Air France

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Air France
Air France-KLM.svg
IATA: AF  ICAO: AFR   Hívójel: AIRFRANS
Adatok
Alapítás 1933
Szövetség SkyTeam
Bázisrepülőtér Párizs-Charles de Gaulle repülőtér
Központok Párizs-Orlyi repülőtér
Lyon-Saint Exupéry repülőtér
Nizzai Côte d'Azur repülőtér
Flotta mérete 261 (+45 rendelés) (teherszállítókkal)
Úticélok 170 (leányvállalatokkal, code-share nélkül)
Törzsutas klub Flying Blue
Váró L'Espace Première, Salon Air France, SkyTeam

Az Air France weboldala

Az Air France a világ egyik legnagyobb légitársasága, az Air France-KLM csoport egyik leányvállalata, a SkyTeam légitársaság-szövetség egyik alapító tagja. Az Air France 20 franciaországi és 83 ország 150 külföldi célállomására indít menetrend szerinti utas- és teherszállító járatot. Globális bázisrepülőtere a Párizs-Charles de Gaulle repülőtér, a másodlagos központja pedig a Párizs-Orlyi repülőtér, a Lyon-Saint Exupéry repülőtér és a Nizzai Côte d'Azur repülőtér.[1]

Az Air France 1933. október 7-én alakult meg az Air Orient, az Air Union, a Compagnie Générale Aéropostale, a Compagnie Internationale de Navigation Aérienne és a Société Générale de Transport Aérien összeolvadásával. 1990-ben felvásárolta két francia riválisát, az Air Inter belföldi és az Union des Transports Aériens (UTA) külföldi célokat kiszolgáló légitársaságot. A holland KLM légitársasággal való 2003-as összeolvadása előtt hetven évig az Air France volt a francia nemzeti légitársaság. 25,5 százalékos piaci részesedésével 2004 novemberében az Air France-KLM volt Európa legnagyobb légitársasága.

Hosszú útvonalain az Air France az Airbus és a Boeing szélestörzsű repülőgépeit üzemelteti, a közelebbi célállomásokra pedig az Airbus A320 család tagjait.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Létrejötte, korai évei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Képeslap az Air Orientről, amely számos másik francia légitársasággal összefogva 1933-ban megalapította az Air France-t.

Az Air France 1933. október 7-én alakult meg az Air Orient, az Air Union, a Compagnie Générale Aéropostale, a Compagnie Internationale de Navigation Aérienne (CIDNA) és a Société Générale de Transport Aérien (SGTA) összeolvadásával. Ez utóbbi volt az első francia légitársaság, amelyet még 1919-ben Lignes Aériennes Farman néven alapítottak. Az Air France alapító tagjai az alapítás évére már összetett hálózattal rendelkeztek Európában, a francia gyarmatokon, Észak-Afrikában és más egyéb területeken.

A második világháború alatt az Air France a marokkói Casablancába helyezte át a központját. 1945. június 26-án az összes francia légitársaságot államosították. Ugyanezen év december 29-én kormányrendelet határozott arról, hogy az egész francia légiközlekedési hálózatot az Air France irányítsa, amely célból 1946. január 1-jén megalakult az Société Nationale Air France. A hálózat mérete ekkorra már elérte a 160 000 kilométert[2], és szintén 1946-tól már légiutaskísérők fogadták az utasokat. A légitársaság Párizs belvárosában, az Invalidusoknál üzemeltette a terminálját, amelyből az utasokat busszal szállították a Párizs-Le Bourget-i repülőtérre.

Egy Air France SE–161 Languedoc Tunéziában, 1952.

1946. július 1-jén az Air France beindította a Párizs-New York menetrendszerinti járatát, amely az írországi Shannonban és a kanadai Ganderben szállt le üzemanyagért. Az útvonalon repülő csillagmotoros Douglas DC–4 a távot valamivel 20 óra alatt tette meg.[2] 1948-ra az Air France üzemeltette a világ egyik legnagyobb utasszállító-flottáját, 130 gépet[2].1946-ban és 1948-ban a francia kormány két magántulajdonú légitársaság megalapítását is engedélyezte: Transports Aériens Intercontinentaux (TAI) és Socété Aérien des Transports Internationaux (SATI). Ez utóbbi 1949-ben beolvadt az Union Aéromaritime de Transport (UAT) légitársaságba[2], amely 1963-ban az Union des Transports Aériens (UTA), a legnagyobb független francia légitársaság és az Air France legjelentősebb francia konkurensének része lett.

