megbízott azzal, hogy a hajót bejárva terjessze az utasítást. A hírnök többé már nem tért vissza. Junack élesíttette a tölteteket, majd parancsot adott a hajó elhagyására.[111] Bajtársaival hallották a töltetek robbanásának dörejét, ahogy felfelé haladtak a különböző fedélzeteken.[112] Oels elsőtiszt a helyiségeket sietve bejárva szólította fel az embereket a hajó elhagyására. Mikor a fedélzetre ért egy becsapódó lövedék robbanása megölte kb. száz másik tengerésszel együtt.[113] A felső fedélzeten az emberek a nagy lövegtornyok mögött próbáltak fedezéket találni a sűrűn becsapódó lövedékekkel szemben. A hajó elhagyásakor háromszoros Sieg Heil! -t kiáltottak, egyesek elénekelték még a Deutschlandliedet is.[114]

A négy brit hajó összesen több mint 2800 lövedéket lőtt ki a német csatahajóra melyek közül több mint 400 célba talált. A Bismarckot azonban nem lehetett ágyútűzzel elsüllyeszteni. 10:20 körül az üzemanyaghiánnyal küszködő Tovey utasította a Dorsetshire cirkálót a Bismarck torpedókkal való elsüllyesztésére, majd a csatahajóival hazaindult.[115] A Dorsetshire két torpedót lőtt ki a Bismarck jobb oldalára melyek közül az egyik célba talált. Ezután megkerülve a csatahajót újabb torpedót lőtt ki a bal oldalára, mely szintén talált. Mikor ezeket a torpedókat útnak indította, a Bismarck a legénysége által robbantott töltetek miatt már olyan mértékben megdőlt, hogy a víz részben már a fedélzetet nyaldosta. Az utolsóként kilőtt torpedó a Bismarck már víz alatt lévő bal oldali felépítményét találhatta el.[63] 10:35 körül a Bismarck felborult és lassan a tatjával előre 10:40-re hullámsírba merült. Néhány túlélő még látni vélte Lindemann kapitányt ahogy vigyázban állt a hajó orránál mikor az elsüllyedt.[116]

A hajót annak felborulásakor elhagyó Junack nem látott vízvonal alatti sérüléseket a hajótest jobb oldalán.[111] Von Müllenheim-Rechberg sem látott sérüléseket itt, de feltételezte, hogy a hajó már víz alatti bal oldala jóval nagyobb mértékben sérült.[116] 400 ember lehetett ekkor a vízben[111][117] és a Dorsetshire a Maori rombolóval hozzálátott a kimentésükhöz kötélhágcsókat leengedve a távolból feléjük úszó hajötörötteknek, akik egy órányi úszás után értek el a hajókig.[118] 11:40-kor a Dorsetshire parancsnoka elrendelte a mentési akció megszakítását mikor az őrszemek kisebb füstöt észleltek a közelben, melyről elképzelhetőnek tartották, hogy egy tengeralattjárótól származik. A brit hajók teljes gőzzel elhagyták a helyszínt, hátrahagyva a több száz tengerben sodródó hajótöröttet. A Dorsetshire eddigre 85 túlélőt mentett ki, a Maori 25-t. A helyszínre később érkező német U-74 tengeralattjáró három túlélőt talált és a Sachsenwald meteorológiai hajó is kimentett még kettőt. Az egyik britek által kimentett tengerész másnap belehalt az elszenvedett sérüléseibe, őt hullámsírba temették. A hajó kifutásakor fedélzetén lévő több mint 2200 főből csak 114 maradt életben. John Tovey tengernagy így emlékezett vissza a Bismarck utolsó harcára:

"A Bismarck a leghősiesebb módon vette fel a kilátástalan küzdelmet a nyomasztó túlerővel, méltón a Császári Haditengerészet régi napjaihoz és zászlói még mindig lobogtak midőn a hullámok alá merült."[119]


Következmények[szerkesztés]

A Bismarck elsüllyedése után a magára maradt Prinz Eugennek hajtóműproblémái adódtak és kénytelen volt Brestbe hajózni, ahova június 1-én érkezett meg. A bevetés során nem találkozott kereskedelmi hajókkal. A következő napok-hetek során a britek a hadművelet támogatására kiküldött tartályhajók elfogására indítottak akciókat és a kilenc tankerből hét hamarosan a tenger fenekére került. A Bismarck elvesztése érzékenyen érintette a német hadvezetést, mivel ez a hajó tette ki a kapitális hajóik egy negyedét és egyike volt a két teljes értékű csatahajónak, melyekkel erős kísérettel ellátott konvojokat is támadhattak volna. A másik oldalon a Hood ellenben egy volt a Royal Navy szolgálatban lévő 16 kapitális hajója közül, azok közül is az egyik régebbi egység volt.

