Lepantói csata

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Lepantói csata
A lepantói csata
A lepantói csata

Konfliktus Velencei–török háború (1570–73)
Időpont 1571. október 7.
Helyszín Jón-tenger, Patraszi öböl
Eredmény A Szent Liga döntő győzelme
Szemben álló felek
Flag of Cross of Burgundy.svg Spanyolország

Flag of Most Serene Republic of Venice.svg Velencei Köztársaság
Flag of the Papal States (pre 1808).svg Pápai állam
Flag of Genoa.svg Genovai Köztársaság
Savoie flag.svg Savoyai Hercegség

Flag of the Sovereign Military Order of Malta.svg Máltai lovagrend
Cross of saint stephen.svg Szent István Lovagrend
Fictitious Ottoman flag 4.svg Oszmán Birodalom
Parancsnokok
Don Juan de Austria Müezzinzade Ali pasa †
Szemben álló erők
30 000 katona
40 000 evezős
206-208 gálya
6 galesz
27 000 katona
50 000 evezős
320 hajó
Veszteségek
12 gálya
23 000 halott és sebesült
50 elsüllyedt
117 elfogott gálya
25-30 000 halott és sebesült
3500 fogoly
Térkép
Lepantói csata (Görögország)
Lepantói csata
Lepantói csata
Pozíció Görögország térképén
é. sz. 38° 12′, k. h. 21° 18′Koordináták: é. sz. 38° 12′, k. h. 21° 18′
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Lepantói csata témájú médiaállományokat.

A lepantói csatát 1571. október 7-én vívta az egyesült keresztény flotta az Oszmán Birodalom hajóhadával a Jón-tengeren, a Patraszi öbölben.[1] Lepanto, amelyről az ütközet a nevét kapta, nagyjából negyven tengeri mérföldre nyugatra feküdt az összecsapás helyszínétől.[2]

1565, Málta török ostroma után I. Szulejmán oszmán szultán északnyugat felé folytatta a terjeszkedést, és Magyarországot támadta meg. Az idős uralkodó azonban Szigetvár ostroma alatt meghalt. A törökök visszavonultak, és az 1568-ben kötött drinápolyi béke biztosította a nyugalmat a Duna mentén. Az új szultán, II. Szelim úgy döntött, hogy a Földközi-tengeren folytatja a hódítást. A térségben a törökök óriási fölényben voltak: a katolikus államok belső problémákkal, elsősorban a reformációval küszködtek, és nem akarták egyesíteni haderejüket a muzulmánokkal szemben.[3]

Az egységes fellépés legerőteljesebb híve V. Piusz pápa volt, aki 1566 óta ösztökélte a keresztény hatalmakat, hogy indítsanak új keresztes hadjáratot az oszmán birodalom ellen. Az egymásra gyanakvó országok 1570-ben döntöttek csak a szövetség megalakításáról, miután a törökök elfoglalták a Velencei Köztársaság termékeny birtokát, Ciprust. A Szent Liga 1571. május 25-én született meg. A megállapodásban Velence, Spanyolország és a Pápai állam vállalta, hogy közös katonai erőt állít fel, amely hadjáratot indít a törökök ellen.

A keresztény hajóhad 1571 nyarán gyűlt össze a Messinai-öbölben. A több mint kétszáz gályát Velence, a pápai állam, a spanyol király, a Genovai Köztársaság, a Savoyai Hercegség és a máltai lovagrend szerelte fel. A költségek felét II. Fülöp spanyol király állta, aki így jelentős súlyt kapott a főparancsnok kiválasztásában. A hajóhad élére féltestvérét, Don Juan de Austriát nevezték ki, helyettese Marcantonio Colonna pápai generális lett.[4][5] A Szent Liga hajóhada októberben érte el a görög partokat, ahol II. Szelim mintegy háromszáz egységből álló flottája állomásozott. A szultán nem volt jelen, a had parancsnoka Müezzinzade Ali pasa volt.[4][3]

A két hajóhad négy-négy egységre bontakozott: centrumra, két szárnyra, valamint a tartalékra. A törökök a hajók és emberek számát tekintve fölényben voltak, a keresztények tüzérsége viszont jóval erősebb volt az ellenfélénél. Ali ezért kevés hajót hagyott a tartalékban, inkább a centrumot erősítette meg. A törökök a csata elején eredményeket értek el a Csuluk Mehmed vezette jobbszárnyukon, de hamarosan vereséget szenvedtek. Balszárnyukat Uluç Ali pasa irányította, aki egy átkaroló hadművelettel szátzilálta Giovanni Andrea Doria egységét, és súlyos veszteséget okozott, de végül menekülnie kellett az erősítésként érkező keresztény hajók elől.[5]

