Mészbetétes kerámia kultúrája
| Mészbetétes kerámia kultúrája | |
| Korszak | középső bronzkor |
| Abszolút kormeghatározás (a Magyarországot felölelő régióban) | i. e. 19/18–14. század |
| Földrajzi kiterjedés | Dunántúl |
| Vezérleletek | mésszel kitöltött lenyomatos díszítésű agyagedények |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Mészbetétes kerámia kultúrája témájú médiaállományokat. | |
A mészbetétes kerámia kultúrája vagy gyakran a dunántúli mészbetétes kerámia kultúrája a bronzkor középső szakaszában, az i. e. 19/18–14. századokban a Dunántúlon virágzó jelentős régészeti műveltség volt.
Kutatástörténete
A műveltség első leírása és tipologizálása még a középső bronzkori pannoniai kerámia kultúrája megnevezéssel Rómer Flóris és Hampel József nevéhez kötődött (1876). 1904-ben Wosinsky Mór a lengyeli Sánc-hegyen (más néven Sánci-tetőn) folytatott ásatásait követően a jellemző kerámiadíszítési technikára utalva alkalmazta először a mészbetétes megjelölést, egyúttal a műveltség ekkor még elnagyolt földrajzi elterjedését és táji tipológiáját is felvázolta. 1942-ben Csalog Zsolt a Dunántúl egészére kiterjedő középső bronzkori műveltség egészére alkalmazta a terminust, rámutatva a látszólagos tipológiai eltérések ellenére fellelhető közös kulturális jegyekre. A 20. század közepétől élénk szakmai viták zajlanak arról, hogy mennyire átfedett vagy megfeleltethető egymásnak a kora bronzkor végéről, a tekercselt pálcikás díszítési technikáról ismert szintén dunántúli kisapostagi kultúra, illetve a később megjelent mészbetétes kerámia népének műveltsége. Egyes értelmezések szerint a kisapostagi kultúra végén a pálcikával nyomott díszítések mélyedéseit egyre gyakrabban mészbetéttel töltötték ki, és vélhetőleg a korábban a kisapostagi műveltséget hordozó népességből lett a mészbetétes kerámiák népe. Ez alapján a kisapostagi kultúra önállóságát 1964 óta Bándi Gábor nyomán többen megkérdőjelezik, a szakma másik része viszont továbbra is elkülöníti egymástól a két műveltséget.[1]
Az addigi legnagyobb sírmelléklettel rendelkező temetkezési helyet 137 épen megőrződött edénnyel 1995-ben tárták fel Balatonfűzfőn. 2008-ban Bonyhádon vette kezdetét egy minden korábbinál több leletet, 113 típusba tartozó 858 edénymellékletet felvonultató mészbetétes temető ásatása.[2] További nagyobb temetőik ismertek Kaposvár, Mosonszentmiklós és Ménfőcsanak területéről.[3] Ez utóbbi gazdag leletanyagok további eligazítással szolgálnak a mészbetétes kultúra idővonalát illetően. Egyebek mellett az eredményeiket publikáló régészek rámutattak, hogy a korai bronzkori bonyhádi sírok csontvázas temetkezésének módja az i. e. 2400-ig virágzó kelet-európai zsinegdíszes kultúrával rokonítja – vagyis részben a kisapostagi műveltséggel azonosítja –, annak egyik kései, a Dunántúlra i. e. 2150 körül a Somogyvár–Vinkovci-kultúra helyére benyomult regionális csoportjának tartja a mészbetétes kerámia népét. A kultúra helyi hatásra váltott halottai elhamvasztására, és ezzel párhuzamosan kezdte – gyakran csonthamuból készült – mészbetéttel kitölteni az edények falába benyomkodott díszítéseket.[4]
Jellemzői
A műveltséggel jelölt népesség egy nedvesebb és hűvösebb klimatikus periódusban élt, közösségei állattartó-földművelő gazdálkodást folytattak. A régészeti ásatások során állandóan lakott falvaikat, bár ismertek (pl. Szentlőrinc-Strandfürdő), mélyrehatóan nem, csak temetőiket és magaslatokon kialakított, talán a közösség vezetői által lakott telepeket (pl. Veszprém-Várhegy) tárták fel.[5] Életmódjukról tudható, hogy favázas házaik vesszőfonatos falát tapasztották, gazdasági épületeiket félig a földbe mélyítették. Elsősorban szarvasmarhát és sertést tartottak külterjes körülmények között, de jelentős volt tolnanémedi típusú keresztbordás korongokat, fésű és horgony alakú csüngőket, hajfonatkarikákat, többsoros karpereceket, nyakpereceket előállító fémművességük is (pl. Abda, Lengyeltóti, Kölesd-Nagyhangos).[6]
