Ugrás a tartalomhoz

1848. februári forradalom

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
„Februári forradalom” lehetséges további jelentéseiről lásd: februári forradalom (egyértelműsítő lap).
1848. februári forradalom
Alphonse de Lamartine visszautasítja a vörös zászlót a városháza előtt.
Alphonse de Lamartine visszautasítja a vörös zászlót a városháza előtt.
Dátum1848. február 22–25.
HelyszínPárizs
Casus belli1848. február 22-re tervezett ellenzéki gyülekezés betiltása
Eredménya forradalmárok győzelme
I. Lajos Fülöp király lemondása
köztársaság kikiáltása
Harcoló felek
felkelő tömegekfrancia kormány
Parancsnokok
köztársaságpárti agitátorokThomas-Robert Bugeaud(wd)
A Wikimédia Commons tartalmaz 1848. februári forradalom témájú médiaállományokat.

Az 1848. februári forradalom a harmadik forradalom volt Franciaországban az 1789-ben kezdődött francia forradalom és az 1830-as júliusi forradalom után. Az 1848. februári forradalom a hónap 22-éjétől 25-éjéig zajlott le és véget vetett a júliusi monarchiának. Nyomában létrejött a Második Francia Köztársaság. A népek tavaszának meghatározó eseménye volt, kitörésének híre elősegítette a bécsi és a pesti forradalom kirobbanását is.

A forradalom eseményei Párizsban kezdődtek kormányellenes tüntetésekkel, melyek a tüntetők és a hadsereg csapataival való összetűzésekbe, majd köztársaságpárti forradalomba mentek át, ami Lajos Fülöp király lemondásához és köztársaság kikiáltásához vezetett.

A forradalom okai

[szerkesztés]

Az 1848. februári forradalom kirobbanását a júliusi monarchia válsága okozta. Ennek rendszere az 1840-es években kezdte hanyatlás jeleit mutatni. A kormány stabilitása fokozatosan helyben topogássá változott. Kezdeményezéseit semlegesítette az ellentétes érdekű csoportok nyomása. A rendszer szklerózisának egy másik oka politikai reformok elfogadásának elutasítása volt, elsősorban választási reformé, melyet sok állampolgár kért, beleértve a dinasztikus ellenzéket.[1] A választás cenzusos volt, a törvény által előírt cenzus pedig olyan magas, hogy 1847-ben csak 248 000 választópolgár volt a 35,5 milliós lakossággal szemben. A rendszer ereje a Nemzetőrségre alapult, mégis tagjai csak egy részének volt szavazati joga, ezért az ellenzék még 1839-ben kérte, hogy legalább az összes tagja kapja meg. 1842-ben François Guizot miniszterelnök, akinek parlamenti többsége volt, visszautasította ezt a kérést. 1847-ben az ellenzék azt javasolta, hogy 200-ról 100 frankra csökkentsék a cenzust és adjanak szavazati jogot cenzus nélkül a diplomásoknak is, ami kb. 200 000-rel növelte volna a szavazásra jogosultak számát, de ezt is visszautasították.[2][3]

Az elégedetlenséget a megöregedett király attitűdje is fokozta, aki egyre inkább autoriter volt és egyre kevésbé nyitott a változásokra. A dinasztikus ellenzék fokozatosan eltávolodott a rendszertől, főleg a trónörökös 1842-ben történt halála után. Ugyanis elégedetlenséget keltett orléans-i Lajos nemours-i hercegnek(wd), a király második fiának kinevezése az akkor négy éves új trónörökös, Fülöp orléans-i herceg, az elhunyt trónörökös fiának a régenseként, mert ez konzervatív volt. Valójában a rendszertől sokkal többen fordultak el, a társadalom legdinamikusabb elemei, a nagyvárosok lakossága, mindenek előtt a párizsi. A legtöbb párizsi újság és Párizsban megválasztott képviselő ellenezte a konzervatív politikát. Ezen kívül a szocialista ideológiák elkezdték terjeszteni az egyetemisták között, de még a népi rétegek között is a polgári társadalom globális megkérdőjelezését.[3][4]

