Pápai állam

Pápai állam Patrimonium Petri
756 – 1870. szeptember 20.
Pápai állam címere Pápai állam zászlaja
A pápai állam kiterjedése 1700-ban
Nemzeti himnusz: Noi vogliam Dio, Vergine Maria (–1857) Marcia trionfale (1857–1870)
Általános adatok
Fővárosa	Róma
Hivatalos nyelvek	nem volt
Beszélt nyelvek	latin (a hivatal nyelve), olasz nyelvjárások (a nép nyelve)
Vallás	római katolikus
Államvallás	római katolikus egyház
Pénznem	scudo (–1866) líra (1866–1870)
Kormányzat
Államforma	teokratikus, választásos monarchia
Államfő	a mindenkori pápa
A Wikimédia Commons tartalmaz Pápai állam Patrimonium Petri témájú médiaállományokat.

A pápai állam vagy egyházi állam (latinul: Status Pontificius, vagy Patrimonium Petri („Péter öröksége”), olaszul: Stato Ecclesiastico, Stato della Chiesa) a pápák világi fejedelemsége volt 756-tól 1870-ig.

A Patrimonium Petri megalakulása

Az Egyházi Állam eredetét a középkori hagyomány a hamisított constantinusi adománylevél alapján Nagy Konstantinra vezeti vissza, aki eszerint I. Szilveszter pápának ajándékozta egész Itáliát.

Kétségtelen, hogy a pápák már a keresztényüldözés korában jelentős ingatlanok fölött rendelkeztek. 313 után a császárok, az előkelő és szenátori családok oly bőkezűen adtak területeket a pápáknak, hogy a 6. század végén a pápai birtok összterülete már kb. 220 km², jövedelme pedig több mint 6 millió aranymárka volt. A birtokok többsége Rómában és környékén, kisebb részei Korzika, Szardínia, Szicília szigetén, Dél-Galliában, Isztriában és Afrikában volt. A kedvező anyagi helyzet tette lehetővé a pápák széles körű szociális és védelmi tevékenységét, és a Nyugatrómai Birodalom bukása (476) után Itália uralkodójának feladatkörét kezdték betölteni, de a „Patrimonium Sancti Petri”-nek, azaz Szent Péter Örökségének nevezett birtokok a bizánci császárok fennhatósága alá tartoztak.

Nagy Szent Gergely pápa (uralkodott: 590–604 közt) fejlett gazdálkodási módszereket vezetett be, és a birtokigazgatást észszerűen újjászervezte. Így a birtokok jövedelméből nemcsak a növekvő egyházkormányzat kiadásait és Róma védelmét tudta fedezni, hanem bőven jutott szociális célokra is.

8. század: a pápai állam létrejötte

A pápaság területének változása a 8. században

A képrombolás idején a rómaiak elűzték a bizánci helytartót, és 727-ben II. Gergely pápát elismerték világi uruknak is. Rómát és környékét ekkor Ducatus Romanusnak, római hercegségnek hívták. Liutprand longobárd király 728-ban Sutri, 742-ben pedig Amelia, Orta, Bomarzo és Bieda várost is odaajándékozta a pápának.

Aistulf longobárd király azonban meg akarta hódítani Rómát is, ezért III. István pápa – miután Bizánchoz hiába fordult – átkelt az Alpokon, és Kis Pipin frank királyhoz fordult segítségért. Pipin legyőzte Aistulfot, és az elhódított területekből 756-ban visszaadta a római dukátust, és a Ravennai Exarchátussal és a Pentapolisszal (Ancona, Fano, Pesaro, Rimini, Sinigaglia városokat) együtt ünnepélyesen a pápának adományozta, és ezzel megalapította az Egyházi Államot.

Pipin az adományt a pápától ráruházott római patrícius minőségében tette, s ezzel mintegy hűbérurává vált a pápának. A pápa fölszabadult a kelet-római császár fennhatósága alól, szuverén uralkodó lett, ennek jeleként a pápai oklevelekből elmaradt a császár uralkodási éveihez igazodó keltezés. I. Adorján pápa pedig már saját pénzt is kezdett veretni.

Nagy Károly megsemmisítve a Longobárd Királyságot 774-ben, 781-ben, és 787-ben megerősítette és Toszkána egy részével növelte atyja adományait.

