VI. Kónsztantinosz bizánci császár
| VI. Kónsztantinosz | |
 | |
| VI. Kónsztantinosz apjával, IV. Leónnal | |
| Bizánci császár | |
| Uralkodási ideje | |
| 780. szeptember 8. – 797. augusztus 15. | |
| Elődje | IV. León |
| Utódja | Eiréné |
| Életrajzi adatok | |
| Uralkodóház | Isaurian dynasty |
| Született | 771. január 14. Konstantinápoly |
| Elhunyt | 802 (30 évesen) Konstantinápoly |
| Édesapja | IV. León bizánci császár |
| Édesanyja | Eiréné bizánci császárnő |
| Házastársa | Mária Eiréné Theodote |
| Gyermekei | Euphroszüné Eiréné León |
 A Wikimédia Commons tartalmaz VI. Kónsztantinosz témájú médiaállományokat. | |
VI. Kónsztantinosz, magyarosan Konstantin (görögül: Κωνσταντίνος Ϛ΄, (Konstantinápoly, 771. január 14. – Konstantinápoly, 802,[1] uralkodott 780. szeptember 8. – 797. augusztus 15.) a Bizánci Birodalom császára, IV. León és felesége, Eiréné egyetlen gyermeke volt. Gyermekként került trónra, és uralmát az anyjával folytatott hatalmi harc árnyékolta be, aminek keretében Eiréné végül megölette.
Szakítás a képrombolással
[szerkesztés]A 771-ben Konstantinápolyban világra jött Kónsztantinosz gyermekként foglalta el a trónt, így édesanyja társcsászárként irányította helyette az ügyeket. A kormányzat a III. León és V. Kónsztantinosz alatt erőszakosan terjesztett képromboló politika felszámolására törekedett, amely Eiréné hatására már IV. León alatt sokat enyhült. A fokozatos enyhülés programja jegyében csak 784-ben bocsátották el Paulosz pátriárkát, helyére pedig Tarasziosz, Eiréné korábbi titkára, egy művelt laikus került.
A következő lépés egy zsinat összehívása volt, amely a 754-es ikonoklaszta, ún. „fejetlen” zsinat határozatainak elvetését és a képtisztelet visszaállítását tűzte ki célul. A törekvést üdvözlő keleti és itáliai püspökök ezúttal meg is jelentek a gyűlésen, amely 786. július 31-én nyílt meg, ám a képrombolást támogató városi gárda szétzavarta a zsinatot. A császárnő és a pátriárka nem tett le céljáról, ezért az ikonoklaszta beállítottságú alakulatokat áthelyezte Kis-Ázsia területére, egy arabok ellen indítandó háború ürügyén. Helyüket thrakiai ikontisztelő katonák vették át, így 787-ben Nikaia városában összeülhetett a hetedik egyetemes zsinat. Szeptember 24. – október 13. között két ülésen restaurálták az ikonok tiszteletét.
A zsinat a korábbi képromboló egyháziakat visszafogadta kebelébe, ha beismerték és megtagadták addigi eretnekségüket, mivel tisztában volt vele, hogy jóformán 70 éve más szellemben nem lehetett cselekedni, és sokan ebben a kényszerített hitben nevelkedtek. A toleráns döntés az V. Konstantin alatt tűzzel-vassal üldözött fanatikus képtisztelő szerzetesség felháborodását váltotta ki, ekkor jelentkezett először a későbbi bizánci vallástörténetben oly fontos szerepet kapó zélóta–politikus ellentét. Az október 23-ai záróülésen a két uralkodó közösen írta alá a képrombolást eretnekségként elítélő, a képtiszteletet Damaszkuszi Szent János tanítása alapján megideologizáló határozatot. A képtisztelő párt győzelme azonban nem volt ilyen gyors és végleges.
Háborúk
[szerkesztés]781-ben az arabok betörtek Bizánc keleti tartományaiba, és Thrakészion thema területén megverték a császári hadsereget. Konstantinápoly sarcfizetésre kötelezte magát, ami azonban nem sokáig biztosította a betörések újraindulása ellen. A helyzetet súlyosbította a 789 óta zajló bolgár háborúskodás, amely során 792-ben a súlyos markellai vereséggel zárult. Az állam ezúttal is a fizetés mellett döntött, de bolgárok hamarosan az adó megemelését kezdték követelni. Az V. Kónsztantinosz által kivívott domináns szerep semmivé foszlott.
