II. Henrik angol király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A lap korábbi változatát látod, amilyen CsurlaBot (vitalap | szerkesztései) 2021. február 16., 12:46-kor történt szerkesztése után volt. Ez a változat jelentősen eltérhet az aktuális változattól. (→‎Szülei és gyermekkora: egyértelműsítés, replaced: Bristol → Bristol AWB)
Ez a szócikk az angol királyról szól. Hasonló címmel lásd még: II. Henrik (egyértelműsítő lap).
II. Henrik
Henri d’Anjou
II. Henrik (XVI. századi portré)
II. Henrik (XVI. századi portré)
Anglia királya, Normandia, Aquitania és Gascogne hercege, Anjou és Nantes grófja, Írország ura
Uralkodási ideje
1154. október 25. – 1189. július 6.
Koronázása
1154. december 19.
ElődjeIstván angol király
UtódjaI. Richárd angol király
Életrajzi adatok
UralkodóházPlantagenêt-ház
Született1133. március 5.
Le Mans, Anjou
Elhunyt1189. július 6. (56 évesen)
Chinon
NyughelyeFontevraud apátság
ÉdesapjaV. Gottfried, Anjou grófja
ÉdesanyjaAngliai Matild
HázastársaAquitániai Eleonóra
GyermekeiVilmos, Henrik, Matild, Richárd, Geoffrey, Eleonóra, Johanna, János
A Wikimédia Commons tartalmaz II. Henrik témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

II. Henrik (Le Mans, 1133. március 5. – Chinon, 1189. július 6.)[1][2] angol király (1154–1189 között), apja örököseként Anjou és Maine grófja, anyja révén Normandia hercege, házassága révén Aquitania és Gascogne hercege, 1171-től Írország ura.[3] Uralkodása alatt kiterjesztette az angol királyok fennhatóságát Wales, Skócia és Franciaország nagy részére. A második Anjou-ház[4] vagy más néven a Plantagenêt-ház első uralkodója.

Élete

Szülei és gyermekkora

Geoffrey Plantagenet és leszármazottainak címere

Anyja Matild,[5] az angolok úrnője,[6] I. Henrik angol király (1100–1135) lánya és örököse. Apja – Matild második férje, – V. Gottfried, Anjou és Maine grófja, Fulkó jeruzsálemi király[7] és első felesége, Eremburga maine-i grófnő fia.[8] A Plantagenêt név is apjától ered,[9] aki állítólag a seprűzanót (Cytisus scoparius) egy ágát viselte fejfedőjén, amelyet latinul „planta genista”-nak neveztek, de később ez „Plante Genest” vagy „Plantegenest”-re módosult, ennek modern írásmódja a Plantagenêt.[10]

1133. március 5-én született az Anjou grófság székhelyén, Le Mans városában.[11] Gyermekkorát apja udvarában töltötte, majd 9 évesen Róbert, Glouchester bárója Angliába vitte és ezután Bristolban nevelkedett.

Házassága és gyermekei

1152. május 18-án, 19 évesen vette feleségül Aquitániai Eleonórát, a „házasulandókat megillető pompa és ceremónia mellőzésével”,[12] ugyanis Eleonóra első házasságát hat héttel korábban bontották fel. Előző férje VII. Lajos francia király volt, akinek csak két lánygyermeket szült. Henrik és Eleonóra 21 éves kapcsolata alatt nyolc gyermek született, a házasságnak végül Henrik szeretői, illetve Eleonóra lázadása vetett véget, aki 1173-ban arra biztatta fiait, hogy keljenek fel apjuk ellen.[13]

Henrik és Eleonóra gyermekei Vilmos, Henrik, Matild, Richárd, Geoffrey, Leonóra, Johanna és János. Vilmos, apja örököse gyermekkorában meghalt és ezért az ifjabb Henriket koronázták társuralkodóvá nagykorúságának elérése után. Henrik felosztotta birtokait gyermekei között: az ifjabbik Henrik örökölte volna az angol trónt, Richárd anyja birtokait (Aquitania és Gascogne), Geoffrey az elfoglalt Bretagne-t, János pedig Írországot.

Henriknek felesége mellett legalább 6 szeretője volt, köztük leghíresebb Rosamund Clifford volt, akit Henrik nem is próbált rejtegetni és nyíltan udvarába fogadta. Részben ez okozta, hogy Eleonóra elköltözött férje udvarából és később fiait ellene hangolta. Henrik törvénytelen gyermekeinek nem volt joga apjuk birtokait örökölni, de királyi leszármazásuk mégis gondot jelenthetett Henrik törvényes utódainak.[14] Az egyik, William de Longespee, hű maradt a királyhoz és elégedett volt birtokaival, Geoffrey azonban ambiciózus volt és Richárd öröklését veszélyeztette.[14] Geoffrey volt az egyetlen, aki Henrik mellett volt annak halálos ágyán, miután minden törvényes fia elhagyta.[15] Apja halála után Richárd kinevezte York érsekének és arra kényszerítette, hogy pappá szenteljék és ezzel letörte világi ambícióit. Egy másik fiút, Morgant Durham püspökévé neveztek ki, de III. Ince pápa ellenállása miatt sosem szentelték fel.[16]

Megjelenése

Henrik külsejéről számos korabeli forrás beszámol, és mindegyik megegyezik abban, hogy erőteljes, energikus férfi volt, aki kortársai közül is kiemelkedett fizikai adottságaival. A kortárs Peter of Blois beszámolója szerint „hajlott lába, lovasokra jellemző (hajlott) sípcsontja, széles mellkasa és a bokszolók izmos karja mind arra utalt, hogy erős, mozgékony és bátor ember volt”. A beszámolók szerint egy nap alatt 4-5 napi távolságokat képes volt megtenni és rendszeresen meglepte ellenségeit, akik nem számítottak érkezésére. Kezében mindig íj, kard, lándzsa vagy nyílvessző volt, kivéve, amikor tanácskozott vagy olvasott.

