Szerkesztő:Akela/Temp 03

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Speciális:Prefixindex/User:Akela (URL) - - - - - WP szócikkek száma 542 043

Megjegyzés
 A lap szerkesztés alatt áll. Kérlek, még ne szerkeszd egy darabig!
This page is currently under construction, please do not edit it for a while.
Diese Seite ist zur Zeit noch in Arbeit. Bitte bearbeite sie noch nicht.

Itáliai háborúkhoz maradék[szerkesztés]

  • [http://www.hls-dhs-dss.ch/textes/d/D17000.php Gian Giacomo Trivulzio, in: Historisches Lexikon der Schweiz (HLS)
  • M. Klein: Die Beziehungen des Marschalls Gian Giacomo Trivulzio zu den Eidgenossen und Bündnern (1480-1518), 1939.
  • L. Arcangeli: Gian Giacomo Trivulzio, marchese di Vigevano e il governo francese nello stato di Milano (1499-1518), in Vigevano e territori limitrofi alla fine del Medioevo, kiadó G. Chittolini, 1997.
  • Jean-Baptiste-Pierre Jullien de Courcelles: Dictionnaire historique et biographique des généraux français, depuis le onzième siècle jusqu’en 1820. Band 9. Paris 1823, S. 362–365 (PDF; 29,6 MB).
  • Rosmini: Istoria della vita e della gesta di Gian Giacomo Trivulzio. 2 Bände. Mailand 1815.
  • Frederick Lewis Taylor: The Art of War in Italy, 1494-1529. Westport: Greenwood Press. 1973. ISBN 0-8371-5025-6.
  • Frederic J. Baumgartner: Louis XII, St.Martin’s Press, New York, 1996. ISBN 0-312-12072-9
  • Manuel Ballesteros Gaibrois: Ramón de Cardona, colaborador del rey católico en Italia. Instituto de Estudios Africanos, Consejo Superior de Investigaciones Científicas, Madrid 1953.
  • Raphaël De Smedt (kiadó): Les chevaliers de l’ordre de la Toison d’or au XVe siècle. Notices bio-bibliographiques (franciául), és Beiträge zur europäischen Geschichte des späten Mittelalters, 3. in: Kieler Werkstücke Reihe D, 2. kiadás, Verlag Peter Lang, Frankfurt am Main, 2000, ISBN 3-631-36017-7, 115-116. old.
  • Frederick Lewis Taylor: The Art of War in Italy, 1494-1529. Westport: Greenwood Press. 1973. ISBN 0-8371-5025-6.
  • Frederic J. Baumgartner: Louis XII, St.Martin’s Press, New York, 1996. ISBN 0-312-12072-9
  • Szicília alkirályainak listája (snipview.com)
  • Nápolyi uralkodóházak: a spanyolok. (nobili-napoletani.it)

1500. november 11-én XII. Lajos francia király és II. (Katolikus) Ferdinánd aragóniai király megkötötték a granadai szerződést, amelyben felosztották egymás között a Nápolyi Királyságot. Puglia és Calabria Aragóniának jutott, Nápoly, a Terra di Lavoro (ma Dél-Lazio és Észak-Campania), valamint Abruzzo tartomány Franciaországnak. 1501-ben francia és spanyol csapatok elfoglalták a Nápolyi Királyságot, de a két hódító hamarosan összekapott a zsákmányon. Háború tört ki, Gonzalo Fernández de Córdoba spanyol fővezér csapatai 1503-ban a cerignolai és a Garigliano-menti csatában elűzték a franciákat, a Nápolyi Királyság Aragónia birtoka maradt. 1504 februárjában aláírták a lyoni fegyverszüneti egyezményt, amelyben XII. Lajos lemondott a Nápolyi Királyságról, és elismerte II. Gyula pápa területfoglalásait is. 1504 szeptemberében a blois-i szerződésbe foglalták XII. lajos unokahúgának, Germaine de Foix navarrai királyi hercegnőnek dinasztikus jogait a Nápolyi Királyságra. Aragóniai Ferdinánd első felesége, Kasztíliai Izabella 1504 novemberében elhunyt. Ferdinánd 1505 végén eljegyezte, és 1506 márciusában felségül vette Germaine de Foix hercegnőt, vele de jure is megszerezte a Nápolyi Királyságot.