Bár a radarral felszerelt ellenséges hadihajók nagy veszélyt jelenthettek a portyázó német hajókra, az ilyen bevetéseket a Seekriegsleitung továbbra is szorgalmazta. A nyílt óceánra kifutó hadihajók nagy erőket kötöttek le és ezt az előnyt elég nagynak tekintették ahhoz, hogy lemondjanak róla. Emellett a Bismarck bevetéséből a német vezetés azt a következtetést vonta le, hogy testvérhajója a Tirpitz jó eséllyel szállhat szembe egy olyan konvojjal, melyet egy régebbi csatahajó kísér.[120] Megállapításaik szerint a hadművelet kudarcát a kedvezőtlen időpont és útvonal okozta. A következő hadműveleteket a Dán-szorosok és a norvég partok érintése nélkül kellett indítani, vagy amennyiben Norvégiából indítják, akkor az ide való áthelyezés után még heteket várnak, kivárva, hogy a britek figyelme lelankadjon.

Hitler a június 6-ai Raeder tengernaggyal folytatott megbeszélésen úgy ítélte meg, hogy a Barbarossa hadművelet sikere teljesen új helyzet elé állíthatja Nagy-Britanniát és ezért felesleges lenne további kockázatos akciókat végrehajtani az Atlanti-óceánon július közepéig.[121] Közben 1941. július 7-én az Egyesült Államok megszállta Izlandot és fokozta Nagy-Britanniát segítő felderítő tevékenységét, így az Atlanti-óceán megközelítése a Dánia-szoroson keresztül még veszélyesebbé vált volna és így a tartályhajók sem támogathatták már a portyázó egységeket a térségben. Az ily módon megváltozott stratégiai helyzet és az olajhiány végül a Tirpitz Atlanti-óceánon való bevetésének elmaradásához vezetett.

A Szovjetunió elleni háború elhúzódásával nagyobb figyelmet kaptak a Jeges-tengeren haladó konvojok, melyeket a német hadihajók a Norvégia északi részén lévő támaszpontokról is fenyegethettek. Ide helyezték át a német felszíni flotta nagy részét, többek között a Tirpitzet is. Innen kiindulva hamarabb elérhették a hajókaravánok útvonalát és emellett a Luftwaffe támogatására is nagyobb mértékben számíthattak. E fejlemények miatt a Rheinübung maradt az utolsó Atlanti-óceánra felszíni hadihajókkal vezetett német hadművelet a háború során.[122]

A hajó roncsa[szerkesztés]

Robert Ballard felfedezése[szerkesztés]

A Bismarckot 1989. június 8-án találta meg a Dr. Robert Ballard vezette mélytengeri kutatócsoport. Ő vezette azt az expedíciót is, mely korábban rátalált a Titanicra. Megtalálásakor a Bismarck egyenesen állt az óceán fenekén 4791 méteres mélységben,[123] mintegy 650 km-re Bresttől nyugatra.

Elsüllyedésének rekonstrukciója szerint átfordulásakor a négy nagy lövegtorony elvált a hajótesttől, mely a hullámok alá merülve ismét eredeti helyzetébe állt vissza, közben sérült tatját, kéményét, valamint az árboctornyot leszakíthatta a rájuk nehezedő nagy nyomás. Közel tíz percig tartó útja után a mélytengeri síkságból 1000 méterre kiemelkedő kihunyt víz alatti vulkánon ért talajt kb. 40 km/óra sebességgel, majd annak oldalán egy közel 2 km-es földcsuszamlást idézett elő és orral előre lecsúszott a hegy oldalának kétharmad részén.[124] (lásd: szimuláció)

Ballard vizsgálata nem talált gránát által okozott rést az erősen páncélozott citadella víz alatti részén. Nyolc lyukat számoltak össze a hajótesten: egyet annak jobb oldalán és hetet a bal oldalán – mindet a vízvonal felett. A lyukak egyike a hajóorr jobb oldalán, a fedélzeten található. A sérülés alakjából és szögéből ítélve ez a lövedék balról érkezett és a jobb oldali horgonyláncot találta el. A lánc eltűnt ebben a lyukban.[125] A lyukak közül hat a hajó közepén található. Három repeszdarab áthatolt a felső repeszvédő páncélzaton (felső páncélövön) és egy átlyukasztotta a fő páncélövet.[126] Távolabb hátul, párhuzamosan a katapulttal egy nagy lyuk látható a fedélzeten. A távirányítású tengeralattjárók felvételein nem látható gránátbecsapódás a hajó oldalán, ezért valószínű, hogy a lövedék csak a fedélzet páncélzatát érte és ütötte át.[127]

