Klímatörténet és az emberi történelem

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A klímatörténet és az emberi történelem cikk a Föld éghajlatának múltbeli történetével és a hozzá szorosan kapcsolódó történelemmel foglalkozik.

A kainozoikum szakaszai[szerkesztés]

A kainozoikum földtörténeti korai:

  • paleocén – kb. 65,5 millió évvel ezelőtt kezdődött és 55,8 millió éve ért véget.
  • eocén – kb. 55,8 millió évvel ezelőtt kezdődött és 33,9 millió évvel ezelőtt fejeződött be
  • oligocén – 33,9 millió évvel ezelőtt kezdődött és 23 millió éve zárult
  • miocén – 23 millió évvel ezelőtt kezdődött és mintegy 5,3 millió évvel ezelőtt zárult
  • pliocén – 5,3 millió évvel ezelőtt kezdődött és 2,6 millió évvel ezelőtt ért véget
  • pleisztocén – 2,6 millió évvel ezelőtt kezdődött, és nagyjából 12 ezer évvel ezelőtt ért véget
  • holocén – jelenleg is tart

Holocén[szerkesztés]

A holocén időszaka kb. 11 700-11 500 évvel ezelőtt kezdődött és máig tart.[1] Az éghajlati ingadozásokon alapulva öt időintervallumra osztják. Ezek a nemzetközi és a Kárpát-medencei nevük alapján:

A holocén kezdetén a megafauna kipusztulásával megszűnt a jégkorszaki vadászok létalapja. A nagyemlősök jelentős fajtapusztulásának okáról a szakirodalomban élénk vita folyik. A gyapjas orrszarvú, a nagy barlangi medve, az európai kardfogú tigris kihalását ma túlnyomórészt a klímaváltozás következményének tartják. A feltételezések szerint 99%-kal csökkent a nagyállatok száma a klímaváltozás következtében. [2]

A fiatalabb driász (wd) kb. 1000 év után éppoly hirtelen fejeződött be, mint ahogy elkezdődött. A holocén kezdetén az évi átlaghőmérséklet néhány évtized alatt több Celsius-fokkal emelkedett. A viharok hevessége csökkent, a csapadékmennyiség megduplázódott. Arra a kérdésre, hogy hogyan került sor erre a radikális klímaváltozásra és felmelegedésre – mint mindig – most is hiányzik a válasz. [3]

Csak a holocénban jött létre az a környezet, amit ma "természetesnek" tartunk. A tengerszint emelkedésével létrejött a kontinensek mára is jellemző formája, a növény- és állatvilág pedig igazodott az új klimatikus viszonyokhoz. [4]

Kr. e. 7000 körül a Föld tengelyének dőlésszögében bekövetkezett változás miatt az északi féltekén hidegebbek lettek a nyarak. [5]

Kr. e. 7500-5000 között: özönvizek[szerkesztés]

A tengerszint emelkedésével világszerte megváltoztak a tengerek partvonalai. A Beringia szubkontinens eltűnt, akárcsak az ázsiai szárazföldet, Japánt és Indonézia nagy szigeteit összekötő földhidak, például a Szunda-föld. Örökre megszűnt a szárazföldi kapcsolat Ausztrália és Új-Guinea között, India és Ceylon, továbbá Afrika és Madagaszkár között. A világon mindenhol nagy tengerparti régiók kerültek víz alá, amelyek korábban lakott területek voltak. Egyúttal új tengeri utak jöttek létre, például a Bering-tenger, a Szunda út vagy a Márvány-tenger, új tengerágak jöttek létre, mint a Perzsa-öböl vagy a Vörös-tenger. Új tengerek foglalták el a korábbi gleccserek helyét, mint például a Balti-tenger vagy a Hudson-öböl. Kialakult a La Manche csatorna, amely elválasztja Brit-szigeteket a szárazföldtől. [6]

Kr. e. 5500 körül csobogás hallatszott a Boszporusznál, majd a víz a Niagara-vízesésnél 400-szor hatalmasabb erővel tört át, ami az európai történelem legnagyobb árvízi katasztrófájának kezdetét jelezte.[7] Az egykori nagy édesvizű tóból a Fekete-tenger lett. Ezt az özönvizet sokan a Gilgames-eposz történetével és a bibliai özönvízzel kötik össze. A korai fekete-tengeri kultúrák maradványai azóta a tenger alatt fekszenek eltemetve.[8]