d’Alviano
  • Claudio Rendina. I capitani di ventura. Rome: Newton & Compton (1994) 
  • Sebastiano Mantica: Diario di Pordenone, a cura di G. Valentinelli, Venezia, 1862 (per nozze Porcia-di Montereale Mantica).
  • Sebastiano Mantica: Cronaca di Pordenone dal 1432 al 1544 : con aggiunte posteriori : trascrizione e revisione dell'edizione a stampa del 1881 di Vincenzo Joppi, con annotazioni, a cura di F. Boni de Nobili, (pubbl. per nozze Boni de Nobili-Stoppa, 2 settembre 2006).
  • Andrea Benedetti - Alberto Cassini: Cinquecento e dintorni, Pordenone, 1984.
  • Sandro Bassetti: Bartholomeo „Liviano” d’Alviano, unego sior de Pordenon. Historia de lo governador zeneral di la zente d’arme de la Serenissima Nostra Veneta Republica, Ellerani ed., S. Vito al Tagliamento, 1999.
  • Fabio Metz - Giulio Cesare Testa: La Signoria dei Liviani a Pordenone, San Vito al Tagliamento, 2002.
  • Francesco Boni De Nobili: La croce e la spada. Le armi araldiche nei luoghi di culto a Pordenone, Pordenone, 2010.
  • Luciano Canonici: Alviano - Una rocca, un popolo, un Castello, Edizioni Porziuncola, A.C. Grafiche, Cerbara - Città di Castello, 1983.
  • Luciano Canonici: Bartolomeo di Alviano, Tipografia Porziuncola, Assisi, 1991.

Itáliai háború (1494–98) * Első itáliai háború[szerkesztés]

nowiki>

Itáliai háború (1494–98)
Itáliai háborúk
Itália államai 1494-ben
Itália államai 1494-ben
Dátum1494 tavasza – 1497 vége
HelyszínAppennini-félsziget, Lombardia, Toszkána, Campania, Calabria, Liguria
Casus belliFrancia igény Nápolyra.
Milánó és pápa ellentéte.
EredményA Velencei Liga győzelme.
Alcalá de Henares-i egyezmény
Terület-
változások		Staus quo ante bellum
Harcoló felek
1494

 Francia Királyság
 Milánói Herc.

1495

 Francia Királyság
1494

 Nápolyi Királyság
 Aragónia, Kasztília

1495
 Velencei Köztársaság
 Pápai állam
 Német-római Bir.
 Milánói Herc.
 Firenzei Közt.
 Mantovai Herc.

1496

 Angol Királyság
Parancsnokok
 VIII. Károly király

 Orléans-i Lajos

 Gilbert de Montpensier		 II. Ferdinánd nápolyi király

 Aragóniai Ferdinánd
 Gonzalo de Córdoba

 Francesco Gonzaga
„Itáliai háborúk” lehetséges további jelentéseiről lásd: Itáliai háborúk (egyértelműsítő lap).

Fontos csaták = Seminara (1495) - Fornova

Az 1494–98-es itáliai háború más néven első itáliai háború vagy VIII. Károly itáliai háborúja az itáliai háborúknak (vagy „reneszánsz háborúknak” nevezett európai konfliktus-sorozat nyitánya volt. Ebben a háborúban VIII. Károly francia király megkísérelte megszerezni a Nápolyi Királyságot, vele a jeruzsálemi királyi címet. Kezdetben támaszkodhatott a Ludovico Sforza milánói herceg támogatására is. A francia győzelmek nyomán a Habsburg császári ház, az elűzött Aragóniai-ház, a pápa és Velence 1495-ben francia-ellenes Szent Ligát alakított, melyhez a Milánó is csatlakozott.[1].

Előzmények[szerkesztés]

Károlyt egyébként is várták Itáliában: már apja jó kapcsolatban volt a Milánói Hercegség urával, Ludovico il Moro Sforzával, aki unokaöccse, a nápolyi király veje ellenében várt francia segítséget; a firenzeieket markában tartó Girolamo Savonarola prédikátor azt remélte, hogy a francia király majd megbuktatja a züllött Borgia pápát, VI. Sándort; a nápolyi nemesség pedig I. Ferdinánd, V. Alfonz aragóniai király törvénytelen fia zsarnokoskodása ellenében pedig meg is hívta a trónra az uralkodót. Károly célja tehát a Nápolyi Királyság megszerzése volt, amelynek birtoklása együtt járt a jeruzsálemi királyi címmel. A lovagias lelkű uralkodó nagy vágya volt, hogy felléphessen az Európában mind veszélyesebben terjeszkedő Oszmán Birodalom ellen – nem véletlenül vásárolta meg később a pápától Dzsemet, II. Bajazid szultán száműzött fivérét, a korábbi trónkövetelőt.