Nagy horpadások voltak annak a jelei, hogy a King George V 356 mm-es lövedékei lepattantak a Bismarck övpáncélzatáról.[128] Ballard nem talált olyan benyomódásokat, melyek olyan hajók elsüllyedésekor keletkeznek, melyek belsejében volt még levegő. Ilyen esetben ugyanis a víz külső nyomása megroppantja a hajótestet. Ballard azonban kiemeli, hogy a hajótest viszonylag jó állapotban van és tényként állapítja meg a berobbanás (implózió) elmaradását.[129] Ez arra utal, hogy a Bismarck rekeszeit elárasztották a hajó süllyedésekor, ami a túlélők azon beszámolóját támasztja alá, miszerint a saját legénysége süllyesztette el a hajót.[130] Ballard ezt még kiegészíti a következőkkel: "egybenlévőnek tűnő hajótestet találtunk mely viszonylag sértetlenül vészelte át a süllyedést és a [tengerfenéknek való] ütközést". Csapata arra a következtetésre jutott, hogy a hajó elmerülésének oka önelsüllyesztés volt a géptermek fenékszelepeinek megnyitásával a német túlélők beszámolóinak megfelelően.[131] Ballard a roncs pontos helyszínét titkoban tartotta, hogy mások ne kezdhessenek szuvenírgyűjtésbe a hajóról, mely gyakorlatot ő sírrablásnak tekintett.[123]

A süllyedés közben a hajó tatrésze leválhatott, mivel azt nem találták meg a roncs közelében és később sem lelték fel. A tatrész nagyjából a torpedótalálat magasságától hiányzik, ami felveti a konstrukciós hiba lehetőségét.[132] A tatrészt több gránát is eltalálta, ami tovább súlyosbította a torpedó okozta sérüléseket. Ez, valamint hogy a hajó farral előre süllyedt felveti annak a lehetőségét, hogy szerkezetileg nem volt már mi a helyén tartsa a tatot és az emiatt akár már a felszínen is leválhatott. 1942-ben a Prinz Eugen nehézcirkáló tatját is torpedótalálat érte, mire az összeomlott. Ezt követően az összes nagy német hadihajón megerősítették a tatot.[131]


Későbbi expedíciók[szerkesztés]

a Bismarck modellje a Drezdai Hadtörténeti Múzeumban

2001 júniusában a Deep Ocean Expeditions társaság a Woods Hole Oceanographic Institution-nel újabb vizsgálatot hajtott végre a hajóroncson. A kutatók orosz gyártmányú mini-tengeralattjárókat használtak. William N. Lange, a Woods Hole óceanológiai társaság egyik szakértője megállapítása szerint: "Nagy számú lövedék ütötte lyuk látható a felépítményen és a fedélzeten, de ennél kevesebb figyelhető meg a hajó oldalán és egy sem a vízvonal alatt." Az expedíció nem talált a fő páncélövön áthatoló gránát okozta sérülést, sem a vízvonal alatt, sem az felett. A vizsgálók számos hosszú bevágást figyeltek meg a hajótesten, de ezek véleményük szerint a tengerfenékre való leérkezéskor keletkezhettek.[133] Az expedíciót a csatahajó két túlélője is elkísérte. Az egyik mini-tengeralattjáró a Blohm & Voss hajógyár emléktábláját helyezte el a hajó parancsnoki tornya előtt.

Egy hónappal később, 2001 júliusában egy brit tv-csatorna által finanszírozott angol-amerikai csoport tett expedíciót a roncshoz. Mivel annak pontos helyét nem hozták nyilvánosságra, a csoport a vulkánt felhasználva tájékozódott, mely az egytlen ilyen képződmény volt a térségben. Távirányítású víz alatti járműveket, úgynevezett ROV-okat (Remotely operated underwater vehicle) használva a hajótest lefilmezéséhez a csapat arra a következtetésre jutott, hogy a hajó a harcban elszenvedett sérülések miatt süllyedt el. David Mearns, az expedíció vezetője azt állította, hogy súlyos sérüléseket találtak a hajótesten, melyről így vélekedett: "Az az érzésem, hogy ezeket a réseket valószínűleg csak meghosszabbította a [vulkánon való] lecsúszás, de azokat eredetileg torpedók okozták."[133]

A 2002-ben megjelenő, James Cameron részvételével és rendezésével készült dokumentumfilm (Expedition: Bismarck) 2002 május-júniusában kisebb és kormányozhatóbb orosz gyártmányú Mir-tengeralattjárók segítségével forgatott felvételek révén igyekezett rekonstruálni a hajó elsüllyedéséhez vezető eseményeket. Ez volt az első alkalom, mikor a hajótestbe is betekintést nyerhettek a kutatók. A vizsgálataik végén arra az eredményre jutottak, hogy a hajó nem szenvedett el kellő mértékű sérüléseket ahhoz, hogy ezek által süllyedjen el. Ennek oka más nem lehetett, minthogy a saját legénysége süllyesztette el. A közeli vizsgálatok megerősítették, hogy egyetlen torpedó vagy gránát sem hatolt át a hajó belső héján. A belső részek vizsgálatához használt kisméretű ROV-ok felvételei alapján Cameron megállapította, hogy a torpedók robbanásai nem tudták összezúzni a torpedóválaszfalakat.[133]

