Kína gazdasága

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

1978-ban Kína szakított a szovjet tervgazdálkodási modellel, és fokozatosan áttért a szocialista piacgazdaságra, ahol a piacgazdaság és a tervgazdaság együttműködik. A fokozatos gazdasági reformok és a piacnyitás következtében Kína hihetetlen mértékű fejlődést produkált az 80-as90-es évek során, majd a 2000-es években is.

Kína GDP-je (1952-2005).

2011-ben már Kína az Amerikai Egyesült Államok után a világ második legnagyobb gazdasága. Gazdasági növekedésének üteme huzamosabb ideje meghaladja az évi 10%-ot. Ezt az ütemet a kínai kormány is túlzottnak tartja, mert a túlfűtött növekedés súlyos egyensúlyi, környezeti és egyéb problémákat okoz. A kínai gazdasági vezetés ezért erőfeszítéseket tesz - egyelőre nem sok eredménnyel - a gazdasági fellendülés ütemének csillapítására. A GDP növekedése 2007-ben 11% körül volt.

Gazdaságpolitika alakulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Agrárreform[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Deng Xiaoping a gazdaság megreformálását az agráriumnál kezdte. Az 1970-es évek kollektivizált földjein a termelés stagnált, a vidéki életszínvonal jóval elmaradt a várositól. Az új kommunista vezetés célja a falusiak a termelésben érdekeltté tétele volt. Ennek első lépéseként 1979-ben 20%-kal, a következő két évben további 13%-kal növelték a termény felvásárlási árakat.

Egyes szegényebb régiókban a helyi hatóságok kísérleti jelleggel magánszemélyeknek adtak ki földeket, rájuk bízva a termelés és az eladás megszervezését. A földek kiadása 1982-től általánossá vált, megjelent a tartós bérlet fogalma. A reform előtt a termőterületek mintegy 5%-a volt családi birtok, az új lehetőségek ezeknek a gazdaságoknak kedveztek. A bérbe vehető földekkel növelve területeket, komoly gazdaságokká alakulhattak, és a piac bővülésével párhuzamosan egyre nőtt a termelés, egyre több pénz halmozódott fel vidéken.

Az agrárreform kiemelkedően pozitív hatása a termény mennyiségében mutatkozott. 1985-re a megtermelt mennyiség a legtöbb mezőgazdasági termék esetében a duplájára nőtt 1978-hoz képest. Így jelentős mennyiségű többletpénz juthatott vidékre, ami az ottani életszínvonal növekedését is jelentette. Viszont nagyfokú anyagi különbségek keletkeztek a vidéki lakosság körében, megjelent az állástalanság fogalma, és a minél nagyobb terményhozam érdekében megindult a földek kihasználása is.

Vidéki ipari fellendülés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1950-es1960-as évek iparosítása során a városokban épült új gyárak lehetetlenné tették a falusi ipar működését, így az nagymértékben visszaesett. Az 1970-es évektől kezdve a hatóságok egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a szövetkezeti tulajdonú gyárak fellendülésére. Az ekkor pártolt öt vidéki iparág a vas-, a cement- és a műtrágyagyártás, mezőgazdasági gépek készítése és a vízenergia hasznosítása volt.

Az 1980-as évek közepén az agrárreformon meggazdagodott parasztság egy része is a falusi ipar újjáélesztésében látott befektetési lehetőséget. A nagyon olcsó munkaerőre alapozva rengeteg textilipari üzem létesült. Azóta a vidéki ipar már a könnyűipar minden ágában jelen van, az ország ipari termelésének 25%-át adja.

A vidéki ipar mindössze 5%-a van magántulajdonban, nagyrészt a kollektív tulajdon a meghatározó. Jellemzője, hogy a bérek nagyon alacsonyak, a munkakörülmények elfogadhatatlanok, alapvető munkabiztonsági előírásokra sem ügyelnek, sőt még mindig jellemző a gyerekek foglalkoztatása is.

Állami szektor reformja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az óriási ütemben gyarapodó magángazdaság mellett Kína termelésének egy nagy részét továbbra is az állami vállalatok adják, ahol nemhogy fejlődésről, de inkább hanyatlásról lehet beszélni. A kínai állami vállalatok nagy többsége nem alkalmazkodott a piaci versenyhez, túl sok embert foglalkoztatnak, elavult technikával dolgoznak, és jelentős veszteséget termelnek.

