Nagy gazdasági világválság
Az 1929–1933 közötti nagy gazdasági világválság vagy világgazdasági válság a tőkés világ történelmének legsúlyosabb túltermelési válsága volt, ami nagyarányú és hosszú munkanélküliségben, a termelés és a jövedelmek zuhanásában és gazdasági csődök sorozatában nyilvánult meg.
A válság kitörése – súlyos előjelek után – az 1929. októberi New York-i tőzsdekrachhoz kapcsolódik.[1]
1929 és 1932 között az egész világ bruttó hazai terméke becslések szerint 15%-kal csökkent. Összehasonlításul a 2008-ban kirobbant gazdasági világválság idején a világ GDP-je kevesebb mint 1%-kal esett vissza.[2]
A visszaesés az Amerikai Egyesült Államokban indult és onnan terjedt el, de az egyes országokat különböző mértékben érintette. Néhány gazdaság a 30-as évek derekára már a helyreállás jeleit mutatta. Más országokban viszont a hatásai egészen a második világháborúig érezhetők maradtak.
A gazdag és a szegény országokban egyaránt estek a jövedelmek, csökkentek az árak, az adóbevételek, a profitok. A nemzetközi kereskedelem volumene több mint 50%-kal csökkent, a munkanélküliség az Egyesült Államokban 23%-ra, más országokban egészen 33%-ig emelkedett.[3]
A gazdasági csapások a városokat és a vidéket egyaránt érintették. A nagyvárosokban a nehézipar visszaesése okozott súlyos munkanélküliséget, az építkezések is leálltak. A mezőgazdaságot az árak zuhanása sújtotta, az Egyesült Államokban 60%-kal csökkentek a gazdák bevételei.[4][5][6]
A gazdasági válság okait a gazdaságtörténészek egy része a New York-i tőzsdekrachra vezeti vissza. Mások arra mutatnak rá, hogy a gazdasági problémák már ezelőtt jelentkeztek, csökkentek az árak és nehezedett az új termékek eladása a túltermelés és a nagy jövedelmi különbségek miatt.[3][7]
| Egyesült Államok | Egyesült Királyság | Franciaország | Németország | |
|---|---|---|---|---|
| Ipari termelés | −46% | −23% | −24% | −41% |
| Nagykereskedelmi árak | −32% | −33% | −34% | −29% |
| Külkereskedelem | −70% | −60% | −54% | −61% |
| Munkanélküliség | +607% | +129% | +214% | +232% |
Előzményei
[szerkesztés]Az 1920-as évek második felében az Egyesült Államokban óriási mértékben fellendült a termelés.[9] A futószalagokról milliószámra kerültek le a gépkocsik. Új acélművek épültek, egész városok nőttek ki a földből. Új iparágak jöttek létre: a villamossági gépipar, a repülőgépipar és a vegyipar új ágai. A bérszínvonal is lényegesen emelkedett. A mezőgazdaságot gépesítették, a termelés ott is évről évre nőtt. Az amerikai gazdaság nagy fölénybe került a többi tőkés országgal szemben, exportja állandóan túlszárnyalta a behozatalt. A bevételi többlet eredményeként az amerikai bankok világszerte nagy hiteleket nyújtottak cégeknek és államoknak, és e hitelek nyomán tovább nőtt az amerikai export.[10]
Az első világháború alatti magas árak az azt követő, 1920–1921-es gazdasági válság alatt már lemorzsolódtak. Ezután a termelés – az aranystandard körülményei között – stabil árak mellett növekedett. A tökéletesebb technika és a növekvő termelés viszont csökkentette a költségeket, és ez a nyereségek növekedésévei járt együtt. Emelkedtek a részvényárfolyamok, a befektetők nagy jövedelmekre tettek szert. A növekvő jövedelmek fellendítették a lakásépítést és ezzel a telekspekulációt is. A tőzsdéken a határidős ügyeleteknél szinte még tőkebefektetésre sem volt szükség a jelentős nyereséghez.[10]
Az értékpapírok árfolyama 1923-at 100-nak véve a részvényárfolyamok 1928 elejére 200-ra, 1928 végén közel 300-ra, 1929 harmadik negyedévében pedig 375-re emelkedett. A spekulációs lázat a bankok is elkapták.[11]idézi[10]
A válság
[szerkesztés]Túltermelés