Az 1846 augusztusában megtartott választások a júliusi monarchia idejének legkényelmesebb többségét eredményezték a kormány számára, ahhoz járulva hozzá, hogy ez még inkább ne vegye tudomásul a valóságot, és hogy önbizalma nagyobb legyen az indokoltnál. Ez az eredmény a gazdasági virágzás akkori folytatásának és a békének volt köszönhető, bár újból megjelentek nézeteltérések Nagy-Britanniával. A rendszer az autoriter monarchiákhoz közeledett, főleg a Habsburg Birodalomhoz (Ausztriához), miközben ezeket egyre kevésbé viselték el Európában.[5]

A rendszer helyzetét súlyosbította 1846 őszén egy gazdasági válság, amely véget vetett a virágzásnak. A válság az 1845-ös és főleg az 1846-os év gyenge terméseiből indult ki. Ez felvitte a kenyér árát, amit a spekulációs célú tárolás is súlyosbított. A szegénység elhatalmasodott, néhány régióban éhínség volt. Erőszakos cselekmények robbantak ki, mint búzaszállítmányok paraszti tömegek általi elkobzása, rablás, tulajdonosok megfélemlítése. Lázadások fordultak elő, melyeket vérbe fojtottak. Az 1847-es év termése jobb volt, megkönnyítette a helyzetet falun, de nem vetett véget az ipari válságnak, mivel lecsökkent a fogyasztás. Megnövekedett a csődök száma, elterjedt a munkanélküliség. Ehhez hozzáadódott egy pénzügyi válság is, ami a részvények értékének csökkenésében nyilvánult meg. A polgárságot elhagyta a gazdagodás lehetőségébe vetett bizalom. Nyilvánvaló jele volt a rendszer meggyengülésének a Nemzetőrség attitűdje. Neki is csalódást okozott a rendszer, késett vagy hezitált helyreállítani a rendet, és egyes helyeken a hadsereget kellett bevetni.[6]

Két 1847-ben bekövetkezett botrány lejáratta a rendszert erkölcsileg és politikailag a közvélemény szemében. Tavasszal Jean-Baptiste Teste-ről(wd), a Pairek Kamarájának[7] tagjáról, miután közlétesítményekért felelős miniszter volt, az derült ki, hogy 1842-ben megvesztegette őt Amédée Despans-Cubières tábornok, waterlooi hős, 1840-ben hadügyminiszter azért, hogy könnyítse meg bányakoncesszió odaítélését. Mindkettőt elítélték. Augusztusban Charles de Choiseul-Praslin(wd) herceg, nevezetes család leszármazottja, ő is pair, megölte feleségét és öngyilkos lett.[8]

A rendszer összes negatívumai miatt a társadalom nagy része már a kormány ellen volt. A társadalmi forrongás felélesztette az ellenzéket, mely újra elővette a választási reform követelését. A nyilvános politikai összejövetelek be voltak tiltva, ezért 1847 nyarán ún. „bankettek” nagyszabású kampányát szervezték meg. Ezekben hívták fel a közvéleményt, hogy gyakoroljon nyomást Guizot-ra a szavazati jog kiterjesztésének érdekében. Az első bankettet Párizsban tartották 1847. július 9-én 1200 személy, köztük 85 törvényhozási képviselő részvételével. Bankettek következtek vidéken is, többet neves ellenzékiek vezettek. A résztvevők politikai tartalmú pohárköszöntőket mondtak, például „a korrupció végére” vagy „a dolgozó osztályok sorsának jobbulására”. Ez a jelentős mozgósítás rávitt egy konzervatív képviselőt, hogy javasolja a Képviselőháznak[9] és Guizot-nak mérsékelt reformok bevezetését, de ez elutasította. Egyelőre ez a kampány kudarcot vallott a dinasztikus ellenzékiek és a köztársaságpárti képviselők közötti nézeteltérések miatt, mert hamar láthatóvá vált, hogy ez utóbbiak és a parlamenten kívüli köztársaságpártiak játszották a főszerepet a mozgalomban.[10]

A forradalom történései

[szerkesztés]

Február 22.