Műveltségjelölő sajátosságuk az elsősorban sírmellékleteikből ismert fazekasságuk, pontosabban fekete, szürke vagy sárga alapszínű, fényezett felületű agyagedényeik mészbetétes díszítése: a benyomkodott vagy valamely tárggyal bepecsételt mélyedéseket kagylóhéjból, csonthamuból, gipszből vagy mészkőből készült mésszel töltötték ki. Bár elsősorban az egyenes sáv, a cikkcakk és a pontkör jellemzi edényeik díszítését, a felhasznált motívumok tárháza rendkívül gazdag: 2006-ig 2500 mészbetétes mintát írtak le a régészek. Az újabb ásatások rámutattak, hogy a sírmellékletekből előkerült agyagedények tipológiája és motívumkincse, díszítésének módja közvetlenül utal az alhunyt nemére, életkorára és státusára, voltaképpen az elhunyt viseletének, végső soron magának a halottnak a stilizált ábrázolása lehet. A mészbetétes kultúra gyermeksírjainak egyedi agyagtárgyai közé tartoznak egyebek mellett a kis méretű ivókürtök, a madár alakú csörgők, valamint az emberlábakon álló kisoltárok.[7]
A műveltséget korai szakaszában még csontvázas temetkezés jellemezte, halottaikat hátukra fektették, felhúzott lábukat pedig oldalra fordították. Idővel azonban a hamvasztásos temetkezés vált egyeduralkodóvá, az antropológiai vizsgálatok alapján a felékszerezett testeket elégetésükkor még lágyszövet fedte, azaz a hamvasztásra nem sokkal a halál beálltát követően került sor. A magas hőfokú, lassú égésből visszamaradt csonttöredékeket az anatómiai rendre törekedve összegyűjtötték, és ezeket helyezték közvetlenül a sírul szolgáló gödörbe (szórt hamvas temetkezés), esetleg nagy méretű urnaedénybe (urnás-hamvasztásos temetkezés). Az ily módon szállítóurnaként használt edényeket a sírban gyakran összetörték, és töredékeivel kibélelték a sírgödröt, gyakran itallal és étellel megtöltött további edényeket helyeztek a sírba. A sírmellékletekből ismert bronz ékszerek importból is származhattak cserekereskedelem révén, de gyakran helyben készítették őket (pl. zalaszabari kincs).[8]
A mészbetétes kerámia népe északon a Duna vonalát is átlépve a mai Délnyugat-Szlovákiáig terjedt, a Balatontól keletre azonban csak a Sió völgyétől délre fekvő vidékekről ismertek településeik.[9] A régészeti kultúrát két nagyobb táji csoportra, azokon belül további alcsoportokra szokás osztani a mészbetétdísz elkészítésének módja, minősége és típusváltozatai alapján: a pontkörös észak-dunántúli csoporthoz tartoznak az esztergomi és a veszprémi, a széles sávos dél-dunántúlihoz pedig a szekszárdi és a pécsi műveltségi dialektusok. Az alcsoportok a feltételezések szerint talán egymástól különálló törzseket jelöltek.[10] Jelentősebb szomszédos műveltségei a középső bronzkorban a déli eredetű vatyai, valamint a Duna menti és az alföldi tellkultúrák voltak. Leletanyagukban megtalálták a dunántúli mészbetétes importkerámiák képviselőit is, amely egyfelől a mészbetétes kerámia népének élénk kereskedelmi tevékenységét jelzi, másfelől segítette a műveltség időrendi elhelyezését is.[11]
Jegyzetek
- ↑ MNL 1998 850. o.; Szabó & Hajdu 2011 85–86., 89. o.
- ↑ MNL 1998 850. o.; Szabó & Hajdu 2011 86–87. o.
- ↑ Kiss 2003 150. o.
- ↑ Kiss 2003 148. o.; Szabó & Hajdu 2011 88. o.
- ↑ MNL 1998 850. o.; Regenye 2014 94. o.
- ↑ MNL 1998 850. o.; Kiss 2003 150. o.; Szabó & Hajdu 2011 89. o.; Regenye 2014 94. o.
- ↑ MNL 1998 850. o.; Kiss 2003 150. o.; Szabó & Hajdu 2011 86., 97–99., 104–105. o.; Regenye 2014 94. o.
- ↑ MNL 1998 850. o.; Kiss 2003 151. o.; Szabó & Hajdu 2011 90–93. o.
- ↑ Kiss 2003 150. o.
- ↑ MNL 1998 850. o.; Szabó & Hajdu 2011 85. o.; Regenye 2014 93–94. o.
- ↑ MNL 1998 850. o.; Kiss 2003 149–150. o.
Források
- ↑ Kiss 2003: Kiss Viktória: Közép-európai típusú gazdálkodás: földművesek a Dunántúlon / Fazekasmesterek a Dunántúlon. In Magyar régészet az ezredfordulón. Főszerk. Visy Zsolt. Budapest: Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma; Teleki László Alapítvány. 2003. 148–151. o. ISBN 963-86291-7-7
- ↑ MNL 1998: Magyar nagylexikon VI. (Csen–Ec). Főszerk. Berényi Gábor. Budapest: Magyar Nagylexikon. 1998. 850. o. ISBN 963-85773-2-0
- ↑ Regenye 2014: Regenye Judit: Bronzkori temető a Cserháton: Ami előkerült és ami előkerülhetett volna. Veszprémi Szemle, XVI. évf. 2. sz. (2014. május) 87–96. o.
- ↑ Szabó & Hajdu 2011: Szabó Géza – Hajdu Tamás: A mészbetétes edények díszítésének szimbolikája a bonyhádi vegyes rítusú bronzkori temető embertani leleteinek feldolgozása tükrében. Anthropologiai Közlemények, LII. évf. (2011) 85–108. o.