Peja

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Peć szócikkből átirányítva)
Jump to navigation Jump to search
Peja (Pejë)
Bajrakli mecset
Bajrakli mecset
Peja címere
Peja címere
Közigazgatás
Ország  Koszovó
Körzet Pejai körzet
Jogállás megyei jogú város
Irányítószám 30000
Körzethívószám +381
Testvérvárosok
Lista
Népesség
Teljes népesség 82 299 fő
Földrajzi adatok
Tszf. magasság 550 m
Terület 21 km²
Időzóna CET (UTC+1)
CEST (UTC+2)
Elhelyezkedése
Peja (Koszovó)
Peja
Peja
Pozíció Koszovó térképén
é. sz. 42° 39′, k. h. 20° 17′Koordináták: é. sz. 42° 39′, k. h. 20° 17′
Pejë 2006.PNG
Peja weboldala
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Peja témájú médiaállományokat.

Peja vagy Pejë (szerbül: Пећ/Peć, törökül: İpek) város Koszovó nyugati részén, az azonos elnevezésű közigazgatási kerület székhelye. A kerület 602 km²-nyi területen fekszik, beleértve Peja városát is, valamint 95 községet, melyek 28 területi közösség közt oszlanak el. 2011-ben a kerület teljes lakossága mintegy 95 723 fő volt, melyből mintegy 60 000 Peja városában él.

Nevének eredete[szerkesztés]

Peć nevének jelentése szerb nyelven annyit tesz, mint barlang, amely talán a közeli Rugova-völgy barlangjaira utal, ahol az ortodox szerzetesek meghúzták magukat. A Raguzai Köztársaság idejéből fennmaradt dokumentumok alapján a város nevét időnként forno-furnace, azaz tűzhely, kemence jelentéssel fordították.

Az albán Peja és Pejë elnevezés eredete eltér a szerbtől. A város további elnevezései: latinul Pescium és Siparantum , görögül Επισκιον [Episzkion], ottomán török nyelven ايپك (İpek).

Földrajza[szerkesztés]

Peći utcakép

A város és a közigazgatási kerület a Prokletije hegység lábainál terül el, nem messze a Rugova-völgytől.

Éghajlata[szerkesztés]

éghajlati jellemzői
Hónap Jan. Feb. Már. Ápr. Máj. Jún. Júl. Aug. Szep. Okt. Nov. Dec. Év

Története[szerkesztés]

Az őskor[szerkesztés]

A mezolitikumi ember életének régészeti emlékeit találták meg a várostól északkeletre, a Prokletije hegységben. Az indoeurópai nyelvet beszélő, törzsi társadalomba szerveződő illírek i. e. 1000 körül, a bronzkor végén és a vaskor hajnalán tűntek fel a Balkán-félsziget nyugati vidékein. Ők – valószínű a docleatae törzs – alapították a várost, közel a Rugova-völgy déli bejáratához. A településnek a különböző illír államalakulatokban szerepe volt a Nyugat-Balkán belső területein és az Adriai-tenger mellett található helyiségek közötti kapcsolatban.

Az ókor időszaka[szerkesztés]

Róma az első (i. e. 229228), a második (i. e. 219) és a harmadik (I. e. 168) illír háborúban legyőzte az Illír Királyságot(wd). A birodalom az elfoglalt, s gyarmatokká lett területek egészét előbb Illyricum provinciává, később – a császárkorban (i. sz. 9) – a déli területet Dalmácia provinciává szervezte. A város municipium volt. Ez jelzi, hogy lakói bennszülöttekből ‒ valószínű latinizált illírekből ‒, és nem római telepesekből tevődött össze. E korban több megnevezése ismeretes a városnak: Picaria, Pescijum, Pentz, Siparant(um). A négy évszázados római jelenlét gazdasági és kulturális felemelkedést hozott az illírek lakta területeknek, így a városnak is, amely ebben az időszakban ugyancsak megtartotta – földrajzi elhelyezkedéséből adódóan – a provincia közlekedésében betöltött jelentős szerepét.

A kereszténység nagyon korán, már az 1. században megjelent az illírek lakta területeken. I. (Nagy) Theodosius (347395 ‒ uralkodott: 379‒395) 379-ben a déli részeken három püspökséget szervezett. A három közül az északi volt Praevalitania egyházmegye Scodra székhellyel. Theodosius elhatárolódva az eretnekmozgalmaktól csak azoknak engedélyezte a „katolikus keresztény” megnevezés használatát, akik elfogadták a Szentháromságot, úgy ahogy azt az első nikaiai zsinat 325-ben meghatározta. A Római Birodalom 395-ös kettészakadásával a Drinustól keletre lévő területek a Keletrómai Birodalomhoz kerültek, de ekkor még a nyugat-balkáni részek, felekezeti értelemben (joghatóságilag), a kereszténység római ágához tartoztak.

