I. Mihály konstantinápolyi pátriárka

I. Mihály Kerullariosz
Konstantinápoly püspöke
A pátriárka ábrázolása Szkülitzész krónikájából (12. század)
Eredeti neve	Μιχαήλ Α΄ Κηρουλάριος
Született	1000 körül Konstantinápoly
Elhunyt	1059. január 21. Madütosz, Konstantinápoly közelében
Nemzetiség	bizánci görög
Felekezet	keleti ortodox kereszténység
Eredeti neve	Μιχαήλ Α΄ Κηρουλάριος
Püspökségi ideje 1043. március 25. – 1058. november 2.
Előző püspök Következő püspök I. Alexiosz III. Konstantin
A Wikimédia Commons tartalmaz I. Mihály Kerullariosz témájú médiaállományokat.

I. Mihály vagy I. Mihály Kerullariosz, magyarosan Kerullariosz Mihály (ógörögül: Μιχαήλ Α΄ Κηρουλάριος, latinul: Michael Cerularius vagy latinul: Caerularius; 1000 körül – 1059. január 21.) konstantinápolyi pátriárka volt 1043 és 1058 között. A bizánci egyházi és politikai élet egyik jelentős 11. századi szereplője, akinek patriarchátusa idején kiéleződött a római és konstantinápolyi egyház közötti konfliktus. Neve különösen az 1054-es római–konstantinápolyi kiközösítések miatt vált ismertté, amelyeket a későbbi hagyomány a nagy egyházszakadás hagyományos dátumaként tart számon.

Kerullariosz fontos szerepet játszott a latin liturgikus szokások, mindenekelőtt az eucharisztiában használt kovásztalan kenyér körüli vitában, de a kelet–nyugati szakadás nem vezethető vissza kizárólag az ő személyére. A modern történetírás az 1054-es eseményeket hosszabb politikai, liturgikus, kánonjogi és egyházkormányzati elidegenedési folyamat részeként értelmezi.

Neve és forrásai

A pátriárka görög neve Μιχαήλ Κηρουλάριος, latinul többnyire Michael Cerularius vagy Michael Caerularius alakban fordul elő. Magyarul a „Mihály Kerullariosz” és a „Kerullariosz Mihály” névalak egyaránt használatos.

Életéről és tevékenységéről bizánci történetírók, latin és görög vitairatok, valamint későbbi egyháztörténeti összefoglalók tudósítanak. Fontos forrás Mihály Pszellosz Chronographia című műve, amely különösen a bizánci udvari politika, I. Izsák Komnénosz császár és Kerullariosz konfliktusa szempontjából jelentős. Ióannész Szkülitzész történeti összefoglalója szintén fontos bizánci narratív forrás. Az 1054 körüli görög–latin vitairatok klasszikus forráskiadása Cornelius Will 19. századi gyűjteménye.

A róla szóló történeti irodalom forráskritikai óvatosságot igényel. A régebbi latin, katolikus és protestáns elbeszélések gyakran Kerullarioszt tették az 1054-es szakadás fő okozójává, míg egyes ortodox értelmezések a római legátusok fellépését és a pápai követelések elutasítását hangsúlyozták. A 20–21. századi kutatás inkább többtényezős folyamatként tárgyalja a válságot, és árnyalja a latin templomok állítólagos bezárásáról vagy a latin keresztények újrakereszteléséről szóló hagyományos állításokat is.

Élete

Származása és világi pályája

Kerullariosz előkelő konstantinápolyi családból származott. Fiatal korában nem kifejezetten egyházi, hanem világi, udvari és államigazgatási pályára készült. A bizánci elit tagjaként részt vett a császári főváros politikai életében, és a források szerint érintett volt egy IV. Mihály császár elleni összeesküvésben. A politikai bukás következtében világi pályája megszakadt; száműzetésbe került, majd szerzetesi életet kezdett.

A szerzetessé válás a bizánci politikai kultúrában nem mindig jelentette a közélettől való teljes elszakadást. Számos bizánci arisztokrata és politikai szereplő került kolostorba száműzetés, kényszer vagy személyes döntés következtében, majd kedvező politikai fordulat után újra befolyáshoz juthatott. Kerullariosz esetében is ez történt: a hatalmi viszonyok változása után visszakerült Konstantinápoly politikai-egyházi környezetébe.