[szerkesztés]

Válaszul Guizot elutasítására a parlamenti ellenzék nagy bankettet akart szervezni 1848. február 19-re szerény jövedelmű párizsiak egyik negyedében. Ezt betiltotta a rendőrség.[10] Erre a bankett szervezői február 22-re, a Champs-Élysées negyedbe(wd) tették át, mely polgári negyed volt, hogy jobban készíthessék elő és kerüljék el az incidenseket. Utána tüntető menet is következett volna. Ebben a változatban is betiltották a bankettet, és szervezői lemondtak róla.[11] A kormány annyira bízott stabilitásában, hogy visszavonta katonai egységek február 19-re elrendelt kivonulását és a Nemzetőrség összehívásának szándékáról is lemondott.[12]

A tiltás ellenére február 22. reggelén diákok a bankett betiltása ellen tüntető menete indult el, amelyhez a parlamenti ellenzék nem csatlakozott. A diákokhoz a népi rétegekből származó emberek is csatlakoztak, munkások, kézművesek. A tömegben köztársaságpárti titkos szervezetekhez tartozó agitátorok is voltak, akik egyelőre nem fedték fel hovatartozásukat.[13][14][15] A tüntetés nagyméretű volt. Barikádok épültek, kifosztottak fegyverüzleteket, néhány összetűzés volt a városi őrséggel, mely nem tudta feltartóztatni a tüntetőket, de nem voltak harcok. A népi negyedek csendesek maradtak. Estefelé kihirdették az ostromállapotot és elrendelték a katonai egységek kivonulását a városba, és ezek este 9 óra és éjfél között szétoszlatták a tüntetőket. Az éjszaka nyugodt volt és a rendfenntartó erők visszavonultak laktanyáikba. A rendőrfőkapitány biztosította a királyt arról, hogy a felkeléskísérletet meghiúsították. Mégis Guizot másnapra összehívta a Nemzetőrséget.[13][16][17][18]

Február 23.

[szerkesztés]

Február 23. reggelén a Nemzetőrség legnagyobb része úgy ment elfoglalni állásait, hogy közben kormányellenes jelszavakat kiáltott és a már régebb kért reformokat követelte. A rendszerhez hű katonaság is kivonult. A tüntetések és a barikádépítések újrakezdődtek a város nagy részében, és ezeket szították a rendszer megdöntésére elszánt köztársaságpárti agitátorok. A kormányellenes nemzetőrök a tüntetőkkel barátkoztak és védték őket közéjük és a katonák közé állva.[19][20]

Délután Lajos Fülöpöt meggyőzte a környezete, hogy hívja vissza Guizot-t miniszterelnöki tisztségéből, mivel ő volt az állam vezetői közül az, akivel szemben a lakosság a legellenségesebb volt. Helyébe a király Mathieu Molénak(wd) ajánlotta fel a tisztséget, aki már volt miniszterelnök, és azért mondatták le, mert az ellenzék kérte választási reform bevezetésével értett egyet. Guizot bukása valamennyire visszaállította a nyugalmat a városban, és a hatóságok újból azt remélték, hogy megakadályoztak egy forradalmat.[18][19][21][22]

Katonák tüntetőkre lőnek a Külügyminisztérium épulete előtt.

Mégis a tüntetések nem álltak le. Este egy tüntető menet a Le National, az egyik köztársaságpárti csoport újságának irodái előtt haladva megállt és meghallgatta Armand Marrast(wd) újságíró tüzes beszédét. Ez arra buzdította a tüntetőket, hogy menjenek a Külügyminisztériumhoz, ahol Guizot tartózkodott, és űzzék el onnan. A minisztérium közelében megállította őket egy katonai alegység és nem engedte tovább. Nem tudni pontosan miért, a katonák rájuk lőttek, és hivatalos adat szerint 16 halott volt. Köztársaságpárti agitátorok egy szekérre tették a holttesteket és éjjel összejárták velük a várost, hogy minél több embert mozgósítsanak felkelésre. Újabb barikádok jelentek meg.[16][18][23] Guy Antonetti történész azt állítja, hogy az áldozatokat követelő incidenst a köztársaságpártiak provokálták ki, amikor látták, hogy lankad a mozgalom Guizot menesztése után. Egyrészt azzal tették volna, hogy a Külügyminisztériumhoz küldték a tüntetőkét, másrészt pedig azzal, hogy agitátorok nyomták volna hátulról a tömeget a katonák kordonjába, hogy ezek kénytelenek legyenek tüzelni.[23]

