Templomosok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A templomosok vagy templomos lovagrend (latinul milites templi) az egyik leghíresebb keresztény harcos szerzetesrend, egyházi lovagrend volt.

A történeti Rend[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Templomos Rend pecsétje
A jeruzsálemi templom dómjának alaprajza

A templomos lovagrend 1118-ban[1], keresztes lovagokból szerveződött társulásból, a Szentföldön alakult. Hugues de Payns vezetésével kilenc keresztes lovag elhatározta, hogy életét a Szentföld zarándokai védelmének szenteli. Krisztus szegény lovagjainak: Pauperes Commilitorum Christi nevezték magukat, ezzel is utalva kezdeti szegénységükre és elhivatottságukra. A lovagokat II. Balduin jeruzsálemi király vette pártfogásába, aki Jeruzsálemben, az egykori Salamon-templom egy szárnyát adományozta nekik. Lakhelyük után nevezték őket a Templom lovagjainak, vagy egyszerűbben templomos lovagoknak: Fratres Militiae Templi.

Az 1128-as Troyes-i zsinat eredményeként jött létre a latin nyelvű rendi szabályzat (regula), amelyet később újabb kiegészítések követtek egészen a 13. század második feléig. De Payns felkérésére Clairvaux-i Szent Bernát 1132 és 1135 között megalkotta a rend szellemi programját összefoglaló, Liber ad Milites Templi de laude novae Militiae (A templomos lovagokhoz: az új lovagság dicsérete) című írását.

A pápa kivette a rendet a püspökök joghatósága alól, felmentette őket a birtokaik után járó egyházi tized fizetése alól, és engedélyezte számukra templomok építését, káplánok választását. Ehhez hasonló kiváltságokat ekkoriban csak a ciszterci rend élvezett, illetve később a magyarországi pálosok.

A rend előbb a Francia Királyságban, majd Angliában talált támogatókra, aztán elterjedt német és spanyol területeken is. A 12. század második felétől a lovagok Közép-Európa királyságaiban is otthonra találtak.

A Rend szervezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Templomos Kereszt

A rend tagjai három csoportra oszlottak.

A templomosok elitjét a lovagtestvérek alkották, a nehézfegyverzetű, lovagi harcmodort folytató harcosok. Minden lovagnak három lova és egy fegyverhordozója volt. Egyforma felszerelést és ruházatot kaptak. Bal vállukon fehér köpenyt hordtak vörös kereszttel, melynek viselését a pápa engedélyezte. Feladatuk a zarándokok védelme, illetve tágabb értelemben a hitetlenek elleni küzdelem volt. A katonai feladatok ellátásán kívül életük a szerzetesek életvitelével egyezett: közös hálótermekben aludtak, együtt étkeztek naponta két alkalommal, a közbeeső időt pedig imádkozással, zsolozsmázással vagy más teendők elvégzésével (a fegyverforgatás gyakorlásával, az állatok ellátásával, vagy éppen őrség adásával) töltötték.

A lovagokéval megegyező, szürkésbarna-drapp ruházatot viselő fegyvernökök vagy fegyverhordozók (sergent) alkották a rend második, legnépesebb csoportját. Számuk általában nyolc-kilencszerese volt a lovagokénak. Legfőbb feladatuk a lovagok szolgálata volt, csatában pedig könnyűlovas katonaként támogatták őket.

A rend harmadik rétegébe a papok vagy káplánok tartoztak. A rend papjai általában csak a jelentősebb rendházakban és elsősorban a Szentföldön éltek. Feladatuk a tagok lelki életének gondozása volt, és egyedül a nagymesternek illetve a pápának tartoztak engedelmességgel.

A templomos rend élén a káptalan által megválasztott Nagymester: magister vagy grand maitre állt, aki a tisztet élete végéig töltötte be. Kisebb jelentőségű ügyekben egymaga döntött, de a legfontosabb kérdésekben csak a káptalan beleegyezésével határozhatott. Általános helyettese a sénéchal volt, aki háború esetén hasonló jogokkal bírt, mint a nagymester. A rend harmadik számú embere, a hadi ügyekért felelős marsall: maréchal volt. A három legfontosabb tisztség után rangban a tartományok – általában egy-egy ország alkotta provinciák – vezetői: preceptor vagy commandeur következtek. A rendházak, konventek vezetőit szintén így nevezték. A provinciák illetve rendházak elöljáróinak hatalma és jogköre a nagymesteréhez volt hasonló, azzal a különbséggel, hogy kisebb területre terjedt ki. A legfőbb vezetőkből és a szentföldi tartományok elöljáróiból állt a káptalan, amely tanácsaival segítette a nagymestert a rend irányításában. A templomosok évente tartottak generális káptalant, vagyis általános rendi gyűlést is, amelyen elvileg minden tartomány commandeur-jének részt kellett vennie. Ezen kívül az egyes tartományok is tartottak éves gyűléseket.