Az ütközet a centrumban dőlt el, ahol összecsapott a két zászlóshajó, a La Real és a Szultána. A keresztényeknek sikerült visszaverniük a nagyobb létszámú törökök támadását, és elfoglalták Ali pasa hajóját. Ez zűrzavart váltott ki a törökök között, sokan menekülni kezdtek. Az ütközetben a keresztények közül nagyjából nyolcezer vesztette életét, míg a halott törökök számát húszezerre becsülik.[6] Habár a török flotta megsemmisült, Ciprus nem került vissza a velencei fennhatóság alá, és a Szent Liga is felbomlott hamarosan. Mindazonáltal az Oszmán Birodalom soha nem nyerte vissza egykori erejét a Földközi-tenger térségében. A csata egyben a kézi erővel hajtott hajók utolsó nagy csatája lett, a gályák helyét átvették a vitorlások.[7]

Előzmények[szerkesztés]

Az Oszmán Birodalom (sötétbarnával) a 16-17. században

Málta 1565-ös ostroma óta viszonylagos nyugalom volt a Földközi-tenger medencéjében. I. Szulejmán oszmán szultán 1566-ban nem a térségben, hanem Magyarország ellen vezetett hadat. A szultán azonban Szigetvárnál meghalt, utóda pedig az Iszákosként emlegetett II. Szelim lett. 1568. február 17-én Szokoli Mehmed nagyvezír megkötötte a drinápolyi békét, ami nyugalmat hozott a Habsburg-birodalom keleti határaihoz.[8]

A földközi-tengeri keresztény országok viszont félelemben éltek. Isztambulból minden évben hírek kaptak szárnyra arról, hogy a török flotta nyugati célpont ellen készül. A hírekben általában Málta, Ciprus és Szicília szerepelt legvalószínűbb célpontként. Végül 1570-ben eloszlott a bizonytalanság: március 28-án II. Szelim követe, Kubat átadta a szultán ultimátumát Velencében, vagy megkapja Ciprust, vagy elveszi erővel. A szenátus 195:5 arányban elutasította a követelést, és Kubatot a hátsó ajtón kellett kimenekíteni a feldühödött tömeg elől.[3]

Ciprus kiváló célpont volt a törököknek, közel feküdt az Oszmán Birodalom partjaihoz, messze a velenceitől. II. Szelim amúgy is régóta szerette volna megszerezni: a velencei szenátust már az 1550-es években figyelmeztették, ha trónra kerül, háború lesz a szigetért. II. Szelimnek, hatalma megszilárdítása érdekében, szüksége volt hódításra, nem elégedhetett meg a birodalom határainak biztosításával. Ciprus nemcsak könnyű, de a muzulmánok szemében fontos célpont is volt, ugyanis a Mekkába és Egyiptomba vezető úton feküdt, és kiváló menedékül szolgált a zarándokokat és kereskedőket támadó keresztény kalózoknak.[3]

Nyáron a szultán hadereje 300 gályával és több mint 60 ezer emberrel megtámadta Ciprust, és alig két hónap alatt elfoglalta. A főváros, Nicosia 46 nap ostrom után 1570. szeptember 9-én esett el. A győzelem után a törökök háromnapos szabad rablást engedélyeztek a katonáknak: a törökök húszezer embert lemészároltak, ezer nőt és gyereket pedig rabszolgasorba vetettek.[9] Ezután Famagusta kivételével minden ciprusi város megadta magát.[4]

A szövetség megalakulása[szerkesztés]

V. Piusz pápa 1566 óta próbálta szövetségbe fogni a katolikus államokat, hogy új keresztes hadjáratot indítsanak. A szövetség kialakítása csak lassan haladt, mert az érintett államokat saját problémáik foglalták le, illetve nem tudtak megállapodni a célokban és a költségek megosztásában. Franciaországban és a Német-római Birodalomban már komoly változásokat hozott a reformáció előretörése, az üres kincstárú Spanyolország pedig lázadásokkal nézett szembe Andalúziában és Németalföldön. A velenceiek alapvetően elutasították a spanyol befolyást Itáliában.[4] A helyzet és a felek hozzáállása azonban jelentősen megváltozott 1571-re. II. Fülöp az andalúziai muzulmánok felkeléséből, amelyet az Oszmán Birodalom tevékenyen támogatott, azt szűrte le, hogy Spanyolország addig nem lesz biztonságban, amíg a török hegemóniát meg nem törik a Földközi-tengeren. Ciprus elfoglalása után a Velencei Köztársaság is másként állt a szövetséghez.[10]