[szerkesztés]A válság első jelei a gabonapiacon jelentek meg. A korszerű technika segítségével sok új földterületet vontak művelés alá. A vasutak kiépülésével és a tengeri szállítás fejlődésével Kanada, Argentína és Ausztrália is bekapcsolódott a gabona világpiacába. A Szovjetunió 1928-ban már szintén exportőrként lépett fel ezen a piacon. A fizetőképes kereslethez viszonyítva túl sok gabona került a piacra, az árak zuhanni kezdtek. A New York-i tőzsdén ugyan egy darabig még emelkedtek az árfolyamok, de 1929 októberében bekövetkezett az összeomlás.[10]
Tőzsde
[szerkesztés]Még 1928 januárjában a Federal Reserve (FRS vagy Fed, az USA jegybankrendszere) úgy értékelte, hogy a részvénypiaci árak túlságosan magasak és túlzottak a spekulációk is, így 3,2%-ról 5%-ra emelte az alapkamatot. A bankok is megszigorították a spekulációs ügyletekre folyósított hiteleiket, hogy korlátokat szabjanak a nagyarányú tőzsdespekulációnak, de nem ez a fékezés okozta a krachot. Az árfolyam nagyfokú esésének fő oka az összeomlás előtt kialakult indokolatlanul magas részvényárfolyamokban keresendő.[12]
Az amerikai kamatemelés odavonzotta a nemzetközi tőkét, válaszul a többi országban is emelték az alapkamatot, ami pénzszűkéhez és az árak csökkenéséhez, deflációhoz vezetett.
1929. október 24-én, a „fekete csütörtökön” az amerikai részvénypiac a nyitáskor 11%-os eséssel indult. A stabilizálási kísérletek eredménytelenek maradtak, és október 28-án, hétfőn további 12%-os esés következett be. A pánik a következő napon tetőzött további 11%-os eséssel.[13][14] A befektetők ezrei mentek tönkre, dollármilliárdok szálltak el, sok részvényt semmilyen áron nem lehetett eladni. [14] A piac később mutatott némi emelkedést, de aztán hosszan tartó lejtmenet indult. 1930. április 17-től 1932 július 8-ig a részvénypiac értékének csaknem 90%-át elvesztette.[15] Nagybankok jelentettek csődöt, ami az egész bankszektor összeomlását okozta.[16][17] 1930 novembere és decembere során 608 amerikai bank ment csődbe és 550 millió dollár betét veszett oda.[18] Százezrek vesztették el állásukat, üzemek zártak be, vállalkozások csődöltek be, a termelők kezén mérhetetlen mennyiségű felesleg maradt, amit nem lehetett értékesíteni, mert nem volt vásárlóerő.
Hitelek
[szerkesztés]A tőzsdei árfolyamok azok alá az alsó határok alá estek, melyeken a bankok az értékpapírok vásárlását meghitelezték. A részvénytulajdonosoknak most már el kellett adniuk a hitelek törlesztése végett. Ez tovább nyomta az árfolyamokat. Az értékpapírokból származó bevételek már nem fedezték az azokra felvett hiteleket. A bankok emiatt felmondták a hiteleket és behajtották minden rövid lejáratú kinnlevőségüket. Ennek következtében terjedt át a válság Európára is.[12]
Az Egyesült Államokból a hitelek főleg német bankokon keresztül jutottak el Európába. Az amerikai kamatlábak az európaihoz viszonyítva alacsonyak voltak, de rövid határidejűek. A német gazdaságnak viszont hosszú lejáratú hitelekre volt szüksége, mert a pénzt elsősorban új iparvállalatok felépítésére fordították. A német bankok tehát rövid lejáratú hiteleket vettek fel az Egyesült Államokban, belföldön pedig hosszú lejáratú hiteleket nyújtottak. Ez nagy kockázatot jelentett, aminek csökkentése érdekében a bankok a rövid lejáratú hitelként felvett összegek egyharmadát Amerikában helyezték ki, rövid lejáratra. Ez ugyan alig hozott kamatot, viszont úgy vélték, hogy jó fedezete lesz a németországi kockázatoknak. Az amerikai tőzsdepánik körülményei között azonban ez a fedezet nem volt elég.[12] A gazdaságból nem sikerült akkora összegeket kivonni, hogy a hiteleket visszafizessék. Az amerikai bankok hiteleiket aranyban és devizában követelték vissza, Németország pedig ilyen mennyiségű arannyal és devizával nem rendelkezett.