A Rend zászlója[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A templomosok zászlója eredetileg fehér (vagy ezüst) és fekete volt: fehér (ezüst) pajzs, felül fekete sávval. A XII. század közepétől egy új, fehér alapon fekete kereszttel ellátott zászlót hagytak jóvá, majd a század utolsó éveiben ez fehér alapon vörös latin (néha „talpas”) keresztes lett. A XIII. század elejétől pedig újra az eredeti alap lett, immár a vörös kereszttel.

A zászló templomos elnevezése gonfalon baucent, vagy csak baucent. A gonfalon magyarul zászló, baucent fehér-fekete foltosat jelent.

Felemelkedés és bukás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Templomosok megégetése
Jacques de Molay a templomosok utolsó középkori nagymestere

A templomos rend a XIII. század második felében érte el fejlődése tetőpontját. Európa szinte minden országában jelen voltak, gazdagságuk a királyokéval vetekedett. Vagyonuk nemcsak jelentős adományokból, hanem banki-pénzügyi tranzakcióikból is származott. Kiváltságaik révén kikerültek mind a világi, mind az egyházi hatóságok felügyelete alól, egyedül a mindenkori pápa parancsolhatott nekik. Akárhol voltak is házaik, birtokaik szerte Európában és a Közel-Keleten, mindenhol mintegy „állam az államban” működtek.

A Rend őrizte 1204 és 1307 között az úgynevezett Torinói leplet, valamint 1222 után az Aranybulla egy példányát is.

1291-ben a Szentföld hosszú időre elveszett a keresztények számára, ami a lovagrendeknek is kihívást jelentett. A másik két nagy lovagrend: a Johanniták és a Teutonok (német lovagok) könnyebb helyzetben voltak, mint a templomosok, mert ők a harc és a zarándokok védelme mellett betegápolással is foglalkoztak. Ugyanakkor mindkét rend megtalálta azt a lehetőséget, ahová átvihették a kereszténység védelmében és terjesztéséért vívott harc eszméjét: a Johanniták a törökökkel szemben harcoltak, a Teutonok a poroszokkal és más balti népekkel, még hosszú évtizedeken keresztül. A templomos rend számára a megoldás egy saját állam létrehozása lett volna (ezt Ciprus szigetére tervezték), mint amilyen a Johannitáké Rodosz szigetén, vagy a Teutonoké a Balti-tenger partján, ám ez nem sikerült nekik, mert szembe kerültek az egyre erősödő Francia Királysággal.

Ilyen körülmények között került sor a történelem első koholt pereinek egyikére, amely végül a rend bukását okozta. 1307. október 13-án pénteken [2] [3] IV. „Szép” Fülöp francia uralkodó egy jól megszervezett akcióval, saját királyságában egyetlen éjszaka leforgása alatt lefoglalta a rend vagyonát, bezáratta a tagjait, majd eljárást indíttatott ellenük a keresztény vallás meggyalázása, szimónia stb. miatt. Fülöp segítője, a per fővádlója egy kathar (katar) volt, akiket a templomosok vertek le Dél-Franciaországban. Fülöpnek sikerült elérnie, hogy a V. Kelemen pápa a Vienne-i zsinaton (1312. március 22.) feloszlassa a templomosok rendjét. A rend utolsó középkori nagymesterét, Jacques de Molay-t Párizsba csalta, börtönbe záratta, majd 1314-ben elevenen elégettette. A templomosokat megkínozták, majd hamis tanúvallomások kicsikarásával egymás ellen is vallatták őket. Aki nem írta alá a vallomásokat (és legtöbbjük így tett), azt máglyára küldték. A templomos birtokok java része a francia király (illetve az adott terület uralkodója) és a többi lovagrend, főként a Johanniták kezébe került, párizsi központjukat lerombolták.