Kb. Kr. e. 5000 körül elkezdődött az Északi-tengeren a Dogger-pad víz alá kerülése. Szicília különvált Olaszországtól, akárcsak a görög szigetek az anatóliai szárazföldtől. [9]

Az atlantikus korszak klímaoptimuma[szerkesztés]

A középső holocénban, Kr. e. 6000 körül nedvesebb lett az éghajlat. Általánosan ezt a közbülső meleg periódust nevezik atlantikus (wd) szakasznak (kb. Kr. e. 6000-3000). Ez a legmelegebb és egyúttal a leghosszabb szakasza a holocénnek. Átlagosan 2-3 °C fokkal volt magasabb a hőmérséklet, mint a 20. század végén. A gleccserek nagyrészt elolvadtak, és nagy mennyiségű vizet szabadítottak fel. A mai Jeges-tenger jégmentes volt. A Közel-Kelet egész területén Indiával és Kínával bezárólag nedvesebb klíma uralkodott. A tengerszint és a tavak vízszintje jóval magasabb volt, mint ma. A tavak akkorák voltak, mint a beltengerek. [10]

Ha az aranykorról szóló mítoszoknak van reális alapjuk, akkor alighanem a neolitikumban és a bronzkorban uralkodó tartósan meleg éghajlatról szólnak. A klímatörténészeknek az a véleményük, hogy ez a kor messzemenően mentes volt a viharos időjárástól, és hogy a klíma stabilitása kedvezően hatott a kultúrák gyors fejlődésére. [11]

Az újkőkor évezredeiben az erdő borította Közép-Európa az irtások és a földművelés következtében kultúrtájjá alakult át. A növekvő népességszám miatt újabb és újabb erdőket kellett kiirtani.

Az atlantikus szakasz alatt az Alpok messzemenően fagymentes volt. Csak a vége felé kezdődött el lassan újra az eljegesedés a magasban. Ötzi, a gleccsermúmia megtalálása éghajlatjelzőként szolgálhat.

A ma kiszáradáshoz közeli Csád-tó Kr. e. 4000 körül beltenger volt, kb. 400 000 km² körüli területtel

Szahara[szerkesztés]

Afrikában a Csád-tó területe Kr. e. 4000-ben 400 000 km² lehetett (ma 1500 km² körüli), míg a vízszint 40 méternyivel volt a mai fölött.[12] A Nílus áradásai 7 méterrel magasabb szintet értek el, mint az asszuáni-gát felépítése előtti időkben. A nagyobb nedvesség felvirágoztatta Észak-Afrikát. A korai holocénban a Szahara középső részén, amelyet gyakori esőzések, számtalan folyó és tó jellemezett, nagyvadra vadászó emberek sűrű populációja élt. Őket váltották később fokozatosan a nomád marhapásztorok. Feltehető hogy első ízben éppen itt háziasították a szarvasmarhát.[13][14]

A legújabb kutatások alapján a Szahara vegetációja Kr. e. 3500 körül kezdett átalakulni. Először az erdős vegetáció, majd a füves szavanna is eltűnt, és vele együtt az orrszarvúak, zsiráfok, elefántok és az ember is. A terület kiszáradása igen hosszú ideig, több ezer évig tartott, de Kr. e. 700 körül már a maihoz hasonló sivatagi környezet jellemezte.[15]

Kr. e. 2150 körül: a fejlett kultúrák összeomlása[szerkesztés]

Az első fejlett kultúrák összeomlása még közvetlenebbül hozható összefüggésbe az éghajlat ingadozásaival, mint felemelkedésük. Az Óbirodalom krízisét és az "első átmeneti kor" kezdetét a Nílus áradásának Kr. e. 2150 körüli megszűnésével és a szubboreális (wd) szakasz egyik tetőpontjával magyarázzák. A klímaváltozás következményei nem a fejlődés irányát határozták meg, hanem az "eddigi létformák folytatását zárták ki".[16] II. Pepi fáraó hosszú uralkodásának végén éhínségek törtek ki. A birodalom összeomlott, a központi hatalom már nem töltött be ellenőrző szerepet. A következő dinasztia alatt Egyiptom több részre hullott, és csak több mint száz évvel később, a Középbirodalom 11. dinasztiája idején vált újra egységes birodalommá.