Nagy Károlytól Avignonig

III. Leó pápa hűséget esküdött Károlynak, majd 800. december 25-én császárrá koronázta. Károly mint római császár a római népet hűségesküre kötelezte, és a legfelső bírói hatalmat magának tartotta fenn. Az Egyházi Állam függésbe került a császártól: a 824-ben kiadott Constitutio Romana szerint a pápai tisztviselők (duces) alá voltak rendelve a császári megbízottaknak (missi), és a pápának népével együtt hűségesküt kellett tennie a császárnak. A császári fennhatóság nem bizonyult maradandónak: I. (Szent) Miklós pápa már teljesen szuverén uralkodó volt, és 875-ben Kopasz Károly király le is mondott az Egyházi Állam fölötti joghatóságról.

A Frank Birodalom fölbomlását (843–880) a sötét század követte: Róma környékét a pápák rokonai foglalták el, a ravennai exarchátus és a Pentapolisz apró birtokokra szakadva a ravennai érsek hűbérese lett. Ennek Nagy Ottó vetett véget azzal, hogy 962-ben visszaállította a császárságot, koronázása után megerősítette Pipin és Nagy Károly adományait, sőt növelte a spoletói és Beneventói Hercegséggel, és az araboktól visszahódítandó Szicíliával. Valójában 1000 körül az Egyházi Állam csak a Patrimonium Petrire korlátozódott, Beneventum IX. Leó pápa, Spoleto II. Viktor pápa, a kibontakozó nápoly–szicíliai királyság II. Miklós pápa idején került az Egyházi Államhoz. Matild toszkán őrgrófnő Szent VII. Gergely pápát (uralk. 1073–1085) tette meg örökösévé. Ebből hosszú küzdelem következett, mert Toszkánára a császárok is igényt tartottak.

Az Egyházi Állam a 12. század elején területileg már nagy volt, de belső életét családok hatalmi harcai és demokratikus mozgalmak (Bresciai Arnold) zavarták. Határait III. Ince pápa visszaállította, lakóitól engedelmességet követelt, a római császári prefektust és a tanácsot maga alá rendelte. IV. Ottó 1201. június 8-án a neussi esküben elismerte a pápa igényét Matild örökségére, és az Egyházi Állam határait kb. az 1860. évi állapotban vonta meg.

II. Frigyes német-római császár hódító szándékával szemben az Egyházi Állam szövetkezett az itáliai városokkal. A Hohenstaufok bukása után a pápa visszakapta régi birtokát, melyet III. Fülöp francia király 1273-ban a Venaissini Grófsággal növelt. A neussi esküt a Habsburg-házi I. Rudolf 1275-ben megerősítette, 1279-ben itáliai városait feloldotta hűségesküjük alól, és a pápának adta. Rudolf lemondása után a guelfek és ghibellinek pártharcai következtében az Egyházi Állam városaiban egy-egy család került uralomra (pl. Ravennában a Polenta, Riminiben a Malatesta, Urbinóban a Montefeltre család).

Avignontól az újkorig

Az avignoni fogság idején VI. Kelemen pápa 1348-ban megvásárolta Avignont. A pápák távolléte teljes anarchiát váltott ki az Egyházi Államban (Cola di Rienzo). Albornoz bíboros 1355 körül újjászervezte az Egyházi Államot: 100 vikariátusra osztotta, a fontos hivatalokból kizárta a nemességet, a pápai rendeleteket és városi statútumokat törvénykönyvbe gyűjtötte, mely 16. századi felülvizsgálata után Constitutiones Aegidianae címen 1870-ig érvényben volt.

A nyugati egyházszakadás ismét lehetetlenné tette a fejlődést. XII. Gergely pápa 1408-ban pénzzavarában Rómát és az Egyházi Államot 25 000 aranyforintért eladta László nápolyi királynak, mire László 1409-ben megszállta az Egyházi Államot és bevonult Rómába. V. Sándor pisai ellenpápa és XIII. János pápa háborút viselt ellene. V. Márton pápa 1420-ban II. Johanna nápolyi királynő segítségével tudta visszaszerezni az államot.