A sokszor eltérő vélemények ellenére a szakértők általában egyet értenek abban, hogy a Bismarck elsüllyedt volna akkor is, ha a legénysége előzőleg nem teszi meg ehhez a megfelelő intézkedéseket. Ballard úgy becsülte, hogy a Bismarck még egy napot a felszínen tudott volna maradni azt követően, hogy a britek felhagytak a lövetésével és így a Royal Navy megkaparinthatta volna a hajót.[131]

A kérdésre, hogy a Bismarck elsüllyedt-e volna, ha a németek nem süllyesztik el maguk, Cameron a következőképp válaszolt: "Biztosan. De ez fél napig eltartott volna." Mearns ezt követően megjelent Hood and Bismarck című könyvében elismeri, hogy a hajó az önelsüllyesztés következtében merült a habok alá, de szerinte a legénységének e cselekedete csak pár perccel gyorsíthatta fel az elkerülhetetlent.[133] Ballard később a következő konklúziót vonta le: "Ami az én véleményemet illeti, a britek süllyesztették el a hajót, függetlenül attól, hogy ki tette meg ehhez az utolsó lépést."[134] Az Ark Royal fedélzetén ekkor volt még 28 torpedó, melyekkel a légvédelemmel már nem rendelkező Bismarckot zavartalanul támadhatták volna, így nem kizárt, hogy a britek valóban el tudták volna süllyeszteni saját erőből.

Ludovic Kennedy későbbi megállapítása szerint "A britek nem igazán szeretik beismerni [hogy a Bismarckot a német legénység süllyesztette el], mivel szeretik azt hinni, hogy ezt csakis ők egyedül vitték végbe, de ez nem éppen így volt."

Emlékezete[szerkesztés]

emléktábla Laboe-ben

A Bismarck nevét háromszor említették a Wehrmacht jelentéseiben a Rheinübung kapcsán. Először a Dánia-szorosban lezajlott csata után adtak hírt a győzelemről, másodszor a hajó elvesztését adták hírül röviden, majd egy harmadik alkalommal túlzó jelentést adtak ki arról, hogy a csatahajó elsüllyesztett egy rombolót és légvédelme lelőtt öt repülőgépet.[135] 1942 szeptemberében Hitler hozzájárult, hogy a Nauticus című tengerészeti évkönyvben a csatahajó legénységére és a flottaparancsnokra emlékező cikk jelenjék meg (lásd itt).

Közel két évtizeddel az események után számos a Bismarck történetével foglalkozó sajtótermék látott napvilágot. 1958-ban Alistair MacLean írt novellát a Bismarck bevetéséről The Sinking of the Bismarck címmel,[136] majd C. S. Forester 1959-ben publikálta Last Nine Days of the Bismarck című könyvét, mely alapjául szolgált a következő év során megjelenő Sink the Bismarck mozifilmnek. Németországban Die letzte fahrt der Bismarck címmel került vászonra. A drámai hatás fokozásának kedvéért a filmben a Bismarckkal elsüllyesztetnek egy rombolót és lelövetnek két repülőgépet.[137] Szintén 1959-ben jelentette meg Johnny Horton Sink the Bismarck című dalát.[138] 1960-ban az amerikai Homer & Jethro szerzőpáros paródiát készített a dalhoz We didn’t sink the Bismarck címmel. 1961-ben a brit Combat magazin jelentetett meg egy képregényt az 1941 májusi eseményekről.