Nem sokban különbözött a helyzet Mezopotámiában. Ennek a fejlett kultúrának a felemelkedése az éghajlat megváltozásának volt köszönhető. A Perzsa-öböl partvonala lényegesen megváltozott annak következtében, hogy a jégkorszak után 110 méterrel megemelkedett a tengerszint. Az atlantikus szakasz végén, Kr. e. 3500 felé a tenger Ur környékéig, a sumer kultúra központjáig ért. A szubboreális szakasz szárazabb éghajlata következtében hátrébb húzódott a partvonal és lehetővé vált a termékeny árterület benépesülése. A mocsarak lecsapolásáról a világirodalom egyik legrégibb eposza ad hírt. A mezopotámiai kultúra felemelkedéséhez hasonlóan a bukása is szélsőséges klimatikus eseményekhez, a boreális szakasz tetőpontjának aszályaihoz kapcsolódik: az Akkád Birodalom megközelítőleg ugyanabban az időben bomlott fel, mint az Egyiptomi Óbirodalom, Kr. e. 2150 körül. A folyamatot a városállamok és a nomád törzsek lázadásai indították el. [17]

A Perzsa-öböl mélyéről vett furatminták azt mutatják, hogy az összeomlás idején pusztító aszály uralkodott, ami minden valószínűség szerint társadalmi és politikai problémákhoz vezetett. A komoly öntözési problémával küszködő aszályos terület a Földközi-tenger térségétől Kínáig terjedt. A "termékeny félhold" térségét száraz nyarak és lerövidült vagy kimaradó esős időszakok sújtották.[18]

Indus-völgyi civilizáció[szerkesztés]

Majdnem egy időben Egyiptommal – kb. Kr. e. 2600 körül – kezdődött az Indus-völgyi kultúrák virágzása. Ezt a csapadékmennyiség megnövekedése és a növényzet sűrűbbé válása előzte meg Kr. e. 3000 körül. Az indiai folyamvölgyi kultúrák nagy mértékben függtek a csapadék mennyiségétől; a monszun megbízható ismétlődése a mezőgazdasági termelés kezdetén kedvezett a terméshozamnak.

Az indológusok szerint a klímaváltozás okozta környezeti katasztrófa vetett véget az Indus-völgyi civilizációnak. A régészeti leletek arra utalnak, hogy a Ghaggar (wd) folyó völgyének Kr. e. 1700 körüli hirtelen kiszáradása idézte elő a termés visszaesését, ami azután a városok pusztulásához vezetett. A városokkal együtt az emberek is eltűntek és a harappai kultúra a feledés homályába merült.[19] Csupán 200 évvel később, Kr. e. 1500 körül az indoeurópai népvándorlási hullámmal Dél-Ázsiába jött nomádok telepítették be újra a területet.[20]

Elképzelhető hogy erre a hanyatlásra van párhuzamos példa a másik korai civilizációban, Egyiptomban is. Ott a Kr. e. 18. században hasonló katasztrófa történt, mint az Óbirodalom pusztulásakor. A 13. dinasztia korában olyan gyakran váltották egymást a fáraók, hogy pontos számukat a mai napig sem sikerült tisztázni, majd az azt követő 14. dinasztia alatt összeomlott a birodalom.

Kr. e. 1200 körül: kulturális összeomlás[szerkesztés]

A fejlett mükénéi kultúra a Kr. e. 13. század végén katasztrófával végződött. Ebben az időben fejeződött be Görögországban a palotaépítések kora. A jelentős központok kiürültek, és az elkövetkező évtizedekben egész övezetek maradtak lakatlanok az ország belsejében. Ez a korszak Görögország sötét korának számít, mert kiapadtak a művészet, az építészet és az irodalom forrásai, és a homéroszi kor kezdetéig egyáltalán nem léteznek írásos művek, amelyek a történelem e sötét időszakát megvilágítanák.