Szerzetessége és pátriárkává választása

IX. Konstantin Monomakhosz uralkodása alatt Kerullariosz helyzete megerősödött. A császár 1043. március 25-én konstantinápolyi pátriárkává nevezte ki, miután elődje, I. Alexiosz meghalt. A pátriárkai tisztség a Bizánci Birodalomban nem pusztán egyházi méltóság volt: a konstantinápolyi pátriárka a császárváros vallási életének központi alakja, a birodalmi egyházpolitika egyik legfontosabb szereplője és a fővárosi közvélemény befolyásos formálója is volt.

Kerullariosz patriarchátusát erős intézményi öntudat jellemezte. A bizánci egyház hagyományában a pátriárka a császár mellett a keresztény birodalmi rend egyik legfontosabb szereplője volt, de a császári és pátriárkai hatalom viszonya gyakran feszültségeket hordozott. Kerullariosz esetében ez különösen szembetűnő: fellépése egyszerre mutatott egyházi fegyelmi szigorúságot, konstantinápolyi egyházi önérzetet és jelentős politikai ambíciót.

Pátriárkai működése Konstantinápolyban

Pátriárkaként Kerullariosz a konstantinápolyi egyház tekintélyének erősítésére törekedett. Működésének egyik fontos háttere a 11. századi Bizánc politikai bizonytalansága volt: a császári hatalom, a fővárosi arisztokrácia, a katonai elit és az egyházi vezetés között állandóan változó erőviszonyok alakultak ki. Kerullariosz nem pusztán liturgikus vagy teológiai kérdésekben foglalt állást, hanem aktív szereplője volt a császárvárosi politikai életnek is.

A pátriárka tekintélyét növelte, hogy Konstantinápoly lakossága és a fővárosi egyházi körök jelentős része támogatta. Ez a támogatás később, I. Izsák Komnénosz császárral való konfliktusában is fontos tényező lett. A császári hatalom számára Kerullariosz nem egyszerűen egyházi vezető, hanem politikai súllyal rendelkező személyiség volt.

A latin szokásokkal kapcsolatos vita

Dél-Itália és a normann háttér

Az 1054-es konfliktus közvetlen hátteréhez Dél-Itália helyzete is hozzátartozott. A térségben latin és görög rítusú keresztény közösségek éltek egymás mellett, miközben a normannok előretörése megrendítette a korábbi bizánci és lombard hatalmi viszonyokat. A pápaság, Bizánc és a normannok közötti politikai háromszögben az egyházi és liturgikus kérdések könnyen diplomáciai és joghatósági konfliktussá váltak.

IX. Konstantin Monomakhosz császár politikai érdeke bizonyos időszakokban az volt, hogy a pápasággal együttműködjön a normannok ellen. A római–bizánci diplomáciai közeledés azonban nehezen volt összeegyeztethető Kerullariosz kemény konstantinápolyi egyházpolitikai álláspontjával. A dél-itáliai görög és latin közösségek közötti súrlódások ezért nem pusztán helyi rítusviták voltak, hanem a Bizánc, Róma és a normann hatalom közötti szélesebb konfliktus részévé váltak.

Leó ohridi érsek levele és az azimita vita

A közvetlen vitát Leó, Ohrid érsekének 1053 körül írt levele élezte ki, amely János trani érsekhez szólt. A levél a latin liturgikus gyakorlatokat bírálta, mindenekelőtt az eucharisztiában használt kovásztalan kenyeret, azaz az azimákat. A bizánci bírálat szerint a kovásztalan kenyér használata a latinokat olyan zsidózó gyakorlathoz kötötte, amely nem felelt meg a keleti eucharisztikus hagyománynak. A latin oldal ezzel szemben az utolsó vacsora pászkai összefüggésére és saját régi egyházi gyakorlatára hivatkozott.

A levél Kerullariosz környezetéhez kapcsolódott, de a pátriárka pontos szerzői vagy kezdeményezői szerepét a szakirodalom árnyaltan kezeli. Humbertus latin fordítása és a későbbi polemikus hagyomány a levelet szoros összefüggésbe hozta Kerullariosszal, de a modern kutatás különbséget tesz közvetlen szerzőség, politikai támogatás és egyházi felelősség között.

Az azimita vita önmagában nem volt elegendő egyházszakadás okozására, de a 11. századra a rítusbeli különbségek a közösségi identitás és az igazhitűség jelképeivé váltak. A kovásztalan vagy kovászos kenyér kérdése ezért nem pusztán liturgikus technikai részletként, hanem a latin és bizánci egyházi önazonosság egyik érzékeny pontjaként jelent meg.