1948. június 16-án kormányrendelettel létrejött az Air France véglegesebb vállalatformája, a Compagnie Nationale Air France, ekkor még 70 százalékos állami tulajdonnal. A következő évtizedek során a francia állam tulajdonrésze közvetlen és közvetett módon megközelítette a 100 százalékot, amely csak az 1990-es évek piacnyitásával csökkent.[2]

Átszervezése a sugárhajtású gépek korában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Utasok szállnak ki egy Sud-Est SE-161 Languedocból.

1952-ben az Air France az egész operatív és technikai részlegét áthelyezte a Párizs déli részén újonnan épült Párizs-Orlyi repülőtér déli termináljába. Addigra a hálózat tovább növekedett, hossza elérte a 250 000 kilométert[2].

Az Air France vásárolt az első sugárhajtású utasszállítóból, a tragikusan rövid karriert befutott első sorozatú de Havilland Cometből, de mellette Vickers Viscount turbólégcsavaros gépeket is üzemeltetett. 1953. szeptember 26-án a francia kormány határozata szerint az Air France-nak meg kellett osztania a hosszútávú útvonalat az újonnan megalapított magántulajdonú légitársaságokkal.[2]

1960. február 23-án a francia kormány az Air France belföldi monopóliumát az Air Internek adta át. A belföldi hálózat elvesztéséért cserébe az Air France kisebbségi részesedéshez juthatott az Air Interben. Másnap az Air France-nak az afrikai útvonalain is osztoznia kellett, ezúttal az Air Afrique-kal és az UAT-vel.[2] Az Air France a Sud Aviation Caravelle-lel és a Boeing 707-essel az 1960-as évektől kezdett folyamatosan sugárhajtású gépeket üzemeltetni.[2] Az új gépeknek köszönhetően egyes útvonalakon a repülési idő a korábbi felére zsugorodott, az utasok pedig nagyobb kényelemben utazhattak.[2]. Az Air France szintén az elsők között vásárolt be a Boeing 747-esből, amely típus egyik legnagyobb üzmeletetőjévé vált.

Az Air France egyik Caravelle utasszállítója Algírban, 1963.

1963. február elsején az Air France és a magán légitársaságok között a francia kormány hivatalosan is felosztotta az útvonalakat. Az Air France kivonult nyugat-Afrikából (kivéve Szenegált), közép-Afrikából (kivéve Burundit és Ruandát), dél-Afrikából, észak-Afrikában Líbiából, a Közel-Keleten Bahreinből és Ománból, dél-Ázsiában Sri Lankából (akkor még Ceylon), délkelet-Ázsiában Indonéziából, Malajziából, és Szingapúrból, valamint Ausztráliából, Új-Zélandról, Új-Kaledóniából és Tahitiről. Ezeket az útvonalakat az UTA kapta meg, ahogy a Japán–Új-Kaledónia, a Japán–Új-Zéland, a Dél-AfrikaRéunion és a Los Angeles–Tahiti útvonalakat is.[2]

1974-től kezdve az Air France elkezdte a járatait áthelyezni a Párizs északi részén újonnan épült Charles de Gaulle repülőtérre. Az 1980-as évek elejére már csak néhány célállomásra indítottak járatokat az Orly-ról: Korzika, Martinique, Guadeloupe, Francia Guyana, Réunion, Kelet-Európa (a Szovjetunió kivételével), Dél-Európa (Görögország és Olaszország kivételével), valamint napi egy New York-i járatot. 1974-ben az Air France lett az első légitársaság, amelyik az új Airbus A300-at üzemeltette.

Rivalizálások és a Concorde[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Concorde-ot az Air France és a British Airways üzemeltette közel három évtizeden át.

1976. január 21-én az Air France a Concorde-dal beindította az első hangsebesség feletti menetrendszerinti járatát Párizs és Rio de Janeiro között. Ezt az útvonalat a következő évben követte a Párizs–Washington Dulles és a Párizs–New York JFK (a Concord pályafutásának végén utóbbi maradt meg egyetlen szuperszonikus járatnak). A Párizs és New York közötti távot a gép három óra 23 perc alatt teljesítette és a hangsebesség kétszeresével repült. Az USA városaiba egy ideig a gép zajártalma miatt nem kapott leszállási engedélyt. Az Air France és a British Airways üzemeltetett csak hangsebesség feletti utasszállító járatokat, közel három évtizeden át.