A nepotizmusnak az Egyházi Államot fölbomlással fenyegető veszedelmét II. Gyula pápa 1503–1513 között hárította el, aki győztes csatáival lényegesen növelte az állam területét. XIII. Gergely pápa egységesítette a kormányzást, V. Szixtusz pápa (1585–1590) pedig pénzügyi reformot hajtott végre, és leszámolt a rablóbandákkal. VIII. Orbán pápa 1623–1644 között újjászervezte az államtitkárságot. Ezeknek köszönhetően az Egyházi Állam a 17–18. században nyugodt belső életével a tudományok és művészetek nagy támogatója lett.

Napóleoni kor

1791. szeptember 14-én az alkotmányozó gyűlés Franciaországhoz csatolta Avignont és a Venaissin-i Grófságot (Comtat Venaissin). 1796-ban Bonaparte tábornok megszállta az Egyházi Állam egy részét, 1797. február 19-én a tolentinói békében Ferrarát, Bolognát és Romagna tartományt a Ciszalpin Köztársasághoz csatolták. 1798-ban a Rómát megszálló Berthier tábornok az Egyházi Államot köztársasággá nyilvánította, február 20-án pedig a Francia Köztársasághoz csatolta. 1800-ban Bonaparte mint első konzul a tolentinói békében megvont határok között visszaállította az Egyházi Államot.

Róma látképe (1825)

1808. április 2-án – már császárként – Urbinót, Camerinót és Maceratát, 1809. május 17-én a többi tartományt, 1810. február 17-én magát Rómát is Franciaországba kebelezte. A bécsi kongresszus 1815-ben Avignon, a Venaissini Grófság és a ferrarai legáció kis részének kivételével az Egyházi Államot helyreállította.

Az olasz nacionalizmus és az Egyházi Állam vége

A következő évtizedekben az olasz egység mozgalmai támadták Szent Péter Örökségét. XVI. Gergely pápa a régi rendet próbálta fönntartani, ellenben IX. Piusz pápa megszüntette a katonai hatalmat, korlátozta a rendőrséget, amnesztiát adott a polgári foglyoknak. 1847. április 19-én létrehozott egy népképviseleti tanácsot. A párizsi forradalom hírére 1848. március 14-én új alkotmányt adott: kétkamarás országgyűlést tervezett (az egyiket a pápai kormány nevezi ki, a másikat a nép választja; a megszavazott törvényjavaslatokat a bíborosi konzisztórium felülvizsgálja, és szentesítésre a pápa elé terjeszti). A nép követelni kezdte, hogy a pápa üzenjen hadat Ausztriának, mely ellen a pápa április 29-én tiltakozott. A liberálisok kívánságára kinevezett Pellegrino Rossi miniszterelnököt november 15-én meggyilkolták. A nép a pápát demokrata minisztérium fölállítására kényszerítette, ezért IX. Piusz november 25-én Gaetába menekült, és november 27-én érvénytelenítette az új kormány rendeleteit.

A képviselőház ideiglenes kormányt nevezett ki, amely december 29-én alkotmányozó gyűlést hívott össze. A gyűlés a pápai kiközösítés ellenére 1849. február 5-én összeült és február 9-én 120:23 arányban kikiáltotta a római köztársaságot. A pápa tiltakozott és a katonai hatalmak beavatkozását helyezte kilátásba. A köztársaság 10 000 önkéntest küldött Károly Albert szárd–piemonti király segítségére. Március 23-án Radeczky tábornagy a novarai csatában legyőzte a szárd–piemonti haderőt, ami megpecsételte a köztársaság sorsát is. Az alkotmányozó gyűlés diktátori hatalmat adott 3 tagjának. Közben Franciaország, Ausztria, Spanyolország és a Nápolyi Királyság megegyeztek a pápával a fegyveres beavatkozásról. Oudinot francia tábornok április 5-én Civitavecchiánál 9000 katonával partra szállt, és Róma alá vonult. Sikertelen tárgyalások után, június 5-én ostromolni kezdte a várost, és július 3-án be is vette azt. Július 15-én egy 3 bíborosból álló bizottság, a „vörös triumvirátus” megkezdte a rendcsinálást. Az alkotmányozó gyűlés tagjait 15–20 évi börtönre ítélték, ismét működni kezdett a titkosrendőrség, és szigorúan megbüntették a törvényszegőket. IX. Piusz pápa 1850. április 12-én francia katonák fedezete alatt visszatért Rómába. Az Egyházi Államban rendőri abszolutizmus lépett életbe.