Éjfélkor Molé bejelentette, hogy nem vállalja új kormány megalakítását, és a király Adolphe Thiers-t kérte fel erre. Ő is volt már miniszterelnök és elfogadta a felkérést azzal a feltétellel, hogy fogadják el azt a választási és parlamenti reformot, amelyet ő is már régebben kért. Azonban ugyanazon az éjszakán a király kinevezte a párizsi csapatok élére Thomas Robert Bugeaud(wd) marsallt, aki ismerős volt azért a kegyetlenségért, amellyel a felkeléseket fojtotta el, és ez semlegesíthette a liberálisoknak tett engedményeket. Bugeaud figyelmeztette a királyt, hogy a hadsereg el tudná fojtani a felkelést, de ez kb. 20 000 áldozattal járna. Ezt a király nem fogadta el.[24] Az éjszaka folyamán a város megtelt barikádokkal.[15][18]

Február 24.

[szerkesztés]
Forradalmárok tömege a Képviselőház üléstermében

Aznap a felkelés forradalommá változott.[18]. Reggel valódi utcai harcok robbantak ki forradalmárok és katonák között Párizs mindegyik kerületében, kivéve az elsőt, a legközpontibbat. A túl későn elhatározott engedmények bejelentése nem tántorította el a forradalmárokat a harctól, bár délelőtt a király helyettesítette Thiers-t Odilon Barrot-val, a parlamenti dinasztikus ellenzék főnökével, aki még inkább reformpárti volt, mint Thiers.[19][25]

Vegül a marsall követte a király kívánságát, hogy ne kerüljön sor nagy vérontásra, és leállította a katonaság harci cselekedését. A nemzetőrök után a katonák is barátkozni kezdtek a forradalmárokkal. A köztársaságpártiak, akik főhadiszállása egyrészt a Le National, másrészt a La Réforme újságok irodáiban voltak, nyíltan átvették a forradalom vezetését. A tömegek olyan fontos objektumokat foglaltak el, mint a rendőrfőkapitányság és a városháza.[26][27]

Dél felé Lajos Fülöp egy utolsó kísérletet tett az események feletti ellenőrzés visszaszerzésére. Kiment rezidenciájából, a Tuileriák palotájából, hogy szemlét tartson az azt védő Nemzetőrség és katonaság alegységei felett. A nemzetőrök egy része ellenségesen fogadta, és ő visszatért a palotába. Látva, hogy a rendszert csak esetleg az ő távozása menthetné meg, lemondott a trónról kilenc éves unokája javára és kinevezte régensnek ennek édesanyját, Ilona mecklenburg–schwerini hercegnőt, Orléans hercegnéjét. Azután saint-cloud-i rezidenciájára menekült, hogy onnan Angliába száműzze magát.[28][29]

Forradalmárok tömege a trónteremben, a Tuileriák palotájában

Délután tömeg hatolt be a Tuileriák palotájába és feldúlta. Ugyanaz történt a Palais-Royallal is.[30]

A képviselők a Bourbon-palotában üléseztek. Orléans hercegnéje odament fiával jóváhagyatni régensségét. Egyes történészek szerint, mint Jean Tulard és François Furet, a liberális nézetűként ismert hercegnét éljenzéssel fogadták az útvonalán tartózkodó tüntetők, és jól fogadták a képviselők, és azután az üléstermet elárasztotta egy nemzetőr tisztek vezette tömeg. Mások szerint, mint Maurice Agulhon és André Encrevé, az üléstermet elárasztották a felkelők még mielőtt odaért volna a hercegné, és ezek köztársaság kikiáltását követelték. A Képviselőház elnöke berekesztettnek mondta ki az ülést, de Alexandre Ledru-Rollin(wd) köztársaságpárti vezér és volt képviselő a szónoki emelvényre ment és köztársaságot követelt, valamint ideiglenes kormány megalakítását, de nem a Ház, hanem a nép által. Alphonse de Lamartine mérsékelt köztársaságpárti képviselő vette át a szót és ő is ugyanazért szállt síkra.[15][18][19][31]