Maradványainak 1989-es megtalálása után ismét nagyobb figyelem fordult a Bismarckra, rövid pályafutásának történetével és műszaki elemzésével kapcsolatban rendszeresen jelennek meg publikációk. Mivel nemzetközi vizeken süllyedt el, jog szerinti tulajdonosa a német állam. Németország a roncsot hadisírrá nyilvánította és tárgyakat a felszínre hozni valamint expedíciókat a hajó belsejébe tenni csak a német állam hozzájárulásával lehet tenni.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Jelentése: "Hannover pótlására. A német haditengerészeteknél szokás volt az új, építendő hajókat egy régebbi, kivonandó egység pótlásaként megnevezni.
  2. Campbell, "Germany 1906–1922", 43. o.
  3. ^ a b Gaack & Carr, 10. o.
  4. Williamson, 21–22. o.
  5. ^ a b Gröner, 33. o.
  6. Gardiner & Chesneau, 16, 224. o.
  7. Gröner, 35. o.
  8. von Müllenheim-Rechberg, 29–30. o.
  9. Gaack & Carr, 26. o.
  10. Grützner, 166. o.
  11. Gaack & Carr, 77. o.
  12. Az SK a Schiffskanone (hajóágyú), a C/34 az ágyú tervezésének évét (Construktionsjahr; 1934) az L/52 pedig a kaliberhosszúságot (Länge) jelölte. Lásd Campbell, "Naval Weapons of World War II", 219. o.
  13. Wotan kemény ill. Wotan lágy
  14. von Müllenheim-Rechberg, 38-39. o.
  15. von Müllenheim-Rechberg, 44–45. o.
  16. ^ a b Garzke & Dulin, 210. o.
  17. Bercuson & Herwig, 39. o.
  18. Bercuson & Herwig, 39–40. o.
  19. Bercuson & Herwig, 40. o.
  20. Bercuson & Herwig, 41. o.
  21. „Even a few months’ delay in Bismarck will affect the whole balance of sea-power to a serious degree.” Churchill to British Air Minister (The Second World War, Vol. 11. 578.)
  22. Garzke & Dulin, 210–211. o.
  23. Garzke & Dulin, 211. o.
  24. Bercuson & Herwig, 43. o.
  25. Bercuson & Herwig, 44–45. o.
  26. Boog, Rahn, Stumpf & Wegner, 132. o.
  27. von Müllenheim-Rechberg, 71. o.
  28. von Müllenheim-Rechberg, 74. o.
  29. Bercuson & Herwig, 63. o.
  30. von Müllenheim-Rechberg, 76. o.
  31. ^ a b Garzke & Dulin, 214. o.
  32. Bercuson & Herwig, 64. o.
  33. ^ a b Bercuson & Herwig, 65. o.
  34. A kereskedelmi hajók nem tartoztak kötelékhez, a hadihajókhoz azért csatlakoztak, hogy őket követve biztonságosan átjuthassanak az aknamezők között.
  35. Bercuson & Herwig, 66–67. o.
  36. Bercuson & Herwig, 68. o.
  37. A brit verzió szerint a Luftwaffe felderítőgépeit sikerült megtéveszteniük csatahajó-imitációk elhelyezésével a támaszponton. Ennek azonban ellentmond, hogy az adott időszakban a kedvezőtlen időjárás miatt nem lehetett Scapa Flow felett felderítést végrehajtani, másrészt pedig az összetákolt csatahajóutánzatok ekkor már nem voltak a támaszponton. Mivel nem sikerült velük megtéveszteni a német felderítőket, már 1940 tavaszán ’áthelyezték’ őket innen.
  38. Zetterling & Tamelander, 114. o.
  39. von Müllenheim-Rechberg, 83. o.
  40. von Müllenheim-Rechberg, 84. o.
  41. Zetterling & Tamelander, 120. o.
  42. Bercuson & Herwig, 71-72. o.
  43. Lütjensnek gyakran felróják, hogy elmulasztotta feltölteni az üzemanyagkészleteit Norvégiában, majd azt követően a Jeges-tengeren állomásozó tartályhajóról. Valójában a hadműveleti tervekben a norvégiai utántöltés nem szerepelt, a tartályhajóról való utántöltés pedig nem lett volna indokolt, mivel az időjárás a Dánia-szorosban az előrejelzések szerint csak rövid ideig maradt volna kedvező és mivel az itt való áthaladás volt a hadművelet legkritikusabb szakasza, igyekeztek itt minnél gyorsabban áthajózni. A kevesebb üzemanyagmennyiség nagyobb elérhető csúcssebességet jelentett, ami előnyt célszerű volt megtartani.
