Albánia kultúrája
Az albánok alapvetően két, nyelvében és kultúrájában is elkülönülő csoportra oszthatók: a közép-albániai Shkumbin folyótól északra, Gegëriában a gegek, délre, Toskëriában pedig a toszkok élnek. A két népterület között széles átmeneti zóna húzódik a Durrës–Tirana–Szkopje sávban.
Hagyományos népi kultúra
Az albánok hagyományosan törzsekre, ezek pedig vérségi nemzetségekbe oszlanak, illetve oszlottak. Társadalmuk a legutóbbi időig erősen patriarchális jellegű, férfiközpontú volt, és elevenen éltek olyan ősi jogszokások, mint a vérbosszú, a vendégbarátság stb. A hegyvidékek népei hagyományosan transzhumáló állattartással (juh, kecske), esetleg erdőgazdálkodással foglalkoztak, az alföldi népesség városokba tömörülve folytatott földműves- vagy kereskedelmi tevékenységet, emellett messze földön híresek voltak az albán takácsok, fafaragók, ötvösök, fegyverművesek munkái.
Népviseletükre jellemző a férfiak házi szövésű, fekete zsinórozású fehér gyapjúnadrágja (tirq), fehér nemezkalapja és gazdagon díszített mellénye, a nők visszafogott színezésű, gazdagon zsinórozott gyapjúszoknyája és –köpenye. Délen a férfiak öltözetéhez tartozik a fehér vászoncsíkokból összevarrt szoknya (fustanellë). Az albán népköltészet leghangsúlyosabb eleme a népi epika, a mondák, legendák, mesék, epikus énekek, valamint az epikolirikus népballada. Az albán népzene rendkívüli formai és műfaji gazdagságáról ismert, az egyszólamúságtól a polifónián át a pentatóniáig. Sajátos az albán nép hagyományos hangszerkultúrája is.
- Lásd még: Albán konyha
Művészet
Szobrászat
A 19. század végén, a nemzeti romantikus Rilindja mozgalommal párhuzamosan bontakozott ki az albán szobrászművészet, amelynek első jeles alakja a hazafias inspirációjú szobrokat alkotó Murat Toptani volt. A műfaj máig meghatározó egyénisége az 1920-as évektől alkotó Odhise Paskali, az első albániai köztéri szobrok megalkotója. Az állampárti időkben a szobrászat is a szocialista realizmushoz igazodott, százával születtek a monumentális szobrok. A korszak elismert művészei voltak Janaq Paço, Shaban Hadëri, Muntaz Dhrami, Kristina Koljaka, valamint a művészi függetlenségüket többé-kevésbé megőrző Odhise Paskali, Halim Beqiraj, Kristo Krisiko és Dhimo Gogollari. Napjaink népszerű albán szobrászai Pjeter Vukaj, Genc Mulliqi, Genti Tavanxhiu és a Xhixha fivérek, Helidon és Ilirian.
Festészet
A korai albán festészet évszázadainak legjelentősebb irányzata a bizánci kötődésű, ortodox fal- és ikonfestészet, amelynek legjelentősebb alakja a 16. században alkotó berati ikonfestő, Onufri volt. A 19. század utolsó negyedében született meg a modern albán festészet. Kezdetben a romantika klasszicista hagyományaira épülő realisztikus történelmi tablók, portré- és zsánerképek születtek (Kolë Idromeno, Ndoc Martini, Simon Rrota), illetve kisebb csoportok a tájképfestészet terén alkottak maradandót (Spiro Xega, Vangjush Mio). Az 1930-as években megjelent az impresszionista, drámai hangvételű társadalomkritika (Abdurrahim Buza, Sadik Kaceli).
A második világháborút követően, a kommunista érában a képzőművészet mondandóját és formakincsét szigorúan a párt előírta vonalhoz igazították. Az 1950–1960-as évek albán művészetének egyetlen témája a proletariátus volt, sorra születtek a nép fiait idealizált módon ábrázoló szocialista realista zsánerképek, pannók és fali mozaikok. Az 1970-es évektől mind gyakrabban megmutatkoztak a sematizmussal szakítani akaró törekvések, amelyeket a hatalom kemény kézzel megtorolt, s csak kevés alkotó egyéniség maradt az országban (például Skender Kamberi, Sali Shijaku).
Az 1991-es rendszerváltást, a művészeti szabadság elnyerését követően, több mint egy évszázados késéssel lettek igazán jelentős iskolái Albániában az impresszionizmusnak, az expresszionizmusnak, a realisztikus zsánerfestészetnek, valamint a modernizmusnak. Nevesebb kortárs albán festők Ibrahim Kodra, Adrian Grezda és a kosovói Abdullah Gërguri.