Nagyapjához, I. Henrik angol királyhoz hasonlóan II. Henrik is kiválóan ismerte az angol törvényeket. Jó nyelvérzékkel rendelkezett, tökéletesen beszélt latinul és amikor csak tehette, személyesen vett részt tanácsadóinak gyűlésein. Meglehetősen érdekelték a gazdasági ügyek, gondot fordított a királyi kincstárra, ennek megfelelően általában szerényen öltözött és étkezett.[17]

Viselkedésében is szerény volt és minden társadalmi rétegből származó emberrel szót értett. „Fejében nem járnak fennkölt gondolatok, nyelve nem dagad a cifra mondatok súlya alatt, és nem tartja magát többre más embernél.”[18] Alattvalóival szemben mindig bőkezű volt és a templomos lovagokat bízta meg azzal, hogy a királyi udvar számára vásárolt élelem egytizedét legszegényebb alattvalóinak kiosszák.

Jó humorérzéke volt, és sosem sértődött meg azon, ha kárára sütöttek el egy viccet. Egyszer, amikor ruhája javításával és varrásával volt elfoglalva, egy udvaronc azt találta mondani, hogy a király úgy néz ki, mint egy cserzővarga lánya. Henrik dőlt a nevetéstől, és a viccet elmagyarázta azoknak is, akik elsőre nem hallották vagy nem értették.[19]

A leírások szerint emlékezőtehetsége is rendkívüli volt, sosem felejtette el az arcot, akit már látott, és minden hasznos információt a fejébe vésett. A korabeli nyugat-európai királyok közül az egyik legműveltebb volt.[17]

Trónra lépése és uralkodása

II. Henrik, illusztráció Cassell's History of England könyvéből (1902)

Henrik öröksége apja és felesége révén

Henrik apja, V. Geoffrey nagy birtokokkal rendelkezett Franciaországban, elsősorban Anjou és Maine grófságokban. Névleg VII. Lajos francia király hűbérese volt. Apja halála után (1151) Henrik örökölte a grófi címeket. Apja 1144-ben meghódította Normandia hercegségét és halála után ez a cím is Henrikre szállt, amelyet még anyja, Matilda örökölt az ő apjától, I. Henrik angol királytól. Anyja révén az angol trón örökösének is számított, mivel I. Hódító Vilmos unokájaként Matildát illette volna a királyi trón apja halála után, de unokatestvére, István blois-i gróf elűzte.

Henrik 1153-ban kötött házasságot Eleonórával, aki öröksége révén két hatalmas francia birtokot, Aquitánia és Gascoigne hercegségét, valamit Poitou grófságát hozta a házasságba.[12] Henrik ezzel a mai Franciaország majdnem kétharmadát birtokolta és a fejlett aquitániai gazdaság révén a leggazdagabb és leghatalmasabb francia nemes volt.

Az angol trón elfoglalása

Az angol királyi cím visszaszerzése ennek ellenére nem ment könnyen. Anyja, Matilda, sok éven keresztül igyekezett követelését érvényesíteni Istvánnal szemben és 1147-ben fiával együtt partra szálltak Angliában - Henrik első és Matilda utolsó próbálkozása. Az előkészületek hiányosságai miatt ez a kísérlet kudarcot vallott és Matilda visszavonult,[12] de Henrik csak még eltökéltebb lett, hogy anyja és saját maga részére visszaszerzi Angliát. 1149 és 1150 között ismét visszatért Angliába és 1149. május 22-én nagybátyja, I. Dávid skót király lovaggá ütötte Carlisle városában.[20]

1153 januárjában, pár hónappal házassága után, ismét átkelt a csatornán és partra szállt Angliában. Flottájában 36 hajó volt, amelyek 140 lovagot és 3000 gyalogost szállítottak.[21] A partraszállás pontos helye nem ismert, feltehetően Dorset vagy Hampshire-ben lehetett, de a források szerint betért egy falusi templomba, ahol éppen vízkeresztet, a háromkirályok érkezését ünnepelték január 6-án. Az ünnepség és Henrik érkezésének egybeesése nem kerülte el a falusiak figyelmét sem, akik az "Ecce advenit dominator Dominus, et regnum in manu eius" („Ím itt jön az Úr és kezében a Királyság”) szavakkal üdvözölték.[20]

Henrik mindenesetre nem tétlenkedett és egy éven belül kikényszerítette a wallingfordi szerződést, amelyben István király kénytelen volt elismerni a trón örökösének. Amikor István 1154. október 25-én meghalt, Henriket elismerték királynak és december 19-én a westminsteri apátságban királlyá koronázták.[20] Henrik, aki névleg francia hűbéres volt, most már a francia királynál is hatalmasabb úr lett.

Írország meghódítása

Koronázása után nem sokkal Henrik király követséget menesztett Rómába, IV. Adriánhoz. A küldöttség, amelyet Arnold, Lisieux püspöke vezetett, a pápa engedélyét kérte egy Írország elleni hadjárathoz, amit a pápa a Laudabiliter bullában engedélyezett. Elképzelhető, hogy Henriket az angol papság uszította, akik fennhatóságukat ki akarták terjeszteni a független ír egyházra.[22] Az is elképzelhető, hogy Henrik azért akarta elfoglalni, hogy öccsének, Vilmosnak megfelelő birtokot adjon.