Károly tisztában volt vele, hogy a hátországát biztosítania kell itáliai hadakozása idejére, ezért rövid úton békét kötött három legfőbb ellenségével – akik egyébként a bretagne-i kérdés kapcsán kölcsönösen szövetkeztek is egymással. VII. Henrik angol király már 1492-ben partra szállt az általa birtokolt Calais-ban, és felelevenítette III. Edward és V. Henrik trónigényét. Reális esélye nem lett volna a dúsgazdag és ereje teljében levő francia monarchiával szemben, így könnyen beleegyezett az étaples-i szerződés megkötésébe. Ebben Károly lemondott a nemrég felbukkant Perkin Warbeck trónkövetelő támogatásáról és nagyobb összegű „kárpótlás” kifizetésére tett ígéretet, ennek fejében Henrik elismerte bretagne-i uralmát, és kivonult az országból.

A következő ellenfél, akivel a francia király rendezte viszonyát, II. Ferdinánd aragóniai király volt. A két királyság viszonyát 1462 óta a pireneusi Cerdaña (Cerdagne) és Roussillon mérgezte, amelyeket XI. Lajos hódított el Ferdinánd apjától, II. Jánostól, és 1472-1475 között sikeresen ki is védte annak ellentámadását. Károly azonban jobbnak látta kibékülni déli szomszédjával is, hogy Itáliára összpontosíthassa erőit.

Végül már csak I. Miksa császár volt hátra az ellenséges hatalmak közül. A francia király és a német uralkodó közti konfliktust a hirtelen, előre be nem jelentett módon felbontott jegyesség és hozománybirtokok vissza nem szolgáltatása okozta. Károly végül hiábavaló ellenállás után lemondott Artois-ról, Franche-Comtéról, Charolais és Noyon vidékéről, azaz az 1477-ben megszűnt burgundi birtokkomplexum szinte teljes egészében Habsburg kézbe került. A helyzetet az 1493. május 23-án kötött senlis-i szerződés rögzítette.

A milánói kapcsolat[szerkesztés]

Ludovico Sforza unokaöccsének, Gian Galeazzo hercegnek, de jure Milánó uralkodójának felesége Aragóniai Izabella volt, Aragóniai Alfonz nápolyi trónörökös leánya. 1494 januárjában Alfonz lett Nápoly új királya. A 25 éves Gian Galeazzo visszakövetelte magának a nagybátyja által gyakorolt tényleges hercegi hatalmat, és apósának segítségét kérte Ludovico ellen. Alfonz király szövetségre lépett a Borgia-házi VI. Sándor pápával, ez veszélyt jelentett Milánóra nézve. Szövetségest keresve Ludovico VIII. Károly francia királyhoz fordult, aki Nápoly elleni hadjáratra készült.

Ludovico szabad átvonulást ígért VIII. Károly csapatainak, elősegítve a francia villámháború sikerét. Személyes felelősség terhelte az első itáliai háború (1494–98) kiterjedéséért. Közben Ludovico, aki tartott a francia király Milánó iránti igényétől is, biztosította magát a másik oldal felé is. Unokahúgát, Sforza Biankát 1494. március 16-án feleségül adta a megözvegyült Miksa német királyhoz, cserébe hercegségének elismerését és katonai támogatást kért a franciák ellenében.


Francia hadjárat Itáliában[szerkesztés]

Károly itáliai hadjáratának térképe

1494. január 24-én meghalt Ferdinánd nápolyi király, és II. Alfonz követte a trónon. A halálhírre a király erős, tüzérséggel és gyalogsággal jól felszerelt, de még mindig dicsvágyó lovagok által dominált hadsereget állított fel, ehhez lyoni bankároktól szerzett pénzt. Az orléans-i herceg júniusban bevette Genovát, amely az utánpótlás biztosításában játszott kulcsfontosságú szerepet, majd júliusban megindultak a királyi hadak. Az Alpokon átkelve találkozott Ludovico Sforza milánói herceggel, elhódította Pisát Firenzétől, majd II. Piero de’ Medicit elüldözve üdvrivalgás közepette vonult be a városba, ahol Savonarola vette át a hatalmat. Károly ezek után Róma felé indult, ám váratlan módon nem buktatta meg VI. Sándor pápát, hanem az őt Rómában képviselő diplomatája, Jean Bilhères de Lagraulas bíboros közreműködésével engedelmességet fogadott neki. A pápa ennek fejében 1495 januárjában kinevezte Szicília, Nápoly és Jeruzsálem királyává. Ezen kívül átadta Károlynak Dzsem herceget is, II. Bajazid szultán testvéröccsét, akit előtte azonban még megmérgezett, s aki ezt követően 1495 februárjában Nápolyban meghalt. [2]

A híveitől elhagyott II. Alfonz király 1495 februárjában lemondott fia, II. Ferdinánd javára. Alfonz Szicíliában, a népharag által elűzött Ferdinánd pedig Ischia szigetén keresett menedéket, de mindketten meghaltak 1496 folyamán. Károly császári díszben, Franciaország, Nápoly, Jeruzsálem és Konstantinápoly királyaként vonult be 1495. február 22-én az elfoglalt városba.