A Görögországot sújtó hosszan tartó aszály következtében veszítette el a társadalom a létalapját.[21] A vízhiány volt az oka a hettita birodalom bukásának is, ami 200 év prosperitása után Kr. e. 1200 körül következett be. Az Anatóliában pusztító éhínségek után a hettiták Egyiptom segítségét is kérték, és birodalmuk központját a fennsíkról Szíria sík vidékére helyezték át. Ott azonban másik nehézséggel kellett szembenézniük. A Földközi-tenger térségében dúló éhínség a tengeri népek rohamát, pusztítással egybekötött vándorlását idézte elő, amely Ugarit és feltehetőleg a hettita birodalom kultúrájának leáldozását is okozta.[22]

A városállamok bukása után a tengeri népek áradata, illetve a nagyjából vele egy időben történő zsidó népmozgás és honfoglalás nyomán alakult ki Palesztinában Izrael népe.

A kaliforniai szálkástobozú fenyők dendrokronológiai vizsgálatai kimutatták, hogy Kr. e. 1200 körül több évszázadra kihatóan erősen lelassult a fák éves növekedése, ami a monszun áthelyeződésére utalhat. Szárazság sújtotta Dél-Ázsiát is: a monszuneső mennyisége Kr. e. 1300 és Kr. e. 900 között Rádzsasztánban 70%-kal esett vissza, és a pollen-elemzésekből a régi fejlett indiai kultúra végére lehet következtetni. Ebben az időben keletkezett a Thár-sivatag.[23] Kínában a Sang-dinasztia utolsó évtizedei idején éghajlati turbulenciákra került sor: a Napot "száraz köd" sötétítette el, természetellenes hidegek voltak, fagyok még júliusban is, éjszakai jégképződés a Sárga-folyó völgyében, ahol egyébként normális körülmények között nagyon meleg volt, továbbá rossz termések és éhínségek, heves esőzések és áradások, amelyeket azután hét évig tartó aszály váltott fel. Ezek a turbulenciák vezettek a dinasztia bukásához, és eltartottak egészen a Csou-dinasztia kezdetéig (Kr. e. 11-10. század).[24]

Kr. e. 800 körül: hirtelen éghajlatváltozás[szerkesztés]

A bronzkor hosszú meleg és száraz periódusait Kr. e. 800 körül a szubatlantikus szakasz (wd) lehűléses ideje követte. A Kr. e. 800 körüli hirtelen klímaváltozásra a régészeti ásatások során derült fény, és később paleobiológusok vizsgálatai is igazolták. A régészek számára az volt különösen érdekes, hogy az éghajlatváltozás előtt és után Közép-Európában más-más kultúra létezett: előtte a bronzkori urnamezős kultúra, amely nevét a temetkezési rítusok után kapta, utána pedig a jégkorszaki hallstatti kultúra. A klímaváltozás és a kultúraváltás között olyan markáns az összefüggés, hogy a szakirodalomban felvetődött a kérdés, nincs-e ok-okozati kapcsolat a vas használata és a kedvezőtlen éghajlat között. [25]

A paleobiológusok szerint a természet rövid idő alatt teljesen megváltozott. A szubatlantikus szakasz kezdetével 1-2 °C fokkal csökkentek az átlaghőmérsékletek, és jelentősen megnőtt a csapadékmennyiség. Gyakrabban esett , és nagy felületen hosszabb ideig megmaradt, nőtt a gleccserek mérete, és visszahúzódtak az erdőhatárok – az Alpokban 300-400 méterrel, a 20. század végére jellemző magasságig. A tavak vízszintje megemelkedett. A vízhez közeli, eredetileg kedvező településhelyek lakhatatlanná váltak. A sóbányászat fellendülését a klímaváltozással hozzák összefüggésbe, ugyanis az élelmiszert már nem lehetett természetes szárítás útján konzerválni. [26]

Római kor[szerkesztés]

A szubatlantikus (wd) szakasz nedves-hűvös klímája – amit hűvös nyarak és enyhe, csapadékban gazdag telek jellemeznek – időszámításunk kezdetéig megmaradt, tehát a római köztársaság alatt mindvégig. A talajvízszint feltehetőleg magasabb volt, mint ma, és Észak-Afrika bizonyos részei és oázisai elegendő megélhetési forrást biztosítottak. Ez a magyarázata annak, hogy miért Észak-Afrika lett a Római Birodalom éléstára.[27] A kedvező klíma alatt fejlődtek ki a görög és etruszk városállamok, valamint a római köztársaság kultúrái.