A latin templomok bezárásáról szóló állítások

A hagyományos nyugati elbeszélésekben gyakran szerepel az az állítás, hogy Kerullariosz bezáratta Konstantinápoly latin templomait, és nyomást gyakorolt a latin rítusú közösségekre. A modern kutatás ezt óvatosabban kezeli. Tia Kolbaba vizsgálata szerint a latin templomok 1054-es bezárására és a latin keresztények újrakeresztelésére vonatkozó állításokat a polemikus forráskörnyezet miatt nem lehet egyszerűen kész tényként kezelni; a görög források alapján ezek a vádak legalábbis erősen árnyalandók.

Ez nem jelenti azt, hogy Konstantinápolyban ne lett volna feszültség a latin és görög rítusú közösségek között. A kérdés inkább az, hogy mennyiben bizonyíthatók a későbbi nyugati elbeszélések konkrét állításai, és mennyiben tükrözik ezek az 1054 körüli polemikus légkört. Ezért helyesebb úgy fogalmazni, hogy Kerullariosz fellépett egyes latin szokások ellen, nem pedig úgy, hogy bizonyosan és általánosan bezáratta a latin templomokat vagy üldözte a latin híveket.

Az 1054-es események

Kapcsolata IX. Leó pápával és a római legátusokkal

IX. Leó pápa és Kerullariosz között a feszültség a dél-itáliai politikai helyzet, a római primátus értelmezése és a latin szokások bírálata miatt éleződött ki. A pápa 1054-ben legátusokat küldött Konstantinápolyba: Humbertust, Silva Candida bíborosát, Frigyes lotaringiai kancellárt, a későbbi IX. István pápát, valamint Péter amalfi érseket. A legáció célja egyszerre volt diplomáciai, politikai és egyházi jellegű.

A tárgyalások hamar kudarcba fulladtak. Humbertus kemény, polemikus stílusban képviselte a római álláspontot, Kerullariosz pedig nem volt hajlandó olyan formában tárgyalni, amely a római követek igényeit elfogadhatónak mutatta volna. A konfliktusban nemcsak személyes merevség, hanem eltérő egyháztani és diplomáciai felfogás is szerepet játszott: Róma a pápai tekintélyt, Konstantinápoly pedig a saját pátriárkai és bizánci egyházi önállóságát hangsúlyozta.

A kiközösítő irat a Hagia Sophiában

1054. július 16-án Humbertus bíboros és társai a Hagia Szophia oltárára helyeztek egy kiközösítő iratot, amely Kerullarioszt, Leó ohridi érseket és támogatóikat sújtotta. A dokumentumot a szakirodalom gyakran bullaként említi, de kánonjogi megítélése vitatott, mivel IX. Leó pápa 1054. április 19-én, vagyis az irat elhelyezése előtt már meghalt.

Az irat több súlyos vádat fogalmazott meg. Némelyik teológiai és történeti szempontból pontatlan vagy erősen polemikus volt. Különösen nevezetes, hogy a szöveg a görögöket általánosító módon azzal is vádolta, hogy kihagyták a Filioquét a hitvallásból, holott történetileg a latin Nyugat adta hozzá a kifejezést a nikaia–konstantinápolyi hitvallás nyugati használatához. Ez jól mutatja, hogy a konfliktusban a dogmatikai viták mellett kölcsönös történeti félreértések is szerepet játszottak.

A konstantinápolyi zsinat válasza

Kerullariosz válaszul konstantinápolyi zsinatot hívott össze, amely kiközösítette a római legátusokat. Fontos különbség, hogy a konstantinápolyi válasz nem a teljes latin egyházat, és nem is IX. Leó pápát sújtotta, hanem a Konstantinápolyban fellépő követeket. Ugyanígy Humbertus irata sem a teljes keleti kereszténységet, hanem Kerullarioszt, Leó ohridi érseket és körüket célozta. Az események tehát formailag személyek és csoportok közötti kölcsönös cenzúrák voltak, nem pedig két teljes egyház azonnali, minden szinten végleges szétválása.

A későbbi történeti emlékezetben azonban az 1054-es események a nagy egyházszakadás hagyományos dátumává váltak. Ennek oka nem az, hogy minden helyi közösségben azonnal megszűnt volna a kapcsolat Róma és Konstantinápoly között, hanem az, hogy az események jelképesen kifejezték a két egyházi világ közötti mélyülő elidegenedést.