Megoldást jelentene a vállalatok átalakítása, privatizációja. Ám ez a már megindult folyamat eddig nem sok pozitívumot mutat, leginkább azért, mert a kínai állam az átstrukturálással keveset foglalkozva bocsátja a befektetők elé a cégeket, akik természetesen minimális áron vásárolják fel azokat, ha egyáltalán felvásárolják.

Egyelőre Kína esetében nem lehet olyan jelentős privatizációs bevételekről beszélni, mint Kelet-Közép-Európa államaiban, mivel erre az ország gazdaságpolitikájában eddig nem nagy súlyt fektettek. A jövőben azonban a fejlődés megtartása érdekében feltétlen szükséges lesz az állami szektor átalakítása, amely azonban a szükséges elbocsátások miatt egyet jelent az amúgy is feszült szociális helyzet továbbromlásával.

Árreform[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tervgazdaság idejében a kínai árakat központilag szabályozták. Az első lépés, az agrárreform is a szabad árak bevezetése miatt jöhetett létre. Azóta a kínai kormány fokozatosan törli el a korábbi szabott árakat, és veszi át a piac által diktált árakat. Az áttérés során alkalmazott kettős árrendszer – amikor az érvényben lévő állami árak mellett már a piac is ármeghatározó – igen nagymértékben tudja torzítani a piacot.

2000-től napjainkig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gazdasági válság Kínát kevésbé viselte meg, elsőnek kezdett kilábalni a válságból. A 2010-es év első negyedévében 11,9 százalékkal bővült a kínai GDP.[1] 2009. január 14-én a Világbank megerősítette [2] az NBS publikált a módosított adatokat, mely szerint a 2007-es évre bontva a gazdasági növekedés tekintetében a 11.9%-os növekedés helyett 13%-os növekedés történt. Kína GDP-je 3.4 trillió amerikai dolláron állt, mialatt Németország GDP-je 3.4 trillió amerikai dollár volt. Ezzel Kína a világ harmadik legnagyobb gazdaságává lépett elő - Németországot megelőzve - a GDP tekintetében.[3] Ezen a számításokon alapulva, 2007-ben Kína a leggyorsabb növekedését produkálta 1994 óta, a 13.1%-os GDP növekedéssel.[4] Kína lehet, hogy már korábban megelőzte Németországot Kína információs gazdasága (beleértve a szürke- és a fekete gazdaságot) nagyobb, mint Németországé.[5] Pekingi Világbank kínai irodájának Louis Kuijs közgazdásza állította, hogy Kína gazdasága lehet, hogy 15%-kal nagyobb, mint Németországé.[6] A Merrill Lynch kínai közgazdásza, Ting Lu szerint, Kína lehagyja Japánt "három vagy négy éven" belül.[7]

Gazdasági problémák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kínai gazdaság túlfűtött gazdasági növekedése következményeként jelentős károk, torzulások keletkezhetnek, amelyet a kínai államnak minél előbb orvosolni kellene.

Egyenlőtlen fejlődés, szegénység[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az új gazdasági rendszer alig fordít figyelmet a szociális helyzetre. Ennek fényében a társadalmon belüli különbségek egyre nőnek. Miközben a befektetéseken sokat profitáló vállalkozók, illetve a korrupción meggazdagodó állami hivatalnokok óriási vagyonokat gyűjtöttek és gyűjtenek össze, a másik véglet, a szegények száma is fokozatosan nő. A szegények elsősorban a bezárt gyárak volt dolgozói, a vidéken élő földnélküli parasztság, vagy a nyugdíjasok, akik az államtól szinte semmi pénzbeli juttatást nem kapnak, csak a személyes vagy családi kötelékeken függnek.

Általánosságban elmondható a vidék és a városok egyenlőtlen fejlődése is, mivel vidéken és az elmaradott régiókban az életszínvonal stagnál, vagy csökken, mialatt a városokban ugrásszerűen növekszik.

Korrupció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kínai gazdaságot beárnyékoló másik tényező a korrupció, amely a hivatalok minden szintjén óriási mértéket ölt. Bár látszólag az állam megpróbál ellene fellépni, a sokszor kivégzéssel végződő precedensek kivételével lényegében semmilyen jel nem utal arra, hogy a hatóságok érdekeltek lennének a folyamat megállításában.

Mezőgazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Legfontosabb mezőgazdasági termékek
rizs, búza, burgonya, köles, földimogyoró, árpa, tea, cirok, len, gyapot, sertés, hal

Mezőgazdasági adatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kínában a megművelhető terület 94.97 millió hektár, amely területének 9.8 és a világ összes szántóföldterületének 7%-a (jelentős mértékű rossz minőségű talajjal). A mezőgazdaság foglalkoztatja a kínai munkaerőpiac legnagyobb részét, ugyanis az 1,3 milliárdos népességből közel 900 millió főt tesznek ki a farmerek. Mezőgazdasági termelés főként Kína délkeleti, északi és északkeleti részén folyik, ahol a síkságok és a folyóvölgyek találhatóak. A farmerek legnagyobb része kisbirtokokon műveli a földet, de nagyobb gazdaságok is jellemzőek az országra. Ez utóbbiak hivatottak elsősorban a termelés további növelésére műtrágyázás és technikai újítások alkalmazásával. Alapvetően jellemzi Kínát a földek nagyfokú kihasználtsága, melynek következtében termelékenysége a jövőben csökkenhet. A mezőgazdasági kibocsátás a GDP 16%-át és az export 4.9%-át teszi ki.

Főbb termények, termelési övezetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kína világelső több mezőgazdasági termék előállításában, így rizs-, burgonya-, köles-, földmogyoró-, árpa- és teatermesztésben, valamint még a sertéstenyésztésben sincs vetélytársa. Az összes termény kibocsátása körülbelül 500 millió tonna évente (1949-ben 113.18 millió tonna volt). A Jangce folyó völgye és Dél-Kína rizstermelése az összes termelés két ötödét teszi ki. A búza -amelyet az Észak-Kínai Síkságon termesztenek- az összes gabonatermés ötödét adja, a kukorica pedig negyedét. A nemzetközi zöldség és gyümölcs piacon Kína egyelőre még nem potenciális versenytárs (a zöldség- és gyümölcstermés mindössze 1%-át exportálja), azonban a világ legnagyobb termelője. Jelenleg a gyümölcstermelés körülbelül 62 millió tonna, a zöldségtermelés 405 millió tonna évente (2001-es statisztika szerint). A változatos éghajlat sokféle gyümölcs termesztését teszi lehetővé. Délen a trópusi klíma előnyös a banánfélék, citrusfélék és más trópusi növények termesztéséhez. Északon (Shangdong félszigettől északra) a lombhullató gyümölcsök, alma, szőlő (Részletesen:Kína szőlőtermesztése és borászata) és melegházas zöldségek dominálnak. A termelés szempontjából kulcsfontosságú területek: keleten Shangdong, délen Guangdong.

Fejlődés és fejlesztési programok 1949-óta[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az elmúlt fél évszázadban a zöldség és gyümölcs szektor kevesebb kormányzati támogatást élvezett – jobbára csak a 80-as évektől kezdődően-, mint más mezőgazdasági szektorok. 1949-ben a mezőgazdasági termelők főleg önellátó kistermelők voltak, akik vagy saját földtulajdonnal rendelkeztek vagy a helyi földesúrtól bérelték azt. 1958-ra a legtöbb kisméretű magángazdaságot termelőszövetkezetekbe, kommunákba szervezték. Ennek is okaként, 1978 előtt Kína a világ legszegényebb országai közé tartozott, népességének 60%-a élt létminimum alatt. Ennek elhárítására intézkedésekbe kezdtek, decentralizálták a központi döntéshozatalt, a kormány az urbanizáció felgyorsítása és ellenőrzése, a tervgazdaság piacgazdaságra történő felcserélése, valamint az államhatalmi szervezetek és a gazdasági szervezetek közötti összefonódások megszüntetése mellett döntött. Ezt követte 1985-ben egy második reform, amely eltörölte a beszerzés és a mezőgazdasági termékek forgalomba hozatalának állami monopóliumát is. Az új rendszer rugalmasabb volt, lehetővé tette a kistermelők számára a termények nyílt piacon történő értékesítését, bevezette a szerződések alapján történő beszerzést és a „föld-szerződés rendszert” (szerződés az egyének és a falvak között, amely utóbbiak kollektív földtulajdonosok). A mezőgazdasági kibocsátás jelentős növekedésbe kezdett és a külföldi befektetések száma is emelkedett. 1978-tól 1997-ig a mezőgazdasági növekedés évi 6% körül, az ipari növekedés pedig évi 8% felett volt. Az államilag ösztönzött „Zöldséges Kosár Program” 1988-ban kezdődött, amely termelő bázisokat hozott létre a külvárosok környékén és számos más helyen az országban, hogy a termőföld és az éghajlat előnyeit hasznosítsák. Ezek a területek speciális beruházási alapokból folyamatosan kapnak forrásokat a központi kormányzattól, ezzel is segítve az új technológiák helyi földművelők felé továbbítását. A kormányzat a termékek délről északra történő mozgatására a termelőbázisokon szállítási rendszereket fejlesztett ki és kialakította a nagybani piacok hálózatát (több mint 4000 országszerte), amely megnöveli a parasztok esélyeit a készpénzhez jutáshoz. Az ágazati felosztás szempontjából a mezőgazdaság aránya szemmel láthatóan csökkent (míg fejlettsége nőtt), az ipar és a szolgáltatás aránya emelkedett. 21 év alatt az egy főre jutó nettó jövedelem a fölművelők körében tizenhatszorosára emelkedett...