1571. május 25-én megszületett a Szent Liga,[4] amelyet a pápai állam, Spanyolország és Velence alkotott. Tizenkét évre kötelezték el magukat, fő céljuk Ciprus, a Szentföld és Észak-Afrika visszafoglalása volt a törököktől. II. Fülöp vállalta a költségek felét, így döntő szava lett a parancsnok kijelölésében: [11] a keresztény had élére féltestvérét, a 24 éves Don Juan de Austriát, helyettesének Marcantonio Colonna pápai generálist nevezték ki.[4] A szövetség megállapodott egy flotta felállításáról, amelynek a szicíliai Messinában kellett gyülekeznie.

Franciaország különleges helyzetben volt, ugyanis hosszú évtizedeken át kifejezetten baráti viszonyban volt az Oszmán Birodalommal. Párizs a Szent Ligában nem vállalt szerepet, de az utolsó pillanatig arra törekedett, hogy kibékítse Velencét és a törököket. Ezt a közbenjárást a szövetség tagjai gyanakodva figyelték.[12]

A főszereplők[szerkesztés]

A flották[szerkesztés]

A török és a keresztény flották túlnyomó többségét adó gályák a 16. század közepére elérték technikai határukat. Mivel a bronzból öntött, megbízható ágyúkat könnyű volt beszerezni, egyre többet helyeztek el belőlük a gályákon, ami nagyobb hajótestet igényelt. A 16. század közepére a gályák így nagyobbak és erősebb fegyverzetűek lettek elődeiknél. Ahhoz, hogy egy ilyen gálya elég gyors legyen, a korábbinál több evezősre volt szükség. A sok evezősnek viszont sok élelemre és vízre volt szüksége. Ebből következően miközben nőttek a méretek és a költségek, csökkent a gályák hatóköre. Ráadásul a könnyebb tüzérségi eszközöknek köszönhetően megjelentek a lövegekkel felszerelt vitorlások is, amelyek sokkal mozgékonyabbak voltak a gályáknál.[13]

A flottákban többféle gálya szolgált. A legáltalánosabb a gallia sottil (közönséges gálya) volt, amely a flották nyolcvan százalékát tette ki. Egy tipikus velencei gallia sottil 41 méter hosszú, öt méter széles, 1,2 méteres merülésű volt. A hajót 144 evezős húzta, oldalanként 72 lapáttal. Más gályákon az evezősöket másképp ültették, és egy lapátot akár több ember is húzott. Míg a spanyolok nagy hangsúlyt helyeztek a tüzérségre, és a hajókra úgy tekintettek mint a gyalogos katonák szállítóeszközére, addig a velenceiek és a törökök a mobilitást és a sebességet növelték az ütőerő kárára. Így az utóbbiakon egy középső és két oldalsó löveg volt, a spanyol, a nápolyi és néhány genovai gályán viszont négy-öt ágyút helyeztek el.[14]

Máltai gálya a 16. századból

A parancsnokok a szokványosnál nagyobb gályákat használtak. A lanterna nevű hajótípus a taton elhelyezett, jelzésekre használt nagyméretű lámpásról kapta a nevét. A legnagyobb gálya a zászlóshajó volt, Don Juan de Austria La Realját például 210 evezős hajtotta. A flottaegységeknek külön parancsnoki hajójuk volt, amelyek átlagosnál nagyobb gallia sottilok voltak. Használtak kisebb gályákat, galiotokat is, amelyeket 16-20 kétemberes evező hajtott oldalanként. Előnyük a sebesség, hátrányuk a nagy gályákkal szembeni sebezhetőeség volt. Egy tipikus galiot 27 méter hosszú és három méter széles volt. Egy húszpados török galioton 60-80 evezős és 40-60 katona szolgált. Tipikus török hajó volt a kicsi fusta, amelyen 60 evezős és 30-40 katona tevékenykedett. Hossza 21,5 méter volt.[14]