Az események későbbi jelentősége

Kerullariosz szerepe jelentős volt az 1054-es válságban: támogatta vagy legalábbis politikailag fedezte a latin szokások elleni fellépést, keményen védte a konstantinápolyi pátriárkai tekintélyt, és nem törekedett kompromisszumra Humbertus legátusaival. Ugyanakkor a szakadás nem magyarázható kizárólag az ő személyiségével vagy döntéseivel. A háttérben ott állt a latin és görög rítusú keresztény közösségek eltérő gyakorlata, a pápai primátus és a konstantinápolyi pátriárkai önértelmezés feszültsége, a normann fenyegetés, a dél-itáliai joghatósági helyzet és a bizánci császári diplomácia is.

Ezért a modern egyháztörténeti értelmezésben Kerullariosz nem egyszerűen „a szakadás okozója”, hanem annak egyik markáns, konfliktusos és politikailag erős szereplője. Az 1054-es cenzúrák csak későbbi recepciójuk révén váltak a kelet–nyugati egyházszakadás emblematikus pillanatává.

Konfliktusa I. Izsák császárral és bukása

Kerullariosz későbbi bukása nem egyszerűen az 1054-es római–konstantinápolyi konfliktus következménye volt. 1057-ben jelentős szerepe volt abban, hogy a hadsereg által támogatott I. Izsák Komnénosz került hatalomra. A császár és a pátriárka viszonya azonban hamar megromlott. A vita a császári és pátriárkai hatalom viszonyát, az egyházi vagyon kérdését és az egyház politikai súlyát is érintette.

Pszellosz elbeszélése szerint Kerullariosz fellépése egyre inkább túllépte azt, amit I. Izsák a pátriárkai tekintély elfogadható határának tekintett. A császár attól tarthatott, hogy a pátriárka fővárosi tekintélye és politikai kapcsolatrendszere veszélyezteti az uralkodói hatalmat. A konfliktusban nem pusztán személyes ellentétről, hanem a bizánci állam és egyház viszonyának egyik klasszikus feszültségéről volt szó.

1058-ban I. Izsák száműzte Kerullarioszt. A pátriárka nem volt hajlandó önként lemondani, ezért a császár eljárást készített elő ellene. A források szerint Pszellosz szerepet kapott a vádirat megfogalmazásában, amelyben politikai és vallási jellegű vádak is szerepeltek. Kerullariosz azonban még a tervezett eljárás lezárulta előtt, 1059. január 21-én meghalt Madütoszban, Konstantinápoly közelében.

Halála után utóda III. Konstantin lett a konstantinápolyi pátriárkai székben. Kerullariosz emléke a bizánci és későbbi ortodox hagyományban nem egyszerűen bukott politikai szereplőként maradt fenn, hanem olyan pátriárkaként, aki a konstantinápolyi egyház tekintélyét és a bizánci egyházi önállóságot erőteljesen védte.

Neki tulajdonított írások és vitairatok

Kerullariosz nevéhez több latinellenes vitairatot és az 1054-es eseményekhez kapcsolódó dokumentumot kötött a későbbi kézirati és nyomtatott hagyomány. A neki tulajdonított szövegek szerzősége és összetétele azonban részben vitatott. Ezért óvatosabb „neki tulajdonított írásokról” vagy „Kerullariosz köréhez kapcsolt vitairatokról” beszélni, mint egyszerűen saját műveiről.

A görög–latin vita forrásanyagában fontos helyet foglalnak el az azimák, a böjti szokások, a papi fegyelem, a római primátus és a Filioque körül kialakult érvek. A Szémeióma vagy „jelentés” néven emlegetett anyagok az 1054-es események értelmezéséhez kapcsolódnak, míg a későbbi kézirati hagyomány Kerullariosz neve alatt több latinellenes szöveget is őrzött. Egyes címek és gyűjteményformák azonban későbbi szerkesztői vagy kézirati konstrukciók lehetnek.

A szöveganyag értékelésénél figyelembe kell venni, hogy a 11. századi görög–latin vitairatok gyakran polemikus céllal születtek. Nem pusztán higgadt dogmatikai értekezések voltak, hanem konkrét diplomáciai, rítusbeli és egyházpolitikai konfliktusok eszközei. Ez magyarázza éles hangnemüket és azt is, hogy a későbbi történetírás sokáig felekezeti szempontból olvasta őket.

Történeti megítélése

Kerullariosz történeti megítélése sokat változott. A régebbi katolikus történetírás gyakran őt tette a kelet–nyugati szakadás fő felelősévé, és személyét gőgös, latinellenes, politikailag ambiciózus pátriárkaként mutatta be. A régebbi ortodox elbeszélések ezzel szemben többnyire a római legátusok kemény és sértő fellépését, Humbertus iratának pontatlanságait és a konstantinápolyi egyház önvédelmét hangsúlyozták.

