Gillemot László

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Gillemot László
Gillemot László.jpg
Született 1912. október 7.
Elhunyt 1977. augusztus 20. (64 évesen)
Budapest
Állampolgársága magyar
Nemzetisége magyar
Szülei Gillemot Ferenc
Foglalkozása gépészmérnök,
anyagtudós,
egyetemi tanár
Kitüntetései Kossuth-díj

Gillemot László (családnevének ejtése [ʒilmo], kb. [zsilmó]; Budapest, 1912. október 7.Budapest, 1977. augusztus 20.) kétszeres Kossuth-díjas gépészmérnök, anyagtudós, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Főbb kutatásai a fémek anyagvizsgálatára, fém-előállítási, ötvözetgyártási és képlékeny alakítási technológiák továbbfejlesztésére, valamint a hegesztési eljárások alkalmazási körének kiszélesítésére irányultak. Nevéhez fűződik a korszerű magyarországi fémipari és kohászati alapkutatások elindítása, intézményi és szakképzési hátterének megszervezése. Három évtizeden át (1944–1977) volt a Budapesti Műszaki Egyetem mechanikai technológiai tanszékének vezetője, 1948 és 1969 között alapító igazgatóként irányította a Fémipari Kutatóintézet munkáját.

Gillemot György Lajos (1813–1892) virágkertész unokája, Gillemot Ferenc (1875–1916) labdarúgó, sportújságíró fia.

Életútja[szerkesztés]

A fővárosban végezte gimnáziumi tanulmányait. 1930-tól 1935-ig a budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem diákja volt, de rendkívüli hallgatói státussal négy féléven keresztül matematikai, fizikai és filozófiai előadásokat is látogatott a Pázmány Péter Tudományegyetemen. 1935-ben szerezte meg gépészmérnöki oklevelét a műegyetemen, majd három hónapig mérnöki beosztásban a Standard Villamossági Rt. alkalmazásában állt. Még ugyanabban az évben, 1935-ben a budapesti műegyetem mechanikai technológiai tanszékén kapott tanársegédi állást. 1940-ben adjunktussá lépett elő, 1941-ben megvédte műszaki doktori disszertációját, 1944-ben pedig megbízást kapott a tanszék ideiglenes vezetésére. Tanszékvezetői posztján 1947-ben véglegesítették nyilvános rendkívüli tanári címmel, 1949-től haláláig pedig nyilvános rendes egyetemi tanári címmel irányította a tanszéki oktatómunkát. 1970-ben a mechanikai technológiai és a villamosipari anyagtechnológiai tanszékek szervezeti összevonásával jött létre a Mechanikai Technológiai és Anyagszerkezet-tani Intézet, amelynek haláláig első igazgatója volt. Tanszéki kötelezettségei mellett 1954 és 1957 között a műegyetem rektori, 1965 és 1967 között tudományos rektorhelyettesi feladatait is ellátta.

Egyetemi oktatói munkájával párhuzamosan több egyéb szakmai megbízást is vállalt. 1946 és 1949 között közreműködött a Tudományos-Műszaki Tanács munkájában, 1947–1949-ben a Nehézipari Központ műszaki fejlesztési osztályát vezette. 1948-tól a kezdeményezésére és szervezőmunkájának köszönhetően létrejött Vas- és Fémipari Kutatóintézet alapító igazgatója volt. Az intézet 1951-es szétválása után is tovább irányította az itt folyó kutatómunkát: 1952-ig a Vasipari Kutatóintézet, 1969-ig pedig a Fémipari Kutatóintézet igazgatói tisztségét töltötte be. 1954-től 1957-ig a Mérnöktovábbképző Intézet elnökeként tevékenykedett. 1970-től 1977-ig az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság műszaki kutatásokat koordináló tanácsának ügyvezető alelnöke volt. Közéleti szerepet is vállalt, tagja volt a Fővárosi Tanácsnak és az Országos Béketanácsnak, elnökségi tagja a Hazafias Népfront nagy-budapesti bizottságának.

Munkássága[szerkesztés]

Tudományos kutatómunkájában egyesítette az anyagtudományi, gépészeti és kohászati megközelítéseket, a korszerű fémipari és kohászati alapkutatások magyarországi elindítója volt. Különösen jelentősek az acél- és alumíniumtechnológiákhoz kapcsolódó anyagvizsgálatai. Számottevő eredményeket ért el az alumíniumgyártásból visszamaradó vörösiszap hasznosítása (vanádium és titán kinyerése, fémtitán-előállítás reakciókinetikája), a ferrotitános és az alumíniumötvözés, valamint a csapágyfémek anyagvizsgálata terén. Újító szemléletű kutatásai fűződnek a fémek törésvizsgálatához és az anyagfáradáshoz, a hőkezelés és a hegesztések röntgenes tanulmányozásához, a roncsolásmentes anyagvizsgálati módszerek fejlesztéséhez. Technológiai eljárásokat dolgozott ki a nagy méretű acélszerkezetek hegesztéses kötésekkel való összeállításához, a képlékeny alakítás terén pedig a gömbgrafitos öntöttvas kovácsolhatóságát vizsgálta, s az acél alakítására és porkohászati műveletekre egyaránt alkalmazható, nagy sebességű ütőműveket dolgozott ki. Akadémiai székfoglalói A gömbszemcsés grafit kristályosodása (1950) és A fémek tulajdonságainak jellemzése a fajlagos alakváltozás munkájával (1966) címen hangoztak el.