A keresztények „titkos fegyvere” a velencei fejlesztésű galeasz, a nagy spanyol gályák és a vitorlások ötvözete volt. Mérete miatt nehéz volt vele manőverezni, ezért csak korlátozottan lehetett a csatában bevetni. Egy galeasz 47 méter hosszú és nyolc méter széles volt, 250-300 katonát szállított, és 70 tengerész dolgozott rajta. Kilenc nagy ágyúval és sok kisebb tüzérségi fegyverrel szerelték fel őket.[14]

A Szent Liga hajóhada 206 gályából és hat nehézgályából állt.[15] Egy másik forrás szerint 207 (105 velencei, 81 spanyol, 12 pápai, 9 máltai, genovai, toszkán és savoyai) gálya alkotta a hadat.[4] Egy korabeli forrás szerint a velencei gályákon egyenként csak 75 katona volt, amikor megérkeztek Korfura, ezért azt az utasítást kapták, hogy vegyenek fedélzetükre külföldi harcosokat.[12] Így az ütközetben 1500 spanyol és 2500 olasz harcolt a velencei hajókon. A teljes haderő elérhette a 70 ezer embert (30 ezer katona és 40 ezer evezős).[16] A gyalogosok kétharmada spanyol volt.[4]

A törökök 208 gályával készültek a csatára. A nagyobb hajókat 56 galliot és 64 fusta kísérte. A becslések szerint a flotta 77 ezer emberből (50 ezer evezős és 27 ezer katona) állhatott.[16] A velencei hajókon szabad emberek eveztek, akik szükség esetén bekapcsolódhattak a harcokba. A többi hajón rabszolgák húzták a lapátokat.[15]

A törökök a hajók és a legénységet tekintve számbeli fölényben voltak, viszont tüzérségük gyengébb volt a keresztényekénél. A Szent Liga hajóinak több mint a felét legalább öt nehézfegyverrel szerelték fel, míg a törököknél csak a nagy gályák vittek ennyi fegyvert a fedélzetükön. A többi keresztény és muzulmán hajón három löveg volt. A Szent Liga katonáinak túlnyomó többségét szakállas puskával szerelték fel, míg a törökök kétharmadának csak íja volt. Az íjjal ugyan gyorsabban lehetett lőni, de hatótávolsága ás átütő ereje jóval gyengébb volt a kézi tűzfegyverekénél.[15]Mivel a tüzérség még nem volt még elég hatékony, a tengeri csaták elsősorban abból álltak, hogy a hajók megcsáklyázták egymást, majd klasszikus gyalogos kézitusa következett a fedélzeteken.[13][6]

Felvonulás[szerkesztés]

Keresztények[szerkesztés]

A szövetség hajói a szicíliai Messinában gyülekeztek, majd szeptember 16-án elindultak Korfu felé, ahova tíz nap múlva érkeztek meg. Október 2-án, Gomenizzánál majdnem felbomlott a szövetség, miután Giovanni Andrea Doria meglátogatta Sebastiano Venier velencei parancsnok zászlóshajóját, hogy – nyilvánvalóan Don Juan de Austria utasítására – ellenőrizze azt. A velenceiek ezt elviselhetetlen sértésként értelmezték, de engedelmeskedtek. A sérelem annyira bántotta őket, hogy délután egy velencei gálya és egy spanyol zsoldban álló olasz kapitány hajójának legénysége összeszólalkozott, majd csetepaté alakult ki, amelyben Veneri két zászlósát megölték. Veneri négy olaszt felakasztatott.[17]

A lépés felbőszítette a főparancsnokot. Tanácsadóival megtárgyalta a történteket, és tizenegyük közül nyolcan arra szavaztak, hogy vezényeljen húsz gályát a velenceiek ellen, és akasztassa fel Sebastiano Venierit. Don Juan de Austria végül úgy döntött, hogy leváltja a velencei flotta éléről a parancsnokot, és helyét Agostino Barbarigo veszi át.[17] Október 3-án továbbhajóztak Prevesa felé. Veneri későbbi, a velencei szenátusnak küldött beszámolójából tudni, hogy október 4-én értesültek: a törökök bevették Famagustát. Ez eloszlatta azt a reményüket, hogy sikerül Ciprust felszabadítaniuk. A parancsnokok összeültek, és úgy döntöttek, hogy megtámadnak egy török kézben lévő várost a közelben. Továbbhajóztak, majd október 7-én megpillantották a török flottát.[17]

Törökök[szerkesztés]

