IX. Kónsztantinosz bizánci császár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
IX. Kónsztantinosz
IX. Konstantin és felesége, Zóé császárnő Jézus oldalán. Korabeli mozaik a Hagia Szophiából
IX. Konstantin és felesége, Zóé császárnő Jézus oldalán. Korabeli mozaik a Hagia Szophiából

Bizánci császár
Uralkodási ideje
1042. június 11.1055. január 11.
Elődje Zóé
Utódja Theodóra
Életrajzi adatok
Született 1000 körül
Konstantinápoly
Elhunyt 1055. január 11. (55 évesen)
Konstantinápoly
Nyughelye Mangana monostor, Konstantinápoly
Házastársa Helena Skleraina
Zóé
Édesapja Theodósziosz Monomakhosz
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz IX. Kónsztantinosz témájú médiaállományokat.

IX. Kónsztantinosz, eredetileg Kónsztantinosz Monomakhosz, magyarosan IX. Konstantin (görögül: Κωνσταντίνος Θ΄ Μονομάχος, 1000 körül – 1055. január 11.) a Bizánci Birodalom császára (uralkodott 1042. június 12-étől haláláig), Zóé császárnő harmadik férje volt. Uralkodása alatt virágzott a bizánci kultúra, de a birodalom 7. század eleje óta működő államrendjének bomlása fokozottan felgyorsult mind katonai, mind államigazgatási, mind pénzügyi téren.

Trónra jutása[szerkesztés]

1042. április 20-án egy felkelés restaurálta a törvényes uralkodónők, Zóé és Theodóra császnárnő hatalmát. Zóé ekkor már két kései, sikertelen és gyermektelen politikai házasságon volt túl, de mivel húgával képtelen volt megosztani a hatalmat, harmadszor is megházasodott. Választottja Kónsztantinosz Monomakhosz, a hivatali arisztokrácia egyik jeles, művelt, ám akaratgyenge és meglehetősen rossz erkölcsű tagja volt. Az addigra már kétszer nősült Kónsztantinosz 1042. június 11-én nyerte el a kezét, másnap pedig a trónt. Konstantin Zóé két korábbi férjéhez hasonlóan szintén tartott szeretőt, de nem törekedett a hatvanas éveiben járó császárnők háttérbe szorítására, és Zóé elfogadta a helyzetet. A harmonikus frigy a gyermektelen Zóé 1050 nyarán bekövetkezett haláláig tartott.

Uralkodása[szerkesztés]

IX. Konstantin udvara[szerkesztés]

A császár szeretőjét, második felesége unokahúgát, egy Szklérosz-lányt az új szebaszté címmel ruházta fel, részt vehetett az udvari eseményeken, és nagy adományokban részesítette. Halála után a császár új szeretője egy alániai hercegnő lett. A császár emellett uralkodói kötelességeit sem vette túlzottan komolyan: az állam irányítását a szenátori rendből kikerülő művelt tanácsadóira bízta. Főminisztere Kónsztantinosz Leikhudész volt, de szűk környezetének tagja volt a jogász Ióannész Xiphilinosz, a költő Ióannész Mauroposz és tanítványa, a kor kiemelkedő szónoka és filozófusa, Mikhaél Pszellosz. Ez a kör kezdeményezte a filozófiai és jogi tudományokat oktató konstantinápolyi főiskola megalapítását 1045-ben. Az intézményben a hét szabad művészetre épülő filozófiai képzést Pszellosz, a jogit Xiphilinosz irányította.

