Ugrás a tartalomhoz

II. Murád oszmán szultán

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(II. Murád szócikkből átirányítva)
II. Murád
Oszmán szultán
Uralkodási ideje
1421 – 1444. szeptember 1.
ElődjeI. Mehmed
UtódjaII. Mehmed
Uralkodási ideje
1446 szeptembere – 1451. február 3.
ElődjeII. Mehmed
UtódjaII. Mehmed
Életrajzi adatok
UralkodóházOszmán-ház
Született1404 júniusa
Amaszja
Elhunyt1451. február 3. (46 évesen)
Edirne
NyughelyeMuradiye Complex
ÉdesapjaI. Mehmed
ÉdesanyjaEmine Hatun
Testvére(i)Küçük Mustafa
Házastársa
  • Brankovics Mária
  • Hatice Halime Hatun
Gyermekei
II. Murád aláírása
II. Murád aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz II. Murád témájú médiaállományokat.

II. Murád (Amaszja, 1404 júniusa – Drinápoly, 1451. február 3./5.[1]) oszmán szultán 1421-től 1444-ig és 1446-tól haláláig. Murád uralkodását a keresztényekkel és az anatóliai török emirátusokkal való hosszas háborúskodás határozta meg.

Élete

[szerkesztés]

Murád 1404 júniusában született I. Mehmed fiaként, apját 1421-ben követte a trónon. Uralkodásának kezdetén, 1422 és 1425 között trónkövetelőkkel, a II. Manuél bizánci császár közbenjárására fogságukból kiszabadult Düzme Musztafával(wd) és Kücsük Musztafával, I. Bajazid fiaival kellett megküzdenie. Düzme Musztafát 1422-ben kivégeztette, később ugyanez a sors várt Kücsük Musztafára is. A bizánci császárral 1424-ben békét kötött, aminek értelmében Manuél évi adófizetésre kötelezte magát. II. Murád ezzel megszilárdította uralmát Nyugat-Anatóliában.[1][2]

Hamarosan a velenceiek ellen fordult, moreai és a szigettengeren lévő gyarmataikat 1423-ban elpusztította. Miután 1425-ben Thesszalonikit is elvette tőlük, a signoria békét kötött.[1] Murád közben-közben birodalmának nyugati és északi szomszédjaival is foglalkozott. Harcolt Albánia hőse, Kasztrióta György (Szkanderbég) ellen.[1] A délszláv népekkel könnyebben bánt volna el, ha a magyarok nem segítették volna őket.[1] 1428-ban azonban – a Galambóc várának visszafoglalására vállalkozó – Zsigmond magyar király hadát is legyőzte.[1] E vereség hírére II. Tvrtko bosnyák király és II. Dan havasalföldi fejedelem újra meghódolt Murád előtt.[1] Ugyancsak 1428-ban legyőzte az anatóliai Karamán emirátust.[forrás?]

1428-ban, az Oszmán Birodalom Velencével folytatott háborúja alatt a magyarok és az oszmánok megállapodtak abban, hogy Brankovics György despotát Szerbia önálló uralkodójának ismerik el, ezzel ütközőállammá téve a szerb területeket.[3] A szerződés egyúttal megállapította Szerbia oszmán fennhatóságát, a magyar vazallus megmaradásával együtt.[4][5]

II. Murád íjászkodik

1430-ban Murád hatalmas területeket hódított meg a Balkán-félszigeten és a Birodalomhoz csatolta Szerbiát.[forrás?] 1432-ben – a másodszori ostrom után – elesett Szaloniki is. Erre Velence végképp kivonta magát a harcokból.[forrás?]

1434. április 20-án Brankovics György legfiatalabb lánya, Katalin és Cillei Ulrik magyar főúr, az új szerb főváros, Szendrő ekkor épített erődjében házasodott össze. Ez a házasság megrontotta azokat a baráti kapcsolatokat, amelyeket a szerb despota az oszmán Portával folytatott, noha Ulrik Erzsébet királynéval (Luxemburgi Zsigmond és Cillei Borbála leányával) való rokonsága fokozott szerb–magyar szövetséget jelentett. Ennek eredményeként 1434 közepén érkezett Drinápolyból az üzenet, amely szerint Szerbia biztonságát az Oszmán Birodalom részéről csak akkor lehet garantálni, ha Brankovics György idősebb lányát, Máriát (Marát) feleségül adják II. Murád szultánhoz. Hosszas tanácskozás után a palotában összehívott tanács kénytelen volt elfogadni az ajánlatot, és megállapodtak arról, hogy Brankovics Mara elkötelezi magát a szultánnal, így ősszel Murád legjobb katonáinak kíséretében vitték magukkal a törökök a leendő menyasszonyt.[6]

Murád 1437-ben ostrom alá vette a délvidéki Szendrőt.[1] Hunyadi János a vár segítségére sietett és sikerült az ostromló törököket a vár alól elűzni.[1] 1439 júniusának elején megszakadt a béke az oszmánokkal, amely Mara és a szultán házassága révén jött létre. II. Murád vezetésével 130 000 török katona indított támadást, majd foglalta el a város környéki dombokat.