A törökök már április 25-én kihajóztak Isztambulból Müezzinzade Ali és Pertev pasa parancsnoksága alatt: előbbi a hajókért, utóbbi az azokon szolgáló katonákért felelt. A törökök Krétát, Korfut, a dalmát és albán partokat fosztogatták. Augusztus 23-án Uluç Ali pasa a mai Dubrovnik térségébe érkezett a dalmát partoktól, és kelet felé hajózozz. Egy nap múlva Caracosa, a kalóz, majd augusztus 25-én Pertev pasa követte őt Hercegnovi térségéből. Mindannyian csatlakoztak az Ali pasa által vezetett hajóhadhoz, amelynek egyértelmű célja volt, hogy megütközzön a Messinában gyülekező keresztény flottával.[12] Lepantónál tízezer janicsár, kétezer szpáhi és kétezer egyéb harcos szállt hajóra.[18]

A török had október 6-án a kedvező széllel kihajózott a védett öbölből, és csatasorba állt, hogy megakadályozza az áthaladást a területen. A török hajósor hosszan elnyúlt, szinte parttól partig, hogy leszűkítse azt a helyet, ahol ütközet alakulhat ki. Ali háromszáz hajója egy félhold ívében várakozott a Szent Liga flottájára. Korabeli források szerint annyira biztosak voltak a győzelemben, hogy október 6-án este mulatoztak és ünnepeltek. Október 7-én meglátták a Szent Liga hajóit, és a had mérete meglepte őket, ugyanis Caracosa, akit a keresztények elé küldtek tájékozódni, azt jelentette, hogy százötvennél nincs több hajó a flottában. A pasák tanácskozásán Pertev az összecsapás ellen érvelt, de a többiek támogatták az ütközetet.[17]

A törökök nyilvánvalóan alábecsülték a galeaszok ütőerejét, amikor vállalták a nyílt tengeri összecsapást, ugyanis visszavonulhattak volna a lepantói erőd oltalmába, rákényszerítve a keresztény hadat egy kétes kimenetű kétéltű, partra szálló műveletre. Ali pasa döntését valószínűleg befolyásolták a szultántól érkező agresszív sürgetések és a téves hírszerzési információk.[19]

Hadrend[szerkesztés]

A flották elhelyezkedése és mozgása. Rózsaszínnel a keresztények, kékkel a törökök

Mindkét hajóhad négy fő részre, centrumra, balszárnyra, jobbszárnyra és tartalékra tagolódott. A török flotta jobbszárnyának parancsnoka Csuluk Mehmed, Alexandria kormányzója volt, aki 55 gályájával állt szemben a keresztény balszárnnyal, amelyet a velencei Agostino Barbarigo irányított, aki 53 gálya felett rendelkezett. Az egyiptomi hajók a partok mellett északi irányban haladtak, hogy bekerítsék a Velencei Köztársaság gályáit.

Az oszmánok balszárnyán Uluç Ali pasa vonult fel 58 gályával, vele szemben a genovai származású, velencei szolgálatban áll Giovanni Andrea Doria vezényelte a keresztény jobbszárnyat 50 gályával.[17] A centrumot a flották főparancsnokai vezették. Ali pasa, hogy leküzdje a nyomasztó keresztény tüzérségi fölényt, egyesítette tartalékát az első vonallal, alig öt gályát hagyva magának támogatásul.[20] Nyolcvanhét gályájával komoly számbeli fölényben volt a keresztények centrumával szemben, ahol Don Juan de Austria 61 hajót irányított. A keresztény parancsnok felállított egy 30 gályából álló tartalék egységet is, amelyet bárhol bevethetett. A tartalék hadat a spanyol Álvaro de Bazán, Santa Cruz márkija vezette.

A hat galeasz kettes csoportokban a három flottaegység előtt hajózott.[17] A hatalmas hajók jóval magasabbak voltak a török gályáknál, így közelről lefelé, a palánkok mögül tudtak tüzelni rájuk. A nagy súlyú galeaszok legázolták az ellenséges hajók evezősorait, amivel megbénították őket. A galeaszok szétzilálták a török hajórendet, megtört rajtuk a muzulmán támadás.[19] Hatalmas tűzerejükre jellemző, hogy az ütközetben hetven török gályát küldtek a tenger fenekére.[20]