Túlélők ha csekély számban is, de maradtak, főleg más országokban. Portugáliában új név alatt újraszerveződtek: ők lettek a Krisztus Lovagrendje. Skóciában is befogadták a menekülteket, és majd mint látni fogjuk, Magyarországon is el tudtak vegyülni más szerzetekben.

A Templomos Rend alapító tagjai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első közülük, Hugues de Payens, champagne-i születésű volt, 48 éves, és már 22 esztendeje élt Konstantinápolytól keletre. A körülötte tömörülő csoport igen kicsiny volt, eleinte valószínűleg csak heten csatlakoztak hozzá, de habár heten voltak, mégsem ismerjük a pontos nevüket. Ott volt Godefroy de Saoint-Omer, egy flamand lovag, Payens de Montdidier, Archambaud de Saint-Agnan, André de Montbard, Godefroy Bisol vagy Bisot, végül két férfiú akinek csak keresztnevét jegyezték fel: Rossel vagy Roland és Gondemare. A hagyomány szerint eredetileg kilencen lettek volna a testvériség tagjai, a hagyomány azonban a kilencedik nevét nem őrizte meg.

A Rend Nagymesterei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Krisztus-rendi kolostor főportálja, Tomar, Portugália

A rend ismertebb nyugat-európai építészeti emlékei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

[4]

Franciaország:

  • Sainte Eulalie de Cernon (1150 k.)
  • La Couvertoirade
  • Coulommiers rendház (1173)
  • Coulommiers, Szt Anna kápolna (1196 – 1206)
  • Metz: Nyolszögletű kápolna és rendház (1180-1220 k.)
  • Laon: Nyolszögletű kápolna és rendház (1140 k.)
  • Courban falunál: Epaly-rendház Szt György kápolna (1215 után)
  • Marchesoif-rendház kápolnája (1235 után)
  • La Ferté Gaucher: Szt Márton kápolna (1200-as évek első fele)
  • Neuville-lés-Decire: Feuilloux-rendház és Szt Tibold kápolna (1190 k.)
  • Pontaubert: Saulced’Island rendház és kápolna (1192 k.)
  • Arville rendház kápolnája (1130 k.)
  • La Rochefoucauld: Malleyrand-rendház és Ker. SZT János kápolna (1170 k.)
  • Élancourt-Viledieu-les-Maurepas rendház és kápolna (1180)
  • Cosne-Cours-sur-Loire-tól k-re: Villemoison rendház és kápolna (1189)

Anglia:

  • London, TempleChurch (1166–1185)
  • Herefordshire, Garway: Szt Mihály körtemplom (1180 után)
  • Lincolnshire: Temple Bruer (1151-1160)

Portugália

  • Tomar: Krisztus-kolostor (építette: Gualdim Pais, 1160)

Spanyolország:

  • Segovia: Nyolszögletű Szt Kereszt kápolna rendház nélkül (1208 )
  • Eunate: Szűz Mária tpl. (1200 k.)
  • A Camino- menti Montsaunesi rendház (1180 előtt)
  • Lacapella Livron román-kori rendház-kápolna
  • Sergeac román-kori rendház-kápolna
  • Marcenais román-kori rendház-kápolna
  • Romestaing román-kori rendház-kápolna

A Rend Magyarországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Templomos Rend Magyarországon a XII. század második felében jelent meg. Az első, források által is igazolható templomos ház az Adriai-tenger mellett fekvő vránai rendház volt. A Vránában álló bencés Szent Gergely monostor ugyanis már 1169-ben a templomosok kezében volt. Ezt követően, a XII. század utolsó évtizedeiben a magyarországi templomosok újabb birtokokat, rendházakat kapnak, például Zengg városát, a hozzá tartozó Szent György egyházzal együtt. A XIII. század elejétől pedig kezdetét vette a rend viszonylag gyors terjedése a királyságban, ami elsősorban keresztes eszmeiséget pártfogoló királyaink, Imre és II. András adományainak köszönhető. András király 1217-ben részt vett az ötödik keresztes hadjárat akcióiban, sőt, egyes források szerint tagja is volt a Templomos Rendnek, bár ennek nem maradt fenn hivatalos dokumentuma.

