Mario Vargas Llosa

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Mario Vargas Llosa
Mario Vargas Llosa.jpg
Mario Vargas Llosa 2005-ben
Élete
Született 1936. március 28. (78 éves)
Arequipa (Peru)
Nemzetiség perui, spanyol
Felesége Julia Urquidi (1955–1964),
Patricia Llosa (1965–)
Gyermekei Álvaro Vargas Llosa,
Gonzalo Vargas Llosa,
Morgana Vargas Llosa
Pályafutása
Jellemző műfajok próza, dráma
Első műve Vezetők (Los jefes)
Fontosabb művei A város és a kutyák,
Pantaleón és a hölgyvendégek,
Halál az Andokban
Irodalmi díjai Cervantes-díj (1994), Jeruzsálem-díj (1995), Irodalmi Nobel-díj (2010)
Mario vargas llosa signature white.png
Mario Vargas Llosa aláírása
Weboldal

Mario Vargas Llosa (teljes neve Jorge Mario Pedro Vargas Llosa, Vargas Llosa őrgrófja; Arequipa, Peru, 1936. március 28. –) perui író, esszéista, újságíró, irodalomkritikus, akadémikus, 1996 óta a Spanyol Királyi Akadémia tagja. 2010-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat.[1]

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Miután egyéves korában szülei elváltak, anyjával és anyai nagyszüleivel a bolíviai Cochabambába költöztek. Tízéves korában családja a perui fővárosban, Limában telepedett le.[2] Középiskolai tanulmányait előbb egy limai katonaiskolában (Colegio Militar Leoncio Prado), majd egy piurai gimnáziumban végezte. Mindössze 16 éves volt, mikor első drámáját La huida del Inca címmel bemutatták.

1955-ben 19 évesen feleségül vette Julia Urquidit.[2] 1955–1957 között irodalmat és jogot hallgatott a San Marcos Egyetemen.[3] Tanulmányai mellett újságíróként dolgozott, és társszerkesztője volt a Literatura című irodalmi folyóiratnak. Egyetemi tanulmányait végül 1959-ben a spanyolországi Madridi Egyetemen fejezte be.

Első novelláskötete, a Los jefes (Vezetők) 1959-ben látott napvilágot. Mivel Peruban íróként szinte lehetetlen volt megélni, Vargas Llosa még ugyanebben az évben Franciaországba költözött. Párizsban spanyolt tanított, a France Presse és a francia rádió spanyol osztályának munkatársaként dolgozott.

Már első regénye, az 1962-ben megjelent, önéletrajzi ihletésű A város és a kutyák (La ciudad y los perros) meghozta számára a széles körű nemzetközi elismerést. A regény cselekménye a perui társadalom válságos világát szimbolizáló limai katonaiskolában játszódik, ahol az erőszak és megalázás módszereire nevelik a fiatalokat.

Vargas Llosa 1964-ben elvált első feleségétől, Juliától.[2] Házasságuk történetét az 1977-ben megjelent Júlia néni és a tollnok (La tía Julia y el escribidor) című regényében dolgozta fel. A regényhez 1983-ban Julia Urquidi is megírta saját válaszát, mely Amit Varguitas nem mondott el (Lo que Varguitas no dijo) címen jelent meg[4]. A kötet angolul My life with Mario Vargas Llosa (Életem Mario Vargas Llosával) címen jelent meg.[5] Julia Urquidi 2010. március 10-én hunyt el.[4]

1965-ben feleségül vette Patricia Llosát. Két fiuk és egy lányuk született.[3] A következő évben jelent meg második regénye, A zöld palota (La casa verde). A fordulatos meseszövésű regényben Llosa átfogó képet fest a perui társadalomról, és rávilágít a fehérek és az indiánok világa között tátongó szakadékra. Az 1960-as évek végétől Llosa különböző amerikai és európai egyetemeken tanított. 1967-ben Kölykök (Los cachorros) címen jelentette meg összegyűjtött novelláit.

1970-ben családjával Barcelonába költözött. Ebben az időben doktori disszertációján dolgozott, melynek témájául példaképét, Gabriel García Márquezt választotta. 1971-ben doktorált a Universidad Complutense de Madridon. Disszertációja könyv formájában is megjelent García Márquez: historia de un deicidio címmel. 1973-ban jelent meg a Pantaleón és a hölgyvendégek (Pantaleón y las visitadoras) című regénye, melyből 1976-ban saját maga rendezett filmet.[6]

1975-ben Llosa visszatelepült Peruba. 1977-ben a Nemzetközi PEN Klub elnökévé választották.[3] 1980-ban Japánba utazott, ahol különböző egyetemeken tanított. Hivatalos teendői ellenére sem csökkent azonban alkotókedve, és a nyolcvanas években is sorban jelentek meg kitűnő regényei (Háború a világ végén, 1981; Mayta története, 1984; Ki ölte meg Palomino Molerót, 1986, A beszélő, 1987; Szeretem a mostohám, 1988).