A soknemzetiségű szövetség koherenciájának érdekében Don Juan de Austria úgy állíttatta fel a nagyobb egységeket, hogy mindegyikbe kerüljenek „idegen” hajók, így a velenceiek vezette balszárnyban legyenek genovai és nápolyi hajók, a spanyol centrumban velenceiek és a pápai államot képviselők, Doria egységében pedig szicíliaiak és savoyaiak egyaránt.[17]

Összecsapás[szerkesztés]

A két hajóhad 7.30-kor pillantotta meg egymást, 8 órakor felvették a végső csatarendet.[7] A keresztények miséztek, majd nekiindultak az utolsó kilométereknek, amelyek a törököktől még elválasztották őket. Don Juan de Austria átszállt egy gyors vitorlásra, és elhajózott a flotta előtt, egyrészt, hogy lássa, tartják-e a hajók a vonalat, másrészt, hogy harcra ösztönözze katonáit.[21] A csatát túlélő keresztények közül később többen is azt mondták, hogy amikor közeledtek a tengeren ringatózó török hadhoz, úgy tűnt, túl kevesen vannak a győzelemhez, és azt szerették volna, ha a főparancsnok kiadja az utasítást a visszavonulásra.[21] A csata kezdő mozzanataként Don Juan de Austria elsütötte a pisztolyát az ellenség felé, majd kibontatta a Szent Liga zászlaját a La Realon. A zászlóshajó aktív részvétele az ütközetben lelkesítően hatott a keresztény katonákra és hajósokra. A keresztény hajók a kedvező széllel gyorsan közeledtek a török flotta felé, majd megkezdték az ágyúzást. A nehézgályák sortüzet lőttek a török hajókra, amelyeknek el kellett haladniuk mellettük, ha támadni akartak. A galeaszok hatalmas ferfordulást okoztak a török sorokban.[18] Amikor a csata korai szakaszában egy lövedék eltalálta zászlóshajója, a Szultána díszes lámpását, Ali viccel próbálta elütni a feszültséget: „Olyanok, mint a gyerekek: összetörik a szép tárgyakat”.[22]

Harc a török jobbszárnyon[szerkesztés]

1632-es, ma Krakkóban található olajkép a csatáról

A keresztény balszárny szorosan az albán partok mellett haladva érte el a csatateret. Az egység parancsnoka Agostino Barbarigo volt, aki Veneri helyét vette át. Utóbbit a centrumba vezényelte a főparancsnok. Barbarigo mellett Antonio da Canale hajózott, míg a jobbszárnyat Marco Querini zárta le. Az előttük haladó két galeasz parancsnoka Ambrogio és Antonio Bragadin volt. A velük szemben felsorakozó török jobbszárny parancsnoka Csuluk Mehmed, Alexandria kormányzója volt, aki Barbarigo zászlóshajója felé tartott, míg Mehmed bég, Negroponte beje Marco Querinivel nézett farkasszemet.[17]

A török jobbszárny a partok mellett haladva csapott össze a velencei hajókkal. Az ütközet első szakaszában nyílvessző találta el a velencei parancsnok, Agostino Barbarigo jobb szemét, így a flotta irányítását helyettese vette át. Ahogy előrehaladt a csata, a velenceiek elvesztették a magasabb palánkok előnyét, amelyeknek következtében messzebbre tudtak lőni, és megkezdődött a kézitusa a nagyobb számú ellenséggel.[7] A törökök megpróbálták bekeríteni a keresztényeket, de ez nem sikerült. Marino Contarini, Barbarigo unokaöccse, látva, hogy mekkora nyomás nehezedik nagybátyjára, hajóival kisegítette, és ezzel eldöntötte az ütközetet. Negyed tizenkettőre a keresztény balszárny bekerítette a muzulmán jobbszárnyat, és a part felé szorította.[7] A korabeli beszámoló szerint a Szent Liga hajói olyan szorosan haladtak egymás mellett, hogy „egyetlen gálya, még egy kicsi csónak sem tudott átcsúszni közöttük.” A török gályákat elözönlő katonák nem ejtettek foglyokat, akit értek, meggyilkoltak.[18]

A keresztény gályarabok több török hajón is rátámadtak fogva tartóikra.[22] A muzulmánok csapdába kerültek, és ahogy egyre több keresztény hajó csatlakozott a harchoz, úgy fogyott a túlélés esélye. Néhány török kapitány kifuttatta a partra hajóját, hogy a szárazföldön próbáljon elmenekülni. Kora délutánra a katolikus flotta szétverte a török jobbszárnyat.[23] A csatát a török parancsnok nem élte túl: Csuluk Mehmed vízen lebegő holttestére pedig egy velencei hajó bukkant rá. A legénység a testet kiemelte, levágta a fejét, majd egy lándzsára tűzte.[22] Barbarigo október 9-én halt meg fejsebe miatt.[18]