Zene
Az albán népzene rendkívüli formai és műfaji gazdagságáról ismert. Az etnikus kultúrához hasonlóan kettéoszlik, hangzásvilágát és műfajhierarchiáját tekintve is elkülönül egymástól a geg és a toszk népzene. Északon az egyszólamúság, a modális hangsor, a melankolikus hangzásvilág jellemző, míg délen a polifónia, a pentatónia, a díszített dallamvezetés. Sajátos albán népi hangszerek az egy-és kéthúrú lant, a pásztorklarinét, a kétsípú duda.
Az albán komolyzene az 1920-as években alakult ki, kezdetben ugyan csak néhány kisebb vokális és instrumentális darabot komponáltak albán zeneszerzők (Martin Gjoka). A második világháborút követően jelentek meg az első monumentális zenei művek, operák, szimfóniák és hangversenydarabok (Çesk Zadeja, Prenk Jakova, Murat Shendu, Tonin Harapi. Ugyanekkor alakultak meg a legfontosabb zenei háttérintézmények, az operaszínház, a konzervatórium és számos zenekar. A rendszerváltás után a korábbi évtizedekben kibontakozott, nyugati zenei áramlatok is elérték Albánia zenei világát (Aleksandër Peçi, Vasil Tole).
A két világháború közötti időszakban lettek országszerte népszerűek a népzenei alapú városi műdalok, illetve a Nyugat-Európából importált lírai dalok. A kommunista korszakban a nyugati típusú könnyűzene nem terjedhetett el Albániában, s továbbra is a népzenei hagyományra épülő dalok és az ezeket előadó énekesek voltak népszerűek. A rendszerváltás óta az albán könnyűzene követi a nemzetközi trendeket (Ardit Gjebrea, Giovanni & Sebastian).
Irodalom
A legkorábbról ismert albán nyelvemlékek egy 1462-ben kelt keresztelési formula, valamint egy húsvéti evangéliumtöredék a 15. század végéről. A legelső, albán nyelven nyomtatott könyv Gjon Buzuku 1555-ös misekönyve. A szakrális műfajok évszázadokig egyeduralkodóak voltak a nemzeti nyelvű irodalomban, javarészt zsoltároskönyveket, katekizmusokat fordítottak albánra egyházi szerzők (Buzuku mellett Pjetër Budi és Pjetër Bogdani). A muzulmán költészeti hagyományokon alapuló, albán nyelvű bejtedzsi irodalom legnevezetesebb alakja Nezim Frakulla volt. A 18. században szökkent szárba a nemzeti nyelvű lírai költészet, amely főként perzsa és török hatásokat mutatott. A 19. század második felében, az albán nemzeti tudat ébredésével, a Rilindja hazafias mozgalom kibontakozásával párhuzamosan jelent meg a romantikus költészet mellett az epika. A romanticizmusban fogant művek témája leginkább az albán nemzeti múlt volt, sorra jelentek meg a forradalmi hevületű verseskötetek, elbeszélések, történelmi regények, drámák. E korai albán szépirodalmi mozgalom kiemelkedő alakjai közé tartozott a költő Naim Frashëri, Ndre Mjeda, Asdreni, az író Pashko Vasa és a drámaíró Andon Zako Çajupi. Ugyanekkor fordították le albánra a világirodalom néhány alapművét (Cervantes, Shakespeare, Ibsen stb. alkotásait).
A nemzeti függetlenség 1912-es elnyerése után a szépirodalmi tematika és stílus sokszínűbbé vált: a társadalmi igazságtalanságokat ostorozó (Gjergj Fishta), az elődök hazafias útkeresését nosztalgiával megidéző és a jelen kilátástalanságát elpanaszoló művek (Migjeni) és a történelmi regények (Foqion Postoli) mellett megjelent a szatirikus irodalom is (Fan Noli).
A Hoxha-féle kommunista korszakban az irodalmi tevékenység számára is az állampárt jelölte ki az utat. A szocialista-realista sematikus szépirodalom témája a kommunizmus és a párt, a kommunista erkölcs és ember dicsőítése, e korszak legfőbb képviselői a költő Dritëro Agolli, Fatos Arapi, Dhori Qiriazi, Martin Camaj, az író Fatmir Gjata, de kevés számú, társadalomkritikát megfogalmazó regény is megjelenhetett (például Aleks Çaçi művei). A korszakban üdítőek voltak e tekintetben Ismail Kadare magyarul is megjelent történelmi regényei és Qamil Buxheli társadalomszatírái.
A legismertebb kortárs irodalmár a Nobel-díjra is többször jelölt, történelmi regényeket író Ismail Kadare, mellette a prózaíró Arshi Pipa, Fatos Kongoli, Teodor Keko, a költő Mihal Hanxhari.