Utóbbit alátámasztja, hogy Vilmos nemsokára meghalt és Henrik feledte Írországgal kapcsolatos terveit. A kérdés csak 1166-ban merült fel ismét, amikor az egyik ír herceget, Diarmait Mac Murchadát elűzte Leinster közeli birtokairól az ír nagykirály és a herceg Henrik aquitániai udvarában keresett menedéket. Henrik meghallgatta a herceg kérését, és lovagokat, valamint gyalogos katonákat bocsátott a rendelkezésére, hogy segítségére legyenek. A sereg vezére a walesi normann nemes, Richard de Clare, Pembroke második bárója lett, akinek Diarmait lánya kezét ígérte segítségéért cserébe és megtette örökösének.

A normann sereg hamarosan sikerrel járt és visszafoglalták a birtokokat, de nemsokára kiderült, hogy Henrik nem önzetlenül segítette Diarmaitot. 1171-ben partra szállt Írországban és magát kiáltotta ki Írország urának. Minden normann és ír nemest arra kényszerített, hogy hűséget esküdjenek neki és hat hónappal később eltávozott. Henrik sosem tért vissza Írországba, de legkisebb fiát, Jánost nevezte meg Írország urának, amikor birtokait felosztotta fiai között.

Henrik hódítása volt a kezdete a 800 éves írországi angol uralomnak. 1172-ben a casheli zsinaton az egyházfők kijelentették, hogy csak a katolikus vallás engedélyezett Írországban és az angol egyház befolyása alá vonták a szigetet.

Hatalmának kiterjesztése Skóciára

1174-ben Henrik fiai felkeltek apjuk ellen és ezzel egyidőben egy skót sereg tört be Észak-Anglia területére, I. Oroszlán Vilmos király vezetésével. A csatorna felől egy flamand flotta készülődött partraszállásra, I. Fülöp flamand gróf vezetése alatt.[23] Minden jel arra mutatott, hogy Henrik területi terjeszkedésének hamarosan véget vetnek ellenségei.

Henrik az ellene fordulókban Isten kezét látta, amivel Becket Tamás canterburyi érsek halála miatt akarja büntetni. Haladéktalanul Canterburybe utazott, hogy a szent sírjánál imádkozzon és bűnbánatot tanúsítson,[23] ezt követően az események kedvezően alakultak Henrik számára. A flamand flottát szétszórta a csatornán uralkodó viharos időjárás és meghiúsította a flamandok partraszállási kísérletét. A skót sereg továbbra is veszélyeztette Anglia északi részét, de Henrik katonái Alnwick közelében megütköztek velük és elsöprő győzelmet arattak - Vilmos királyt elfogták és pár hónapon belül a legfontosabb skót erődítményeket az angolok elfoglalták és lerombolták. Skócia csatlakozott Henrik birodalmához, amely most már délen a Pireneusoktól északon Skóciáig, Írországtól Provance-ig terjedt. Fiai lázadásának leverése után a király erősebb volt, mint valaha.[15]

Belpolitikája

A nemesség fegyelmezése

Az I. Henrik király halálát követő zűrzavaros időszakban, amikor István és Matilda küzdött a trónért, az angol nemesek egyre jobban önállósították magukat a központi, királyi hatalomtól és igyekeztek a királyi előjogokat saját maguknak kisajátítani. A király ellen lázadó nemesek által épített, engedély nélküli erődítmények mellé csatlakoztak a hűségeskünek és a kötelező katonai szolgálatnak ellenszegülők. Henrik trónra lépése után azonnal nekilátott rendet teremteni, és a királyi engedély nélkül épített várakat leromboltatta. A katonai szolgálat elkerülésének széles körben elterjesztette egy, I. Henrik idejében bevezetett különadó (angolul ) használatát, amivel egy lovag megválthatta szolgálatait a király felé. A befolyt összegből Henrik saját seregét fejlesztette, illetve zsoldosokat fogadott. A különadót nem csak általában, hanem akár egy-egy hadjáratra is kivetették, mint például Toulouse bevételére, vagy Írország elfoglalására.

A király által felbérelt zsoldosok igen nagy szerepet játszottak abban, hogy Henrik és fia, Richárd nemcsak megtartották, hanem ki tudták terjeszteni fennhatóságukat kontinentális birtokaik felett. 1159-től ez az adó központi szerepet játszott a király hadjáratainak finanszírozásában.

Jogi reformok

II. Henrik uralkodása alatt hozták létre a királyi magisztrátusi bíróságokat. A bíróság hivatalnokai tehát a király nevében hozhattak ítéletet az eléjük terjesztett ügyekben. Ez a megoldás jelentősen csökkentette a király bíróság elé kerülő ügyek számát és lehetővé tette egy hatékonyabb, lényegesen gyorsabban működő igazságszolgáltatási rendszer kiépítését. Henrik másik nagy érdeme, hogy az igazságszolgáltatást valóban „igazságossá” tette: a 12. században nem volt ritka, hogy kínpróba vagy harc döntötte el egy peres ügy kimenetelét. 1166-ban a Clarendon-palotában kiadott rendeletében Henrik bevezette a bizonyítékok bemutatásán alapuló, esküdtszék jelenlétében zajló tárgyalásokat. A váltás nem történt meg azonnal, hiszen például 1819-ig lehetséges volt párviadallal eldönteni a peres ügyeket, de mindenesetre lefektette az angol jogrend máig meglévő alapjait.

Másik jelentős rendeletét Northamptonban adta ki 1176. januárjában, amely lényegében megerősítette a clarendoni rendelet legfőbb pontjait, illetve 6 utazó békebírót nevezett ki, akik Angliát járva ítélkeztek az eléjük terjesztett peres ügyekben.

