Nemanja István szerb fejedelem

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
I. István
freskó a kolostorba vonult Istvánról, immár Simonról
freskó a kolostorba vonult Istvánról, immár Simonról

Szerbia fejedelme
Uralkodási ideje
11661196
Koronázása
1166
Elődje István Tihomir
Utódja II. István
Életrajzi adatok
Uralkodóház Nemanjić-dinasztia
Született 1113 vagy 1114
Podgorica közelében[1]
Elhunyt 1199. február 13.
Chilandar-kolostor, Athosz-hegy
Nyughelye Steudeinica kolostor[1]
1207[1]
Házastársa Anastasia of Serbia
Gyermekei
Édesapja Zavida
Édesanyja nem ismert a neve
I. István aláírása
I. István aláírása
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz I. István témájú médiaállományokat.

I. István (szerbül: Стефан Немања), később Szent Simon (szerbül: Свети Симеон Мироточиви), (1113[2] vagy 1114[2]1199. február 13.[1]) szerb fejedelem 1166-tól 1196-ig.

Egy Bizánc elleni összeesküvés leverése után I. Manuél bizánci császár felosztotta Raška tartományát egy régi szerb elöljárócsalád fiai között.[3] A fiúk legfiatalabbja, István felismerte, hogy a szerbek Bizánccal szemben túl gyengék ahhoz, hogy fegyverrel vívják ki önállóságukat, ezért a területi autónómia megerősítését tűzte ki célul, és igyekezett minél több tekintélyes és befolyásos szerb családot megnyerni az ügynek.[3] Miután Manuél bizalmát is élvezte, hamarosan háttérbe szorította fivéreit, és ő lett Raška nagyzsupánja (fejedelme).[3]

Ennek ellenére csinált egy sikertelen lázadást, de utána vazallusi hűségesküt tett a császárnak.[3] Manuél halála (1180) után azonban felmentette magát esküje alól,[2] és és azonnal hódító hadjáratokba kezdett, kiterjesztette hatalmát Zetára (ma: Montenegró) és Dalmáciára is.[3]

Eközben harcba keveredett a magyar királlyal és Velencével ellen is, de alulmaradt.[2] Később – hogy Észak felől biztosítsa magát – szövetkezett III. Béla magyar királlyal,[2] és Albánia északi részeit.[2]

Miután hírét vette, hogy I. Frigyes német-római császár keresztes hadjáratot szándékozik indítani a Szent sír felszabadítására, s útja Raškán át vezet, pompás fogadtatást rendezett Nišben, és vazallusi hűséget meg 20 000 harcost ígért neki, ha megtámadja Bizáncot.[3] Cserébe annyit kért, hogy elismerjék a meghódított és meghódítandó területek feletti hatalmát.[3] Frigyes azonban nem akarta egy újabb háborúval veszélyeztetni a harmadik keresztes hadjárat célját, s István kérését csak részben teljesítette.[3]

István ezután újabb hódításokba kezdett, majd békét kötött az időközben legyengül Bizánccal, ezúttal azonban már nem vazallusi minőségben, hanem egy független ország uralkodójaként.[3] Kapcsolatainak javítása érdekében fiát, II. Istvánt összeházasította II. Izsák unokahúgával.[2]

Ettől kezdve István országa belső ügyeinek rendezésére fordította figyelmét:[3] templomokat és zárdákat, továbbá szegényházat, utakat és hidakat építtetett.[4] Közigazgatási szempontból nem sokat változtatott a meglévő rendszeren: az állam élén továbbra is nagyzsupáni minőségben állt, a nagyobb területi egységeket fivérei és fiai irányítása alá helyezte.[5] Uralkodása idején véget ért egy már korábban elkezdődött folyamat, melynek során a középkori szerb állam súlypontja a mediterrán térségből keletebbre, a Balkán-félsziget szárazföldi részeire tevődött át.[5]

Istvánt igen erős szálak fűzték az egyházhoz.[5] Templomalapítóként és a szerzetesi rendek bőkezű támogatójaként is a legkiemelkedőbb szerb uralkodók közt tartják számon.[5] Tisztában volt vele, hogy a templomok és a kolostorok sűrű hálózata révén az uralmi központtól távolabb eső területek is eredményesebben bevonhatók az államigazgatás szervezetébe.[5] Nyilván ez a körülmény is indokolta a bogumilokkal szembeni kemény fellépését is.[5] Az ő uralkodása alatt kezdett ugyanis rendkívül gyors térhódításba a Bulgáriában keletkezett, eretneknek bélyegzett tan, a bogumilizmus, melynek követői szembefordultak a hivatalos egyházzal és annak tanításával, egyszersmind a feudális állami és társadalmi renddel is.[5] István rendkívül erélyesen igyekezett útját állni a bogumilizmus terjedésének: a tan hirdetőit és híveit száműzte, vagy megbüntette, vagyonukat fölperzselte vagy szétosztotta.[5]

A fejedelem legifjabb fiát, Ratskot (a későbbi Szent Szávát) szerzetesnek nevelte.[2] A maga és fia számára alapított athoszi Chilandar-kolostorba vonult vissza 1196-ban Simon szerzetes néven.[2] Arcképe számtalan szerb templomban fellelhető.[2] Ő egyesítte elsőként jogara alatt a szerbeket.[6]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b c d Serbia. Stefan Nemanja 1167-1196 (angol nyelven). Foundation for Medieval Genealogy. (Hozzáférés: 2011. január 30.)
  2. ^ a b c d e f g h i j Petr Čornej – Ivana Čornejová – Pavel Hrochová – Jan P. Kučera – Jan Kumpera – Vratislav Vaníček – Vít Vlnas: Európa uralkodói (Evropa králů a císarů. Významní panovnící a vládnoucí dynastie od 5. století do současnosti, Prága, 1997); Magyar kiadás: MÆCENAS Könyvkiadó, 1999, fordította Tamáska Péter, ISBN 963 645 053 6, ill. ISBN 963 203 017 6, 109. oldal
  3. ^ a b c d e f g h i j Sokcsevits Dénes – Szilágyi Imre – Szilágyi Károly: Déli szomszédaink története, Bereményi Könyvkiadó, Budapest, évszám nélkül, ISBN 963 8182 075, ISSN 1216-7363 22. oldal
  4. Déli szomszédaink története, 22–23. oldal
  5. ^ a b c d e f g h Déli szomszédaink története, 23. oldal
  6. Európa uralkodói, 109–110. oldal

Lásd még[szerkesztés]


Előző uralkodó:
István Tihomir
Szerbia fejedelme
11661196
a modern kori Szerbia címere
Következő uralkodó:
II. István