Ipar[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Legjelentősebb iparágak, bányászat
vas- és acélgyártás, szénbányászat, gépgyártás, fegyverkészítés, textil- és ruházati ipar, kőolaj-kitermelés, cementgyártás, vegyipar, műtrágyagyártás, cipőipar, élelmiszeripar, autógyártás, elektronika, telekommunikáció

Az ipar, amely Kína GDP-jének mintegy felét adja, az ország legfejlődőképesebb ágazata. Mind a nehéz-, mind a könnyűipar fontos Kínában, de a szakképzettséget igénylő iparágak is terjedőfélben vannak az országban. Prognózisok szerint, a jövőben az autóipar nagyfokú bővülése várható, ami csak tovább fokozza Kína így is óriási környezetszennyezését. Amelynek egyik oka, hogy Kínában sok területen máshol már betiltott vegyszereket is alkalmaznak, és ez a környezeti problémák mellett a rákos megbetegedések számát is növeli. [8]

Pénzgazdálkodás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kína hivatalos pénzneme a renminbi, közkeletűbb nevén a jüan (= 10 jiao = 100 fen).

A reminbi árfolyamát 1994-től informálisan az amerikai dollár árfolyamához kötik. Ez a gazdaságpolitika Kína számára feltétlen előnyös, azonban a nemzetközi megítélése kettős. Az 1998-as ázsiai gazdasági válság során nagy szolgálatot tett a rendszer, mivel nem engedte Kína meggyengülését. Ám mostanság főleg az Amerikai Egyesült Államok egyre többször támadja a kötött árfolyamrendszert, mivel a dollár – és így a renminbi – gyengülésével, a Kína gazdasága még versenyképesebb lett az Amerikai Egyesült Államokéval szemben.

Az Amerikai Egyesült Államok a G7 és az Európai Unió támogatásával nyomást gyakorolt Kínára a renminbi árfolyamának növelése érdekében, hogy az import növekedjen, az export pedig csökkenjen. Kínában azonban tarják magukat a kötött vagy csúszó árfolyamhoz, mivel félnek a szabad árfolyam esetén fellépő spekulációktól. Kisebb módosítást azonban tervez a Kínai Nemzeti Bank azáltal, hogy a jüan árfolyamát már nemcsak az amerikai dollárhoz, hanem egy a dollárból, euróból és japán jenből álló kosárhoz kívánják majd kötni.

Kínát több támadás is éri, mivel valutája nem kivihető az országból, így rákényszerítve a külföldi turistákat, befektetőket, hogy ők vigyék oda külföldi valutájukat, amit külföldi államkötvényekbe fektethet be a kínai állam így még nagyobb befolyást szerezve a nemzetközi gazdaságban. Másrészt a rendszer hátulütőjeként terepet biztosít a feketegazdaságnak.

A kínai valuta nemzetközileg konvertibilissé tétele, amely egyelőre csak a távlati célok között szerepel, alapvetően megosztja a nem kínai piaci résztvevőket. Míg a könnyűipar a lépéstől a jüan felértékelődését várva a konvertibilátás elérése mellett kardoznak, addig az olcsó kínai munkaerőre és termékekre építő számítástechnikai és kereskedelmi cég érdeke a mostani rendszer megtartása.

Tulajdonviszonyok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tervgazdaságban a termelés nagy részét az állami (illetve kollektív tulajdonú) vállalatok adták, jelentőségük még mindig nagy, de folyamatosan mérséklődik, mivel ez a legkevésbé fejlődésképes szektor. A fenntartásuk legtöbbször veszteséges, sokszor teljesen átláthatatlan tulajdoni rendszerrel bírnak (szép számmal előfordulnak olyan esetek, hogy eredetileg állami vállalatok egymás tulajdonát képezik, így elhárítva a tényleges felelősség kérdését). Megoldás lehetne a vállalatok privatizációja, de eddig a kínai kormány nem tett komolyabb erre irányuló lépést.