Harc a centrumban[szerkesztés]

A hajóhadak felsorakozása egy vatikáni falfestményen

A centrumban – délre Barbarigótól és északra Doriától – a több mint hatvan hajóból álló keresztény főerő haladt. Északról déli irányban a 31. volt Don Juan de Austria hajója, a La Real. Venieré a La Real bal oldalán, Marcantonio Colonna pedig a jobb oldalán hajózott. Velük szemben Ali pasa és Pertev pasa közeledett. A keresztények előtt haladó két nehézgálya kapitánya Giacomo Guoro és Francesco Duodo volt.[18]

Kevéssel dél előtt a centrumban a Szultána és a La Real összecsapott. A török gályán háromszáz janicsár, néhány puskás és száz számszeríjász volt. A keresztény zászlóshajón Don Lope de Figueroa vezetésével négyszáz szardíniai puskás készült a harcra.[18] A török hajó páncéllal burkolt orra mélyen belefúródott a spanyol gályába, majd legázolta az egyik evezősort. A törökök megrohanta a La Real fedélzetét, ahol véres közelharc alakult ki, és a keresztények visszaszorították a támadókat. Eközben Marcantonio Colonna gályája belerohant a Szultána másik oldalába, és onnan támadott. A török zászlóshajó két tűz közé került, és 13 óra körül elesett. A véres kézitusában meghalt Ali pasa is.[6][9]

A La Real hátsó árbocára felvonták a Szultána Korán-versekkel díszített lobogóját, a török zászlóshajóra pedig a Liga lobogóját húzták fel. Ezt látva a török sereg megzavarodott. A hajók egy része megpróbált visszafordulni és elmenekülni, megzavarva a továbbra is harcban álló egységeket. A vége mészárlás lett, a török centrum kevéssel délután egy óra után összeomlott, és a jobbszárny sorsára jutott.[7] Pertu pasa egy gyors hajóval megszökött a csata helyszínéről.[18]

Ütközet a török balszárnyon[szerkesztés]

1762-es festmény az ütközetről

A keresztény flotta jobbszárnyát Giovanni Andrea Doria vezette. A hajóhad előtt haladó két galeaszt Andrea da Pesaro és Pietro Pisani irányította. Velük szemben Uluç Ali pasa hajói álltak hadrendbe.

A török balszárny kezdeti sikereket ért el Doriával szemben. Uluç Ali pasa hajói átkarolással fenyegették a keresztény egységet, amelynek több hajója kénytelen volt a nyílt tenger felé fordulni, hogy megakadályozza ezt. A török gályák betörtek az így nyíló résbe, rátámadtak a rést eltömni akaró hajókra, és hatalmas veszteséget okoztak, elsősorban a máltaiaknak. A keresztény hajók hősíesen küzdöttek a nagyobb létszámú ellenséggel. A máltai zászlóshajó legénységéből mindössze hatan élték túl az összecsapást, köztük a parancsnok, Pietro Giustiniani, akit ötször találtak el nyíllal, és kétszer vágtak meg handzsárral.[9]

A török siker nem volt hatással a centrumok csatájára, és Santa Cruz márkijának beavatkozása megelőzte a katasztrófát.[4] Uluç Ali hajóit bekerítették, a pasa elhagyta ostromlott hajóját, és a máltai gálya lobogójával elmenekült.[7] A gyűrűből mindössze 14 könnyű vitorlásnak sikerült kitörnie.[6]

Veszteségek[szerkesztés]

A veszteségek pontos adatai nem ismertek. A becslések szerint a csatában a keresztények közül nagyjából nyolcezer vesztette életét, míg a halott törökök számát 20-[6]30[9] teszik. A Liga 117 gályát zsákmányolt és több ezer embert ejtett fogságba, és mintegy 15 ezer keresztény gályarabot felszabadított. Ötven gályát elpusztítottak, tizenkettőt veszítettek. Nyolcezer keresztény megsebesült, köztük az egyik pápai gályán szolgáló Miguel de Cervantes is.[5] A keresztény zsákmány 130-nál több gálya volt. A pusztításra visszaemlékezve egy angol tengerész azt mondta, annyi törmelék borította a tengert, hogy száraz lábbal át lehetett volna kelni rajta.[22] A keresztény had Petala kikötőjében töltötte az éjszakát.