Az első római császár, Augustus alatt minden bizonnyal melegebbé vált az éghajlat. Akkoriban hasonló hőmérsékletek lehettek, mint ma, az Alpoktól északra talán melegebbek is. A Közel-keleten és Észak-Afrikában továbbra is nedvesebb volt az éghajlat. [28] Észak-Afrika csak a 4. században száradt ki. [29]

A felmelegedés, ami kb. az időszámításunk kezdetétől kb. 400-ig tartott és a gleccserek megolvadása miatt a tengerszint megemelkedésével járt együtt, valószínűleg hozzájárult ennek az első mediterrán nagyhatalomnak a konszolidálódásához, de mindenképp elősegítette az északi irányú terjeszkedését. [30]

A Magas-Alpok olyan régióiban foglalkoztak bányászattal, ahol a 20. század végén is állandó fagy uralkodott.[31] A szőlőtermesztést Németországban és Angliában olyan sikerrel vezették be, hogy 300-tól kezdve már alig voltak déli borimportról hírek. [29]

A maja civilizáció bukása[szerkesztés]

A maja civilizáció klasszikus kora 900 körül hirtelen összeomlott. 900 után egyetlen új épületet vagy feliratos oszlopot sem emeltek. A népesség drámaian lecsökkent, a lakott települések elnéptelenedtek. [32]

A bukás természetes okai közé sorolhatjuk a háborúk mellett a krónikus túlnépesedést, a rossz termést, a járványokat, az éhínségeket, a természeti környezet tönkretételét a mértéktelen földhasználat és erdőirtások révén.

Richardson Gill régész bizonyítása alapján az utolsó 7000 év vízben legszegényebb periódusa a 800 és 1000 közötti időszakra esett. Ez az aszály létalapjaiban ingatta meg a civilizációt, és a népességet ismétlődő éhínségek tizedelték.[33]

Venezuela partjainál egy óceáni mélyfúrási programon dolgozó geológuscsoport bebizonyította, hogy azokban az évszázadokban, amikor összeomlott a maja civilizáció, a nyári monszunok határvonala tartósan dél felé vette az irányt, és ennek következtében kimaradt a megszokott eső Mexikóban. [34]

Kb. 950-1250: középkori meleg periódus[szerkesztés]

A középkori meleg időszak létezésével kapcsolatos feltételezést 1965-ben Hubert Lamb (wd) brit klimatológus fogalmazta meg, aki következtetéseit történelmi forrásokra és tényszerű klímaadatokra alapozta. Ez az időszak mai adataink szerint kb. 950-től 1250-ig tartott és elsősorban az észak-atlanti régió melegebb korszakának ideje volt.[35] A felmelegedés mértékét Lamb 1-2 fokkal a 20. század közepén jellemző "normál periódus" középértéke fölé becsülte. Fenn északon viszont még 4 fokkal is melegebb volt az éghajlat. [36]

Ebből a korból nincs tudomásunk Izland és Grönland között úszó jégről. Grönland olyan földrétegéből ástak ki sírokat, amelyeket a 20. század végén még állandó fagy uralt. [37]

Grönland[szerkesztés]

A vikingek Izlandról Vörös Erik (kb. 950-1004) vezetésével nyugati irányba, egy nagy szigetre hajóztak tovább. Ez a sziget a "zöld sziget" (Grönland) nevet kapta. A későbbi krónikások számára a Grönland elnevezés gyanúsnak tűnt és Eriket a megtévesztés vádjával illették, hiszen az éghajlat fent északon a 12. században már újra lehűlt. Erik életében azonban még találó lehetett. Amikor a meleg periódus a messzi északon a csúcspontjára ért, Grönland zöld volt és semmi akadálya nem volt itt a gabonatermesztésnek. [38]

A középkori viking sírok ma olyan területen helyezkednek el Grönlandon, amelyet az állandó fagy jellemez, de a temetkezések idején feltehetőleg nem volt így. [39]

Kb. 14-19. század: kis jégkorszak[szerkesztés]

Korcsolyázók és szánkózók Rotterdam fő csatornáján, 1825

A kis jégkorszakot általában a 16. századtól a 19. századig terjedő időszakként határozzák meg,[40][41][42] de egyes szakemberek 1300 és 1850 közötti időszakot preferálnak.[43][44][45] Ebben a korban az Alpokban, Skandináviában és Észak-Amerikában gleccserelőretörések következtek be, és az időszakot a nagy jégkorszakoktól való megkülönböztetésképpen "kis jégkorszaknak nevezték el.