1983-ra, az Air France megalakulásának ötvenedik évfordulójára a vállalat több, mint 34 000 alkalmazottal, közel 100 sugárhajtású repülőgéppel (ebből 33 Boeing 747) és 634 000 km hosszú, 73 ország 150 célállomását kiszolgáló hálózattal rendelkezett. Ezzel az Air France a világ negyedik legnagyobb menetrend szerinti utasszállító és második legnagyobb teherszállító légitársasága volt.[2] Az Air France code-sharing szerződéseket kötött számos francia regionális légitársasággal, többek között a TAT-tal. A TAT egyes nemzetközi járatait Air France színűre festette[3]

Az Air France 1983-ra már 33 darab Boeing 747-est üzemeltetett.

1986-ban a francia kormány enyhített az Air France, az Air Inter és az UTA útvonal-megosztások addigi szigorításain, és ezáltál a konkurens légitársaságok előtt megnyitotta azokat a jövedelmező útvonalakat is, amelyeken az Air France 1963. óta monopóliumot élvezett. A Párizs–San Francisco útvonal lett az első, amelyen az UTA harcba szállt az Air France-szal. Erre az Air France válaszul beindította a saját Los Angeles–Tahiti járatát. Az UTA sikeresen lobbizott a francia kormánynál az új útvonalak megnyitásának érdekében, amely eredményeként gyorsabb növekedésre volt képes.[4]

1988-ban az Air France vezette be az elsők között az fly-by-wire vezérlésű Airbus A320-at.

Felvásárlásai és privatizációja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy Dassault Mercure az Air Inter flottájából, amely 1990-ben olvadt bele az Air France-ba.

1990. január 12-én a francia kormány tulajdonát képező Air France, a félig kormánytulajdonú Air Inter és a teljesen magántulajdonú UTA összeolvadt, és létrejött az új Air France.[2] Az összeolvadást a francia kormány kezdeményezte, mivel egy olyan egységesített nemzeti légitársaságot kívánt létrehozni, amely az EU légügyi liberalizációs lépései után is globális jelentőségű légitársaságként képés fennmaradni.[5]

1994. július 25-én kormányhatározat útján megalakult a Group Air France, amely 1994. szeptember 1-jén kezdte meg működését azzal, hogy felvásárolta az Air France cégcsoport részesedéseit az Air France-ban és az Air Inter-ben (ez utóbbit később Air France Europe-ra nevezték át). 1994. augusztus 31-én Stephen Wolfot, a United Airlines korábbi vezérigazgatóját kinevezték tanácsadónak az Air France csoport vezérigazgatója, Christian Blanc mellé. Wolf vezette be a hub and spoke modellt, amely eredményeként az Air France fő csomópontja a Párizs-Charles de Gaulle repülőtér lett. Wolf 1996-ban lemondott tisztségéről, hogy a US Airways vezérigazgatója lehessen.[6][7] 1997-ben az Air France Europe teljesen beolvadt az Air France-ba.

1999. február 19-én a francia kormány jóváhagyta az Air France részleges privatizálását. A cég részvényeit 1999. február 22-én vezették be a párizsi tőzsdére. 1999. júniusában az Air France és a Delta Air Lines létrehozott egy bilaterális transzatlanti szövetséget, amely 2000. június 22-én a SkyTeam néven globális légitársasági szövetséggé alakult.[1][2]

Air France-KLM fúzió[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

2003. szeptember 30-án az Air France és a holland KLM bejelentette, hogy összeolvadnak. Az új vállalat neve Air France-KLM lett. A fúzió 2004. május 5-én vált véglegessé, az új cégben az Air France korábbi részvényesei 81 százalékot birtokoltak (44 százalékot a francia állam, 37 százalékot magánbefektetők). A Jean-Pierre Raffarin-kormány azon döntése, hogy a francia állam részesedését 54,4 százalékról 44 százalékra csökkentse gyakorlatilag az újonnan létrejött vállalat privatizálását is jelentette. 2004. decemberében a francia állam további 18,4 százalékos részesedését értékesítette, napjainkban már csak 20 százalék alatti tulajodonrésszel bír.[1]