A Szent Liga megalakítása[szerkesztés]

A francia sikerektől megrettenve VI. Sándor pápa francia-ellenes szövetség megkötését kezdeményezte. 1495. március 31-én kezdeményezésére Velence, Ludovico Sforza, Miksa császár és Aragóniai Ferdinánd Velencében megkötötték a Velencei Ligát, amely – az elért hadi sikerek ellenére – azzal fenyegette VIII. Károlyt, hogy elvághatja visszaútját Franciaország felé. Károly gyorsan reagált, Lombardiába vonult, és 1495. július 5-én a fornovói csatában szétverte a koalíció erős seregét. Károly és hadserege ezzel hazatért, Nápoly védelmére Gilbert de Monpensier alkirályt hagyta hátra, aki azonban erősítés néklül, utánpótlásától elvágva, reménytelen helyzetbe jutott Aragóniai Ferdinánd támadásaival szemben, és 1496 februárjában kénytelen volt feladni a várost.

Következmények[szerkesztés]

Károly nem akarta megbosszulatlanul hagyni az itáliai kudarcot, ezért újabb hadjárat megindítását tervezte és próbálta megszervezni. Eközben halt meg Amboise-ban egy baleset következtében: 1498. április 8-án olyan erősen bevágta homlokát egy alacsony szemöldökkőbe, hogy meghalt. Mivel Károly minden gyermeke meghalt, legközelebbi rokona, az orléans-i herceg – Károly ükapjának, V. (Bölcs) Károlynak a dédunokája – lépett trónra XII. Lajos néven, aki a bretagne-i örökség ügyében hozott döntések értelmében feleségül vette Bretagne-i Annát.


Allié au duché de Milan, Charles VIII part de Grenoble et franchit le col de Montgenèvre le 2 septembre 1494. Son projet, à la fois ambitieux et irréaliste consistait, une fois maître du Royaume de Naples à entreprendre une nouvelle croisade contre l'Empire ottoman de II. Bajazid oszmán szultán, dont le but final n'était rien moins que la reconquête Jérusalem

L’armée française qui pénètre en Italie est composée de la garde rapprochée du roi, formée par deux cents cavaliers, une cavalerie de 1600 lances, 12 000 fantassins (dont 6000 Suisses et 3 000 Gascons) et surtout une artillerie de 70 pièces, légères et maniables, tirant des boulets de bronze ou de cuivre à cent coups à l'heure.

Les Français avancent rapidement et atteignent la ville d’Asti le 9 septembre[3]. Parallèlement, à Rapallo, près de Genova, les troupes franco-milanaises commandées par Lajos orléans-i herceg, appuyées par la marine française, mettent en déroute une armée de 5000 főnyi Aragonais, fraîchement débarqués dans le port de Gênes. Victime de la feketehimlő, Charles VIII ne peut pénétrer dans Gênes avant le 6 octobre.

L’armée française continue alors en direction de Naples : le 20 octobre, les Français prennent Mordano, en Romagna, et y massacrent civils et soldats; le 26, c’est le bourg de Fivizzano qui subit le même sort. Les Italiens sont terrorisés, et après négociation, Firenze est prise sans combat le 17 novembre. Les Français la quittent le 28 du même mois et entrent dans Róma le 31 décembre où ils sont accueillis triomphalement. Charles VIII se fait remettre par VI. Sándor pápa le propre frère du II. Bajazid szultán öccsét, Dzsem herceget. Celui-ci avait combattu sans succès Bajazet pour recueillir l'héritage de leur père, le sultan II. Mehmed oszmán szultán. Afin d'échapper à la vindicte de son frère, Djem avait d'abord trouvé refuge chez les Jeruzsálemi Szent János ispotályos rend à Rodosz, et ceux ci l'avaient ensuite confié au pape. Charles VIII comptait sur Djem pour rallier des musulmans à sa cause et combattre Bajazet. L'aventure n'aura pas de suite, car Djem mourra quelques semaines plus tard. [4].