A második világháborút követően szakértőként közreműködött a főváros elpusztult hegesztett Duna-hídjainak újjáépítésében, ő irányította az anyagvizsgálatokat a Kossuth híd, a vásárosnaményi Tisza-híd és több erőmű építésekor. Összesen tizenkilenc szabadalmát jegyezték be, köztük a szakítószilárdság pontos mérésére alkalmas szakítógépet, a csapágybronzot helyettesítő, nagy szilárdságú alumíniumötvözetet, valamint a hatékonyabb kétpálcás hegesztési eljárást. Pályája utolsó szakaszában az ipar és a tudomány szolgálatába állított műszaki kutatás elvi-módszertani kérdései is foglalkoztatták.

Szakkönyvei mellett mintegy 250 tanulmánya jelent meg hazai és külföldi szaklapokban. Számos fontos tankönyv, egyetemi jegyzet szerzője vagy társszerzője volt, Anyagszerkezettan és anyagvizsgálat című tankönyve 1996-ban a hetedik kiadást érte meg. Szerkesztőbizottsági tagja volt az Acta Technica című akadémiai folyóiratnak.

Társasági tagságai és elismerései[szerkesztés]

1949-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1965-ben rendes tagjává választották. Elnökként irányította az Akadémia kohászati főbizottságát, gépészeti bizottságát, gépészeti-kohászati szakcsoportját, a Gépipari Tudományos Egyesület anyagvizsgáló szakosztályát, s közreműködött a Tudományos és Felsőoktatási Tanács munkájában. Mindezek mellett tagja volt a Magyar Anyagvizsgálók Egyesületének, a Magyar Mérnök- és Építészegyesületnek, valamint az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesületnek. 1969-től a Jugoszláv Tudományos és Művészeti Akadémia levelező tagja, 1971-től a Nemzetközi Hegesztési Intézet (IIW) alelnöke volt.

Tudományos munkássága elismeréseként két ízben tüntették ki Kossuth-díjjal. 1949-ben szabadalmaiért és egyetemi tankönyveiért vehette át a díj arany fokozatát, 1957-ben pedig a hazai nyersanyagokon alapuló titángyártási technológia kidolgozásáért és kísérleti megvalósításáért ítélték neki a Kossuth-díj második fokozatát. 1958-ban Pattantyús-Ábrahám Géza-díjjal, 1975-ben Bánki Donát-emlékéremmel tüntették ki (mindkettő a Gépipari Tudományos Egyesület díja). 1976-ban megkapta a francia Kutatási és Feltalálási Érdemrendet (ordre du Mérite pour la recherche et l’invention). Emellett birtokosa volt a Magyar Népköztársasági Érdemérem ezüst fokozatának (1950 körül) és a Munka Érdemrend arany fokozatának (1972).

Főbb művei[szerkesztés]

  • A hegesztés röntgenvizsgálata. Budapest: Magyar Anyagvizsgálók Egyesülete. 1941.  
  • Műszaki röntgenvizsgálat. Budapest: (kiadó nélkül). 1942.  
  • Fémek technológiája I: Fémek alakítása hőhatással. Budapest: (kiadó nélkül). 1947.  
  • Anyagvizsgálat. Budapest: (kiadó nélkül). 1949.  
  • A gyártástechnológia új irányai. Budapest: (kiadó nélkül). 1949.  
  • Porkohászat és precíziós öntés. Budapest: (kiadó nélkül). 1951.  
  • Metallográfia és anyagvizsgálat. Budapest: Tankönyvkiadó. 1952.  
  • Vas- és fémipari anyagismeret. Budapest: Népszava. 1952.   (Kerpely Kálmánnal)
  • A gyorshegesztő eljárások. Budapest: Felsőoktatási Jegyzetellátó. 1954.  
  • A színesfémek a gépgyártás fontos anyagai. Budapest: Művelt Nép. 1954.  
  • Szerkezeti anyagok technológiája I–II. Budapest: Tankönyvkiadó. 1954–1960.  
  • Hegesztés. Budapest: Budapesti Műszaki Egyetem. 1959.  
  • Mechanikai technológia I–II. Budapest: Terra. 1960.  
  • Anyagszerkezettan és anyagvizsgálat I–III. Budapest: Tankönyvkiadó. 1965–1966.  
  • Fémek képlékeny alakítása. Budapest: Tankönyvkiadó. 1968.   (Ziaja Györggyel)

Felhasznált forrás[szerkesztés]

  • Ki kicsoda: Életrajzi lexikon magyar és külföldi személyiségekről, kortársainkról. Budapest: Kossuth. 1975. 199. o.  
  • Magyar életrajzi lexikon III: Kiegészítő kötet (A–Z). Főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest: Akadémiai. 1981. 247–248. o. ISBN 9630525003  
  • Kossuth-díjasok és Állami Díjasok almanachja 1948–1985. Szerk. Darvas Pálné, Klement Tamás, Terjék József. Budapest: Akadémiai. 1988. 77., 282. o. ISBN 9630544202  
  • Végh Ferenc: Gillemot László. Évfordulóink a Műszaki és Természettudományokban, (1987) 78–79. o.
  • Magyar tudóslexikon A-tól Zs-ig. Főszerk. Nagy Ferenc. Budapest: Better; MTESZ; OMIKK. 1997. 331–332. o. ISBN 963-85433-5-3
  • Magyarország a XX. században IV.: Tudomány – Műszaki és természettudományok. Főszerk. Kollega Tarsoly István. Szekszárd: Babits. 1999. 170., 177. o.
  • Magyar nagylexikon VIII. (Ff–Gyep). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 1999. 630–631. o. ISBN 9638577398  
  • Új magyar életrajzi lexikon II. (D–Gy). Főszerk. Markó László. Budapest: Magyar Könyvklub. 2001. 1015. o. ISBN 9635474148  
  • A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825–2002 I. (A–H). Főszerk. Glatz Ferenc. Budapest: MTA Társadalomkutató Központ. 2003. 412–413. o.

További források[szerkesztés]