  44. Garzke & Dulin, 215. o.
  45. Garzke & Dulin, 216. o.
  46. Bercuson & Herwig, 126–127. o.
  47. Bercuson & Herwig, 127. o.
  48. Bercuson & Herwig, 129–130. o.
  49. Bercuson & Herwig, 132-134. o.
  50. Bonomi: The Denmark Strait Battle – The approach
  51. Kennedy (m.) 88-89. o.
  52. Zetterling & Tamelander, 165. o.
  53. Zetterling & Tamelander, 167. o.
  54. "Ich lasse mir doch nicht mein Schiff unter dem Arsch wegschießen. Feuererlaubnis!"; Bercuson & Herwig 151. o.
  55. Bercuson & Herwig, 153. o.
  56. A Hood felrobbanásának idejéről a források részben ellentmondásosak. A Bismarckon 06:01-re, a Prinz Eugenen egészen pontosan megadva 06:01:30-ra teszik. A brit feljegyzések már nem ilyen egybehangzóak: a Norfolkon 05:58-ban, a Prince of Wales-en 06:00-ban adják meg. Az angol nyelvű szakirodalomban az utóbbi vált általánosan elfogadottá. Ezt vonja kétségbe Dr. Paul Cadogan The Sinking of H. M. S. Hood című 2014 májusában megjelent tanulmánya. A hajók manővereinek és leadott sortüzeinek tanulmányozásából arra a következtetésre jutott, hogy a Hoodot két perccel korábban, 05:58-kor érte a végzetes találat. A szerző szerint így a Hood már három perccel a Bismarck első sortüze után megsemmisült. Véleménye szerint az admiralitásnál ezt az adatot kissé megszépítve kívánták öt percre kitolni. A nagyobb egyezés miatt a szócikk a német forrásokban megadott időpontot tartalmazza.
  57. Zetterling & Tamelander, 176–177. o.
  58. Bonomi 9. o.
  59. Roskill, 406. o.
  60. Bercuson & Herwig, 165–166. o.
  61. Garzke & Dulin, 224. o.
  62. Kennedy (m.) 218. o.
  63. ^ a b Jurens et. al..
  64. Bercuson & Herwig, 167. o.
  65. A németek ekkor még nem tudtak arról, hogy a Prince of Wales-t már szolgálatba állították, ezért a King George V-nek vélték.
  66. Bercuson & Herwig, 173. o.
  67. Bercuson & Herwig, 173–174. o.
  68. Bercuson & Herwig, 174–175. o.
  69. Kennedy (m.) 173. o.
  70. Kennedy 37. o.
  71. Bercuson & Herwig, 175. o.
  72. Zetterling & Tamelander, 192–193. o.
  73. Kennedy (m.) 133. o.
  74. Garzke & Dulin, 227. o.
  75. Zetterling & Tamelander, 194–195. o.
  76. Garzke & Dulin, 229. o.
  77. Bercuson & Herwig, 189. o.
  78. Kennedy (m.) 218. o.
  79. Bercuson & Herwig, 192–193. o.
  80. Bercuson & Herwig, 226. o.
  81. Bercuson & Herwig, 229–230. o.
  82. Bercuson & Herwig, 230–231. o.
  83. Bercuson & Herwig, 232–233. o.
  84. Matt Schudel, "Jane Fawcett, British code-breaker During World War II, Dies at 95", Washington Post, 28 May 2016.
  85. Garzke & Dulin, 232. o.
  86. Miller, 162. o.
  87. Az amerikai légi személyzetek részvétele ilyen bevetéseken a nemzetközi törvények megsértése volt az Egyesült Államok részéről.; Kennedy (m.) 322. o.
  88. Kennedy (m.) 231-232. o.
  89. Bercuson & Herwig, 259–261. o.
  90. Garzke & Dulin, 234. o.
  91. Kennedy, 211. o.
  92. von Müllenheim-Rechberg, 182. o.
  93. "An die Mannschaft des Schlachtschiffs Bismarck: Ganz Deutschland ist mit Ihnen, was auch immer noch getan werden kann, wird getan."
  94. Bercuson & Herwig, 279. o.
  95. Kennedy (m.) 248-249. o.
  96. Garzke & Dulin, 237–238. o.
  97. A Bismarck fedélzetén két A2 és egy-egy A3 ill. A4 sorozatú Arado 196-os volt. Lásd: Listen der Flugzeugverluste und –unfälle von deutschen Flugbooten und Wasserflugzeugen
  98. Bercuson & Herwig, 286–287. o.
  99. Bercuson & Herwig, 288–289. o.