Színház
Az albán színházművészet a 19. század végén bontakozott ki, ekkor jelentek meg az első albán színdarabok, amelyeket az első évtizedekben amatőr színjátszó körök állítottak színpadra. Ezekben a társulatokban nevelődött ki az albán színjátszás első, a két világháború között tevékenykedó nagy generációja. 1944 után, a második világháború során megjelent, kommunista kötődésű partizánszínházak intézményesülésével nyíltak meg az első kőszínházak. Az ezekben előadott szocialista realista, sematikus darabok tematikájukba és dramaturgiájukban alkalmazkodtak a pártvonalhoz. Az 1960-as évekre az állami szigor felengedett, és valóban értékes művészi darabokat is színpadra kerülhettek (fontos színészegyéniségek voltak például Kadri Roshi és Lazër Filipi). A színészutánpótlás kinevelésére Tiranában megnyílt színművészeti főiskolából jól képzett, professzionális, az albán színházművészetet megújító színművészek, rendezők, díszlettervezők és drámaírók kerültek ki. Ezek mellett több kabarészínház is működött az országban. Az 1990-es évektől megjelentek a modern kortársi irányzatok, az abszurd dráma és az alternatív előadó-művészet.
Film
Az albán filmművészet az ország függetlenségével egyidős, az 1905 körüli évekre tehető az amatőr filmgyártás megszületése, de az első évtizedekben leginkább dokumentarista kisfilmeket készítettek. A második világháború után, 1945-ben Enver Hoxha megalapította az Albán Filmügynöksége, s az abból 1952-ben kiváló Új Albánia Filmstúdió az 1960-as évekig évi egy filmet készített el. Ezek egyike, a szovjet Szergej Jutkevics rendezte, Skënderbeu Szkander bég című történeti filmeposz az 1954-es cannes-i filmfesztiválon nemzetközi díjat nyert. A kezdeti szocialista realista játékfilmek a második világháborúban harcoló partizánok hősiességéről és az épülő kommunista Albániáról szóltak. Az 1970-es években fellendült a művészi filmgyártás, megjelentek az első vígjátékok, kalandfilmek, ifjúsági és gyerekfilmek, zenés filmek, valamint rajzfilmek. Az 1980-as évektől már az érzékeny társadalom- és jellemábrázolás is megjelenhetett a játékfilmekben, s ezzel párhuzamosan fellendült a dokumentumfilm-gyártás is. Az 1990-es évek felszabadult légkörében készült filmek az átmenet, vagy a megelőző kommunista korszak társadalmi problémáit elemzik. A közelmúlt egyik kultuszfilmje a Magyarországon egyáltalán nem vetített, de Nyugaton több helyen is forgalmazott, Fatmir Koçi rendezésében 2001-ben elkészült Tirana Year Zero című film.
Vallási élet
A kereszténység korai megjelenésével, majd a bizánci uralommal a középkorra az albán népesség felekezetileg is megoszlott: jellemzően a gegek a katolikus, míg a toszkok az ortodox felekezethez tartoztak. Az oszmán hódoltsággal a toszkok nagy része szunnita muzulmán lett. A gegek egyes csoportjai csak a 17–18. században tértek muzulmán hitre, de a katolikus zárványok Shkodra környékén, Mirditëban továbbra is megmaradtak. A muzulmánok mintegy ötöde az albániai alapítású bektási dervisrendhez tartozik. Az albán társadalom vallási tagoltságának dacára a történelem során ritkán fordultak elő felekezeti villongások, a fanatizmus távol áll tőlük, és minden korban köttettek vegyes házasságok. Albán sajátosság volt a kriptokereszténység, azaz felvették ugyan a muszlim hitet, és csak családi körben, titkon vállalták kereszténységüket. A kommunista államateizmust megelőző utolsó, 1939. évi népszámlálás szerint a lakosság 70%-a muzulmán volt, 20%-uk az albán ortodox, 10%-uk pedig a katolikus egyházhoz tartozott. Napjainkra, nem hivatalos becslések szerint, a lakosság jelentős része valóban ateista lett.
A második világháborúig jelentékeny számú izraelita élt az országban, és az albánok a világháború során mindent meg is tettek megmentésükért: a Jad Vasem adatbázisa szerint a holokausztban összesen 67 albániai zsidó halt meg. A több mint egy évig az országban állomásozó német hatóságok a körülmetéltség tényével kívánták beazonosítani a zsidókat, ám ez a módszer egy muzulmán országban nem vezetett sehova, lévén náluk is hagyomány a körülmetélés. Az albániai zsidók jelentős része Izraelben telepedett le.
Lásd még:
Iskolarendszer
Kulturális intézmények
Könyvtárak, múzeumok, színházak, zene és tánc intézményei
.svg)