1439-ben a budai rendek – arra gondolva, hogy Murád ismét Szendrő ostromára készül – tetemes segítséget szavaztak meg és maga Albert magyar és német király indult a haddal az Al-Dunához.[1] A titelrévi haditáborban azonban olyan hatalmas vérhasjárvány tört ki, hogy a magyar seregek jelentős része belehalt, köztük Albert király is.[1]

1442-ben Murád ismét sereget indított Magyarország ellen.[1] Az immár erdélyi vajdává kinevezett Hunyadit a sereget vezető Mezid bég Marosszentimrénél legyőzte, viszont a bán négy nap múlva a jórészt parasztokból összeverbuvált „seregével” a Vaskapuban döntő vereséget mért Mezid hadaira.[1]

A hosszú hadjárat

[szerkesztés]
Bővebben: Hosszú hadjárat

E diadalok nagy lelkesedést keltettek egész Európában (1441-ben a Német-római Birodalom, Lengyelország, majd 1444-ben Albánia csatlakozott a szerb–magyar szövetséghez[forrás?]) és az 1443 novemberében megindított hosszú hadjárathoz vezettek.[1] Ennek folyamán a magyar had I. Ulászló király és Hunyadi János vezénylete alatt még a Balkán-hegységen túl egészen Szófiáig nyomult előre.[1] Mialatt több európai fejedelem és a pápai követ nagy keresztes hadjáratot tervezett, Murád a közelgő összecsapást megelőzve követei által Szegeden igen előnyös föltételek mellett békekötésre mutatkozott hajlandónak:[1] lemondott volna Szerbiáról és Havasalföldről, a magyarok által foglyul ejtett sógoráért pedig 70 000 aranyat ajánlott fel.[1]

A várnai csata

[szerkesztés]
Hunyadi János

Ulászló és tanácsosai ezeket a feltételeket 1444 júliusában Szegeden elfogadták (noha korábban több fejedelemmel szemben újabb háborúra kötelezték magukat) és esküvel fogadták a béke megtartását.[1] Nyomban ezután azonban megszegték a békét és újra hadat indítottak Murád ellen, aki trónját éppen Mehmed fiának akarta átengedni és már Magnesiát ki is szemelte lakóhelyének.[1] Az esküszegés hírére azonban sietve visszatért.[1] A döntő ütközet 1444. november 10-én Várnánál zajlott le.[1] A csatában Ulászló és a magyar sereg magva elesett, Hunyadi pedig csak nagy nehezen tudott elmenekülni.[1] Murád beérte a diadallal és nem aknázta ki győzelmét.[1]

Murád nem sokkal később vereséget szenvedett a jalowazi csatában és 1444-ben lemondásra kényszerült fia, Mehmed javára. 1446-ban azonban a janicsárok segítségével visszatért a birodalom élére.[forrás?]

A második rigómezei ütközet

[szerkesztés]

1448-ban Hunyadi Kasztrióta György segítségére indult abban a reményben, hogy az albánok, boszniaiak és Brankovics György szerb despota közreműködésével nagy csapást mérhet a törökökre.[1] A koalícióból azonban jóformán semmi sem lett: Brankovics ezúttal sem küldte el segélyhadát, Boszniából sem érkezett senki és így Hunyadi mindössze 30 000 magyarral és 8000 oláhhal érkezett Délnyugat-Szerbiába, innen Albánia felé fordult.[1] Amikor Murád Hunyadi közeledéséről értesült, rögtön felhagyott Kruja ostromával, és Szófia felé visszavonult.[1] Miután összevonta hadait, megindult Hunyadi nyomában a magyar sereg után.[1] Rigómezőn olyan oldalról támadta meg Hunyadit, ahonnan senki sem várta.[1] A rettenetes harcban (október 18-20.) az oláhok átszöktek a törökökhöz és a magyarok teljes vereséget szenvedtek.[1] Ez volt Murád utolsó, alighanem legfényesebb diadala.[1] Ezután csak Szkanderbég ellen folytatott még harcot,[1] illetve legyőzte Timur Lenk fiát, Sáhruhot, valamint a Karamanida dinasztiát.[forrás?]

Murád 1451 februárjában halt meg, Bursában temették el.[1] A trónon fia, II. Mehmed követte.

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z aa ab ac ad ae af Murad (II.). In A Pallas nagy lexikona. Szerk. Bokor József. Budapest: Arcanum – FolioNET. 1998. ISBN 963 85923 2 X  
  2. ↑ Magyar nagylexikon XIII. (Mer–Nyk). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2001. 375. o. ISBN 963-9257-09-5  
  3. ↑ Luxemburgi Zsigmond külpolitikája | A középkor története (476--1492) | Sulinet Tudásbázis. tudasbazis.sulinet.hu. (Hozzáférés: 2025. március 22.)
  4. ↑ Serbian History - The Fall. web.archive.org, 2007. július 12. [2007. július 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2025. március 22.)
  5. ↑ Serbian History - The Fall. web.archive.org, 2007. július 12. [2007. július 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. május 22.)
  6. ↑ 1444. augusztus 4. | A „szegedi eskü” – I. Ulászló fogadalmat tesz a török elleni. www.rubicon.hu. (Hozzáférés: 2021. május 22.)

Irodalom

[szerkesztés]
  • Magyar nagylexikon VIII. (Ff–Gyep). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 1999. 375. o. ISBN 963-85773-9-8  
  • Ferenc Majoros, Bernd Rill: Das Osmanische Reich 1300–1922. Die Geschichte einer Großmacht. Marix, Wiesbaden 2004, ISBN 3-937715-25-8
  • Matuz József Jenő: Das osmanische Reich. Grundlinien seiner Geschichte. 4. Auflage. Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt 2006, ISBN 3-534-20020-9
  • Gabriel Effendi Noradounghian: Recueil d’actes internationaux de l’Empire Ottoman 1300–1789. Tome I. Paris, Neufchâtel 1897. Reprint: Kraus, Nendeln 1978, ISBN 3-262-00527-4
  • Anton Cornelius Schaendlinger: Murad II. In: Biographisches Lexikon zur Geschichte Südosteuropas. Band 3. München 1979, 248–250. oldal


Elődje:
I. Mehmed 		Utódja:
II. Mehmed
Elődje:
II. Mehmed 		Utódja:
II. Mehmed
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=II._Murád_oszmán_szultán&oldid=28479385”