Az európai nagy bankok közül először a nagyhírű régi osztrák Credit-Anstalt omlott össze, 1931. május 11-én bezárta pénztárait. A Darmstädter und Nationalbank, Németország egyik legnagyobb bankja július 11-én zárt be. A Bank of England szeptember 21-én letért az aranyalapról. Ezt követte Svájc, Norvégia, Dánia, Finnország, Portugália, Kanada, Egyiptom, India és Japán. Gyakorlatilag minden nemzetközi adósságtörlesztés megszűnt.
Herbert Hoover amerikai elnök 1931. július 6-án egy évi halasztást jelentett be valamennyi nemzetközi adósságra, erkölcsi lépésként az adósok helyzetének könnyítésére, de a helyzeten ez sem segített már.
A túltermelési válság kirobbanását másfél évvel követően az egész világ pénzrendszere összeomlott, ami elmélyítette a nemzetgazdaságok válságát. A vezető tőkés országok fizetési mérlege passzívvá vált, és ezt a passzívumot már nem lehetett sem a kereskedelmi mérleggel, sem aranyexporttal kiegyenlíteni. A csőd mélysége nem volt egyforma, és a mélypont is más-más időpontban következett be, a hitel-kitettségük függvényében.
Az Egyesült Államok a válság éveiben is megtartotta vezető szerepét, mivel a legtöbb tőkével rendelkezett, de pénzügyi helyzete megingott. Kereskedelmi mérlege a válság nyomán javult, fizetési mérlege viszont – a dollár árfolyamának 1933-ban bekövetkezett esése miatt – passzívvá vált. Beszüntették a külföldi emissziót, 1934-ben már egyetlen külföldi értékpapír sem került kibocsátásra az Egyesült Államok értékpapírpiacán. Csak a dollár árfolyamának 1934-es stabilizációja eredményeként indult meg a korábban elmenekült külföldi tőkék visszaáramlása.
Külkereskedelem
[szerkesztés]Az Egyesült Államok 1930 nyarán a tőzsdeválság hatásainak enyhítése jegyében elfogadta a Smoot–Hawley Tariff Act nevű vámtörvényt, ami radikálisan megnövelte az importra kivetett vámokat. A vámszínvonal 1828 óta nem látott szintre emelkedett.[19] A lépés azonnali válaszintézkedéseket indukált Kanadában és más országokban.[20] Mindezek nyomán az amerikai külkereskedelem volumene a válság évei alatt 67%-kal csökkent.[21] Gazdaságtörténészek egybehangzó véleménye szerint ez a törvény nagyban hozzájárult a válság elmélyüléséhez.[22]
Ipar és mezőgazdaság
[szerkesztés]
Az Egyesült Államokban a fogyasztás és beruházás egészen a 30-as évek közepéig csökkent, annak ellenére, hogy a hitelkamatok alacsonyak voltak.[23] 1930 májusára az autók eladása az 1928-as szint alá csökkent. Az árak is csökkentek, de a bérek 1930-ig megtartották szintjüket. 1931-ben viszont elindult egy deflációs spirál, azaz a fogyasztói árak és a bérszínvonal csökkenése egymást erősítve haladt előre.