À la mi-février 1495, le roi II. Alfonz nápolyi király abdique et II. Ferdinánd lui succède. Ce dernier doit fuir devant l’arrivée des troupes françaises le 22 février 1495. Des nobles italiens, nostalgiques de la période angevine et convaincus de la justesse des prétentions de Charles VIII se rallient à lui avec leurs hommes d'armes (Lavorata…) et agissent en condottieri. Ils se contentant de la solde du roi (8d pour un chevalier). L’occupation militaire de Naples sera l’occasion pour de nombreux soldats de contracter un mal jusqu’alors inconnu : la syphilis.

L’arrogance de l’occupant français provoque l’hostilité de la population. En outre, une alliance anti-française, se constitue dans le Nord à l'instigation de Venise. Charles VIII décide de quitter Naples le 20 mai 1495 avec le gros de son armée. Gilbert de Montpensier, devenu alkirály, y demeure à la tête d’une garnison française.

Resté en Lombardia avec une partie des troupes, Louis d’Orléans, bien qu’ayant reçu l’ordre de ne pas attaquer le duc de Milan Ludovic le More, ne peut résister à l’envie de s’emparer de Novarra. Il y entre le 10 juin 1495 et y est très bien reçu par les habitants, mais ne pousse pas jusqu'à Milan, pourtant peu défendue et sans doute prête à l'accueillir de la même façon.

Le retour vers la France de Charles VIII s’effectue dans des conditions difficiles. Le roi, ayant quitté Naples avec une armée diminuée (il n’a plus que 9000 hommes avec lui), fait traverser à grand-peine les Apennins à son artillerie et arrive près de Fornova le 5 juillet. Rattrapé par l’armée coalisée, forte de 35 000 hommes et commandée par le marquis de Mantoue, II. Ferenc mantovai herceg, Charles VIII est obligé d’accepter le combat. Le 6 juillet se déroule la bataille de Fornoue où les Français, malgré leur infériorité numérique, remportent une relative victoire leur permettant de poursuivre leur retraite.

L’armée arriva à Asti dans un état de délabrement certain. Louis d’Orléans, enfermé avec ses troupes dans Novare par les 30 000 hommes de Ludovic le More et en proie à la famine, appelle son cousin à l’aide, qui part à son secours sans lui tenir rigueur de son insubordination.

Des négociations s’ouvrent entre les deux parties qui conduisent à la paix de Verceil signée le 9 octobre 1495. Louis d’Orléans évacue Novare avec ses 5500 hommes majoritairement suisses dont un grand nombre, trop affaibli, meurt peu après. Le traité de Verceil accorde au roi de France des espérances chimériques et laisse en réalité le champ libre au duc de Milan.

Pendant ce temps, les Français laissés sur les débris du royaume de Naples combattent pour en conserver la possession. Ferdinand II débarque en Calabre et les assiège dans Naples. Montpensier s'enferme dans les châteaux en attendant les secours de France. Ceux-ci tardent à arriver : Ludovic le More ne tient pas son engagement d'envoyer une flotte pour acheminer leur troupes vers Naples et Charles VIII est à court d’argent. Le coût de son expédition en Italie aurait dû être partiellement couvert par des dons des Florentins, dons conditionnés au retour sous leur contrôle des places fortes prêtées au roi. Ces places fortes sont finalement vendues à Lucques, Venise, Gênes ou Pisa, après la trahison du commandant français en Toszkána, Robert de Balzac. Charles VIII se voit donc contraint à rembourser les prêts florentins et ne reçoit pas de nouveaux fonds de cette ville.

Gilbert de Montpensier, en désespoir de cause, embarque avec la quasi-totalité de sa garnison et se rend à Salerno. L’armée du comte, composée en grande partie de mercenaires allemands et italiens, manquant souvent de vivres et n’ayant pas reçu sa solde depuis fort longtemps, se laisse enfermer par Ferdinand II dans la petite ville d’Atella. Une partie des mercenaires allemands fait défection, poussant les Français à la capitulation. L’armée française retenue prisonnière est décimée par la maladie et la faim.

L’Espagne, engagée dans la Ligue de Venise en violation du traité de Barcelone, attaque le Languedoc à plusieurs reprises courant 1496. Des négociations en vue d’obtenir une paix séparée avec l’Espagne occupent une partie de l’année 1496, toute l’année 1497 et le début de 1498, aboutissant à la signature de la trêve d’Alcalá de Henares le 24 novembre 1497.