Egyházpolitikája

Becket Tamás meggyilkolásának legkorábbi ismert ábrázolása egy 13. századi kéziratból

Kora szokásainak megfelelően és a normann királyok hagyományait követve, II. Henrik is mindent elkövetett, hogy a király fennhatósága alatt tartsa az egyházat. 1164. január 30-án a Clarendon-palotában a király kiadott 16 rendeletet, amelyek arra irányultak, hogy csökkentsék Róma befolyását az angol egyház felett. A polgári bíróságokat pedig felhatalmazta, hogy az egyházi viták és perek felett is ítélkezzenek. Emellett igyekezett saját támogatóit és rokonait ültetni a legfontosabb egyházi méltóságokba, egyik törvénytelen fia Lincoln püspöke és York érseke lett. Henrik népszerűsége és befolyása révén a rendeleteket széles körben elfogadták, de a frissiben kinevezett canterburyi érsek, Becket Tamás, megtagadta az engedelmességet.

Henrik nem tűrhette, hogy akaratának ellenszegüljenek és 1164. október 8-án Northamptonba, a király tanács elé idézte Becket Tamást, akinek a király méltóságának megsértéséért és kötelességszegésért kellett felelni. Becket, akit az ülésen egyhangúlag bűnösnek találtak, Franciaországba menekült és Henrik ellenségének, VII. Lajos francia király pártfogásába adta magát. Közel két évet töltött a pontignyi ciszterci apátságban, amíg Henrik fenyegetései miatt onnan is távoznia kellett. A helyzet orvoslására Becket az egyház rendelkezésére álló eszközöket, a kiközösítést és a pápai interdiktumot akarta használni, de III. Sándor pápa a tárgyalásos megoldás híve volt. Ez után a pápa és Becket között is ellentétek támadtak, főleg amikor semmibe vette 1167-ben a helyzet rendezésére kiküldött pápai legátus rendelkezéseit.

Becket makacssága 1170-ben kezdett eredményeket hozni, amikor a békülékeny III. Sándor is azt fontolgatta, hogy egész Anglia lakosságát kiközösíti Henrikkel együtt. Henrik, akit megrémisztett ez a lehetőség, fontolóra vette annak lehetőségét, hogy Becket visszatérhet Angliába és elfoglalhatja hivatalát. Személyesen találkoztak Párizs mellett, hogy a visszatérésről tárgyaljanak és Becket itt ugyanolyan makacsnak bizonyult és semmilyen királyi beleszólást nem tartott elfogadhatónak egyházi ügyekben. Noha Becket ezután visszatérhetett Angliába, de ott azonnal kiközösítette azokat, akik Henrik pártját fogták a vitában.

Becket meggyilkolása

Amikor a beteg Henrik hírét vette Becket legutolsó intézkedéseinek, tehetetlenségében hangosan kifakadt - az eredeti mondatnak számos változata ismert, mint pl.:

  • „Hát nincs senki, aki megszabadítana ettől a kellemetlen paptól?” ("Will no one rid me of this troublesome priest?")
  • „Milyen nyomorúságos semmittevőket és árulókat támogattam és fogadtam be udvaromba, akik eltűrik, hogy urukat szégyenteljesen megalázza egy közönséges pap?” ("What miserable drones and traitors have I nourished and brought up in my household, who let their Lord be treated with such shameful contempt by a low-born cleric?")[24]

A tényleges szóhasználatnál fontosabb, hogy a jelenlevők közül négyen királyi parancsnak fogták fel a kifakadást és Reginald Fitzurse, Hugh de Moreville, William de Tracy, valamint Richard le Breton lovagok 1170. december 29-én a canterburyi katedrálisban meggyilkolták Becketet. Bár a király megbüntette a tetteseket, de a gyilkosság beárnyékolta hátralévő 20 évét, hiszen korábban Henrik és Tamás jó barátok voltak.[25]

1173-ban a pápa szentté avatta a mártírként tisztelt Tamást és emlékét az egyházi ügyekbe való világi beavatkozás elleni küzdelemnek szentelte. Bár Tamás szinte maga kereste mártíromságát a királlyal való szembenállása során, de Henriknek mégis visszakoznia kellett és nagymértékben csökkent befolyása az egyházi ügyek felett.[25]

Polgárháború

Henrik még életében megpróbálta felosztani birodalmát fiai között. 1155-ben arra kötelezte nemeseit, hogy hűséget esküdjenek elsőszülött fiának, Vilmosnak, aki az angol trónt örökölte volna.[26] 1156-ban azonban meghalt Vilmos[27] és a trón örököse második fia, ifjabb Henrik lett. 1170. június 14-én ifjabb Henriket társuralkodóvá koronázták a westminsteri apátságban,[28] valamint megkapta a Normandia hercege, Anjou és Maine grófja címeket is. Ettől fogva csak az „ifjú király” (rex iunior) néven emlegették, de tényleges hatalom nem volt a kezében. Emiatt, illetve anyja, Eleonóra és a francia király, Fülöp Ágost felbujtására ifjabb Henrik fellázadt apja ellen. Emellett Richárd sem fogadta el bátyja pozícióját, mivel magát egyenrangúnak érezte vele.[14]

1173-ban Henrik feleségül vette anyja első férjének, VII. Lajos francia királynak második házasságából származó lányát, Margitot. Ifjabb Henriknek meglehetősen nagy udvartartása volt, számos lovaggal, akiket nem tudott megfelelően jutalmazni, hiszen szinte semmilyen terület nem állt közvetlen rendelkezése alatt. A lázadás közvetlen kiváltó oka az volt, hogy II. Henrik három várat adományozott ifjabb Henrik örökségéből öccsének, Jánosnak, aki éppen házasodni készült. Erre Henrik, Richárd és Geoffrey fegyverrel próbálták uralmuk alá vonni az örökségükként kijelölt területeket, lázadásukhoz csatlakozott anyjuk, Eleonóra is, akit férje ellen fordított Becket Tamás meggyilkolása.

