Rigómezei csata (1448)
- A törökök ellen vívott előző, 1389. évi csatát lásd a Rigómezei csata (1389) c. szócikkben!
| Rigómezei csata (1448) | |||
| Egy akindzsi pányván vonszol egy harcképtelenné vált magyar lovagot | |||
| Konfliktus | Magyar–török háború (1444–48) | ||
| Időpont | 1448. október 18.–19. | ||
| Helyszín | A Szerb Fejedelemség déli részén, Lab folyó melletti Rigómezőn (Rigóföld), Pristina mellett (ma Koszovó Polje) | ||
| Eredmény | Oszmán-török győzelem | ||
| Szemben álló felek | |||
| |||
| Parancsnokok | |||
| |||
| Szemben álló erők | |||
| |||
| Veszteségek | |||
| |||
| Térkép | |||
![]() | |||
A Wikimédia Commons tartalmaz Rigómezei csata (1448) témájú médiaállományokat. | |||
A második rigómezei csata 1448. október 17–20-án a II. Murád szultán vezette oszmán és a Hunyadi János magyar kormányzó által vezérelt keresztény hadak között zajlott, s magyar vereséggel zárult. Vereségével Hunyadi az Oszmán Birodalom ellen vívott háborúinak egyik legnagyobb kudarcát szenvedte el. (Az „első” rigómezei csatát 1389-ben vívták.)
Előzménye
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Hunyadi János azonnal a támadó, törökellenes stratégia mellett érvelt, miután átvette az irányítást a déli határok felett.[1] Elkezdte a támadó háború előkészítését, amelynek célja az volt, hogy a katonai műveleteket fokozatosan a török területekre vigyék át. Ahogy Hunyadi az 1448-as rigómezei csata előtt írta a pápának, fő célja az volt, hogy – ha lehetséges akkor nemzetközi segítséggel – döntő ütközetben legyőzze a törököket, a háborút török területen folytassa annak végső befejezésig, a törökök Európából való kiűzéséig. Ez határozott szakítást jelentett Luxemburgi Zsigmond király 1397 után folytatott alapvetően védekező stratégiájával, és a keresztes eszme újjáéledését jelezte, ehhez az európai politikai viszonyok kedvezőbbé váltak, az oszmán terjeszkedés pedig egyre elviselhetetlenebbé vált.[2]
Anyagi erőben is, létszámban is igen erősek, akikkel fegyvereinket össze kell mérnünk s félek, hogy e törökökkel megkezdett háborút majd egész Ázsia ellen kell folytatnunk... Befejezni pedig akkor fogjuk, ha a megvert ellenség sarkában maradunk, s ha mindaddig nem tágítunk, amíg az ellenségnek Európából való kiűzése valóra nem váltja reményeinket... Most rendelkezik Boldogságtok olyan sereggel, mely fölér ezzel a zsolddal, rendelkezik olyan katonákkal, akik égnek a vágytól, hogy megtorolhassák a házukat ért gyászt, akik nem ideiglenes, hanem állandó fegyverben állnak örök ellenségeinkkel szemben, kik soha meg nem barátkoznak a keresztény névvel. Csak a támogatás ne maradjon el, hogy célunkat elérve a fölszabadított Európa, hitét visszanyerve, a Szentszék dicsőségét és fényét hirdesse!
Hunyadi János 1448-ban látta elérkezettnek a pillanatot, hogy visszavágjon az 1444-es várnai vereségért. Hunyadi stratégiája a meglepetésen, valamint a Balkán népeinek felkelésén alapult, valamint azon, hogy a török fősereget egyetlen döntő ütközetben képes lesz felmorzsolni. Hunyadi elbizakodott volt, s seregeit úgy vezényelte egyre mélyebbre az ellenséges területekre, hogy nem biztosította a kellő védelmet egy esetleges visszavonuláshoz. Még a támadást megelőzően Hunyadi megállapodott Szkander béggel (azaz Kasztrióta Györggyel), hogy egyesítik seregeiket, s együtt fogják kiűzni a törököt a Balkánról. Ezen egyezség értelmében Kasztrióta György Hunyadi közeledésének hírére megindította csapatait, hogy egyesüljenek, de ebben a szándékában megakadályozta Brankovics György szerb despota, aki csapataival útját állta, valamint tájékoztatta a szultánt a magyar seregek helyéről, hadmozdulatairól, s így a törökök a magyar sereget – még az albánokkal való egyesülés előtt – döntő csatára kényszerítették.