Charles VIII, toujours désireux de reconquérir le royaume de Naples, entretient des intelligences avec les princes d’Italie dont les États peuvent lui ouvrir de nouveau le chemin de ce royaume. Le duc d’Orléans contribue cependant à faire naître des obstacles aux projets du roi qui meurt en 1498 sans assouvir ses rêves de revanche.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ Pierre Milza. Histoire de l’Italie. Des origines à nos jours [archivált változat] (francia nyelven). Paris: Fayard, 408. o. (2005). ISBN 9782213640341 [archiválás ideje: 2019. november 16.] 
  2. ↑ Hegyi Klára (1992). „Sakk török módra. Törökország 500 évvel ezelőtt. (Digitális Tankönyvtár)”. História 1992 (056). [2019. november 16-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2019. november 16.)  
  3. ↑ se référer à ces liens[1][2]
  4. ↑ Louis Thuasne. Djem-sultan, fils de Mohammed II, frère de Bayezid II, (1459-1495) : d'après les documents originaux en grande partie inédits ; etude sur la question d'orient à la fin du XVe siècle (francia nyelven). Paris: E. Leroux (1892) 

További információk[szerkesztés]

  • Weiszhár Attila, Weiszhár Balázs. Háborúk lexikona. Budapest: Atheneaum Kiadó, (2004). ISBN 978-963-9471-25-2 
  • Gonda Imre. A Habsburgok. Egy európai jelenség, 26-28. o. (1978). ISBN 9632807146 
  • Frederick Lewis Taylor. The Art of War in Italy, 1494-1529 (angol nyelven). Westport: Greenwood Press (1973). ISBN 0-8371-5025-6 



{{DEFAULTSORT:Itáliaiháború 1494}} [[Kategória:Újkori háborúk]] [[Kategória:Olaszország történelme]] [[Kategória:Franciaország háborúi]] [[Kategória:A Német-római Birodalom háborúi]] [[Kategória:A Pápai Állam háborúi]] [[Kategória:Spanyolország háborúi]] [[Kategória:A Velencei Köztársaság háborúi]] [[Kategória:Olaszország történelme]] [[Kategória:Nápolyi Királyság]] [[Kategória:Újkori háborúk]]

További információk[szerkesztés]

Commons:Category:Fernando Francesco d'Avalos
A Wikimédia Commons tartalmaz Akela/Temp 03 témájú médiaállományokat.
  • Frederick Lewis Taylor: The Art of War in Italy, 1494-1529. Westport: Greenwood Press. 1973. ISBN 0-8371-5025-6.
  • Frederic J. Baumgartner: Louis XII, St.Martin’s Press, New York, 1996. ISBN 0-312-12072-9
  • Jean-Charles Varennes: Le Maréchal de La Palice ou le dernier des chevaliers français, Párizs, Librairie académique Perrin, 1989. ISBN 2-262-00709-8
  • Raffaele Puddu: Il soldato gentiluomo, Bologne, 1982.
  • Marie-Nicolas Bouillet – Alexis Chassang (szerk.): Fernando de Ávalos, Dictionnaire universel d’histoire et de géographie,‎ Hachette, Paris, 1842-1878.
  • Hugh Chisholm (editor) Encyclopædia Britannica, 11th ed., Cambridge University Press, 1911.

További információk[szerkesztés]

  • Bertrand de Chanterac: Odet de Foix vicomte de Lautrec, maréchal de France (1483-1528), Margraff, Paris, 1930.
  • Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Háborúk lexikona, Atheneaum Kiadó, Budapest 2004. ISBN 978-963-9471-25-2
  • Frederick Lewis Taylor: The Art of War in Italy, 1494-1529, Greenwood Press, Westport, 1973. ISBN 0-8371-5025-6.
  • Frederic J. Baumgartner: Louis XII, St.Martin’s Press, New York, 1996. ISBN 0-312-12072-9
  • Jean-Charles Varennes: Le Maréchal de La Palice ou le dernier des chevaliers français, Párizs, Librairie académique Perrin, 1989. ISBN 2-262-00709-8
  • Frederick Lewis Taylor: The Art of War in Italy, 1494-1529. Westport: Greenwood Press. 1973. ISBN 0-8371-5025-6.
  • Frederic J. Baumgartner: Louis XII, St.Martin’s Press, New York, 1996. ISBN 0-312-12072-9
  • Jean-Charles Varennes: Le Maréchal de La Palice ou le dernier des chevaliers français, Párizs, Librairie académique Perrin, 1989. ISBN 2-262-00709-8
  • Dante Zanetti: Vie, mort et transfiguration du Seigneur de La Palice, Éditions Il Mulino, Bologna, 1992. ISBN 88-15-03747-0

Zászlógyűjtemény (*)[szerkesztés]

 Milánói Herc.
 svájci kantonok
 Ferrara
  Kasztília és Aragónia

 I. Miksa császár
 Gaston de Foix
 II. Louis de La Trémoille
 Ippolito d’Este
 I. Alfonz ferrarai herceg
 Andrea Gritti
 Niccolò Orsini (Pitigliano grófja
 Német-római Bir.