A Le National köré csoportosult liberális és mérsékelt köztársaságpártiak,[32] akik politikai reformok bevezetésére korlátozták követeléseiket[33] elküldték a Képviselőháznak az általuk javasolt kormány tagjainak jegyzékét. Ezt felolvasta Lamartine és a jelenlevő forradalmárok felkiáltásukkal hagyták jóvá. A javasolt politikusok a városházára siettek, hogy megakadályozzák egy túl radikális köztársaságpárti kormány megalakítását. Az ottani forradalmárok központi figurája Louis-Antoine Garnier-Pagès(wd) köztársaságpárti képviselő volt, őt is javasolta a Le National. Délután 3 órakor Lamartine kikiáltotta a köztársaságot a városháza erkélyéről. Ez csak ideiglenes kikiáltás volt. A hivatalos majd csak 1848. május 4-én lesz az április 23-án megválasztott Alkotmányozó Nemzetgyűlésben.[34] Este 8 óra felé a városházára érkeztek a La Réforme körül tömörülő radikálisabb köztársaságpártiak is, akik a szocializmus felé hajlottak és inkább a parlamenten kívüli, társadalmi reformokat is követelő köztársaságpártiakhoz kötődtek.[32][33] Ők is javasoltak kormánytagokat. Végül a két csoport megalakította az ideiglenes kormányt tizenegy tagból. Heten az elsőhöz tartoztak (Jacques-Charles Dupont de l’Eure, Lamartine, Adolphe Crémieux, François Arago, Ledru-Rollin, Garnier-Pagès és Pierre Marie de Saint-Georges(wd)), négyen pedig a másodikhoz (Marrast, Louis Blanc, Ferdinand Flocon(wd) és Alexandre Martin(wd), akit Albert munkásként ismertek). Éjfél táján szétterjesztettek egy olyan szöveget, amelyben azt hangoztatták, hogy az ideiglenes kormány a köztársaság felállítását akarja, és hogy erről hamarosan ki fogja kérni a nép véleményét.[35][36][37]

Február 25.

[szerkesztés]
Az 1848-as ideiglenes kormány tagjai

Aznap Lamartine megerősítette az ideiglenes kormány nevében a városháza elé gyűlt tömeg előtt a köztársaság kikiáltását. Ugyanakkor visszautasította a tömegben levő szocialista irányultságú munkások követelését, hogy a vörös zászló legyen Franciaország jelképe a trikolór helyett.[36][38]

Ugyancsak február 25-én jelentették be az ideiglenes kormány első intézkedéseit. Az egyik egy Louis Blanc szocialista köztársaságpárti által szerkesztett rendelet volt, amely előírta a munkához való jogot. Egy másik rendelettel létrehoztak egy új, ún. „mobil nemzetőrség”-et, mely tagjainak nagyobb zsoldot ítéltek meg, mint a katonáknak.[39]

A forradalom következményei

[szerkesztés]

Belső következmények

[szerkesztés]

François Furet szerint 1848 februárjában „a polgárság és a nép közötti rögtönzött szövetség vezetett a felkelés sikeréhez”.[12] Ez nem indult azzal a szándékkal, hogy köztársasággal helyettesítse a monarchiát, hanem olyan liberális és demokratikus reformok követelése nyomán, amelyekre szüksége volt a társadalomnak. Azok az ellenzéki politikusok, akik ezeket javasolták, az alkotmányos monarchia keretében kívánták bevezetésüket, de visszautasította őket a hatalom. A felkelés forradalommá változott köztársaságpártiak előbb burkolt, majd nyílt vezetésével, akik többféle irányultságúak voltak, és elérte célját.

Azonban a köztársaságpárti rendszer rövid életű volt. A felkelés alatt létrejött szövetségek hamarosan felbomlottak. Ellentétek jelentek meg a munkások és a polgárok között, mérsékelt és radikális köztársaságpártiak között, az új rendszer hívei és előbbi rendszerek hívei között. Az általános választójog bevezetése ezen ellentétek megjelenéséhez vezetett az 1848. április 23-án megválasztott Alkotmányozó Nemzetgyűlésben is. 900 tagja volt, és 500 mérsékelt köztársaságpárti uralta, de a monarchistáknak is volt kb. 200 képviselője. Ezek fogják alkotni az ún. „rend pártjá”-t. A szocialisták csak kevesebb, mint a képviselők negyedét tették ki, és vezetőik közül csak egy került a Nemzetgyűlésbe.[40]