A gazdálkodók még rosszabb helyzetbe kerültek a zuhanó terményárak és a Great Plains vidékén tomboló aszály, majd a Dust Bowl nevű jelenség, a porviharok elhatalmasodása miatt. A válság csúcsán az itteni farmok 10%-a gazdát cserélt a szövetségi támogatás ellenére.[24]
Az aranystandard elhagyása
[szerkesztés]Az aranystandard nagyban hozzájárult a válság elmélyüléséhez és nemzetközi terjedéséhez. Még azok az országok is, melyeket eleinte nem érintett közvetlenül a pénzpiaci válság, kénytelenek voltak csatlakozni a kamatemelésekhez és ezzel a deflációs politikához, mivel ellenkező esetben az arany kiáramlott az országukból. Az aranystandard fenntartása tehát együtt járt a pénzkínálat és az árszínvonal csökkenésével.[25][26]
A kormányzatok fokozatosan felismerték az aranystandard tarthatatlanságát. Elsőként 1931-ben az Egyesült Királyság, majd Japán és a skandináv országok, utána 1932–33-ban Olaszország és az Egyesült Államok hagyták el ezt az közgazdasági eszközt, és engedték meg valutájuk leértékelődését. Náluk a válság gyorsabban enyhült, mint Franciaországban és Belgiumban, ahol a legtovább kitartottak mellette.[27]
Az aranystandard elhagyása, és az angol font árfolyamesése hatására a korábban az Egyesült Államokban elhelyezett külföldi tőke is megkezdte visszavonulását. Míg korábban az arany nagy mennyiségben áramlott az Egyesült Államokba, a válság hatására megindult az arany visszavándorlása Európába, főleg Franciaországba. Franciaország aranykészlete ezen időszak alatt annyira felduzzadt, hogy bankjegyeinek – a kötelező aranyfedezeten túlmenően – 100%-os aranyfedezetük volt. Ez azonban nem sokban enyhítette a válság hatását Franciaországra.[28]
A valutaleértékelés módszerét azonban nem minden ország alkalmazta. A kisebb országok, melyek tartottak attól, hogy a devalvációt nem sikerül korlátok között tartani, így Magyarország is, igyekeztek fenntartani valutájuk nominális értékét. Ezt azonban nem az arany szabad forgalma, hanem a külkereskedelem és a valutáris ügyek szigorú állami szabályozása, a saját bankjegyek kivitelének tilalma, a külföldi adósságok törlesztésének leállítása révén igyekeztek elérni. Ezzel viszont valutájuk külföldön még sokkal jobban elértéktelenedett. A sok ország által bevezetett valuta-kényszergazdálkodás bénította a nemzetközi fizetési forgalmat.[28]
Németország és a közép- és kelet-európai országok tehát hivatalosan nem tértek le az aranystandardról, de gyakorlatilag igen, mivel bevezették a kötött devizagazdálkodást és szigorú restriktív politikát folytattak.
Protekcionizmus
[szerkesztés]A válság nyomán számos ország folyamodott a protekcionizmus eszközéhez. Az első lépést az Egyesült Államok tette meg a Smoot-Hawley Tariff Act vámtörvény elfogadásával, a védővámok bevezetésével 1930 júniusában, amit aztán a kereskedelmi partnereinél egy sor hasonló lépés követett. Más államok más módszerekkel próbálkoztak kereskedelmi helyzetük javítására: Németországban, ahol külkereskedelmi többletre volt szükség a háborús jóvátétel fizetéséhez, Heinrich Brüning kancellár deflációs gazdaságpolitikát vezetett be. Ez arra irányult, hogy csökkentsék a hazai árakat és béreket annak érdekében, hogy az olcsóbbá váló német áruk versenyképesek maradjanak a nemzetközi piacon; ez azonban csak tovább erősítette a válság által amúgy is okozott igen káros deflációt és súlyosbította annak negatív hatásait.
Mindezek az intézkedések azonnal ellenreakciókat váltottak ki a kereskedelmi partnereknél, és önmagukat erősítő módon nehezítették egymás helyzetét.[29] A protekcionizmusnak ez az ördögi köre jelentősen hozzájárult a világkereskedelem összezsugorodásához és meghosszabbította a válságot.[30]
Fordulópont és kilábalás
[szerkesztés]New Deal
[szerkesztés]
Ahogy a válság, úgy a kedvező változások is az Egyesült Államokból indultak.[7] Az amerikai kormányzat felismerte, hogy a pénzkínálat növelésére, pénzteremtésre, a vásárlóerő növelésére van szükség a válság hatásainak enyhítésére.[28] Erre az aranystandard elhagyása lehetőséget nyújtott.
