Jean-Pierre Raffarin

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jean-Pierre Raffarin
2013-ban
2013-ban
Franciaország 17. miniszterelnöke
Hivatali idő
2002. május 6.2005. május 31.
Elnök Alain Juppé
Előd Lionel Jospin
Utód Dominique de Villepin
kereskedelmi és kézműipari miniszter
Hivatali idő
1995. május 18.1997. június 2.
Előd Alain Madelin
Utód Marylise Lebranchu
Vienne megye szenátora
Hivatalban
Hivatalba lépés: 1995

Született 1948. augusztus 3. (69 éves)
Poitiers
Párt UDF, DL, UMP

Szülei Jean Raffarin
Házastársa Anne-Marie Perrier
Foglalkozás kommunikációs tanácsadó
Iskolái Panthéon-Assas University
Vallás római katolikus egyház

Díjak
  • Francia Köztársaság Becsületrendjének főtisztje
  • Francia Köztársaság Nemzeti Érdemrendjének nagykeresztje
  • Québec Nemzeti Rendjének tisztje (2003)
  • Románia Csillaga érdemrend
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Jean-Pierre Raffarin témájú médiaállományokat.

Jean-Pierre Raffarin (Poitiers, 1948. augusztus 3. –) francia politikus, a francia szenátus egyik elnökhelyettese, üzletember.

Tanulmányai[szerkesztés]

Édesapja Jean Raffarin mezőgazdász, üzletember, parlamenti képviselő, és 1954–55-ben Pierre Mendès France kormányában a mezőgazdasági államtitkár posztját töltötte be. Jean-Pierre Raffarin jogot tanult Párizsban a Panthéon-Assas Egyetemen, majd az École supérieure de commerce intézményben szerzett diplomát. 1973 és 1976 között marketing-kommunikációs szakértőként dolgozott. 1974-től 1977-ig az Ifjú Giscardisták Mozgalmának főtitkára volt.

Politikai pályafutása[szerkesztés]

Politikai karrierje 1976-ban kezdődött, Lionel Stoléru szociális és munkaügyi államtitkár technikai tanácsadója volt 1981-ig. Az Institut d’études politiques intézményben tanított 1979-től 1988-ig, 1981 és 1989 között a magánszférában is jelen volt.

Poitou-Charentes regionális tanácsának elnökévé választották 1988-ban, 1989 és 1999 között az Európai Parlament képviselője, 1995 óta pedig Vienne megyét képviseli a francia szenátusban.

1995 májusában Alain Juppé kormányában kereskedelmi és kézműipari miniszterré nevezték ki. Sokat tett a kis pékségek, sütödék védelmére. 1996. július 5-én vitte a parlament elé a kereskedelem és a kézműipar fejlesztését célzó ún. Raffarin-törvényt, amely engedélyhez kötötte a 300 m² alapterületet meghaladó hipermarketek nyitását.

1997-ben, amikor a jobboldal veszített a helyhatósági választásokon, megalakította a ’giscardizmus és modernizáció’ elnevezésű klubot, amely olyan politikai helyezkedést, irányultságot képviselt, ami összeegyeztethetőnek bizonyult Chirac elnök elképzeléseivel. Újraválasztása után 2002 májusában Chirac Raffarint nevezte ki miniszterelnöknek a távozó Lionel Jospin helyére.

Raffarin, az UDF egykori főtitkára nem tartozott az ENA-ban (École nationale d’administration) végzett politikai elithez, a közvélemény elsősorban Poitou-Charentes regionális tanácsának elnökét látta benne. A miniszterelnök a néphez közel álló köztársaság imázsán dolgozott, a francia kisemberek szószólója akart lenni. Emberközpontú, humán gazdaságot képzelt el, amely kis- és középvállalkozásokon nyugszik. Amikor bejelentette a nyugdíjak, a betegbiztosítás reformját, valamint a közigazgatás decentralizálását, az emberek tüntetésekkel és sztrájkokkal tiltakoztak. Raffarin nem hátrált meg, annak ellenére sem, hogy népszerűsége csökkent. 2004-ben megszavaztatta azt a törvényt, amely a laicitás elve alapján megtiltotta a vallási jelképek viselését az iskolákban. Chirac elnök nem állt ki mellette teljes meggyőződéssel, Sarkozy belügyminiszter került a média középpontjába, Raffarin lassan elveszítette hitelességét. S amikor 2005. május 29-én az európai alkotmány tervezetéről szóló szavazáson a franciák többsége nemmel válaszolt, kénytelen volt benyújtani lemondását. Dominique de Villepin vette át a kormány irányítását.

2005-től újra Vienne megye szenátora, és a francia szenátus 8 elnökhelyettese közé tartozik. 2009 óta a köztársasági elnök személyes képviselője a Frankofónia Nemzetközi Szervezetében.

Kitüntetései[szerkesztés]

Írásai[szerkesztés]

  • La Vie en jaune, 7 jeunes giscardiens en Chine Populaire (társszerző) (1977)
  • La Publicité, nerf de la communication (1983)
  • L'Avenir a ses racines (1986)
  • 92, nous sommes tous des régionaux (1988)
  • Pour une morale de l'action (1992)
  • Le Livre de l'Atlantique, l'Arc atlantique, une idée qui gagne en Europe (társszerző) (1994)
  • Notre contrat pour l'alternance (társszerző) (2001)
  • Pour une nouvelle gouvernance – L'humanisme en actions (2002)
  • La France dans le bon sens (társszerző) (2003)
  • La France de mai, entretiens avec Éric Mandonnet (2003)
  • La dernière marche : Lettre à Nicolas Sarkozy (2007)
  • Je marcherai toujours à l'affectif (2012)

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikk[szerkesztés]