Lefolyása
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Az első hadmozdulatok 1448. október 16-án mentek végbe, ekkor sorakoztak fel a szemben álló felek, a török sereg körülbelül 60 000, míg a Hunyadi vezette keresztes hadak 24 000 főt számláltak. Október 16-án az akindzsik és a ruméliai szpáhik vették fel a harcot Hunyadival, de nem jártak sikerrel. Másnap az anatóliai szpáhik támadtak, de rohamukat visszaverték a magyar lovasok, azonban ellentámadásba nem tudtak átmenni, a török centrumban álló gyalogság helytállása miatt. A lovasságban pánik tört ki a török centrum áthatolhatatlanságát látva, ami a szárnyak megfutamodásához vezetett. Ekkor Hunyadi parancsot adott a centrum rohamára, a lovagok megrohamozták a janicsárokat, de még a török tábor előtt megállították és megfutamították őket. A keresztes lovasság visszavonult saját táborába, sorsára hagyva a gyalogságot, melyet így a törökök könnyűszerrel bekeríthettek és felőrölhettek.
A több napos csata végül meggyőző török győzelemmel zárult. A csatában elesett Székely János horvát–szlavón bán, a balszárny parancsnoka, számos nemes, több báró, köztük Tallóci Frank, Bebek Imre, Marcali Imre, Szécsi Tamás és alsólendvai Bánffy István. A keresztes hadak veszteségeit tovább tetézte, hogy mélyen ellenséges területen voltak, ahol mind a szerb, mind a török csapatok vadásztak rájuk, így sokan menekülés közben lelték halálukat, vagy estek fogságba. Például a Szerbián át menekülő Hunyadit Brankovics elfogatta, s csak a magyar országnagyok erélyes fellépése miatt nem adta ki Murád szultánnak.
Hatásai
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Ezután Rigómező oly mértékben meg volt pestissel fertőzve, hogy évekig nem lehetett élni az amúgy igen termékeny területen. A későbbiekben Koszovó területét szerb lakossága elhagyta, helyükre rengeteg albán települt be (ezzel egyidejűleg Makedónia északi felébe is), akik ma is ott élnek.
Bár a második rigómezei csatában a szerbek nem vettek részt, valószínűleg ez a csata szintén hozzájárult a Rigómezővel kapcsolatos szerb nemzeti legenda kialakulásához.
Jegyzetek
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- ↑ Pálosfalvi, Tamás (2001). "Az 1442. márciusi török hadjárat – Adalékok Hunyadi János első törökellenes harcaihoz" (PDF). Történelmi Szemle. XLIII (1–2). Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet: 43–54.
- 1 2 Pálosfalvi 2018, 93–105. o, From Golubac to Belgrade, 1428–1456 – The First Ottoman Wars of Hunyadi, 1441–1443 [Galambóctól Nándorfehérvárig, 1428–1456 – Hunyadi első török háborúi, 1441–1443].
- ↑ Boronkai, Iván; Bellus, Ibolya (2001). "A leveleskönyv – 28. János kormányzó nevében Miklós pápa úrnak". Vitéz János levelei és politikai beszédei. Budapest: Neumann Kht.
{{cite book}}: External link in(súgó); Unknown parameter|chapterurl=|chapterurl=ignored (|chapter-url=suggested) (súgó)
Források
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- Stephen R. Turnbull, The Ottoman Empire 1326–1699, Osprey Publishing, 2003
- Jean W. Sedlar, East Central Europe in the Middle Ages, 1000–1500, University of Washington Press, 1994
- Matthew Bennett, The Hutchinson Dictionary of Ancient & Medieval Warfare, Taylor & Francis, 1998
- Pálosfalvi, Tamás (2018). From Nicopolis to Mohács: A History of Ottoman-Hungarian Warfare, 1389–1526 [Nikápolytól Mohácsig: Az oszmán–magyar háborúk története, 1389–1526]. Leiden: Brill. ISBN 978-90-04-37565-9.