A bizánci uralom idején[szerkesztés]

A Bizánci Birodalom a Balkán-félsziget nagy részét Illyricum néven szervezte a császárság tartományává. A 6. század közepétől északról az avar, a bolgár és különösen a szláv (szlavin) támadások az egész félszigetet a vadság és a pusztulás örvényébe juttatták. A szlávok (és bolgárok) rablóhadjáratai egyre inkább területszerző harcokká lettek, és az Illyricumban történt letelepedésüket eredményezték. Megtartották törzsi szerveződésüket. A szlávok nem vették fel a kereszténységet, nem voltak városaik, s államuk sem fejlődött ki.

„…a szlávok átkozott népe, végiggázolt egész Hellaszon… sok várost és erődöt bevett, pusztította, égette, fosztogatta az országot, és uralkodott rajta; és egészen szabadon, félelem nélkül tanyázott ott, akárcsak a maga országiban… szabadon mozoghattak az országban, ott tanyáztak és rövidesen el is terpeszkedtek benne, míg Isten ki nem kergette őket. Pusztítottak, gyújtogattak és fosztogattak… zsákmányuk lett minden császári gulya ‒ sok ezer ‒ s a többi emberek gulyái is… ott laknak, ott tanyáznak, ott időznek a római tartományokban, gond és félelem nélkül, fosztogatnak, öldökölnek és gyújtogatnak; meggazdagodtak, van aranyuk és ezüstjük, méneseik és sok fegyvereik. Megtanultak háborút viselni, jobban mint a rómaiak; noha együgyű emberek voltak, akik mutatkozni sem mertek az erdőkön kívül és a fátlan helyeken; két-három hajítódárdán kívül azt sem tudták mi a fegyver.” – Ióannész Ephesziosz[1]

A mészárlásokkal járó barbár inváziók elől az őslakos illírek és trákok nagy számban menekültek a hegyek közé, vagy kitelepítették őket. Így az Illyricum bizánci intézményei gyakorlatilag megszűntek.

A 7. század első évtizedeitől a birodalmi igazgatási szervezetek, a themák létrehozásával megindult a Balkán-félsziget nyugati és déli területein a szlavinok sikeres asszimilálása a bizánci kultúrába. A megkeresztelkedett, s göröggé lett szláv népességnek ismét püspökségeket alapítottak. – A Észak-Balkán középső területein az utolsó szláv csoportokként a szerbek telepedtek le. A Birodalom egyik legfontosabb, és kezdetben a legengedetlenebb alattvalói lettek. Először – Bizánc kérésére – Rómából küldött misszionáriusok térítették keresztény hitre őket. A császár megengedte nekik, hogy a Birodalom határain belül, de saját vezetőik irányítása alatt éljenek, fejedelmük legyen. A szerbek ugyancsak szerepet játszottak a területeiken élő szlavinok kulturális asszimilációjában, de ezt úgy tették, hogy saját szláv/szerb nyelvük átvételével juttatták őket a bizánci kultúrához. A déli görög(szlavin) és az északi szerb(szlavin) népcsoportnál a kulturális asszimilációs folyamat legjelentősebb tényezője, az újabb misszionárius munkával megerősített (ortodox) katolikus vallás (egyház) volt. Pentz városa a két, különböző asszimilációs jellemzőket mutató terület határvidékén volt.

A szerb fejedelemségek idején[szerkesztés]

A Bizánci Birodalomtól Stefan Nemanja szerb nagyfejedelem 1180 és 1190 közt elfoglalta a várost és környékét, ami a következő 200 évben szerb államalakulatok része volt. A szerb időszakban ‒ a források először 1202-ben ‒ nevezték a várost Pećnek.

A város a szerb uralkodóktól számos kiváltságot, a nemesektől jelentős ajándékokat kapott. Gazdagok és változatosak voltak épületei. Mesterei finoman megmunkált tárgyakat készítettek (kovácsolt tárgyak, ruhák). A terület, a város határain túl is ismert volt sáfrány termeléséről.

1219-ben – Konstantinápoly 1204-ben történt elfoglalása után – a Niceába menekült konstantinápolyi ökumenikus pátriárkával (I. Manuel/Szaranténosz) Szent Száva (Szabbasz), Stefan Nemanja fia, sikerrel elfogadtatta (elismertette) a szerb egyház függetlenségét. A szerb ortodox egyház első érseke Szent Száva, érseki székhelye az újonnan alapított Žiča kolostor lett. – 1220-ban, második koronázásakor Nemanjics István szerb király Peć-et és több környező falut az érseki kolostornak adományozott.