A jelenleg ismert források szerint a középkori Magyar Királyság területén a templomosoknak a rend eltörléséig tizennégy rendháza: (Boisce, Béla, Dubica, Esztergom, Gecske, Glogonca, Gora, Keresztény, Nekcse, Okriszentlőrinc, Szentmárton, Vrána, Zablata, Zengg, és közel 50 egyéb birtoka (földterülete, temploma, vára, városa, háza, halastava stb.) volt. Feloszlatása pillanatában a rendnek Angliában és Provence-ban például 40-40, míg Aragóniában és Katalóniában együttesen 32 rendháza volt. A felsorolásból kitűnik, hogy a rend magyarországi házai és birtokai elsősorban az ország déli tartományaiban: Szlavóniában és Horvátországban feküdtek. A magyarországi templomos házak és birtokok önálló provinciát alkottak már a XII. század második felétől.

A magyar rendtartomány első említése az 1156 és 1169 közötti időből származik. Ekkor keletkezett a templomos regulának a Statuts Hiérarchiques (Szervezeti rendelkezések) címet viselő része, amely felsorolja az akkor létező európai provinciákat: a franciát, az angolt, a poitou-it, az aragónt, a portugált, a szicíliait és utolsóként a magyart.

A templomosok komolyan részt vettek a harcokban a tatárjárás idején, a muhi csatában azonban nem bírtak a túlerővel, és mesterükkel együtt mindannyan odavesztek.

A rend tagjai a katonáskodás mellett hiteleshelyi tevékenységet is folytattak az országban. A középkori Magyarországon „hiteleshelynek” azokat az intézményeket nevezték – elsősorban a szerzetesrendek kolostorait –, amelyekben írásba lehetett foglaltatni a különböző jogi ügyleteket. A templomosok több magyarországi konventje is tevékenykedett hiteleshelyként, de csak néhány általuk kibocsátott irat maradt fenn.

A XIII. században Léka volt a templomos lovagrend egyik központja. A felsővár udvara alatt volt egy rejtélyes funkciójú helyiség. Ez két, negyedgömbkupolával fedett tér, benne egy lapos, hasáb alakú kő („oltárkő”), amit felállítottak a zárókőbe vésett jellegzetes templomos kereszt alá. Lékán misztérium-helyből átalakított őskeresztény szentélyről van tehát szó. Állítólag volt egy titkos átjáró is, ami egy mély kútból vezetett Borostyánkő várába, ahol az ottani kútnál volt az átjáró másik vége.

A rend ellen indított per megpecsételte a magyar tartomány sorsát is. A rend feloszlatása több forrás szerint Magyarországon békésnek tűnt, többségük a rivális lovagrend, a Johannita Rend tagja lett, és minden valószínűség szerint a pálosok közé is sokan beléptek.

Visszatérve Lékára, a templomosok ottani tevékenységének Károly Róbert vetett véget, aki annak a Szép Fülöpnek volt rokona, aki Nyugat-Európában irtotta a lovagokat. Károly Róbert kegyelmet ígért, amire a templomosok mentességi levelet kértek. A válasz: törvényen kívülinek nyilvánították őket. Johannita és Teuton lovagokkal megostromolták a várat, ám azt nem tudták bevenni. Ezután árulás folytán, a titkos alagúton át bejutottak a várba, és a kultikus terembe menekült hét templomost, akik az oltár előtt imádkoztak, lemészárolták, tartományi mesterükkel Radványi Gyulával egyetemben. Az eseményről az az okirat tájékoztat, amelyben a király Kőszeg városának visszaadja a városi rangot köszönetül azért, amiért őt a város polgárai „egy fontos és nehéz helyzetben” megsegítették. A Borostyánkő felé menekült templomosokat ott érte a végzet. A vérfürdő helyét a néphagyomány ma is ismeri.

Fontos megjegyezni, hogy e néphagyomány eredeti változata a királyt és a németújvári grófokat tette felelőssé a mészárlásért. Mivel Németújvár 1289-től Habsburg Albert német király kezén volt, mai történelmi ismereteink szerint a kiközösített rend elleni támadás Albert és fiai, a "németújvári" osztrák hercegek hadjárata lehetett. Csupán az újkori, Habsburg uralom alatt álló Magyarországon terjedt el a nézet, mely szerint a legendában említett király Károly Róbert lenne. Mivel Károly Róbert családja évtizedeken át élvezte a lovagrend támogatását és Károly Róbertnek kifejezetten rossz volt a viszonya Szép Fülöppel és V. Kelemen pápával a nápolyi trónviták miatt, valószínűtlen, hogy 1307 után fellépett volna a rend tagjaival szemben. A lékai mészárlás története valószínűleg a korabeli osztrák-magyar határviták egyik jellegzetes esete csupán.