Külpolitika[szerkesztés]

Az 1025-ben meghalt II. Baszileiosz után a császárok nem büszkélkedhettek nagy hadi sikerekkel; egyedül Geórgiosz Maniakész hadvezér nevéhez fűződtek nagyobb diadalok a muszlimok ellen mind a keleti, mind a nyugati határon. Maniakész 1038-tól Szicília szigetén harcolt a meggyengült Kalbiták ellen szép sikerrel: többek között Szürakuszait és Messzénét is visszafoglalta a sziget keleti partján. Sikerei tetőpontján azonban IX. Konstantin féltékeny kormányzata visszahívta, mire fellázadt. Halálával Bizánc legjelentősebb hadvezérét veszítette el. Konstantin Maniakész eredményeit leszámítva egy nagyobb hódítással büszkélkedhetett: 1045-ben bekebelezte Ani kaukázusi örmény királyságát, majd több éves háborúzás árán 1049-ben kliensévé süllyesztette Dvin Saddádida urait. Ugyanekkor az újonnan megjelent ellenséggel, a kaukázusi államokat 1044 óta pusztító szeldzsukokkal is békét kötött.

Mindezt leszámítva inkább kudarcok és félsikerek jellemezték Konstantin korának külpolitikáját. A régóta lázadó dukljai fejedelem, Sztefan Vojiszlav 1042-ben döntő győzelmet aratott a dürrakhioni sztratégosz bizánci hadai és szláv segéderői felett, végleg elszakadva a birodalomtól. 1043-ban I. Jaroszláv kijevi nagyfejedelem flottája Vlagyimir herceg és Vjisata vezetésével – nagy valószínűséggel Maniakész felkelését támogatva – Konstantinápolyra támadt, és bár a bizánci hajóhad győzelmet aratott, a kijeviek előnyös békét tudtak kötni, megszerezve Konstantin egyik lányát, Anasztasziát a trónörökös Vszevolodnak.

1046-1048 körül új ellenség tört a Balkánra: a besenyők, akiket az úzok nyomtak délnyugat felé. Bulgária meghódítása óta Bizánc az addig bolgárok és magyarok sakkban tartására használt besenyők szomszédjává vált, és a nomád nép immár a dunai határon át-átkelve a birodalom területét fosztogatta és dúlta. Konstantin kormányzata és utódaik igyekeztek letelepíteni a besenyőket a hajdani bolgár vidéken, hogy határvédelemre fogják őket, azonban nomád életformájuk és kontrollálhatatlan pusztításaik továbbra is súlyos károkat okoztak a császárságnak, és évekig tartó küzdelemmel sikerült csak valamelyest rendezni a helyzetet.

Lázadások[szerkesztés]

IX. Kónsztantinosz idején két komoly lázadás tört ki a centralizáló, komoly adókat kivető, emellett a haderő befolyásának csökkentésére törekvő kormány ellenében. Az elsőt Geórgiosz Maniakész robbantotta ki, amikor visszahívták dicsőséges szicíliai hadjáratáról. Maniakészt hadserege császárrá kiáltotta ki 1043-ban, ő pedig diadalmasan haladt Thesszaloniké felé. A kormányzat szerencséjére a hadvezér halálos nyílsebet kapott az egyik csatában.

A másik lázadás szintén a Balkánon, Hadrianopoliszban robbant ki 1047-ben, vezetője az örmény származású León Tornikész volt. Tornikész lázadását az elégedetlen hadsereg mellett a súlyos adóktól gyötört lakosság is támogatta, és a seregnek sikerült is körbevennie Konstantinápolyt. Konstantin a keleti határról csoportosított át erőket fővárosa védelmére, eközben a megfelelő anyagiakat nélkülöző lázadók a város környékét fosztogatták, és nem próbálkoztak az alig védett erőd bevételével. A császári aknamunkának köszönhetően lassanként lemorzsolódó mozgalom még abban az évben véget ért, Tornikészt elfogták és megvakították.