1933. március 4-én hirdette meg a hivatalába frissen beiktatott Franklin D. Roosevelt amerikai elnök új gazdasági-társadalmi irányvonalát, a New Dealt (új irányvonal). A határozott intézkedések kedvező várakozásokat generáltak, amik öngerjesztő folyamatokat indítottak el.[31][32]
Miközben az Egyesült Államok állami bevételei csökkentek, kiadásai nőttek. 1933-ban 2 milliárd dollár volt a költségvetés bevétele, szemben az 1930-as 4 milliárddal, a kiadások viszont 5 milliárdra nőttek (míg 1930-ban 4 milliárd alatt maradtak). 1934-ben a kiadások meghaladták a 7 milliárdot, míg a bevételek csak alig voltak 3 milliárd felett.[28]
Az állam teljes erejével beavatkozott a gazdaságba a válság leküzdése érdekében. Az elnököt egy törvény felhatalmazta, hogy 3 milliárd dollár összegű papírpénzt bocsásson ki. Az Egyesült Államok államadóssága 20 milliárd dollárról (1932) 1934-ben 27 milliárdra és 1940-ben 42 milliárdra emelkedett.[28]
Végső soron a válság leküzdése az Egyesült Államoknak több pénzébe került, mint az első világháború. Az Egyesült Államok nemzeti jövedelme 1939-ben még így sem érte el a válság előtti szintet.[28]
Válságelméletek
[szerkesztés]A gazdasági válságokkal, recessziókkal és különösen az 1929-ben kezdődött világválsággal kapcsolatban sokféle eltérő, gyakran egymásnak ellentmondó közgazdasági elmélet keletkezett.[* 1]
A modern közgazdaságtan és a gazdaságtörténet művelői körében azonban konszenzus uralkodik arról, hogy az 1929-es kezdeti recesszió után meg lehetett volna előzni a világválság kialakulását, ha az amerikai központi bank megakadályozza a pénzkínálat radikális csökkenését, azaz pénzt juttat a gazdaságba. Milton Friedman és Anna J. Schwartz részletesen kidolgozták ennek elméletét A Monetary History of the United States (1963) című művükben. A gondolat lényegét már John Maynard Keynes megfogalmazta. Az ezzel szemben álló korabeli elméleteket a modern közgazdaságtudomány főáramlata elveti.[33]
Marxista elmélet
[szerkesztés]A marxista válságelmélet szerint az 1929–33-as világválság a tőkés termelési mód belső ellentmondásaink szükségszerű terméke volt, hasonlóan a korábbi, rendszeresen visszatérő túltermelési válságokhoz – az előző az 1920–1921-es gazdasági válság volt –, azoktól csak méreteiben különbözött.[34] Ez a vélekedés a Forbes szerint a nem-marxista értelmiség és a széles közvélemény körében is elterjedt volt évtizedekig.[35]
A válság és egyes országok
[szerkesztés]Magyarország
[szerkesztés]Magyarország ekkoriban agrár–ipari ország volt, ezért a mezőgazdaságból kiinduló túltermelési világválság nagyon súlyosan érintette. A búzaárak soha nem látott mélypontra süllyedtek. Az ipari termelés közel 20%-kal esett vissza. A munkanélküliek tábora csaknem 200 ezer főre növekedett.
Az állami fizetésképtelenség, a csődök elkerülése érdekében 1931. július 13-án a kormányzat három napos bankszünnapot rendelt el. Az aranystandardról áttértek a kötött devizagazdálkodásra.
A világválság kifulladása és a kormányzati intézkedések révén a magyar gazdaság is túljutott a válságon, fellendülés indult meg, ami azonban hamarosan, a győri program révén, a második világháborút megelőző háborús konjunktúrába torkollott.