Más források szerint viszont Magyarországon tovább élt a Rend. Akárcsak Portugáliában, titokban újraszerveződtek, állítólag még Mátyás király idejében is éltek remeteként a hegyekben, ezúttal már mint „fehér barátok”.

Egy hazai sajátosság: a magyar nép a templomosokat az ország több részén is „vörös barátoknak” nevezte, valószínűleg a ruhájukon viselt kereszt színe miatt, más feltevések szerint viszont a feloszlatásuk utáni vérengzés után kapták nevüket az orvul legyilkolt lovagok.

Rudolf Steiner szerint a templomosok fő feladata – a Szent Grál őrzésén kívül – „Európa gazdasági és társadalmi felemelése” lett volna.

1925-ben a Margit-szigeten folytatott ásatások közben vélhetően templomos kolostor-templom maradványait fedezték fel, köztük egy sírkövet, melyen az alábbi felirat volt olvasható: HIA CETVA DEVITON'S. A kutatásoknak Krúdy Gyula is lelkes híve volt, tárcát is írt az ásatásokról, és egy ma már kevéssé ismert elbeszélése, A templárius is e hatás alatt állt.

Az újraszerveződött Rend[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A XX. században több, főleg angolszász szervezet alakult, mely a templomosok utódjának nevezte magát, ám ehhez egyik sem kapta meg a pápai engedélyt.

1979-ben, Poggibonsiban (Siena, Olaszország) Gróf Marcello Alberto Cristofani della Magione kezdeményezésére megalakult egy olyan, laikusokból álló szervezet, amely – az ősi Rendtől való egyenes származtatás követelésének igénye nélkül – elfogadta azt az életideált és életstílust, amelyet még Szent Bernát foglalt írásba. A szervezetet, amelyet lovagrendi alkotmányának megfogalmazásával és az ősi Rendhez visszanyúló világos hivatkozásaival 1979. szeptember 21-én polgárjogilag jóváhagytak, az akkori sienai érsek 1988. szeptember 8-án Ordo Militiae Christi Templique Hierosolymitani néven mint hívők magántársulatát hagyta jóvá. 1989. november 24-én ugyancsak ő erősítette meg az alkotmány néhány módosítását, 1990. november 18-án pedig Siena új megyés püspöke hagyta jóvá a Templomos Lovagrend Krisztus Szegény Lovagjai Rendjének Szabályzata elnevezésű regulájukat, amely az ősi Rend szabályzatából ered, ám a jelen korhoz alkalmazkodik.

Ma a Lovagrend 10 nemzeti praecepturával és több priorátussal, valamint helyi javadalommal rendelkezik; tagjai köze fogadott cserkészcsapatokat valamint több ifjúsági szervezetet Olaszországban és külföldön is. A nagymesteri szék Poggibonsiban, a Castello della Magione-ban található, amely 1312-ig a templomosok, majd feloszlatásuk után a Johanniták tulajdonában volt, egészen addig, amíg della Magione gróf megvásárolta, és adományként az alakuló Templomos Lovagrend nagymesteri székhelyévé tette.

A Lovagrend tagjai hozzájárulásaiból, nyilvános vagy magánközületek adományaiból, és saját tevékenységéből tartja fenn magát.

Létezik azonban egy másik, folytatólagosan működő, a katolikus egyházhoz mindvégig hű templomos csoport, amely Portugáliában tudott fennmaradni évszázadokon át. A Portóban székelő, portugál nagymester vezetésével működő Jeruzsálemi Templomos Lovagrend (OMSTH) tekintettel arra, hogy XVI. Benedek korabeli okiratok alapján elismerte, hogy a templomosok pere koncepciós volt, szintén felvette a kapcsolatot a Vatikánnal, hivatalos elismertetés végett.