 Francia Királyság
 Spanyolország
 Német-római Birodalom





nem tudjuk, melyik[szerkesztés]

NEM TUDJUK MELYIK Itáliai háború (1494–98)
Itáliai háborúk
Itália államai 1494-ben
Itália államai 1494-ben
Dátum1494 tavasza – 1497 vége
HelyszínAppennini-félsziget, Lombardia, Toszkána, Campania, Calabria, Liguria
Casus belliFrancia igény a Nápolyi Királyságra,
Milánó és pápa ellentéte
EredményA Szent Liga győzelme,
Alcalá de Henares-i egyezmény
Terület-
változások		A status quo helyreáll
Harcoló felek
 Francia Királyság

 Pápai állam
 Milánói Hercegség
 Német-római Birodalom
 Ferrarai Hercegség

  Kasztília és Aragónia		 Velencei Köztársaság
Parancsnokok
 I. Miksa császár

 VIII. Károly francia király
 Gaston de Foix
 II. Louis de La Trémoille
 Ippolito d’Este

 I. Alfonz ferrarai herceg		 Andrea Gritti
 Niccolò di Pitigliano
„Itáliai háborúk” lehetséges további jelentéseiről lásd: Itáliai háborúk (egyértelműsítő lap).


A cambrai-i liga háborúi csak lassan[szerkesztés]

A cambrai-i liga első háborúja
Itáliai háborúk
Dátum1508. december 10. – 1510. február 24.
HelyszínÉszak-Itália, a Velencei Köztársaság területe, Adriai-tenger
Casus belliA franciák itáliai terület igényei
EredményVelencei pürrhoszi győzelem
Terület-
változások		Néhány velencei terület francia kézbe jut
Harcoló felek
 Francia Királyság
 Pápai Állam
 Német-római Birodalom
 Ferrarai Hercegség
  Kasztília és Aragónia		 Velencei Köztársaság
Parancsnokok
 I. Miksa német-római császár
 XII. Lajos francia király
  Gaston de Foix nemoursi herceg
 II. Lajos trémoille-i herceg
 Ippolito d'Este kardinális
 I. Alfonz ferrarai herceg		 Andrea Gritti dózse
 Niccolò di Pitigliano generális
„Itáliai háborúk” lehetséges további jelentéseiről lásd: Itáliai háborúk (egyértelműsítő lap).

A cambrai-i liga háborúja Franciaország, a Német-római Birodalom, a Pápai Állam és Spanyolország (pontosabban Aragónia-Kasztília) harca a Velencei Köztársaság ellen az itáliai háborúk részeként, melyek már 1494 óta tartottak. Velence Itáliában elvesztette meghatározó szerepének jó részét és a törökökkel szemben is alulmaradt.

Előzmények[szerkesztés]

VIII. Károly francia király 1494-ben seregével megszállta Itáliát, hogy a Nápolyi Királyság trónját megszerezze, melyen a vele rokonságban álló Anjou-ház uralkodott, s amely egykor a Magyar Királyságot is birtokolta. VII. Sándor pápa szövetségre lépett Velencével, s Milánóval Károly ellen, de vereséget szenvedt, viszont a király 1498-ban bekövetkezett halála meggátolta egy újabb hadjárat vezetésében, amivel sikereit foganatosítani akarta.

XII. Lajos, Károly utódja folytatta a háborút, szövetséget kötött Aragónia és Kasztília királyával II. Ferdinánddal, együtt megszállták Nápolyt, de a spanyolok igen hamar szövetségesük ellen fordultak és kiverték a franciákat Dél-Itáliából.

A cambrai-i liga létrejötte és háborúja[szerkesztés]

A cambrai-i ligát (ejtsd:cambréi) 1508. december 10-én kötötte meg II. Gyula pápa, I. Miksa német-római császárral, a francia királlyal, I. Alfonz ferrarai herceggel és Ferdinánd aragón-kasztíliai uralkodóval.

Az Itáliába behatoló Lajos király Agnadello mellett vívott csatában vereséget mért a velencei seregre, majd Miksával ostromolni kezdték Páduát. Az ostromot ellenben a vár olasz védői kiállták, s a kudarc miatt Miksa és Lajos között nézetkülönbségek alakultak ki, ami miatt a Német Birodalom kilépett a háborúból. Velence ekkor visszafoglalt néhány elvesztett várat, mint Bresciát.