Németország és Nagy-Britannia
[szerkesztés]
1931 derekán a válság teljes erejével sújtott le Németországra.[36][37] Tovább éleződtek a belpolitikai feszültségek náci és a kommunista mozgalmak aktivizálódásával.[38] A befektetők bizalma megingott, kivonultak az országból. A Reichsbank június első hetében 150 millió márkát veszített, a második héten 540 milliót és június 19–20-án, két nap alatt, további 150 milliót. Herbert Hoover amerikai elnök moratóriumot hirdetett a jóvátételi kifizetésekre, amivel felháborította a franciákat, akik nagyon rá voltak szorulva a német pénzekre. A moratórium lelassította a válságot, Németország hiteleket is kapott amerikai magánbankoktól. Az ipari csődök azonban folytatódtak, majd terjedtek is Magyarország és Románia felé. Az elhúzódó válság tovább rontotta a belpolitikai helyzetet, és közvetlenül hozzájárult Adolf Hitler hatalomra jutásához 1933 elején.[39]
A német bankválság következményeit Anglia is megérezte.[40] Londonnak ugyanis jelentős rövid lejáratú adóssága volt, ugyanakkor viszont tetemes mennyiségű követelése is fennállott Németországban. 1931-ben a válság elmélyült Nagy-Britanniában is. A befektetők a világ minden részéről elkezdték kivonni aranyukat Londonból; ennek üteme elérte a napi 2,5 millió fontot.[41] A Banque de France és a Federal Reserve Bank of New York 25–25 millió fontos hitellel segített, de ez sem volt elegendő a válság megfékezésére. A pénzügyi krízis 1931 augusztusára belpolitikai válságot okozott. A Ramsay MacDonald vezette munkáspárti kormány engedett a nagytőke követelésének és súlyos megszorító intézkedéseket hozott, adókat emelt, csökkentette a kiadásokat és ami leginkább szembement szavazóival, 20%-kal csökkentette a munkanélkülieknek járó segélyt. Ez elfogadhatatlan volt a brit munkásmozgalom számára. MacDonald le akart mondani, de V. György brit király maradásra bírta és egy összpárti koalíció, nemzeti kormány megalakítását kérte tőle. A Konzervatív Párt és a Liberális Párt csatlakoztak a kezdeményezéshez, de a munkáspárt, a Labour politikusainak nagy többsége elutasította azt és árulónak nevezte a MacDonaldot, amiért elvállalta a koalíció vezetését. Az új kormány megalakulása után választásokat tartottak, amin a Labour súlyos vereséget szenvedett, és MacDonald egy főleg konzervatívokból álló kormány élén folytatta tevékenységét. Nagy-Britannia elsőként tért le az aranystandardról a nagy tőkés gazdaságok közül és ezzel enyhítette a krízist. A szigetország viszonylag jobban megúszta a válságot, mint a többi nagy tőkés ország.[42][43]
Az aranystandard megszüntetése Angliában a font sterling árfolyamának 25%-os csökkenését eredményezte, de súlyos veszteséget okozott azoknak a jegybankoknak is, amelyek követeléseik egy részét Angliában tartották. Ezek gyorsan elkezdték követeléseiket aranyra váltani. A legsúlyosabban a francia követelések aranyra való beváltása, illetve azok gyors ütemű kivonása érintette Angliát.[28]
Szovjetunió
[szerkesztés]
A Szovjetunió volt ekkoriban a világ egyetlen szocialista állama. A gazdaság túlnyomó része köztulajdonban, állami irányítás alatt működött, a hatalmas ország külkereskedelmének csekély szerepe volt. Ilyen módon az ország gazdasága nagyrészt független volt a tőkés világgazdaságtól, ezért a válság szinte egyáltalán nem érintette.[44]
A nagy világgazdasági válság idején a szovjet gazdaság főleg az erőltetett iparosítás révén rohamosan fejlődött. A nyugati válság és a szovjet fellendülés közötti ellentét a nyugati közvélemény jelentős részére gyakorolt hatást. Sok értelmiségi vélte úgy, hogy a történések igazolták Karl Marx elméletét, miszerint a kapitalizmus a saját belső ellentmondásainak súlya alatt fog összeroskadni. Ezzel szemben a Szovjetunió igazi modern államnak látszott, amely meg tudja tenni a szédítő ugrást a feudalizmusból az ipari jövőbe.[45]
A világválság idején tömeges migráció indult meg a Szovjetunióba, különösen Finnországból és Németországból. A sztálini nagy tisztogatás előtti szovjet társadalomban örömmel fogadták a bevándorlókat, különösen a mérnököket, ipari, gazdasági szakembereket. Később azonban sokan közülük áldozatul estek a sztálini önkénynek, a kémhisztériának, különösen azok, akik a második világháborúban szemben álló országokból érkeztek.[46]
Megjegyzések
[szerkesztés]- ↑ Jellemző a változatos megközelítésekre, hogy a wikidatában (Q1814941, Q290178) és a különböző nyelvű wikipédiákban is különböző neveken futnak a válság (crisis) és a gazdasági depresszió (depression) fogalmai, és közöttük nem fedezhető fel logikus elhatárolás.