Henrik 1173. márciusában Lajos udvarában keresett menedéket, ahol hamarosan csatlakozott hozzá két öccse, de anyjukat Henrik elfogta és börtönbe vetette. Ifjabb Henrik és Lajos ígéretekkel és adományokkal maguk mellé állították Flandria, Boulogne és Blois grófjait, valamint Oroszlán Vilmos skót királyt – ifjabb Henrik úgy akarta megkaparintani örökségét, hogy előre szétosztotta azt.

A harcok 1173. áprilisában kezdődtek és a francia területeken kezdetben sikert értek el a lázadók. Fülöp flamand gróf, Boulogne grófjának támogatásával kelet felől, ifjabb Henrik délről, míg a bretonok nyugatról támadták Normandiát, de Henriknek mindhárom haderőt sikerült megvernie. Ezt követően Leicester grófja flamand zsoldosokból sereget toborzott és Normandiából átkelt Angliába, hogy csatlakozzon a lázadókhoz, akiket Hugh Bigod, Norfolk grófja vezetett. Leicester seregét azonban megtámadták és szétverték a skót Vilmos király elleni hadjáratból visszatérő angol csapatok. II. Henriknek állítólag így számoltak be a győzelemről: „Ez egy rossz év ellenségeid számára.”

1174-ben még fellángoltak a küzdelmek, Oroszlán Vilmos öccse, Dávid, Huntingdon grófja Anglia északi részét támadta, Ferrers gróf a nottinghami királyi várat foglalta el, míg Hugh Bigod Norwich városát égette fel. 1174. július 8-án azonban II. Henrik, aki eddig Normandiában harcolt ellenségeivel, partra szállt Angliában. Canterbury városában bűnbocsánatért esedezett Becket Tamás sírjánál és másnap, július 13-án az Alnwick melletti csata során Oroszlán Vilmost és számos támogatóját elfogták. Henrik ezután egyesével végzett a felkelőkkel, majd visszatért Normandiába, ahol ifjabb Henrik és támogatói behódoltak neki. A király viszonylag enyhén büntette meg fiait, például Richárd csak jövedelmének felét vesztette el, ami Poitou grófjaként neki járt volna.[14]

1182-ben Henrik fiai egymás ellen fordultak és a francia nemesek, valamint Fülöp Ágost felbujtására egymás ellen kezdtek harcolni, hogy örökségüket biztosítsák. Az újabb polgárháborúnak 1183. június 11-én ifjabb Henrik halála vetett véget, majd II. Henrik gyorsan megszállta a lázadó Angouleme vidékét, hogy biztosítsa birodalma békéjét.[14]

Az utolsó összecsapásra 1184-ben került sor, amikor Geoffrey és János, a legfiatalabb testvérek, megtámadták Aquitániát, ami Richárd bátyjuk birtoka volt. Richárd, aki 10 éve folyamatosan háborúskodott, könnyűszerrel visszaverte öccsei támadását.

Henrik halála és öröksége

Fiai lázadásának és belviszályainak leverése azonban nem jelentett megnyugvást Henrik számára. Utolsó éveiben egyre inkább János lett kedvence és Richárd attól tartott, hogy kikerül apja végrendeletéből öccse javára. Ezért Richárd és Fülöp Ágost szövetséget kötöttek és 1189. nyarán megtámadták Henrik legrégebbi birtokát, Anjou grófságát. A meglepetésszerű támadás sikerét kihasználva elfoglalták Touraine-t, megtámadták Le Mans-t, valamint lerohanták Maine és Tours grófságokat. A legyőzött Henriknek nem volt más választása és beleegyezett a támadók minden követelésébe: Richárdot nevezte meg örökösének és franciaországi birtokain elfogadta Fülöp Ágost fennhatóságát.

Betegen, gyengén és egyetlen törvénytelen fia kivételével elhagyatva halt meg 1189. július 6-án, Chinon várban.[29][30] Halálos ágyán állítólag kijelentette, hogy törvényes gyermekei voltak az „igazi fattyak”.[24] Henriket a Fontevraud apátságban temették el, és Richárdot szeptember 1-jén Anglia királyává koronázták.

Családja és leszármazottai

Felesége Aquitániai Eleonóra (1122 – 1204. április 1.), X. Vilmos aquitániai herceg és Aenor de Châtellerault lánya, akitől összesen nyolc gyermeke született:

  • Vilmos (Normandia, 1153. augusztus 17. – Wallingford vár, 1156. június)[31][32] Poitiers grófja. 1155. áprilisában apja Wallingford várban megeskette főnemeseit, hogy korai halála esetén támogatják Vilmost,[33] aki nem sokkal ezután, 1156-ban elhunyt.[34]
  • Henrik (Bermondsey kastély, 1155. február 28.[35] – Martel vára, 1183. június 11.[36]) Az ifjabb Henriket 1170. június 14-én a westminsteri apátságban apja társuralkodójává koronázták. A ceremóniát 1172. augusztus 27-én megismételték, de ennek ellenére kevés hatalom volt a kezében. 1172. november 2-án feleségül vette[37] VII. Lajos francia király második házasságából származó lányát, Margitot (1158–1197). Margit Henrik halála után újra házasodott (1185/86-ban): második férje III. Béla magyar király.[38] Henriknek és Margitnak egy gyermeke született:
    • Vilmos (Párizs, 1177. június 19. – 1177. június 22.)[39]
  • Matilda (Windsor vár, 1156. június – Braunschweig, 1189. június 28.)[40] Házasságát Oroszlán Henrik sváb herceggel 1165-ben apja és Barbarossa Frigyes közötti szövetség részeként kötötték.[41] A házasságra 1168. február 1-jén került sor. 1180-ban Henrik minden németországi birtokát elvesztette, 1181-ben az erfurti birodalmi gyűlés visszaadta birtokait, de három évre száműzték. Henrik apósánál keresett menedéket 1185-ig, mielőtt visszatért Németországba.[42] Amikor Frigyes császár a keresztes hadjáratra készülődött, Henrik megtagadta, hogy vele tartson és 1189-ben ismét száműzetésbe kényszerült.[43]
  • Richárd (Beaumont palota, Oxford, 1157. szeptember 8.[44] – Chalus, 1199. április 6.), az Oroszlánszívű. 1172-től Aquitánia hercege, majd 1187-ben VIII. Gergely pápa felhívására csatlakozik a keresztes hadjárathoz. Indulását késleltette, hogy Poitou grófságában fellázadtak alattvalói, majd összeveszett V. Raymond toulouse-i gróffal és végül 1189-ben csatlakozott II. Fülöp Ágost francia királyhoz a saját apja elleni hadjáratban. Apja halála után Anglia királyának koronázták.[45] A koronázás után királyi birtokokat adott el, hogy a hadjárat költségeit előteremtse és 1189. decemberében kihajózott Angliából. 1190 júliusában Vézelay-ben találkozott Fülöppel és együtt indultak a Szentföldre.[46] Felesége (1191. május 12.) Navarrai Berengária, VI. Sancho navarrai király lánya (1163–1230).
  • Geoffrey (1158. szeptember 23.[47] – 1186. augusztus 19.[48]), 1169-től II. Geoffrey néven Bretagne hercege. 1186-ban egy párizsi lovagi tornán halálra gázolta egy ló.[49] Felesége[50] (1181. június) Bretagne-i Constanca (1161 – Nantes, 1201. szeptember 3.), IV. Conan bretagne-i herceg és Margit skót hercegnő lánya.[51] Geoffrey és Constanca házasságából három gyermek született:
    • Eleonóra (1184 – Corfe vár, Bristol, 1241. augusztus 10.)[52] Richárd nagybátyja kiszabadulásának egyik feltétele volt, hogy eljegyezték Frigyessel, V. Lipót osztrák herceg és Magyarországi Ilona hercegnő fiával. A menyasszony 1194. decemberében elindult Normandiából Bécs felé, de félúton visszafordultak, amikor értesültek Lipót halálhíréről.[53] Richárd halála után János bebörtönözte, mivel attól tartott, hogy házassága veszélyeztetné Anglia trónján. János halála után Richmond grófnője címet viselte.
    • Matilda (1185/85 – fiatalon)
    • Arthur (Nantes, 1187. március 29. – Rouen v. Cherbourg, 1203. április 3.). Geoffrey halála után született[52] és születése után I. Arthur néven Bretagne hercege címet viselte. 1190-ben nagybátyja, Richárd minden angol és francia birtoka örökösének nevezte ki.[54] Richárd 1199-es halála után Arthur, aki Bretagne-ban tartózkodott, serege élén bevonult Anjou és Maine grófságokba, ahol elfogadták a trón törvényes örökösének. Arthur franciaországi birtokai miatt hűséget esküdött II. Fülöp Ágostnak, de megsértette a francia király és nagybátyjához, Jánoshoz menekült. János azonban magának akarta megkaparintani az angol trónt és csak Arthur állt az útjában. Arthúr elmenekült, de a király katonái Mirebeau-ban elfogták, Falaise várába szállították, majd később a király parancsára meggyilkolták.
  • Leonóra (Domfront, Normandia, 1162. október 13. – Burgos, 1214. október 25.).[55] 1165 az apja és I. Frigyes német-római császár közötti szövetség részeként eljegyezték Frigyes fiával, Frigyes sváb herceggel, aki meghalt, mielőtt a házasságra sor kerülhetett volna. 1177. szeptemberében hozzáment VIII. Alfonz kasztíliai királyhoz (Soria, 1155. november 11. – Gutiérre Múñoz, 1214. október 6.).
  • Johanna (Angers vár, 1165. október[56] – Fontevrault apátság, 1199. szeptember 4.), első férje (Palermo, 1177. február 13.) II. Vilmos szicíliai király (1155 – 1198. november 17.), második férje (Rouen, 1196. október) VI. Rajmund toulouse-i gróf (1156. október 27. – Toulouse, 1222. augusztus 2.). Első férje halála után Vilmos utóda, Tankréd szicíliai király elzárva tartotta, hogy megakadályozza öröklését. Richárd király, aki útba ejtette Szicíliát a Szentföld felé, szabadon bocsátását követelte és Tankréd ekkor Messinába küldte Johannát, aki csatlakozott Richárdhoz. Richárd elfoglalta Messina városát, hogy Tankrédet tárgyalásra kényszerítse Vilmos örökségéről.[57] Navarrai Berengária és Johanna 1191-ben együtt indultak Nápolyból Richárd után és 1191 áprilisában Cipruson érték utol. 1191-ben Richárd és Szaladin béketárgyalásokat folytattak, amelynek során szóba került, hogy Szaladin feleségül veszi Johannát – erre végül azért nem került sor, mivel Szaladinnak fel kellett volna venni a keresztény hitet.[58] 1191. szeptemberében Johanna és Berengária visszaindult Franciaországba. Második házasságát is Richárd szervezte meg, amely része volt a Raymond toulouse-i gróffal kötött békének.
  • János (Beaumont-palota, Oxford, 1167. december 24. – Newark, Lincolnshire, 1216. október 18.),[59] a Földnélküli János, Richárd halála után 1199-től Anglia királya. Első felesége Gloucesteri Izabella, második felesége Angoulême-i Izabella.