A Rend öltözete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ünnepélyesen fogadalmat tett lovagok (szerzetesek), és az engedelmességi lovagok (világiak), alkalmanként fehér ruhát viselnek, amely tunikából, a mellrészen vörös nyolcszögű kereszttel ellátott egy skapuláréból áll. A dámák fehér, ujjnélküli fátylat viselnek, a felső ág nélküli kereszttel. A káplánok fehér főpapi vállgallért hordanak vörös szegéllyel és vörös gombokkal, elöl baloldalt a vörös kereszttel. A többi bejegyzett laikus nem visel öltözetet, csak jelvényt, vagy adott esetben kitüntetést.

A magyar templomosok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Lovagrend magyarországi tevékenysége 1999-ben vált a magyar állami (és nem egyházi) törvények értelmében legálissá. Ennek eredményeképpen itthon három commenda működik, valamint a Magyarok Praeceptoriájához tartoznak a külföldön élő hazánkfiai is. A Lovagrend (mint bejegyzett egyesület) magyar lelki vezetői és pártfogói a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjai közül kerülnek ki. Magyarországon főként ifjúságvédelmi, karitatív, valamint a lovagrend magyarországi történetét vizsgáló tevékenységet fejtenek ki. A magyar templomos egyesület tagjai a tradicionalizmus hazai patrónusai.

Kiemelendő, hogy 1998 augusztusában a templomosok engedélyt kértek II. János Pál pápától, hogy a Szent Koronát mint ereklyét használhassák jelképül. Az engedélyt a lelkiségi egyesületi munkára való tekintettel pápai áldással együtt megkapták.

A portói székhelyű Jeruzsálemi Templomos Lovagrend (OMSTH) szintén jelen van Magyarországon, méghozzá az 1990-es évek eleje óta. E rend magyarországi főpriorja Nagy Károly várpalotai plébános. a rend két tartományra (nyugati és keleti) oszlik, melyek élén szintén prior áll. A jeruzsálemi templomosok több felvonuláson, így a Szent Jobb Körmeneten is rendszeresen felvonulnak. A lovagrend rendezvényei általában Várpalotán, Tihanyban és más dunántúli helyszíneken kerülnek megrendezésre, az ünnepélyes lovagavatásra májusban kerül sor. A rendnek nincsenek szerzetes tagjai, de a főprior mellett más felszentelt papok is tagjai a rendnek, a rend jelen van a Délvidéken (Nagybecskerek és Beodra) is. A lovagavatást egyéves jelöltség előzi meg. A rend jelvénye fehér paláston vörös kettős kereszt, védőszentje Szent György. A másik rendhez hasonlóan e rend is bírja a katolikus egyház elismerését, a lovagok számos misén megjelennek.

Ajánlott irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A Templomos Lovagrend regulája, Agón-Kairosz, 2002
  • Volker Loos: A templomos lovagrend története, Art Nouveau, 2000
  • Edelényi Adél: Templomos lovagok az európai néphagyományban, Bp., Gondolat, 2004
  • Wolfram von Eschenbach: Parsifal, Arkánum Szellemi Iskola, 2003, – mint a templomos lovagok szimbolikus megjelenítése
  • Louis Charpentier: A templomos lovagok titkai, Bp., Holnap, 1992 ISBN 963-346-000-X
  • Robyn Young: A testvériség, A hadjárat, Rekviem
  • Karcag Ákos: A templomos lovagok rendházai Nyugat-Európában - Várak-kastélyok-templomok, 2012/6. p.36-39. - ISSN 1786-7150

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Magyar katolikus lexikon (Templomos Lovagrend)
  2. Az öröknaptárak 1307. október 13-át csütörtöki napra datálják, ez azonban az öröknaptárak hibája. Nem veszik figyelembe, hogy 1582. október 15 előtt nem a Gergely-naptár, hanem a Julián naptár volt érvényben, amely szerint viszont valóban pénteken volt 1307. október 13. az akkori 8 nap eltérés miatt. A Gergely-naptár bevezetésekor a különbség már 10 nap volt, ma pedig 13 nap, 2100 után pedig 14 nap lesz. [1] [2] [3] [4]
  3. Más vélemények szerint ennek a hiedelemnek az eredete az Utolsó Vacsorához kötődik.
  4. Karcag Ákos: A templomos lovagok rendházai Nyugat-Európában - Várak-kastélyok-templomok, 2012/6. p.36-39. - ISSN 1786-7150

Külső hivatkozás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]