Miután a Žiča kolostort a kunok két alkalommal is megtámadták és felgyújtották (1276; 1292), ezért 1253-ban a szerb érsekség székhelyét egy biztonságosabb helyre, Peć kolostorába költöztették. Az első peć-i szerb ortodox érsek Szerémségi Szent (I.) Arsenius volt. Ettől kezdve a peć-i kolostor-együttes és a város lett a középkori szerb állam vallási/egyházi központja.

1346. április 16-án IV. István Uroš szerb cár az önálló szerb érsekséget patriarkátusi rangra emeltette, így a szerb pátriárka joghatósága alá tartozó püspökségek alkották a Peć-i Patriarkátust. Az autokefál szerb ortodox egyház első pátriárkája II. Joanikije, a Patriarkátus központja a Peć-i Patriarkátus Kolostor lett. A pátriárka ünnepélyesen „minden szerbek és rómaiak (görögök) császárává (cárjává)” koronázta IV. István Uroš-t.

A Patriarkátusi Kolostor az egyik legjelentősebb műemléke a szerbek történelmének. A 13. századtól kezdve vonzotta azokat a fiatalokat, akik hittudomány kérdéseivel kívántak foglalkozni, de neves írókat és tehetséges művészeket is. Évszázadokig nemcsak egyik megóvó/tartó központja volt a szerb egyházi művészet emlékeinek, de olyan hely, ahol vigyázva őrizték, kifejezték a szerb ortodox kereszténység lelkiségét. ‒ A patriarkátusi székhely közelében sorra épültek jelentős ortodox kolostorok.[2]

A török időszak kezdeti századai[szerkesztés]

A rövid idő alatt szétesett szerb államok egyesített seregei 1389-es rigómezei csatában döntő vereséget szenvedtek az oszmán-törököktől. A csatát követően a törökök rövidesen elfoglalták a várost, aminek ekkor lett a neve Ipek. 1455-ben megszervezték a Ruméliai Vilajetben az Ipeki Szandzsákot. A város a szandzsák központja lett, s később az Oszmán Birodalom többször módosuló közigazgatási egységeiben jelentős változásokon ment át: török családok költöztek a területre, leszármazottai ma is élnek a vidéken. A szűk utcák, a széles bazár, a balkáni török építésű lakóházak keleties, iszlám jelleget adtak a településnek.[m 1] Sokszor az ortodox egyházi épületek alapjaira emelték az iszlám építészet jellegzetes egyházi épületeit, a mecseteket. Valószínű, a régi városközpontban, a 15. század második felében épült a Bajrakli mecset.[m 2]

A szerb ortodox püspökségek az Oszmán Birodalom ideje alatt is megmaradtak. Figyelemmel kellett lenniük a Porta érdekeire. Így az Ipeki (Peć) Patriarkátus ugyancsak tovább élt, de hatáskörét kisebbítették, tevékenységét visszafogták, akadályozták. A pátriárkák a város melletti kolostorban laktak. 1463-ban a megüresedett pátriárkai helyet nem tölthették be, s ezzel az Ipeki (Peć) Pátriárkátus működése gyakorlatilag megszűnt.

Az újkor[szerkesztés]

16. század1918[szerkesztés]

Ipek elhelyezkedése a birodalomban

I. Szulejmán szultán a bosnyák származású Szokoli Mehmed pasa, ruméliai beglerbég, később Szigetvár elfoglalója (Szokoli Musztafa pasa, budai beglerbégnek unokatestvére) tanácsára 1557-ben a Ipeki Patriarchátus tevékenységét ismételten engedélyezte azzal, hogy az új szerb ortodox pátriárka (Makariusz Szokolovics) megválasztásához hozzájárult. A pátriárka továbbra is a város melletti Pátriárkai Kolostorban, a Ipeki Patriarchátus központjában élt. Joghatósága alá tartoztak azok a szerb ortodox katolikusok is, akik a 16‒17. században a Magyar Királyság törökök által elfoglaltak területein éltek. ‒ Az ortodox egyház – a Patriarchátus – egyik alapfeladatának tartotta a balkáni szerbek összetartozásának tudatosítását, a nemzeti identitásuk megtartását, folyamatos erősítését. Állandó törekvése volt az új, független szerb államiság megvalósításának, szerveződésének következetes segítése.