Az Air France-KLM operatív bevételtét nézve a világ legnagyobb légitársasága, utas kilométert nézve a világon harmadik (Európában az első).[1] Bár az Air France és a KLM közös cég tulajdonában vannak, mindkettő továbbra is a saját márkanevén üzemelteti a repülőgépeit. Az Air France-KLM továbbra is a SkyTeam szövetség tagja. Az Air France-KLM-nek 2004. márciusában 71 654 alkalmazottja volt[8], 2007. márciusában pedig 102 422.[1]

"Nyílt égbolt" kezdeményezés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Air France az első Boeing 777-300ER-jét 2004-ben vásárolta.
Az Air France Airbus A318-as típusú repülőgépe Ferihegyen, leszállás közben

2007. október 17-én az Air France-KLM és a Delta Air Lines bejelentette egy bevétel- és profit-megosztó transzatlanti vegyesvállalat elképzelését, amely 2008. március 29-én életbe is lépett. A szövetség célja az EU és az USA között létrejött "Nyílt égbolt" egyezmény előnyeinek kihasználása volt, mely következményeként a London-Heathrow repülőtéren megszűnt a légitársaságok közötti verseny korlátozása. A kezdeményezés szerint az Air France és a Delta, valamint a szintén SkyTeam-tag Continental Airlines és Northwest Airlines napi kilenc járatot indítana a Heathrow és az USA között, többek között egy Heathrow-Los Angeles járatot az Air France üzemeltetésében.[9][10] A London-Los Angeles járat azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és 2008. novemberében megszüntették.[11]

Alitalia részesedés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

2009. január 13-án az Air France-KLM megvásárolta a frissen privatizált Alitalia 25 százalékos részvénypakettjét. A lépés egy esetleges fúzió első szakasza is lehet.

Flottája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Utasszállító gépek[12]
Típus Darab Rendelés Opció Kapacitás
(Első/Business/Turista)
Távolság Megjegyzés
Airbus A318-100 18 0 0 123 (0/0/123) Rövid- és középtáv
Airbus A319-100 39 0 0 142 (0/0/142) Rövid- és középtáv
Airbus A319LR 6 0 0 79 (28/51) Közép- és hosszútáv Business és turista osztály ülések
Airbus A320-100 10 0 0 172 (0/0/172) Rövid- és középtáv Leváltja majd az Airbus A320-200
Airbus A320-200 56 10 10 165 (0/0/165) Rövid- és középtáv
Airbus A321-100 5 0 0 206 (0/0/206) Rövid- és középtáv Leváltja majd az Airbus A321-200
Airbus A321-200 17 5 0 200 (0/0/200) Rövid- és középtáv
Airbus A330-200 14 0 0 219 (0/40/179) Hosszútáv 2009. júniusában egy gép az Atlanti-óceánba zuhant
Airbus A340-300 19 0 0 272 (0/36/236)
289 (0/30/259)
Hosszútáv
Airbus A380-800 6 6 2 538 (9/80/449) Hosszútáv
Boeing 747-400 13 0 0 474 (0/17/457) Hosszútáv 2013-ban kivonják a forgalomból
6 gépet átalakítanak Boeing 747-400BCF teherszállítóvá
Boeing 777-200ER 25 0 0 264 (4/49/211) Hosszútáv
Boeing 777-300ER 27 15 0 310 (8/67/235)
472 (14/36/422)
Hosszútáv Típust bevezető légitársaság
Air France Cargo
Boeing 747-400BCF 4 6 0 Teher Teher Utasszállító gépből 6 darab lesz átalakítva
Boeing 747-400ERF 5 0 0 Teher Teher
Boeing 777F 2 3 3 Teher Teher Típust bevezető légitársaság

2009 januárjában az Air France flottájának átlagéletkora 9,5 év volt.[13]

Code-sharing megállapodásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Brit Air, CityJet és Régional leányvállalatai valamint a SkyTeam szövetség tagjain túl az Air France törzsutas programot kínál nagyjából kéttucatnyi légitársaság számára:[14]

Az Air France e-check-in pultjai

Referenciák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben az Air France című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Lábjegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bibliográfia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Air France témájú médiaállományokat.