Konstantin és az anyja
[szerkesztés]Eiréné túlságosan megszerette a hatalmat ahhoz, hogy átengedje nagykorú fiának az egyeduralmat. A sértett Konstantin köré politikai csoport szerveződött, amelyben a képrombolás hívei (például Mikhaél Lakhandodrakón) is helyet kaptak, mint Eiréné legkeményebb ellenfelei. A császárnő azonban 790-ben leleplezte szervezkedésüket, és ennek hatására követelte, hogy a hadsereg ismerje el idősebb uralkodónak, azaz egymaga kívánta gyakorolni a hatalmat. Az európai és fővárosi csapatok fel is esküdtek rá, de az Armeniakon thema vezetésével az anatóliai hadsereg fellázadt, és Konstantin mellett tett hitet.
A császárnőnek ideiglenesen menekülnie kellett, de fia az udvar befolyásos csoportjai nyomására 792-ben kénytelen volt visszahívni és korábbi jogaiban megerősíteni. Ez, és a bolgárok elleni hadjárat során tanúsított gyávaság Konstantin támogatói bázisának megrendülését okozta, és nagybátyja, Niképhorosz trónigényét ismét többen kezdték támogatni.
VI. Kónsztantinosz gyorsan reagált: Niképhoroszt megvakíttatta, többi nagybátyjának pedig kivágatta a nyelvét. A hajdan mellé állt armeniakoni sztratégosszal is végzett, mire a tartomány fellázadt ellene, és belháború kezdődött (793). A császár kegyetlensége csak támogatóitól fosztotta meg. Tovább rontotta helyzetét az ún. moikheia-vita: Kónsztantinosz 795-ben elkergette feleségét, az anyja által 793-ban hozzáadott Paphlagoniai Máriát, és hajdani szeretőjét, Theodotét vette nőül fényes ünnepségek keretében. Az eset a zélóta szerzetesek (vezetőik a Szakkudion apátságot vezető Platón és unokatestvére, Theodórosz voltak) lázongását vonta maga után, akiknek a császár végül száműzte a vezetőiket. A szerzetesek a továbbiakban is elégedetlenkedtek, ezúttal azonban Tarasziosz pátriárka képrombolókkal szembeni megalkuvása miatt.
A mindenki által meggyűlölt, 27 éves Konstantint anyja parancsára vakíttatták meg 797-ben születési helyén, a porfír teremben. Eiréné végül szándékának megfelelően egyeduralkodó maradt. Konstantin pedig még öt évig élt nyomorúságos helyzetében.[1]
Az utódok
[szerkesztés]Konstantinnak három gyermeke született az idők folyamán. Paphlagoniai Mária két lánynak adott világot, Euphroszünének és Eirénének, míg Theodoté egy León nevű kisfiúval ajándokozta meg a császárt. Leónnal 797-ben végeztek, Euphroszüné később II. Mikhaél császár felesége lett.
Jegyzetek
[szerkesztés]Források
[szerkesztés]- ↑ Ostrogorsky: Georg Ostrogorsky: A bizánci állam története. Budapest: Osiris. 2003. ISBN 963 389 383 6
- Magyar nagylexikon XI. (Kir–Lem). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2000. 284. o. ISBN 963-9257-04-4
Irodalom
[szerkesztés]- Leslie Brubaker, John F. Haldon: Byzantium in the Iconoclast era. c. 680–850. A History. Cambridge University Press, Cambridge u. a. 2011, ISBN 978-0-521-43093-7
- Ralph-Johannes Lilie, Claudia Ludwig, Thomas Pratsch, Ilse Rochow, Beate Zielke: Prosopographie der mittelbyzantinischen Zeit. 1. Abteilung: (641–867). Band 2: Georgios (#2183) – Leon (#4270). F. Winkelmann előkészítő munkája alapján készült. Kiadja a Berlin-Brandenburgi Tudományos Akadémia.. De Gruyter, Berlin 2000, ISBN 3-11-016672-0, 497–500. oldal, 3704. sz.
- Alexios G. Savvides, Benjamin Hendrickx (szerk..): Encyclopaedic Prosopographical Lexicon of Byzantine History and Civilization. Vol. 2: Baanes–Eznik of Kolb. Brepols Publishers, Turnhout 2008, ISBN 978-2-503-52377-4, 246–249. oldal
| Előző uralkodó: IV. León |
Bizánci császár 780 – 797  |
Következő uralkodó: Eiréné |
