I. Balduin jeruzsálemi király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
I. Balduin
Baldwin I of Jerusalem.jpg
I. Balduin jeruzsálemi király

Edessza grófja
Uralkodási ideje
1098. március 10. – 1100. október 2.
Elődje
Utódja II. Balduin edesszai gróf
Jeruzsálem királya
Uralkodási ideje
1100. november 11. – 1118. április 2.
Koronázása Betlehem
1100. december 25.
Elődje
Utódja II. Balduin jeruzsálemi király
Életrajzi adatok
Uralkodóház Boulogne-ház
Teljes neve Baudouin de Boulogne
Született
1058?
Franciaország, Lotaringia
Elhunyt
1118. április 2.
al-Arís
Nyughelye Jeruzsálem, Szentsír-templom
1118. április 7.
Házastársa Godehilde de Toeni
Arda marasi úrnő
Adelaide del Vasto
Édesapja II. Euszták boulogne-i gróf
Édesanyja Ida lotaringiai hercegnő

I. Balduin jeruzsálemi király és edesszai gróf (franciául: Baudouin de Boulogne; Lotaringia, 1058? – al-Arís, 1118. április 2.) francia nemes, keresztes lovag, 1098–1100 között Edessza grófja, 1100–1118 között Jeruzsálem királya.[m 1]

1098-ban az első keresztes államként az Edesszai Grófság, 1109-ben a Tripoliszi Grófság, továbbá a tulajdonképpeni Jeruzsálemi Királyság megalapítása az ő nevéhez fűződik. Uralkodása alatt sikeresen verte vissza az arab támadásokat, megszilárdította a keresztes országokat, tartóssá tette a frank jelenlétet a Szentföldön. Hadjáratai eredményeként fontos városokat és jelentős területeket vont a jeruzsálemi korona uralma alá. Az egyházzal folytatott küzdelme egy világi királyság létrehozásáért az ő győzelmével zárult; a többi keresztes államot a frank hűbéres rendszer átültetésének segítségével vazallusi függésbe kényszerítette.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Származása és ifjúkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Blason Courtenay.svg

Baudouin de Boulogne valamikor 1058 környékén látott napvilágot II. Euszták boulogne-i gróf és Ida lotaringiai hercegnő harmadik és egyben utolsó fiaként. Apai és anyai ágról is ősi családból származott, egyes legendák szerint szülei közös őse maga I. Károly római császár és frank király volt.[1] Idősebbik bátyját, Euszták grófot a grófi cím várományosaként kezelték, ifjabbik fivére, Gottfried előtt pedig a katonai hivatás lebegett célként. Baudouint, mint legfiatalabb gyermeket, egyházi pályára szánták a szülei, különösen mélyen vallásos édesanyja. A fiatal nemes azonban Türoszi Vilmos, a 12. századi történetíró elmondása alapján 1080 körül lemondott az egyházi karrierrel kapcsolatos terveiről: „fiatal korában Balduin otthonosan mozgott a hét szabad művészetben. Klerikus lesz belőle, így mondták, és előkelő felmenői révén sok egyházi juttatást kapott a reimsi, cambrai-i és liège-i egyházkerületből.”[2]

Vallásos tanulmányai befejezése után Baudouin de Boulogne elköltözött a szülői házból, hogy Normandiában telepedjék le. Itt ismerkedett meg Godehilde de Toenivel (?–1097), Raoul II. de Tosny angolszász nemesember leányával. Annak ellenére, hogy Godehildét még gyermekkorában odaígérték Robert de Beaumont-nak, Leicester 1. grófjának, Baudouin de Boulogne feleségül vette az angolszász nemeskisasszonyt. Fiatal feleségével visszatért Lotaringia földjére, hogy átvegye a korábban fiatalabb bátyja által uralt Verdun megye irányítását.

Az első keresztes hadjárat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1096-ban II. Orbán pápa meghirdette az első keresztes hadjáratot a Szentföldre azért, hogy segítsenek a bizánciaknak és visszafoglalják a szeldzsuk törököktől Jeruzsálem városát. A felhívásra hamarjában paraszti, alsóbb néposztályok alkotta sereg verődött össze, amely Remete Péter vezetésével indult meg a Szentföld irányába, ámde az út folyamán többször is kifosztották, kirabolták a környező vidékek lakosságát, mígnem végül október 21-én a „szegények seregét” szétverték Anatóliában. Ugyanekkor egy másik, főként nemesek alkotta csapat is gyülekezett Bizánc szomszédságában; ugyancsak a pápai felhívásra válaszul. Hozzájuk szándékozott csatlakozni Baudouin és két testvére, Euszták és Gottfried, aki ekkor Alsó-Lotaringia hercegségét kormányozta. Baudouint elkísérte felesége is; az utazás és a fegyverzet költségeit csak úgy tudták fedezni, hogy eladták ingóságaikat. A testvérek 1096 augusztusában hagyták el Lotaringiát, s Remete Péter útvonalát követve tartottak a bizánci fővárosba. Októberben érték el Magyarország határát; Bouillon Gottfried követeket küldött Kálmán magyar királyhoz, hogy engedélyezze a hadak áthaladását az országon. Az uralkodó személyesen is tárgyalt a kérdésről a lotaringiai herceggel, s azt szabta feltételnek, hogy „az általa legellenszenvesebbnek talált”[3] Baudouin de Boulogne feleségével maradjon hátra túszként egészen addig, míg a keresztesek el nem hagyják az országot. Baudouin de Boulogne csak hosszas vonakodás után fogadta el a feltételeket; végül akkor csatlakozott fivéreihez, mikor azok november végén átkeltek a Száva folyón, és megérkeztek Nándorfehérvárra. Innen a sereg tovább menetelt a Balkánon át a bizánci főváros felé. A fivérek december 23-án érkeztek meg a Bizánci Birodalom székhelyébe; a császár kifejezett kívánságára az Aranyszarv-öböl felső részénél táboroztak le. Bouillon Gottfried itt szándékozott bevárni a többi keresztes vezetőt, akik szintén útra keltek már.