Hivatkozások
[szerkesztés]- ↑ Duhigg, Charles. „Depression, You Say? Check Those Safety Nets”, The New York Times, 2008. március 23.. [2021. március 1-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2021. december 25.) (amerikai angol nyelvű)
- ↑ Roger Lowenstein, "History Repeating", Wall Street Journal Jan 14, 2015 Archiválva 2021. május 6-i dátummal a Wayback Machine-ben.
- ↑ a b Principles of Macroeconomics, 3rd, Boston: McGraw-Hill/Irwin, 98. o. (2007). ISBN 978-0-07-319397-7
- ↑ Commodity Data. U.S. Bureau of Labor Statistics. [2019. június 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. november 30.)
- ↑ Cochrane, Willard W.. Farm Prices, Myth and Reality, 15. o. (1958)
- ↑ „World Economic Survey 1932–33”. League of Nations, 43. o.
- ↑ a b "Great Depression" Archiválva 2015. május 9-i dátummal a Wayback Machine-ben., Encyclopædia Britannica
- ↑ Jerome Blum, Rondo Cameron, Thomas G. Barnes, The European world: a history (2nd ed 1970) 885 pp.
- ↑ A pénz 130. o.
- ↑ a b c d A pénz 131. o.
- ↑ dr. Monori Kovács Gyula: A világgazdaság újabb jelenségei. 1929. V. füzet. 11. o.
- ↑ a b c A pénz 132. o.
- ↑ „The Great Crash of 1929, some key dates”, 2011. október 24. (Hozzáférés: 2020. július 22.) (kanadai angol nyelvű)
- ↑ a b Market crash of 1929: Some facts of the economic downturn. Economic Times. Times Inernet, 2017. október 22. (Hozzáférés: 2019. február 16.)
- ↑ https://fred.stlouisfed.org/graph/?g=qj2m , https://fred.stlouisfed.org/graph/?g=qj2l.
- ↑ Gordon, John Steele (November–December 2018). „The Bank of United States”. ABA Banking Journal 110 (6), 58. o.
- ↑ Calomiris, Charles W. (2007. november 1.). „Bank Failures in Theory and History: The Great Depression and Other "Contagious" Events”. National Bureau of Economic Research. DOI:10.3386/w13597.
- ↑ Ferguson, Niall (October 2009), The Ascent of Money, Penguin, pp. 163, ISBN 978-986-173-584-9
- ↑ WWS 543: Class notes, 2/17/10, Paul Krugman, February 16, 2010, Presentation, slide 4
- ↑ (2022. november 2.) „The Smoot–Hawley Trade War”. Economic Journal 132 (647), 2500–2533. o. DOI:10.1093/ej/ueac006. ISSN 0013-0133.
- ↑ Opening America's Market: U.S. Foreign Trade Policy Since 1776, Business, society & the state. University of North Carolina Press, 100–103. o. (1995). ISBN 978-0-8078-2213-5
- ↑ Whaples, Robert (1995. március 1.). „Where Is There Consensus Among American Economic Historians? The Results of a Survey on Forty Propositions”. The Journal of Economic History 55 (1), 144. o, Kiadó: Cambridge University Press. DOI:10.1017/S0022050700040602. JSTOR 2123771.
- ↑ Hamilton, James (1987). „Monetary Factors in the Great Depression”. Journal of Monetary Economics 19 (2), 145–69. o. DOI:10.1016/0304-3932(87)90045-6.
- ↑ The Great Depression (amerikai angol nyelven). drought.unl.edu . [2018. március 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. március 29.)