A kis jégkorszakban legerősebben az északi országokat érintette a lehűlés. Grönlandon a klímaváltozás okozta kedvezőtlen feltételek vetettek véget az európaiak településeinek. [46] Nyugat-Európában ebben az időszakban az átlaghőmérséklet 1-2 °C-kal, világszerte pedig 0,5-1 °C-kal maradt el a 20. század végi évtizedek időszakának átlagától. 1645 és 1715 közé esett a korszak leghidegebb periódusa.[47]

1816[szerkesztés]

Az indonéziai Tambora-vulkán 1815-ös kitörését a következő évben a „nyár nélküli év(wd) követte.[48][49] 1816 tavaszán és nyáron tartós "száraz köd" volt észlelhető az Egyesült Államok keleti részén. Itt júniusban és júliusban is havazott.[47] Európában, főleg Németországban a helyzet olyan súlyos volt, hogy az élelmiszerárak meredeken emelkedtek. Zavargások, gyújtogatás és fosztogatások történtek számos európai városban. Ekkor, 1816-ban volt a század legnagyobb éhínsége Európában.[50] Közép-Európából népvándorlás indult meg, főleg kelet felé.

20. század végétől: globális felmelegedés[szerkesztés]

Az 1960-as években még egy közeledő új jégkorszak veszélyeit rebesgették, ám egy évtizeddel később felfedezték a globális felmelegedést. Ennek okának az ember tevékenységét nevezték meg: elsősorban a kibocsátott szén-dioxid és egyéb szennyező gázok, továbbá a metánkibocsátás növekedését, az erdőirtásokat és a felhasznált mesterséges permetezők és műtrágyák globális elterjedését.[51]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. http://www.stratigraphy.org/ICSchart/ChronostratChart2015-01.pdf
  2. A klíma kultúrtörténete 57-58. o.
  3. A klíma kultúrtörténete 62. o.
  4. A klíma kultúrtörténete 62. o.
  5. Carolyn Fry: A klímaváltozás 70. o.
  6. A klíma kultúrtörténete 63-64. o.
  7. https://www.nytimes.com/1996/12/17/science/geologists-link-black-sea-deluge-to-farming-s-rise.html
  8. Stephen Mitchen: After the Ice, London, 2003, 153. sk.
  9. A klíma kultúrtörténete 64. o.
  10. A klíma kultúrtörténete 65-66. o.
  11. A klíma kultúrtörténete 70. o.
  12. http://ecolounge.hu/vadon/ezert-viragzanak-az-esoerdok
  13. R. Said, Hugues Faure: Cronological Framework: African pluvial and glacial epochs
  14. A klíma kultúrtörténete 65-66. o.
  15. http://www.ma.hu/tudomany/13072/A_Szahara_elsivatagosodasa_tobb_ezer_evbe_kerult
  16. John Baines, Jaromir Málek: Welt-atlas der Alten Kulturen: Ägypten, 1980, 14. o.
  17. A klíma kultúrtörténete 75. o.
  18. Paul Andrew Mayewski, Frank White: The Ice Chronicles, 2002, London, 102. sk.
  19. G. Singh: The Indus Valley Culture, 1971
  20. Hermann Kulke, Dieter Rothermund: Geschichte Indiens, 1998
  21. Reid A. Bryson: Drought and the Decline of Mycenae, 1974, 46-50. old
  22. Horst Klengel: Hungerjahre in Hatti, 1974, 165-174. old.
  23. Hubert Lamb: Reconstruction of the Course of the Postglacial Climate over the World
  24. Kevin D. Pang: Climatic and Hydrologic Extremes in Early Chines History, 1989
  25. A klíma kultúrtörténete 81. o.
  26. A klíma kultúrtörténete 82-83. o.
  27. Wilhelm Lauer - Jörg Bendix: Klimatologie, 2004, 287. o.
  28. A klíma kultúrtörténete 85. o.
  29. a b Hubert Lamb: Klima und Kulturgeschichte, Reinbek, 1989, 173 sk.
  30. A klíma kultúrtörténete 86. o.-