A 17. század végén a középső- és nyugat-balkáni területekre is kiterjedt a Szent Liga Oszmán Birodalom elleni felszabadító háborúja. Győztes seregeik elérték Koszovót és Makedóniát. Eljutottak a szerbek lakta központi területekhez, amikor I. Lipót Habsburg császár kiáltványban kérte és felszólította a balkáni országokat, népeket – így a szerbeket, egyházi vezetőiket – a török elleni harcra, a keresztény szövetségesek támogatására. Csernovics Arzén ipeki pátriárka találkozott a szövetségesek ó-szerbiai hadjáratát vezető tábornokkal, Enea Silvio Piccolominivel. Megállapodtak, hogy a szerbek, törökök elleni felkeléssel, segítséget nyújtanak a császári seregeknek. ‒ A császári csapatok Isztambul felé tartó balkáni előnyomulása megakadt. A törökök megállították a szövetségeseket, és sikeres volt az ellentámadásuk. A Kaçaniki-szorosban vereséget mértek az osztrákokra (1690. január 1.). Küprülü Musztafa nagyvezír (en) sorra foglalta vissza a balkáni várakat, a szerbek lakta területeket. A visszatérő törökök kegyetlen pusztítása – mészárlása, rablása – elől a szerbek a visszavonuló szövetségesekhez csatlakozva, családostól tömegesen menekültek északnyugati irányba.

A Pejai Patriarchátustól külön váltak a Habsburg Birodalom szerb ortodox püspökségei – a letelepedett hívekkel együtt – a karlócai (előbb rövid ideig a szentendrei, illetve a kusedol kolostori (en)) metropolita vezetésével. Újjá szervezték 1692-ben a Pejai Patriarchátust az Oszmán Birodalomban maradt ortodox szerb püspökségeknek, a nagy kivándorlás időszakában az észak- és közép-balkáni terülteken lakóhelyüket el sem hagyó, vagy oda visszaköltözött híveknek. ‒ Az Ipeki Patriarchátust 1766. szeptember 11-én a Porta befolyása alatt álló konstantinápolyi pátriárka (Dionysius IV. Muselimes) ‒ III. Musztafa szultán utasítására ‒ feloszlatta; az Ipeki Patriarchátus mint egyházi szervezetet megszűnt. Ettől kezdve a belgrádi metropolita (en) egyre jelentősebb szerepet kapott a török területeken élő szerbek összefogásában. ‒ A Szerb Patriarchátus (en), Belgrád központtal, csak 1920-ban ‒ az 1918-ban létrejött Szerb-Horvát-Szlovén Királyság után ‒ született meg, az 1848-ban megalakult Karlócai Patriarchátus (en) és a belgrádi metropolita joghatósági területének, püspökségeinek egyesülésével. ‒ A szerb ortodox katolikusok minden egyházi szervezete szoros lelki kapcsolatot tartott/tart a Peći (Pejai) Patriarchátus szellemiségével, a Peći (Pejai) Patriarchátusi Kolostorral.

A 19. században az albán nemzeti identitásérzés erősödése a város lakóinál is együtt járt az Oszmán Birodalmon belüli albán függetlenedési törekvések támogatásával. Az 18781881 közti években a Prizreni Liga (Lidhja e Prizrenit) mint a nemzeti ellenállás összefogója harcolt a nemzeti önállóság megteremtéséért. A Liga egyik vezető személyisége volt a pejëi Haxhi Zeka (Zeke Byberi Haji ‒ 1832. december 2.1902. február 21.) (sq), (en). A hazafias szervezet alakulóközgyűlésén a Központi Bizottság tagjává választották. A Ligát szervező munkán kívül a törökellenes felkelés egyik katonai parancsnoka lett Koszovóban.

Az 1878 nyarán megtartott Berlini kongresszuson elismert független Montenegró kijelölt határainak érvényre juttatása az albánok fegyveres ellenállást váltotta ki.[m 3] A határvidéken található város és környéke a harcok előkészületeinek színtere lett. A Montenegróból kiszorult albán harcosok Pejëbe vonultak vissza, és ott próbálták meg kikényszeríteni az Oszmán Birodalom albánok lakta területeit összefogó vilajet autonómiáját. ‒ A szétvert Prizreni Liga utódjaként 1899-ben a városban alakult meg a Pejai Liga (új Albán Liga) (sq), (en), amely ismételten hasonló célt tűzött ki: az önálló Albánia megteremtését „Janina és a Shkodrai-tó között”, Koszovó és Macedónia egészével együtt. Haxhi Zeka lett a Liga elnöke.

A félévezredes oszmán uralom 1912-ben ért véget, de már az Első Balkán-háborúban Montenegró foglalta el a városost, ami az első világháborúban, 1915-ben, az Ausztria-Magyarország birtoka lett.