Az 1990-es perui elnökválasztások első számú esélyesének számított, de vereséget szenvedett az alig ismert, japán származású Alberto Fujimorival szemben.[3] Az elnökválasztáson való részvételéről szóló keserű visszaemlékezéseit 1993-ban jelentette meg Egy hal a vízben (El pez en el agua) címen.

1994-ben Vargas Llosa megkapta a spanyol állampolgárságot.[7]

Újabb regényei közül 2000-ben látott napvilágot A kecske ünnepe (La Fiesta del Chivo), mely egy diktatúra hétköznapjairól fest borzongatóan eleven képet, majd három évvel később az Édenkert a sarkon túl (El Paraíso en la otra esquina).

2003-ban Vargas Llosa volt a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége és átvehette a Budapest Nagydíjat.[7]

2010-ben adta ki A kelta álma (El sueno del celta) című regényét.[8]

2010-ben elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. Az indoklás szerint Vargas Llosa a "hatalmi berendezkedések feltérképezéséért és az egyén ellenállását, lázadását, alulmaradását bemutató erőteljes ábrázolásmódért" érdemelte ki a díjat,[1][7][9] azonban ezt több ország is kritizálta, köztük Kuba és Venezuela. 2011-ben irodalmi munkássága elismeréseként I. János Károly spanyol király őrgrófi címet adományozott neki.

Magyarul megjelent művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Kölykök (1959 – Los jefes) (ford. Benyhe János, Kesztyüs Erzsébet, Nagy Mátyás, 1967)
  • A város és a kutyák (1963 – La ciudad y los perros) (ford. Gulyás András, 1969)
  • A Zöld Palota (1966 – La casa verde) (ford. Benczik Vilmos, 1974)
  • Négy óra a Catedralban (1969 – Conversacion en la catedral) (ford. Gulyás András, 1973)
  • Pantaleón és a hölgyvendégek (1973 – Pantaleón y las visitadoras) (ford. Huszágh Nándor, 1977)
  • Júlia néni és a tollnok (1977 – La tía Julia y el escribidor) (ford. Huszágh Nándor, 1983)
  • Háború a világ végén (1981 – La guerra del fin del mundo) (ford. Latorre Ágnes, 1996)
  • Mayta története (1984 – Historia de Mayta) (ford. Tomcsányi Zsuzsa, 1997)
  • Ki ölte meg Palomino Molerót (1986 – Quien mato a Palomino Molero?) (ford. Csuday Csaba, 1989)
  • A beszélő (1987 – El hablador) (ford. Pál Ferenc, 1993)
  • Szeretem a mostohámat (1988 – Elogio de la madrastra) (ford. Csuday Csaba, 1990)
  • Halál az Andokban (1993 – Lituma en los Andes) (ford. Tomcsányi Zsuzsanna, 1996)
  • Don Rigoberto feljegyzései (1997 – Los cuadernos de don Rigoberto) (ford. Szilágyi Mihály, 2007)
  • Levelek egy ifjú regényíróhoz (1997 - Cartas a un joven novelista) (ford. Benyhe János, 1999)
  • A kecske ünnepe (2000 – La fiesta del chivo) (ford. Tomcsányi Zsuzsanna, 2001)
  • Édenkert a sarkon túl (2003 – El Paraíso En la Otra Esquina) (ford. Tomcsányi Zsuzsanna, 2003)
  • Izrael, Palesztina: béke vagy szent háború (ford. Benyhe János, 2007)
  • A rossz kislány csínytevései (2006 – Travesuras de la niña mala) (ford: Szőnyi Ferenc, 2007)
  • Utazás a fikció birodalmába – Juan Carlos Onetti világa (2008 - El viaje a la ficción - El mundo de Juan Carlos Onetti) (ford.: Scholz László, 2010)
  • A kelta álma (2010 - El sueño del celta) (ford: Tomcsányi Zsuzsanna, 2011)

Jelentősebb díjai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b The Nobel Prize in Literature 2010 - Mario Vargas Llosa (Hozzáférés ideje: 2010. október 7.) (angolul)
  2. ^ a b c Vargas Llosa, Mario (Hozzáférés ideje: 2010. október 7.) (angolul)
  3. ^ a b c d Mario Vargas Llosa (1936–) (Hozzáférés ideje: 2010. október 7.) (angolul)
  4. ^ a b Elhunyt Mario Vargas Llosa Júliája (Hozzáférés ideje: 2010. október 7.)
  5. Julia Urquidi Illanes: My Life With Mario Vargas Llosa (Hozzáférés ideje: 2010. október 7.) (angolul)
  6. Pantaleón y las visitadoras (2000) (Hozzáférés ideje: 2010. október 7.) (angolul)
  7. ^ a b c Nobel-díj - Mario Vargas Llosa kapta az irodalmi elismerést (Hozzáférés ideje: 2010. október 7.)
  8. Mario Vargas Llosa új kötettel jelentkezik (Hozzáférés ideje: 2010. október 7.)
  9. Mario Vargas Llosa kapta az irodalmi Nobel-díjat (Hozzáférés ideje: 2010. október 7.)

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]