  100. Zetterling & Tamelander, 268. o.
  101. Bercuson & Herwig, 290–291. o.
  102. Lindemann sorhajókapitány sorsát némi bizonytalanság övezi. A hangosbemondón közölték az ő és a tengernagy elhalálozását, azonban később arról adtak hírt, hogy Lindemann még életben van. Egyesek a hajó süllyedésekor még látni vélték, ahogy a hajó orrába ment és víz alá merülésekor a hajógerincen állva merült hullámsírba. Ezeket a beszámolókat azonban nem tekintik hitelesnek és inkább legendák lehetnek, avagy az illető a hajó egy másik tisztje lehetett.
  103. Zetterling & Tamelander, 269. o.
  104. Garzke & Dulin, 239. o.
  105. Bercuson & Herwig, 291. o.
  106. ^ a b Kennedy, 246. o.
  107. Bercuson & Herwig, 292-294. o.
  108. Bercuson & Herwig, 292–293. o.
  109. Gatacre, Rear Admiral G. G. O.. A Naval Career: Reports of Proceedings 1921–1964. Sydney: Nautical Press & Publications, 140. o (1982). ISBN 0-949756-02-4 
  110. Bercuson & Herwig, 293. o.
  111. ^ a b c Gaack & Carr, 80–81. o.
  112. Zetterling & Tamelander, 281. o.
  113. Bercuson & Herwig, 295. o.
  114. Kennedy (m.) 291. o.
  115. Churchill később neheztelt Tovey-ra e döntése miatt, mivel a propaganda szempontjából kívánatosabb lett volna, ha a nehéz egységek jelen vannak az elsüllyedéskor fenntartva a látszatot, hogy ők süllyesztették el a Bismarckot.
  116. ^ a b Zetterling & Tamelander, 282. o.
  117. Más becslések szerint a hajótöröttek száma 7-800 fő lehetett.
  118. Kennedy (m.) 292. o.
  119. "The Bismarck had put up a most gallant fight against impossible odds, worthy of the old days of the Imperial German Navy, and she went down with her colours still flying." - Commander of the Home Fleet, Admiral Sir John Tovey.
  120. Wagner, Lagevorträge 255. o.
  121. Wagner 257. o.
  122. Azon számos irodalomban fellelhető megállapítás, miszerint a Bismarck elvesztése után Hitler végleg megtiltotta volna a felszíni hadihajók bevetését az Atlanti-óceánon, nem felel meg a valóságnak és inkább tekinthető a brit siker túlértékelésének.
  123. ^ a b Ballard, Bismarck, 221. o.
  124. Ballard, Bismarck, 216. o.
  125. Ballard, Bismarck, 194. o.
  126. Ballard, Bismarck, 214. o.
  127. Ballard, Bismarck, 191. o.
  128. Jackson, 85. o.
  129. Ballard, Bismarck, 214–215. o.
  130. Jackson, 88. o.
  131. ^ a b c Ballard, Bismarck, 215. o.
  132. Ballard, Bismarck, 177–178. o.
  133. ^ a b c d New York Times, "Visiting Bismarck".
  134. "As far as I was concerned, the British had sunk the ship regardless of who delivered the final blow.", Archaeological Oceanography; 111. o.
  135. Die Wehrmachtberichte, Band 1, 538-544. o.
  136. Az író halála után az 1985-ben megjelent The Lonely Sea kötetben több más novellával együtt könyv formában is kiadták, mely magyar fordításban 1994-ben jelent meg Hajtóvadászat címmel.
  137. A brit hadműveletekben valóban elveszett több repülőgép és egy romboló, de ezek nem a csatahajó tüzében vesztek oda. A repülőgépek közül valójában csak egy szenvedett komolyabb sérülést a Bismarck légvédelmétől. Ez a gép is vissza tudott térni a hordozóra, ahonnan a javíthatatlannak ítélt gépet a tengerbe lökték. Két repülőgép landoláskor tört össze, két másik vesztét pedig az okozta, hogy nem találtak vissza a repülőgép-hordozójukra. Egyik legénységét utóbb sikerült kimenteni. Vian hazatérőben lévő rombolóit német repülőgépek támadták meg és közülük a Mashonát május 28-án elsüllyesztették.
  138. Polmar & Cavas, 251. o.