1918‒2004[szerkesztés]

A világháború végén, 1918 októberében, szerb csapatok szállták meg a várost és azt követően a Párizs környéki békeszerződéseknek megfelelően a Szerb Királysághoz került, és így lett a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd a Jugoszláv Királyság városa. 19311941 között közigazgatásilag a Zéta Bánsághoz (en) tartozott. A második világháborúban a Jugoszláv Királyság összeomlásakor (1941. április 17.) előbb Albánia foglalta el, majd olasz megszállás alá került.

A II. világháború befejeztével ismételten egy állammá egyesültek a dél-szláv területek, és a város a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság (1963-tól Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság) Szerb Szocialista Népköztársasága (Szerb Szocialista Köztársasága) Koszovó és Methohia autonóm tartományának települése lett.

Josip Broz Tito marsall, államelnök politikájának központi sajátossága volt a dél-szláv népek állami egységének megtartása. A halálát (1980. május 4.) követőn a felerősödött nacionalizmus a köztársaságok népeinek olyan ellentétéhez vezettek, amely végül Jugoszlávia felbomlásához vezetett. A délszláv háború (19912001) alatt Jugoszláviából új államok szakadtak ki/alakultak meg. Koszovó 2008. február 17-én kikiáltotta függetlenségét Szerbia Köztársaságtól.

Pejë albán és szerb lakosai közt a 20. században gyakran volt feszültség. Különösen súlyos, fegyveres harcok voltak a tartományban, így a városban is, a délszláv háború idején. A város és környéke házainak több mint 80 százaléka komoly károkat szenvedett. Az 5280 épületből több súlyosan megsérült (1590), vagy teljesen megsemmisült (2774). A szerbek részéről történt erőszakos etnikai jellegű albán-kitelepítési kísérletei mellett polgári lakosok haltak meg, és rablások, tömeggyilkosságok ugyancsak voltak a harcokban. Még 2004-ben is előfordultak etnikumközi erőszakos zavargások a városban.

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Peć című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

További információk[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Obolensky, Dimitri  71‒72. o.
  2. Szerb ortodox kolostorok a Raska-Prizreni Egyházkerületben ‒ szerb nyelvű ‒ Letöltés: 2015. március 29.

Megjegyzések[szerkesztés]

  1. A Néprajzi Múzeum Tahir bég házban található. Az épület a XVIII. század második felében épült. Egyik legszebb példája az úgynevezett aszimmetrikus típusú régi lakóházaknak. ‒ A ház megőrizte archaikus elemeit. A belső terek építészeti és néprajzi szempontból szinte érintetlenek. A fali szekrények, a famennyezet, az ajtók, az ablakok és padló nagyon jól megőrződtek. Emellett több mint 120 kiállítási tárgy mutatja a régi török (albán) életet hagyományait.
  2. Bajrakli mecset (Bajrakli Xhamia/Çarshi Xhamia) a török hódoltság korai évtizedében, 1471-ben, II. Mehmed oszmán szultán uralkodása idején, a városi bazár központjában épült. A II. világháborúban teljesen leégett, de a legutóbbi, 1999-es háború alatt nem pusztult el, kiégett és komoly sérüléseket szenvedett. ‒ Oszmán stílusú egyszerű-kupolás épület. A város legnagyobb és legjelentősebb mecsete. A csegelyekre emelt 11,65 méter átmérőjű nyolcszögletű fél-kupola közepe a mecset padlózatától 13,5 méter magasan van. ‒ A bejárat előtti tér négypillérű nyitott folyosó, amit három kupolás oldalfal fog közre. A pilléreken gazdagon díszített ornamentális faragványok, a boltíveken festett virágminták vannak. (Legutóbbi restaurálás óta az előteret üvegfallal védik az újabb sérülésektől.) ‒ A karcsú, sokszögű minaret a négyzetes alapú mecsetépülethez feszülve magasodik. A városban a Bajrakli mecset minaretjéből ad jelet (szólal meg) először a müezzin, s őt követi a város többi mecsetéből az imára hívó hang. ‒ Figyelmet érdemel a mecsethez tartozó hold és csillag szimbólumos, arab feliratos virágformájú kút. A mecset melletti temetőben ugyancsak több érdekes faragott síremlék van.
  3. A Berlini Kongresszuson a határhoz közeli Plava és Gucia többségében albán lakosú településeket, és a jelentős albán lélekszámú Podgoricát Montenegrónak adták. Az albán önkéntesek (szabadcsapatok) és a montenegrói hadsereg között 1879 decemberében és 1880 januárjában voltak harcok a települések birtoklásáért.

További információk[szerkesztés]