A velenceiek látszólagosan megnyerték a háborút, de számos terület francia kézben maradt, mely a köztársaság befolyásának gyengülését vonta maga után a félsziget területén. Ennek tetejébe az Oszmán Birodalom ellen vívott 1499.-1503. évi háború is balul végződött.

További események[szerkesztés]

A Pápai Állam ekkor kilépett a cambrai-i szövetségből és átállt Velence mellé Franciaország és Ferrara ellenében, mely további itáliai háborúkat eredményezett 1510-ben, 1511-ben és 1513-ban is. 1515-ben francia-velencei szövetségre került sor a pápa, a német császár, az angol király, Milánó, Svájc és Spanyolország ellen.

A konfliktus épp akkor kötötte le leginkább Európát, amikor a török terjeszkedést kiújult az 1520-as évek elején. I. Szulejmán megtámadta Magyarországot 1521-ben, ezzel egyidőben ismét háború tört ki olasz területen, így II. Lajos hiába kért segítséget szorongatott helyzetében a Nyugattól. Ráadásul I. Ferenc francia király a törököket akarta felhasználni Spanyolország és a Német-római Birodalom ellenében.

Habár 1526-ben megkötötték magyar közreműködéssel a madridi békét, miután Ferencre vereséget mértek a páviai csatában, de a király rögvest felmondta a békét és folytatta a háborút. Az itáliai összecsapásoknak még 1559-ig nem lett vége.

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

Egyéb információ[szerkesztés]

{{DEFAULTSORT:Cambraiiligaháborúja}} [[Kategória:Újkori háborúk]] [[Kategória:Olaszország történelme]] [[Kategória:Franciaország háborúi]] [[Kategória:A Pápai Állam háborúi]] [[Kategória:Spanyolország háborúi]] [[Kategória:A Velencei Köztársaság háborúi]]




ITÁLIAI HÁBORÚK[szerkesztés]

fr:Traité de Blois Blois-i szerződés 1504, 1505

A cambrai-i szövetség tagjainak céljai[szerkesztés]

  • XII. Lajos francia király (1462–1515) wollte seine Herrschaft im Milánói Hercegség festigen. Er begründete seinen Anspruch auf das Herzogtum Mailand mit seiner Abstammung von der ehemaligen Herzogfamilie Visconti. Ludwigs Großeltern waren Valentina Visconti und Ludwig von Orléans (1372–1407). Ludwig XII. war mit der Republik Venedig verbündet; aufgrund der mangelhaften Bündnistreue der Venezianer war er aber bereit, die Seiten zu wechseln. Im Vertrag von Cambrai wurde ihm die Stadt Brescia zugesichert. Gleichzeitig musste er sich verpflichten, seinen Krieg gegen das Navarrai Királyság zu beenden.
  • I. Miksa német-római császár (1459–1519) wollte reichsrechtliche Ansprüche in Észak-Itáliában erneuern bzw. das Loslösen Italiens vom Reich verhindern. Der Reichstag von 1507 bestätigte Maximilian die finanzielle und militärische Unterstützung bei diesem Vorhaben. Maximilian war seit 1493 in zweiter Ehe mit Bianca Maria Sforza (1472–1511) verheiratet. Sie war eine Nichte des 1499/1500 gestürzten Herzogs von Mailand, Ludovico il Moro (1452–1510). 1508. február 4-én wurde Maximilian in Trident mit Zustimmung des Papstes zum „Erwählten Römischen Kaiser“ ernannt. Französische und venezianische Truppen verhinderten den geplanten Romzug Maximilians zur Kaiserkrönung. Der Vertrag von Cambrai sicherte ihm den Besitz der Stadt Verona zu. Maximilian wurde aufgefordert, sich nicht für die Interessen seines Enkels Karl, des späteren Kaisers V. Károly német-római császár (1500–1558), in Geldern politisch zu engagieren.
  • II. Gyula pápa (1443–1513) wollte einen starken egyházi államot schaffen. Des Weiteren wollte er Italien unter päpstlicher Herrschaft einigen. Gleichzeitig sollten alle französischen, deutschen und spanischen Truppen aus Italien vertrieben werden. Der Vertrag von Cambrai sicherte ihm die Herrschaft über die Stadt Ravenna zu.

</nowiki>

Cognac-i liga * Cognaci liga (1526)[szerkesztés]



A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Szerkesztő:Akela/Temp_03&oldid=25289488”