1859-ben az szárd–francia–osztrák háború kezdetén az Egyházi Állam semlegességet jelentett be. A legációk azonban elszakadtak tőle, és II. Viktor Emánuel szárd királyhoz csatlakoztak, aki e tartományok élére ideiglenes kormányt nevezett ki. Garibaldit főparancsnokká tette, és nemzetgyűlést hívott össze, amely szeptember 1-jén kimondta a legációk egyesítését a Szárd–Piemonti Királysággal. Ezt 1860 márciusában egy meghamisított népszavazással szentesítették. Közben Garibaldi meghódította Nápolyt és Szicíliát, és miután létrehozták az összeköttetést Észak- és Dél-Itália között, az Egyházi Állam területének 3/4-ét, lakóinak 4/5-ét elvesztette. IX. Piusz pápa uralma csak a Patrimonium Petrire korlátozódott (római dukátus, velletri legáció, civitavecchiai, viterbói, frosinonei delegáció, 12 803 km², 692 100 lakos). Az olasz nemzeti párt Rómát tekintette fővárosának, ezért Garibaldi 1862-ben sikertelen kísérletet tett a város elfoglalására.

1860-as adatok

A területe 41 187 km², lakossága pedig 3 125 000 fő volt.

Határai (1860) : Lombard–Velencei Királyság, Toszkánai és Modenai Hercegség, Adriai-tenger, Nápolyi Királyság, Földközi-tenger.

Részei (1860) : a római dukátus, 6 legáció (Bologna, Ferrara, Forlì, Ravenna, Urbino-Pesaro, Velletri), 13 delegáció (Viterbo, Civitavecchia, Orvieto, Ancona, Macerata, Fermo, Ascoli, Camerino, Perugia, Spoleto, Rieti, Frosinone, Benevento). 1789-ig része volt az Avignoni és a Venaissin-i Grófság is.

1860 után

1864. szeptember 15-én Franciaország és Olaszország megegyezett, hogy a francia csapatok két éven belül elhagyják az Egyházi Államot. Amint ez 1866 decemberében megtörtént, önkéntes csapatok indultak Róma „fölszabadítására”. E hírre egy francia hadosztály szállt partra, s velük a pápai hadsereg november 3-án Mentana mellett megverte Garibaldi seregét.

Az egyházi állam vége

1870 augusztusában a porosz–francia háború kitörésekor a francia csapatok elhagyták az Egyházi Államot. Szeptember elején Viktor Emánuel engedélyt kért IX. Piusztól, hogy a királyi csapatok az ország nyugalma érdekében megszállhassák az Egyházi Államot. A pápa ezt szeptember 11-én elutasította, ezért az olasz csapatok minden oldalról benyomultak az Egyházi Államba. Szeptember 16-án elfoglalták Civitavecchiát, 19-én megostromolták Róma falait, 20-án pedig a pápa utasítására a pápai hadsereg beszüntette a védekezést. Október 2-án népszavazás döntött (133 681 szavazattal 1507 ellenében) arról, hogy a város egyesüljön az olasz királysággal. Október 9-én a király rendelettel föloszlatta a pápai hadsereget és elbocsátotta a pápai hivatalnokokat. A pápa mellett csak a Svájci Gárda és az udvari tisztviselők maradtak. 1870. november 1-jén IX. Piusz kiközösítette mindazokat, akik részt vettek az Egyházi Állam annexiójában.

1870 után

1871 májusában az olasz kormány az ún. kezességi törvényben kísérletet tett a helyzet rendezésére: a törvény szövege szerint a pápa szuverén államfő, személye sérthetetlen, követeket küldhet és fogadhat, felségterülete a Vatikán, a Laterán és a Castel Gandolfói kastélyok, évente 3 225 000 líra illeti meg. A pápa az ajánlatot nem fogadta el és a felkínált támogatás helyett a hívők péterfilléreire hagyatkozott. Utódai továbbra is fenntartották az Egyházi Államhoz való jogukat, és az ebből fakadó római kérdést 1929. február 11-én a lateráni egyezmény oldotta meg Vatikán Állam megalakulásával.

Források

• Pallas
• Magyar katolikus lexikon
• Szántó Konrád: Egyháztörténelem. Jel Kiadó, Budapest, 2004. ISBN 963-9318-24-8

Kapcsolódó cikkek

• A pápaság története
• Pápaság a középkorban