A zsákmányból a Pápai állam 19 gályát és két könnyűgályát, valamint 881 rabszolgát kapott. A spanyoloknak 64 hajó és 1713 rabszolga, a velenceieknek 43 hajó és 1162 rabszolga jutott.[24] A lepantói csata volt az utolsó nagy ütközet, amelyet evezőkkel hajtott hajók vívtak.[4]

Következmények[szerkesztés]

Don Juan de Austria (b), Marcantonio Colonna és Sebastiano Venier

A visszatérő keresztény flottát Messinában díszlövések és zúgó harangok fogadták.[6] V. Piusz pápa október 22-én értesült a győzelemről, és már azon a napon hálaadó misét celebrált a római Szent Péter-bazilikában. A harc alatt a pápa és környezete kitartóan imádkozta a rózsafüzért, és a győzelmet az imádkozásnak tudta be, ezért elrendelte, hogy a csata napja, október 7. a Rózsafüzér Királynőjének ünnepe legyen. Az ünnep a keresztények megsegítésének napja.[9]

A pápa a misén reményének adott hangot, hogy további győzelmeket érnek el a jövőben. Ez nem következett be, mert kiújultak a viták a felek között, 1573-ban, egy évvel V. Piusz halála után, a Velencei Köztársaság békét kötött az Oszmán Birodalommal, és lemondott Ciprusról.[4]

Don Juan de Austria a zsákmányból neki járó részt, velemint a Messina városától kapott 30 ezer dukátot szátosztotta az ütközet sebesültjei között. A császári zászlót a pápának, a híres zöld selyemlobogót pedig II. Fülöpnek adta.[9] A mekkai selyemzászlóba aranyfonallal 28 900-szor hímezték bele Allah nevét. A szultán kincstárából származott, és Lepantóig egyetlen olyan csata sem volt, ahol nem nyertek a törökök, miután felvonták.[21]

A török birodalom hatalmas erejét még ez a katasztrófa sem törte meg. 1572-re a teljes flottát újjáépítették, és Uludzs Alit nevezték ki főparancsnoknak. A Szent Liga nem érte el kitűzött célját, se Ciprust, se Észak-Afrikát nem tudták elvitatni az oszmánoktól. Emiatt, valamint belső ellentétei miatt a Liga 1573-ra széthullott. Ebben az évben, egy esztendővel V. Piusz halála után, a Velencei Köztársaság békét kötött az Oszmán Birodalommal, és lemondott Ciprusról.[4] A török flottát újjáépítették, a birodalom azonban soha nem heverte ki a tapasztalt hajósok elvesztését.[20]

A vesztes ütközet után a török hajóhad kerülte az összecsapást a keresztényekkel, és ebben az időben felépült az új flotta, amelyben megjelentek a mahonék, a nagy tűzerejű török nehézgályák. 1572 áprilisára 250 gálya és öt nehézgálya állt készen a harcra. Tunisz, amelyet a spanyolok 1573-ban visszafoglaltak, a következő évben elesett.[19]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Britannica Hungarica
  2. War in the World
  3. ^ a b c d Crowley 214-215. oldal
  4. ^ a b c d e f g h i j k l Encyclopaedia Britannica
  5. ^ a b c Erdődy 72-73. oldal
  6. ^ a b c d e f Erdődy 76-77. oldal
  7. ^ a b c d e f Konstam 10. oldal
  8. Bokor József (szerk.). Szelim (II.), A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET. ISBN 963 85923 2 X (1893–1897, 1998.) 
  9. ^ a b c d e f Crocker
  10. Crowley 210-211. oldal
  11. Erdődy 70-71. oldal
  12. ^ a b c Setton 1045-1050. oldal
  13. ^ a b Konstam 18. oldal
  14. ^ a b c Konstam 19. oldal
  15. ^ a b c Konstam 21. oldal
  16. ^ a b Konstam 20. oldal
  17. ^ a b c d e f g h Setton 1051-1055. oldal
  18. ^ a b c d e f g Setton 1056-1060. oldal
  19. ^ a b c War in the Worlds
  20. ^ a b c Tarján
  21. ^ a b c Hopkins 125-130. oldal
  22. ^ a b c d Hopkins 131-140. oldal
  23. Croscker
  24. Stetton 1055-1060. oldal

Forások[szerkesztés]