- ↑ Peter Temin, Gianni Toniolo, The World Economy between the Wars, Oxford University Press, 2008, ISBN 978-0-19-804201-3, p. 106
- ↑ Randall E. Parker, Reflections on the Great Depression, Elgar publishing, 2003, ISBN 978-1-84376-335-2, p. 22.
- ↑ Bernanke, Ben (2004. március 2.). „Remarks by Governor Ben S. Bernanke: Money, Gold and the Great Depression”. At the H. Parker Willis Lecture in Economic Policy, Washington and Lee University, Lexington, Virginia. (Hozzáférés: 2022. február 18.)
- ↑ a b c d e f g A pénz 136. o.
- ↑ Charles P. Kindleberger: Die Weltwirtschaftskrise 1929–1939. dtv, München 1973, S. 306 ff. u. ö.
- ↑ Barry Eichengreen, Douglas Irwin: The protectionist temptation: Lessons from the Great Depression for today. voxeu.org, 17. März 2009.
- ↑ Gauti B. Eggertsson, "Great Expectations and the End of the Depression", American Economic Review 98, No. 4 (September 2008): 1476–1516
- ↑ "Was the New Deal Contractionary?" Federal Reserve Bank of New York Staff Report 264, October 2006, Gauti B. Eggertsson Archiválva 2022. február 12-i dátummal a Wayback Machine-ben.
- ↑ Robert Whaples: Where Is There Consensus Among American Economic Historians? The Results of a Survey on Forty Propositions. In: Journal of Economic History. Band 55, Nr. 1 (März 1995), S. 139–154, hier S. 151 in JSTOR.
- ↑ Corey, Lewis. The Decline of American Capitalism (angol nyelven). Covici Friede Publishers (1934. november 2.). ISBN 978-0-405-04116-7
- ↑ Fleisher, Larry: The Great Depression And The Great Recession (angol nyelven). Forbes , 2009. október 30.
- ↑ Charles Loch Mowat, Britain between the wars, 1918–1940 (1955) pp. 379–385.
- ↑ William Ashworth, A short history of the international economy since 1850 (2nd ed. 1962) pp. 237–244.
- ↑ Isabel Schnabel, "The German twin crisis of 1931". Journal of Economic History 64#3 (2004): 822–871.
- ↑ H. V. Hodson (1938), Slump and Recovery, 1929–1937 (London), pp. 64–76.
- ↑ A pénz 135. o.
- ↑ (1963) „London and the 1931 financial crisis”. Economic History Review 15 (3), 513–528. o. DOI:10.2307/2592922. JSTOR 2592922.
- ↑ Mowat (1955), Britain between the wars, 1918–1940, pp. 386–412.
- ↑ Sean Glynn and John Oxborrow (1976), Interwar Britain : a social and economic history, pp. 67–73.
- ↑ Robert William Davies, Mark Harrison, and Stephen G. Wheatcroft, eds. The economic transformation of the Soviet Union, 1913–1945 (Cambridge University Press, 1994)
- ↑ Jennifer Burns (2009).Goddess of the Market: Ayn Rand and the American Right Archiválva 2021. április 15-i dátummal a Wayback Machine-ben., p. 34. Oxford University Press. ISBN 0-19-532487-0
- ↑ Illegal Emigration to the U.S.S.R. During the Great Depression. www.genealogia.fi . [2021. február 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. szeptember 19.)
Fordítás
[szerkesztés]- Ez a szócikk részben vagy egészben a Great Depression című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Weltwirtschaftskrise című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Források
[szerkesztés]- ↑ A pénz: Bácskai Tamás – Huszti Ernő – Simon Péterné: A pénz. Budapest: Kossuth. 1974. ISBN 963 09 0042 4
További információk
[szerkesztés]
- A NAGY GAZDASÁGI VILÁGVÁLSÁG. Cloud7o.edupage.org
- Portfolio: A válságok ősanyja
- Magyarország gazdaságtörténete a honfoglalástól a 20. század közepéig (Honvári János szerk., Aula Kiadó, 2001, Bp.)
- A magyarországi pénzintézetek rövid története (1836-1947) (Tomka Béla, Gondolat, 1996, Bp.)