  31. Christian-Dietrich Schönwiese: Klimaänderungen, 1995, Berlin, 91. o.
  32. A klíma kultúrtörténete 97. o.
  33. Gill, Richardson B. (2000). The Great Maya Droughts: Water, Life, and Death. Albuquerque: University of New Mexico Press. ISBN 0-8263-2194-1
  34. A klíma kultúrtörténete 97. o.
  35. Mann, M. E.; Zhang, Z.; Rutherford, S.; et al. (2009). "Global Signatures and Dynamical Origins of the Little Ice Age and Medieval Climate Anomaly" (PDF). Science. 326 (5957): 1256–60.
  36. A klíma kultúrtörténete 101. o.
  37. A klíma kultúrtörténete 101. o.
  38. A klíma kultúrtörténete 112. o.
  39. A klíma kultúrtörténete 112. o.
  40. Mann, Michael. Little Ice Age, Encyclopedia of Global Environmental Change, Volume 1, The Earth System: Physical and Chemical Dimensions of Global Environmental Change (PDF), John Wiley & Sons (2003). Hozzáférés ideje: 2012. november 17. 
  41. Lamb, HH. The cold Little Ice Age climate of about 1550 to 1800, Climate: present, past and future. London: Methuen, 107. o. (1972). ISBN 0-416-11530-6  (noted in Grove 2004:4).
  42. Earth observatory Glossary L-N”, Kiadó: NASA. (Hozzáférés ideje: 2015. július 17.)  
  43. Grove, J.M., Little Ice Ages: Ancient and Modern, Routledge, London (2 volumes) 2004.
  44. Matthews, J.A. and Briffa, K.R., "The 'Little Ice Age': re-evaluation of an evolving concept", Geogr. Ann., 87, A (1), pp. 17–36 (2005). Retrieved 17 July 2015.
  45. 1.4.3 Solar Variability and the Total Solar Irradiance – AR4 WGI Chapter 1: Historical Overview of Climate Change Science. Ipcc.ch. (Hozzáférés: 2013. június 24.)
  46. A klíma kultúrtörténete 132. o.
  47. a b https://www.metnet.hu/?m=kislexikon&id=536
  48. (2003) „Climatic, environmental and human consequences of the largest known historic eruption: Tambora volcano (Indonesia) 1815”. Progress in Physical Geography 27 (2), 230. o. DOI:10.1191/0309133303pp379ra.  
  49. Oppenheimer, Clive (2003). "Climatic, environmental and human consequences of the largest known historic eruption: Tambora volcano (Indonesia) 1815". Progress in Physical Geography
  50. Oppenheimer, Clive: Climatic, environmental and human consequences of the largest known historic eruption: Tambora volcano (Indonesia) 1815, 2003
  51. Archivált másolat. [2018. március 30-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. március 30.)

Megjegyzések[szerkesztés]

  1. Főként a fenyők hona volt hazánk. A hegyekben lombelegyes tűlevelű tajgaerdők voltak, a Kárpátokban már jelentős volt a lucfenyő, az Alföldön az erdőssztyepp, a sztyepp növényzet, de mindvégig, mindenhol az erdeifenyő és a nyír volt a jellemző.
  2. Európa-szerte, de különösen tőlünk nyugatra ebben a fázisban mutatták ki a legtöbb mogyorót
  3. A hegyvidékeinken a tölgyesek, gyertyánosok és bükkösök, az Alföldön a kelet-európai nagy erdőssztyepp zóna legnyugatibb előfordulásaként a tölgyes erdős puszták alkotják a természetes növénytakarót.
  4. A poszt­glaciális folyamán ekkor volt az Alföldön a legtöbb erdő, és a fafajok közül leggyakoribb a bükk.

Források[szerkesztés]

  • A klíma kultúrtörténete: Wolfgang Behringer: A klíma kultúrtörténete. Budapest: Corvina. 2010.   ISBN 9789631358834