A modern kutatás árnyaltabban közelít hozzá. Kerullariosz kétségtelenül erős akaratú, konfliktusos és politikailag jelentős pátriárka volt, aki tudatosan védte Konstantinápoly tekintélyét és fellépett egyes latin szokások ellen. Ugyanakkor a nagy egyházszakadás nem vezethető vissza egyetlen személyre, egyetlen dogmatikai pontra vagy egyetlen nap eseményeire. A folyamatban szerepet játszott a latin és bizánci kereszténység hosszú távú nyelvi, kulturális és intézményi eltávolodása, a pápai primátus eltérő értelmezése, a dél-itáliai politikai helyzet, a normann előretörés, valamint az 1054 után fokozatosan megszilárduló recepció.

A pátriárka jelentőségét ezért kettős módon lehet összefoglalni. Egyrészt ő volt az 1054-es római–konstantinápolyi konfliktus egyik legfontosabb keleti szereplője, aki nélkül a válság konkrét lefolyása nem érthető meg. Másrészt személye önmagában nem magyarázza a nagy egyházszakadást: inkább annak a hosszabb történeti folyamatnak egyik kiemelkedő alakja volt, amelyben a latin Nyugat és a bizánci Kelet egyházi közössége fokozatosan megsérült.

Források

Elsődleges források és forráskiadások

• Will, Cornelius, ed. (1861). Acta et scripta quae de controversiis ecclesiae Graecae et Latinae saeculo undecimo composita extant. Leipzig–Marburg: N. G. Elwert.
• Psellus, Michael (1966). Fourteen Byzantine Rulers: The Chronographia. Translated by Sewter, E. R. A. Harmondsworth: Penguin Books.
• Skylitzes, John (2010). A Synopsis of Byzantine History, 811–1057. Translated by Wortley, John. Cambridge: Cambridge University Press. ISBN 978-0-521-76705-7.

Modern szakirodalom

• "Michael Cerularius". Encyclopaedia Britannica. Hozzáférés: 2026. május 18..
• Chadwick, Henry (2003). East and West: The Making of a Rift in the Church: From Apostolic Times until the Council of Florence. Oxford: Oxford University Press. ISBN 978-0-19-926457-5.
• Kolbaba, Tia M. (2005). "On the closing of the churches and the rebaptism of Latins: Greek perfidy or Latin slander?". Byzantine and Modern Greek Studies. 29 (1): 39–51. doi:10.1179/byz.2005.29.1.39.
• Louth, Andrew (2007). Greek East and Latin West: The Church AD 681–1071. The Church in History. Crestwood, NY: St Vladimir's Seminary Press. ISBN 978-0-88141-320-5.
• Runciman, Steven (1955). The Eastern Schism: A Study of the Papacy and the Eastern Churches during the XIth and XIIth Centuries. Oxford: Clarendon Press.
• Siecienski, A. Edward (2010). The Filioque: History of a Doctrinal Controversy. Oxford: Oxford University Press. ISBN 978-0-19-537204-5.
• Siecienski, A. Edward (2017). The Papacy and the Orthodox: Sources and History of a Debate. Oxford: Oxford University Press. ISBN 978-0-19-024525-2.
• Smith, Mahlon H. III (1978). And Taking Bread …: Cerularius and the Azyme Controversy of 1054. Théologie historique. Vol. 47. Paris: Beauchesne. ISBN 978-2-7010-0080-0.
• Whalen, Brett (2007). "Rethinking the Schism of 1054: Authority, Heresy, and the Latin Rite". Traditio. 62: 1–24. doi:10.1017/S0362152900000519.

Régebbi szakirodalom és magyar háttérforrások

• Caerularius. In A Pallas nagy lexikona. Szerk. Bokor József. Budapest: Arcanum – FolioNET. 1998. ISBN 963 85923 2 X  
• Világirodalmi lexikon VI. (Kamc–Lane). Főszerk. Király István. Budapest: Akadémiai. 1979. ISBN 963-05-1803-1  
• Michel, Anton (1924–1930). Humbert und Kerullarios. Vol. 1–2. Paderborn: F. Schöningh.

Kapcsolódó szócikkek

• Nagy egyházszakadás
• Konstantinápolyi pátriárkák listája
• Hagia Szophia
• IX. Leó pápa
• I. Iszaakiosz bizánci császár
• Filioque
• Bizánci irodalom
• Patrologia Graeca