Táblázatba foglalva:

Név
Születés
Halál
Megjegyzés
Vilmos 1153. augusztus 17. 1156 áprilisa
Henrik 1155. február 28. 1183. június 11.
Matilda 1156 1189. június 28.
I. Richárd 1157. szeptember 8. 1199. április 6.
Gottfried 1158. szeptember 23. 1186. augusztus 19.
Eleanor 1162. október 13. 1214. október 31.
Johanna 1165 októbere 1199. szeptember 4.
János 1167. december 24. 1216. október 19.

Jegyzetek

  1. ↑ William of Malmesbury, III, 274, p. 254, and Luard, H. R. (ed.) (1874) Matthæi Parisiensis, Monachi Sancti Albani, Chronica Majora (London) (MP), Vol. II, 1189, p. 344.
  2. ↑ Henry II (1133 - 1189). http://www.bbc.co.uk
  3. ↑ Ténylegesen kisebbik fiát Jánost tette meg Írország urának
  4. ↑ A Gatinais grófok háza. 1068-tól Anjou grófjai
  5. ↑ V. Henrik német-római császár özvegye
  6. ↑ The Lady of the English
  7. ↑ ur: 1131-1143, V. Fulkó néven Anjou grófja, második felesége Melisenda jeruzsálemi királynő
  8. ↑ Türoszi Vilmos: Historia Rerum in partibus transmarinis gestarum XIV.I, p. 607.
  9. ↑ e.g. The Complete Peerage, vol. 11 ed. G.H. White (London, 1949), Appendix G, pp. 140-41, note(e)
  10. ↑ A család másik ága, akik nem viselték a Plantagenêet előnevet, a Jeruzsálemi Királyságban uralkodott 1131–1205 között.
  11. ↑ Chronicæ sancti Albini Andegavensis, Chroniques des Eglises d'Anjou, p. 33.
  12. ↑ a b c Harvey, The Plantagenets, p.49
  13. ↑ Harvey, The Plantagenets, p.51
  14. ↑ a b c d e Turner & Heiser, The Reign of Richard Lionheart
  15. ↑ a b Harvey, The Plantagenets
  16. ↑ British History Online Bishops of Durham Archiválva 2011. július 19-i dátummal a Wayback Machine-ben.
  17. ↑ a b Harvey, The Plantagenets, p.40
  18. ↑ Walter Map, Contemporary
  19. ↑ Harvey, The Plantagenets, p.43
  20. ↑ a b c Harvey, The Plantagenets, p.50
  21. ↑ Harvey, The Plantagenets, p.48
  22. ↑ Warren, Henry II
  23. ↑ a b Harvey, The Plantagenets, p.47
  24. ↑ a b Simon Schama's A History of Britain, Episode 3, "Dynasty"
  25. ↑ a b John Harvey, The Plantagenets, p.45
  26. ↑ Chronique de Robert de Torigny I, 1155, p. 293.
  27. ↑ Robert of Torigni jegyezte fel 1156-ban „Guillermus primogenitus filius Henrici regis Anglorum” halálát és temetését „Radingis” azaz Reading városában. Chronique de Robert de Torigny I, 1156, p. 301.
  28. ↑ MP, Vol. II, 1170, p. 274.
  29. ↑ A Continuator of Florence of Worcester krónikája jegyzi fel „Heinricus rex filius imperatoris” halálát „II Non Jul” dátummal és temetését „ad Fontem-Ebraldi”. Florentii Wigornensis Monachi Chronicon, Continuatio, p. 157.
  30. ↑ A Chronicle of Alberic de Trois-Fontaines rjegyezte fel halálának helyét „apud castrum Kinonis versus Cenomannum Non Iul 1189”. Chronica Albrici Monachi Trium Fontium 1189, MGH SS XXIII, p. 861.
  31. ↑ Robert of Torigni jegyzi fel krónikájában „1153 mense Augusto circa octavus sancti Laurentii” dátummal „filius Henrico ducis Normannorum et uxore sua Alienor comitissa Pictavensi…Willermus” születését. Chronique de Robert de Torigny I, 1153, p. 280.
  32. ↑ A Chronicæ Sancti Albini feljegyzi „1153 XVI Kal Sep” dátummal „Guillelmus…filius Henrici ducis” születését. Chronicæ sancti Albini Andegavensis, Chroniques des Eglises d’Anjou, p. 38.
  33. ↑ Chronique de Robert de Torigny I, 1155, p. 293.
  34. ↑ MP, Vol. II, 1156, p. 214.
  35. ↑ A Chronicæ Sancti Albini jegyzi fel „1155 II Kal Mar…Londoniæ” dátummal „Hainricus, regis Hainrici filius” születését. Chronicæ sancti Albini Andegavensis, Chroniques des Eglises d'Anjou, p. 38.
  36. ↑ A Chronicle of Alberic de Trois-Fontaines jegyzi fel halálát „1183 XIII Kal Iun” dátummal „iunior Heinricus rex Anglorum…in castro Martellum versus Gerundam”. Chronica Albrici Monachi Trium Fontium 1183, MGH SS XXIII, p. 857.
  37. ↑ Robert of Torigny 1160-ban jegyezte fel „filium suum [Henrici regis] Henricum” és „filiam regis Francorum Margaritam” eljegyzését. Chronique de Robert de Torigny I, 1160, p. 329.
  38. ↑ A Chronicle of Alberic de Trois-Fontaines jegyzi fel „Margareta soror regis Philippi”, „iunior Henricus rex Anglorum” özvegyének és „Hungarorum regi Bela” házasságát. Chronica Albrici Monachi Trium Fontium 1185, MGH SS XXIII, p. 858.
  39. ↑ Stubbs, W. (ed.) (1847) Gesta Regis Henrici Secundi Benedicti Abbatis, The Chronicle of the reigns of Henry II and Richard I 1169 1192, known commonly under the name of Benedict of Peterborough (London) („Benedict of Peterborough”) Vol. I 1177, p. 177.
  40. ↑ MP, Vol. II, 1156, p. 212
  41. ↑ Fuhrmann, H., trans. Reuter, T. (1995) Germany in the high middle ages c.1050–1200 (Cambridge University Press), p. 159.
  42. ↑ Fuhrmann (1995), pp. 168-9.
  43. ↑ Runciman (1978), Vol. 3, p. 10.
  44. ↑ A Continuator of Florence of Worcester jegyezte fel „filium Ricardum” születését „Alienor regina” királynénak Oxfordban. Florentii Wigornensis Monachi Chronicon, Continuatio, p. 137.
  45. ↑ MP, Vol. II, 1189, p. 348.
  46. ↑ Runciman (1978), Vol. 3, pp. 8-9.
  47. ↑ Robert of Torigny jegyezte fel „1158 IX Kal Oct” dátummal „filius Henrico regi Anglorum…Gaufredus” születését. Chronique de Robert de Torigny I, 1158, p. 312.
  48. ↑ MP, Vol. II, 1186, p. 325.
  49. ↑ A Chronicle of Alberic de Trois-Fontaines jegyezte fel „in civitate Paris XIV Kal Sep” dátummal „Gaufridus dux Britannie comes Richemontis filius Henrici regis Anglie natu tertius” halálát. Chronica Albrici Monachi Trium Fontium 1185, MGH SS XXIII, p. 859.
  50. ↑ A Chronicle of Alberic de Trois-Fontaines nevezi meg „Constantiam comitis Conani filia”, mint „Gaufridus dux Britannie comes Richemontis filius Henrici regis Anglie natu tertius” feleségét. Chronica Albrici Monachi Trium Fontium 1185, MGH SS XXIII, p. 859.
  51. ↑ MP, Vol. II, 1168, pp. 244–5.
  52. ↑ a b A Chronicle of Alberic de Trois-Fontaines nevezi meg „Gaufridus dux Britannie comes Richemontis filius Henrici regis Anglie natu tertius” gyermekeit, mint „Arturum iuvenum et filiam unam Alienordem”. Chronica Albrici Monachi Trium Fontium 1185, MGH SS XXIII, p. 859.
  53. ↑ Rüdt-Collenberg (1968), pp. 163-4.
  54. ↑ MP, Vol. II, 1190, p. 364.
  55. ↑ MP, Vol. II, 1162, p. 218.
  56. ↑ Robert of Torigny jegyezte fel „1165…mense Octobris” dátummal „filiam [reginæ Alienoræ]…Johanna” születését. Chronique de Robert de Torigny I, 1165, p. 357.
  57. ↑ Runciman (1978), Vol. 3, pp. 38-40.
  58. ↑ Bar Hebraeus jegyezte fel, hogy a tárgyalások során szó volt arról, hogy „son frère el-Malec el-Adel” (azaz Szaladin) feleségül veszi „la sœur du roi d'Angleterre”, ami csak Johannára vonatkozhatott, hiszen ekkor ő volt csak életben Richárd nővérei közül. Bar Hebræus, RHC Historiens orientaux I, p. 64.
  59. ↑ Chronique de Robert de Torigny I, 1167, p. 369.