A munkások követeléseit csak kis részben elégítette ki a kormány, és lázadoztak, ami megfélemlítette a polgárságot. Az 1848 júniusában kitört lázadásokat a hadsereg vérbe fojtotta.[41] A rendszer egyre autoriterebbé vált, és a radikális köztársaságpártiakat, főleg a szocialistákat eltávolították a politikai életből.[42]

Az 1848. november 4-én megszavazott új alkotmány előírta a köztársasági elnöki funkció bevezetését, és az elnök általános szavazással való megválasztását. Népszerűségének köszönhetően december 10-én Louis Napoléon Bonaparte, I. Napóleon volt császár unokaöccsét választották meg.[43]

Az 1849. május 13-i választások nyomán már a monarchista rend pártja adta a Nemzetgyűlés többségét.[44]

A hadsereg támogatásával 1851. december 2-án Bonaparte államcsínyt hajtott végre[45] és azután diktatórikus rendszert vezetett be. Mivel a közvélemény nagy része szemében leértékelődött maga a köztársaság eszméje, 1852. december 2-án Bonapartét császárrá kiáltották ki, miután népszavazáson nagy többséggel fogadták el a Második Császárság felállításának javaslatát.[46]

Külső következmények

[szerkesztés]

Az 1840-es években a gazdasági, a társadalmi és a politikai helyzet sok európai országban keltett elégedetlenséget. Forradalmi megmozdulások kezdődtek néhány országban még az 1848-as francia forradalom előtt, mint Krakkóban 1846 februárjában vagy Palermóban és Nápolyban 1848 januárjában. A francia után csaknem egész Európában robbantak ki forradalmi megmozdulások. Együttesük a „népek tavasza” elnevezést kapta. Mindegyiknek belső okai voltak, de a párizsi híre robbantotta ki őket. A forradalmi hullám végigsöpört a német államoktól a Moldvai Fejedelemségig és a Havasalföldi Fejedelemségig. A megmozdulások többsége 1848 júliusáig tartott, de egyesekben azután is folytatódtak, mint Bécsben 1848 őszéig és Magyarországon, Piemontban, Velencében és Rómában 1849 nyaráig. Okaik, céljaik és zajlásuk jellegzetességei között voltak azonosak is, és specifikusok is. Általában liberális és nemzeti jellegük volt, de társadalmi kérdések megoldása is volt céljaik között. A franciaországin kívül mindet leverték, nagy részüket abszolút monarchiák: a Habsburg Birodalom, az Orosz Birodalom, a Porosz Királyság és az Oszmán Birodalom.[47]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ A dinasztikus ellenzék a parlamenti ellenzék azon részét képezte, amely elfogadta I. Lajos Fülöp uralmát, de ellenezte a kormány politikáját.
  2. ↑ Tulard 1985, 452-454. o.
  3. ↑ a b Tudesq 2011, 772-773. o.
  4. ↑ Tulard 1985, 454. o.
  5. ↑ Tudesq 2011, 773. o.
  6. ↑ Furet 1988, 372-373. o.
  7. ↑ A Pairek Kamarája a parlament felső háza volt, tagjait a király nevezte ki.
  8. ↑ Furet 1988, 372. o.
  9. ↑ A Képviselőház a parlament alsó háza volt, megválasztott tagokkal.
  10. ↑ a b Tulard 1985, 458. o.
  11. ↑ Encrevé 2014, 298. o.
  12. ↑ a b Furet 1988, 375. o.
  13. ↑ a b Tulard 1985 459. o.
  14. ↑ Antonetti 1994, 914. o.
  15. ↑ a b c Agulhon 2011, 779. o.
  16. ↑ a b Vigier 1962, 124. o.
  17. ↑ Antonetti 1994, 914–915. o.
  18. ↑ a b c d e f Encrevé 2014, 299. o.
  19. ↑ a b c d Furet 1988, 376. o.
  20. ↑ Antonetti 1994, 915–916. o.
  21. ↑ Tulard 1985, 460–461. o.
  22. ↑ Antonetti 1994, 917. o.
  23. ↑ a b Antonetti 1994, 918. o.
  24. ↑ Antonetti 1994, 919. o.
  25. ↑ Tulard 1985, 461. o.
  26. ↑ Antonetti 1994, 920–921. o.
  27. ↑ Tulard 1985, 462. o.
  28. ↑ Tulard 1985 461–462. o.
  29. ↑ Antonetti 1994, 921–922. o.
  30. ↑ Antonetti 1994, 923. o.
  31. ↑ Tulard 1985, 462–463. o.
  32. ↑ a b Agulhon jellemzése.
  33. ↑ a b Encrevé szerint.
  34. ↑ Agulhon 2011, 787. o.
  35. ↑ Tulard 1985, 464–465. o.
  36. ↑ a b Agulhon 2011, 779–780. o.
  37. ↑ Encrevé 2014, 299–300. o.
  38. ↑ Encrevé 2014, 304. o.
  39. ↑ Encrevé 2014, 303–304. o.
  40. ↑ Vigier 1992, 34. o.
  41. ↑ Encrevé 2014, 312. o.
  42. ↑ Agulhon 1973, 74–77. o.
  43. ↑ Démier 2000, 227. o.
  44. ↑ Agulhon 1973, 92. o. o.
  45. ↑ Agulhon 1973, 166. o.
  46. ↑ Démier 2000, p. 243. o.
  47. ↑ Caron 2016.