Az államrend bomlásához vezető intézkedések[szerkesztés]

Az 1050-es évek elejére IX. Konstantin kormányzata nagyjából minden veszéllyel leszámolt: levert két veszélyes lázadást, a kijeviekkel, a besenyőkkel és a szeldzsukokkal egyaránt békét kötött, és még a dukljai fejedelem is hajlandó volt beszüntetni a nyílt ellenségeskedést – igaz, nem került ismét alárendelt szerepbe. Noha a nemzetközi helyzet ettől függetlenül hosszabb távon veszélyesnek ígérkezett a két nomád nép megjelenése miatt, a katonaságtól tartó és új állami bevételi forrásokat kereső elit 1053-ban menesztette a legharcedzettebb katonaság jelentős részét, ötvenezer embert. A katonákat a különösen veszélyeztetett örmény határvidékről vonták vissza, és elméletben szükség esetén visszahívhatóak voltak; addig is egyszerű adófizetőkké minősültek vissza.

A haderőben a létszámcsökkenést leszámítva is nagy változások történtek. A korábbi államrend alapjául szolgáló sztratiótabirtokok a század elejétől kezdve rohamosan fogytak, ezáltal Bizánc kénytelen volt visszatérni a 7. században megszűnt modellhez, a zsoldosok alkalmazásához. Az ekkoriban főleg kijevi varégok soraiból toborzott zsoldosok Konstantin idejében már jelentős szerepet játszottak a hadműveletekben, háttérbe szorítva a megfogyatkozott létszámú és erejű sztratiótaseregeket.

Az idő előrehaladtával súlyosbodó pénzügyi hiányt okozott a forrásokban ekkortájt megjelenő pronoia elterjedése is: „igazgatásra” (görögül pronoia) engedtek át bizonyos birtokokat egyes érdemek jutalmazására, úgy, hogy minden belőlük származó jövedelemnek a megadományozott lett a haszonélvezője. Hogy állandó pénzhiányát mérsékelje, a császárság az adóbérlet intézményét is felállította, ami biztos jövedelmet eredményezett a kincstár számára, az alattvalók életét viszont jelentősen megnehezítette. Konstantin kormányzata a nagyobb hasznon érdekében a több százéves hadszervezetnél is ősibb pénzügyi rendszert is módosította: nevükhöz fűződik a nomiszma (korábbi nevén solidus) első leértékelése a pénznem 3. századi megjelenése óta. Az intézkedés inflációhoz vezetett.

A nagy egyházszakadás[szerkesztés]

Kónsztantinosz uralkodásának legismertebb eseménye az 1054-ben bekövetkezett nagy egyházszakadás. A gyenge császárnak meglehetősen csekély szerepe volt az események alakulásában, amelyeket alapvetően a pátriárka, az 1043-ban kinevezett Mikhaél Kérullariosz és a kölcsönös kiközösítés idejét már meg nem érő IX. Leó pápa irányított. A konfliktus gyökerei a vegyes vallási hatásoknak kitett, normannok megjelenésével Róma számára megnyert Dél-Itáliába nyúltak vissza, de alapvetően mégis dogmatikai és liturgiai kérdések (kovászos vagy kovásztalan kenyér használata, cölibátus, filioque-vita) kapcsán történt a szakadás. A kérdést egy Umberto da Silva bíboros vezette pápai követség kívánta megoldani. Az idős IX. Kónsztantinosz engedékenynek mutatkozott, mire július 16-án legátusok kiközösítették Kérullarioszt és híveit. A pátriárka azonban rövidesen a maga oldalára állította az uralkodót, aki engedélyezte számára, hogy zsinatot hívjon össze; a gyűlés pedig kiátkozta a pápai követeket. Az egyházszakadás ezúttal véglegesnek bizonyult, noha a kortársak nem tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget. A kölcsönös kiközösítés Konstantin rövid távú terveit is keresztülhúzta: így már nem számíthatott a pápa szövetségére a normannok elleni harcban. Az uralkodó röviddel ezután megbetegedett, és 1055. január 11-én meghalt. A trónon a császári cím viselői között egyedül maradt Theodóra követte.

Lásd még[szerkesztés]

Monomakhosz-korona

Külső hivatkozások[szerkesztés]


Előző uralkodó:
Zóé és Theodóra
Bizánci császár
1042 – 1055
A Palaiologoszok címere
Következő uralkodó:
Theodóra