A kínai állam támogatja a magánvállalatokat, egyrészt mivel így próbálja orvosolni a munkanélküliséget, másrészt felismerte, hogy az állami szolgáltatások rendkívül hiányosak, ennek pótlását próbálja ezekkel a cégekkel megoldani. Magánvállalatok így elsősorban a szolgáltatási szektorban működnek: a szállodai szolgáltatások, éttermek, autószervizek, fodrászatok, taxi- és autóbusztársaságok többségére már ez a tulajdoni forma jellemző.

Kiemelkedő jelentőségűek (a gazdasági fellendülés hajtómotorai) a külföldi (elsősorban hongkongi, japán, majd amerikai és nyugat-európai) tulajdonú vállalatok is, illetve a kevert tulajdon is jellemző.

Mindazonáltal Kínában még mindig tapasztalható, hogy a tulajdonviszonyokat nem tartják tiszteletben, és sokszor a hatóságok lehetetlenné teszik a külföldi és magáncégek működését.

Külkereskedelem, külföldi beruházások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Export (2004)
Összforgalom 580 milliárd USD
Termékek gépek és berendezések, műanyag, optikai és gyógyászati eszközök, vas és acél
Partnerek Amerikai Egyesült Államok 21,1%, Hong Kong 17,4%, Japán 13,6%, Dél-Korea 4,6%, Németország 4%
Import (2004)
Összforgalom 550 milliárd USD
Termékek gépek és berendezések, optikai és gyógyászati eszközök, vas és acél, szerves vegyi áruk, feketekőszén, kőolaj
Partnerek Japán 18%, Tajvan 11,9%, Dél-Korea 10,4%, Amerikai Egyesült Államok 8,2%, Németország 5,9%

Kína külkereskedelme folyamatosan bővül, 2004-ben meghaladta az 1000 milliárd amerikai dollárt az összes külkereskedelmi forgalma. A Kínai Népköztársaság 2001-es WTO-hoz való csatlakozása óta a külföldi termékek áramlása jóval szabadabb lett. Már bármilyen magánszemély folytathat az ország határain túl nyúló kereskedelmet, ellentétben a korábbi gyakorlattal, amikor ezt csak az állami külkereskedelmi vállalatok folytathatták.

A kínai vámstatisztikák szerint a 2007. évi első félévi külkereskedelmi adatok a következőképpen alakultak: Az összforgalom elérte a 981 Mrd USD-t, (előző év hasonló időszakához képest +23,3%) ebből az export értéke 546,7 Mrd USD-t, (+27,6%) az import 434,2 Mrd USD-t (+18,2%) tett ki. Becslések szerint a 2007. évi külkereskedelem összvolumene 2100 Mrd USD lesz.

Az első három kereskedelmi partner továbbra is az EU, az USA és Japán. Az EU- Kína kereskedelem összvolumene 158,4 Mrd USD-t (+27,3%), az USA-Kína kereskedelem összvolumene 140,6 Mrd USD-t (+17,4%), a japán-kínai volument 110 Mrd USD (+14,5%).

A diverzifikálási törekvések nyomán az első három külkereskedelmi partner mellett fontos szerep jut Ororszország, India, Dél-Korea, az ASEAN, az afrikai és a latin- amerikai országoknak is; fentiek részesedése a kínai külkereskedelemből a tavalyi év hasonló időszakának 21%-áról 24%-ra nőtt. Külön kiemelendő, hogy az Oroszországba irányuló kivitel 71,9%-kal, az Indiába irányuló pedig 64%-kal emelkedett.

Kína tagja az APEC-nek, ami egyes termékek szabad kereskedelmét teszi lehetővé.

Hongkong és Makaó[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Részletesebben: Hongkong gazdasága, Makaó gazdasága

Hongkong és Makaó alkalmazkodva az egy ország, két politika elvéhez 1997-es és 1999-es Kínához történő csatlakozásuk óta független gazdasági egységnek számítanak, ahol piacgazdaság működik. A WTO-nak is önálló tagjai.

Legnagyobb kínai vállalatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Név Szektor Forgalom (milliárd €)
Sinopec olaj 39,3
Petrochina olaj 30,4
Cnooc (Chinese national off-shore oil company) olaj 16;5
Baosteel acél 10,8
Lenovo informatika 9,2
Saic (Shanghai Automotive) jármű 9,0
Haier háztartási gépek 8,0
Huawei telekommunikáció 3,8
TCC elektronika 2,6
Chalco alumínium 2,2

Referenciák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]