Források és kapcsolódó könyvek

  • Richard Barber, The Devil's Crown: A History of Henry II and His Sons (Conshohocken, PA, 1996)
  • Robert Bartlett, England Under The Norman and Angevin Kings 1075-1225 (2000)
  • J. Boussard, Le government d'Henry II Plantagênêt (Paris, 1956)
  • John D. Hosler Henry II: A Medieval Soldier at War, 1147–1189 (History of Warfare; 44). Leiden: Brill Academic Publishers, 2007 (hardcover, ISBN 90-04-15724-7).
  • John Harvey, The Plantagenets
  • John Harvey, Richard I
  • Ralph Turner & Richard Heiser, The Reign of Richard Lionheart
  • W.L. Warren, Henry II (London, 1973)

További információk


Előző uralkodó:
István
Anglia királya
1154 – 1189		Az angol királyi címer
 Következő uralkodó:
I. Richárd
II. Henrik angol király ősei
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
8. IV. Fulko anjou-i gróf
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
4. Fulkó jeruzsálemi király
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
9. Bertrade de Monfort
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
2. V. Gottfried, Anjou grófja
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
5. Ermengarde maine-i grófnő
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
1. II. Henrik angol király
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
24. I. Róbert normandiai herceg
 
 
 
 
 
 
 
12. I. Vilmos angol király
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
25. Falaisei Herleva
 
 
 
 
 
 
 
6. I. Henrik angol király
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
26. V. Balduin flamand gróf
 
 
 
 
 
 
 
13. Flandriai Matilda
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
27. Adèle de France
 
 
 
 
 
 
 
3. Matilda császárné
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
28. I. Duncan skót király
 
 
 
 
 
 
 
14. III. Malcolm skót király
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
29. Suthen
 
 
 
 
 
 
 
7. Skóciai Matild angol királyné
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
30. Száműzött Eduárd
 
 
 
 
 
 
 
15. Skóciai Szent Margit
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
31. Árpád-házi Ágota
 
 
 
 
 
 
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=II._Henrik_angol_király&oldid=23591688”