Források

[szerkesztés]
  • (franciául) Agulhon, Maurice. 1848 ou l'apprentissage de la République (1848-1852) (1848 avagy a köztársaság iskolája (1848–1852)). Párizs: Seuil, Points. Histoire, Nouvelle histoire de la France contemporaine sorozat, 108. sz., 1973
  • (franciául) Agulhon, Maurice. La IIe République, 1848-1852 (A 2. Köztársaság, 1848–1852). In Duby, Georges (szerk.). Histoire de la France. Des origines à nos jours (Franciaország története. A kezdetektől napjainkig). Párizs: Larousse, 2011. ISBN 978-2-03-586104-7, 777–808. o.
  • (franciául) Antonetti, Guy. Louis-Philippe (Lajos Fülöp). Párizs: Fayard, 1994. ISBN 978-2-21-359222-0
  • (franciául) Caron, Jean-Claude. Printemps des peuples » : pour une autre lecture des révolutions de 1848 („Népek tavasza”: az 1848-as forradalmak más olvasata). In Revue d’histoire du XIXe siècle, 52. se., 2016, 31–45. o. (Hozzáférés: 2025. október 12.)
  • (franciául) Démier, Francis. La France du XIXe siècle, 1814-1914 (A 19. századbeli Franciaország, 1814-1914). Párizs: Seuil, 2000. ISBN 978-2-02-040647-5
  • (franciául) Encrevé, André. La vie politique sous la IIe République (Politikai élet a 2. Köztársaságban). In Barjot, Dominique – Chaline, Jean-Pierre – Encrevé, André. La France au XIXe siècle. 1814-1914 (Franciaország a 19. században. 1814–1914). 3. kiadás. Párizs: Presses Universitaires de France, Quadrige manuels sorozat, 2014. ISBN 978-2-13-063257-3, 297–330. o.
  • (franciául) Furet, François. La révolution de Turgot à Jules Ferry. 1770-1880 (A forradalom Turgot-tól Jules Ferryig. 1770–1880). Párizs: Hachette, Histoire de France sorozat, 1988, ISBN 2-01-009462-X
  • (franciául) Tudesq, André-Jean. La France romantique et bourgeoise, 1815-1848 (A romantikus és polgári Franciaország, 1815–1848). In Duby, Georges (szerk.). Histoire de la France. Des origines à nos jours (Franciaország története. A kezdetektől napjainkig). Párizs: Larousse, 2011. ISBN 978-2-03-586104-7, 777–808. o.
  • (franciául) Tulard, Jean. Les révolutions de 1789 à 1851 (A forradalmak 1789-től 1851-ig). Párizs: Fayard, Histoire de France sorozat, 1985
  • (franciául) Vigier, Philippe. La Monarchie de juillet (A júliusi monarchia). Párizs: Presses Universitaires de France, Que sais- je ? sorozat, 1002. sz., 1962
  • (franciául) Vigier, Philippe. La Seconde République (A Második Köztársaság). 6. kiadás. Párizs: Presses Universitaires de France, Que sais-je ? sorozat, 295 sz., 1992. ISBN 2-13-044757-0

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=1848._februári_forradalom&oldid=28515048”