Források[szerkesztés]

Fordítás[szerkesztés]

Irodalom[szerkesztés]

  • Ballard, Robert D.. Bismarck: Germany's Greatest Battleship Gives Up its Secrets. Toronto, ON: Madison Publishing (1990). ISBN 978-0-7858-2205-9 
  • Ballard, Robert D.. Archaeological Oceanography. Princeton, NJ: Princeton University Press (2008). ISBN 978-0-691-12940-2 
  • Germany and the Second World War: Volume 6: The Global War. Oxford, England: Oxford University Press (2001). ISBN 978-0-19-822888-2 
  • The Destruction of the Bismarck. New York, NY: The Overlook Press (2003). ISBN 978-1-58567-397-1 
  • Campbell, John. Naval Weapons of World War II. London: Conway Maritime Press (1985). ISBN 978-0-87021-459-2 
  • Campbell, John. Germany 1906–1922, Conway's All the World's Battleships: 1906 to the Present. London: Conway Maritime Press, 28–49. o (1987). ISBN 978-0-85177-448-0 
  • Schlachtschiff Bismarck—Das wahre Gesicht eines Schiffes—Teil 3 (német nyelven). Norderstedt, Germany: BoD – Books on Demand GmbH (2011). ISBN 978-3-8448-0179-8 
  • Conway's All the World's Fighting Ships, 1922–1946. Annapolis, Maryland: Naval Institute Press (1980). ISBN 978-0-87021-913-9. OCLC 18121784 
  • Battleships: Axis and Neutral Battleships in World War II. Annapolis, MD: Naval Institute Press (1985). ISBN 978-0-87021-101-0 
  • Gröner, Erich. German Warships: 1815–1945. Annapolis, MD: Naval Institute Press (1990). ISBN 978-0-87021-790-6 
  • Grützner, Jens. Kapitän zur See Ernst Lindemann: Der Bismarck-Kommandant – Eine Biographie (német nyelven). Zweibrücken, DE: VDM Heinz Nickel (2010). ISBN 978-3-86619-047-4 
  • Jackson, Robert. The Bismarck. London: Weapons of War (2002). ISBN 978-1-86227-173-9 
  • Kennedy, Ludovic. Pursuit: The Sinking of the Bismarck. London: Fontana (1991). ISBN 978-0-00-634014-0 
  • McGowen, Tom. Sink the Bismarck: Germany's Super-Battleship of World War II. Brookfield, CT: Twenty-First Century Books (1999). ISBN 0-7613-1510-1 
  • Miller, Nathan. War at Sea: A Naval History of World War II. New York, NY: Oxford University Press (1997). ISBN 978-0-19-511038-8 
  • Niemi, Robert. History in the Media: Film and Television. Santa Barbara, CA: ABC-CLIO (2006). ISBN 978-1-57607-952-2 
  • Navy's Most Wanted. Washington, DC: Potomac Books (2009). ISBN 978-1-59797-226-0 
  • The War at Sea 1939-1945 Vol I. London: HMSO (1954) 
  • von Müllenheim-Rechberg, Burkard. Battleship Bismarck, A Survivor's Story. Annapolis, MD: Naval Institute Press (1980). ISBN 978-0-87021-096-9 
  • Williamson, Gordon. German Battleships 1939–45. Oxford, England: Osprey Publishing (2003). ISBN 978-1-84176-498-6 
  • Die Wehrmachtberichte 1939–1945 Band 1, 1. September 1939 bis 31. Dezember 1941 (német nyelven). München: Deutscher Taschenbuch Verlag GmbH & Co. KG (1985). ISBN 978-3-423-05944-2 
  • Bismarck: The Final Days of Germany's Greatest Battleship. Drexel Hill, PA: Casemate (2009). ISBN 978-1-935149-04-0 
  • Fritz-Otto Busch: Das Geheimnis der "Bismarck". Ein Tatsachenbericht mit deutschen und englischen Originalaufnahmen, zahlreichen Lageskizzen, den Silhouetten aller beteiligten Schiffe und 5 Bildern des Marinemalers Walter Zeeden, Hannover (Sponholtz) 1950, 3. Aufl. 1957.
  • Burkard Freiherr von Müllenheim-Rechberg: Schlachtschiff Bismarck – Ein Überlebender in seiner Zeit. Ullstein Verlag, Frankfurt am Main 2002, ISBN 3548256449.
  • Siegfried Breyer, Gerhard Koop: Schlachtschiff Bismarck – Eine technikgeschichtliche Dokumentation. Bechtermünz Verlag, Augsburg 1996, ISBN 3860472437.
  • Gerhard Koop, Klaus-Peter Schmolke: Die Schlachtschiffe der Bismarck-Klasse. Bernard & Graefe, Koblenz 1990, ISBN 3763758909.
  • Ludovic Kennedy: Versenkt die Bismarck! Heyne, 2001 ISBN 3453016807
  • B.B. Schofield: Der Untergang der Bismarck – Wagnis, Triumph und Tragödie. Motorbuch-Verlag, Stuttgart 1976, ISBN 3879434182.
  • Will Berthold: Die Schicksalsfahrt der Bismarck – Sieg und Untergang. Neuer Kaiser Verlag, Klagenfurt 2002, ISBN 3704313157.
  • Robert D. Ballard, Rick Archbold: Die Entdeckung der Bismarck – Deutschlands größtes Schlachtschiff gibt sein Geheimnis preis. Bechtermünz Verlag, ISBN 3828953700.
  • C. S. Forester: Die letzte Fahrt der Bismarck. Eduard Kaiser, Klagenfurt 1959.
  • Josef Kaiser: Schlachtschiff Bismarck – Das Original im Detail. Simon-Frey-Verlag, 2004, ISBN 3938494018.
  • Jochen Brennecke: Schlachtschiff Bismarck. Koehler, 1960, ISBN 3782203682.
  • Ulrich Elfrath, Bodo Herzog: Schlachtschiff Bismarck – Ein Bericht in Bildern und Dokumenten. Podzun-Pallas, Friedberg-Dorheim 1982, ISBN 379090029X.

Internetes források[szerkesztés]

Magyar nyelvű forrás / irodalom[szerkesztés]

  • Ludovic Kennedy: Óriások csatája, Kossuth 1980
  • Miloš Hubáček: Lángoló óceán, Kossuth-Zrínyi 1978
  • Alistair MacLean: Hajtóvadászat, Lap-ics 1994 (novellagyűjtemény)
  • Gulyás Géza: Vadászat a Bismarck csatahajóra, Kard és Toll, 2006/1., 163-180. o.)

További olvasmányok[szerkesztés]

Linkek[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Bismarck témájú médiaállományokat.

Dokumentumfilmek[szerkesztés]

Archív felvételek

Megfilmesítés

Zene