A fővárosban székelő bizánci uralkodó, I. Alexiosz bizánci császár megrémült a keresztes seregek nagyságát látván; s gondja volt rá, hogy lehetőleg mindig a lehető legkevesebb számú keresztes tartózkodjék a fővárosban, illetve hogy minél gyorsabban átkeljenek a Boszporuszon. A császár hűségeskü fejében hajlandónak mutatkozott a keresztes seregek ellátmányát biztosítani; az esküt azonban sem Bouillon Gottfried, sem Baudouin de Boulogne nem tette le. I. Alexiosz válaszul megvonta az ellátmányt, így a keresztesek a környező lakosság kifosztására kényszerültek, és a sikereken felbuzdulva a fővárost is fenyegették. A császári csapatok könnyedén megfutamították a kereszteseket; Baudouin de Boulogne és a többi keresztes vezető április 4-én, húsvétvasárnap tette le a hűségesküt a császárnak: ebben megígérték, hogy az újonnan megszerzett területek mind a bizánci uralkodót illetik.[4] A Boulogne-fivérek vezette csapat továbbvonult Pelekanonig; hamarosan helyükre újabb keresztesek érkeztek a bizánci udvarba. Ők is letették a hűségesküt a császárnak; az eskütételre az uralkodó meghívta Bouillon Gottfriedet és testvéreit is. Az ünnepély végeztével az egyik frank nemes ráült a császári trónra, mire Baudouin de Boulogne „ráripakodott, hogy csak az imént lett a császár hűbérese, vegye hát figyelembe az ország szokásait.”[5][6]

A bizánci császár fogadja a Boulogne-fivéreket

Baudouin de Boulogne április 26-án indult el testvéreivel Pelekanonból; előttük és mögöttük alig egy napnyi távolságra menetelt Bohemund tarantói herceg, illetve IV. Rajmund toulouse-i gróf. Május 6-án értek a szeldzsuk főváros, Nikaia falai alá, és megkezdték az ostromát. Június 19-én, közel két hónapon át tartó kemény ostrom gyümölcseként a keresztes seregek bevették a szeldzsuk fővárost, amelyet aztán egy előzetes megállapodásnak megfelelően átengedtek I. Alexiosz császárnak; ők maguk továbbhaladtak Jeruzsálem irányába. Nikaia ostroma közben Baldouin de Boulogne megismerkedett Vazul rabani és kaiszoni örmény fejedelem fivérével, Bagrattal. Bagrat csatlakozott a keresztesekhez, és barátságba került Baudouin de Boulogne-nyal: kapcsolatuk erősnek bizonyult, Bagrat tanácsadóként elkísérte a frank nemest hadjáratai és kalandozásai során. Dorülaion közelében török csapatok támadták meg őket, azonban nehézlovasságukra támaszkodva a keresztesek megfutamították ellenségeiket. A sereg tovább menetelt a Kilikiai Örmény Királyság felé, az anatóliai sivatagon át. Az út viszontagságos volt a nyár közepén: „kietlen, víz nélküli és lakatlan vidék, ahonnan csak nehezen tudtunk kievickélni és elevenen kimenekülni, mivel rendkívül sokat szenvedtünk az éhségtől és a szomjúságtól. Semmi ennivalót nem találtunk, hacsak tövises növényeket nem, amelyeket összegyűjtöttünk, és a kezünk között szétmorzsoltunk.”[7] Szeptember 15. után Tancrède de Hauteville nyomdokait követve Baudouin de Boulogne a főseregtől leszakadva nyugatra menetelt, a Taurusz-hegység láncain és a Kilikiai-kapun át Tarszosz városa felé, majd onnét felkanyarodva Mamisztrán át az örmény fővárosba. A fősereg ezzel szemben Kaiszareia irányából közelítette meg az örmény központot. Tancrède de Hauteville a helyi keresztény és örmény lakosság kérésére a török kézen levő Tarszosz erődje ellen vonult. Baudouin de Boulogne három nappal lemaradva követte őt; s a török helyőrség közeledő csapatát látva feladta a várost. Tancrède de Hauteville saját uradalmának nyilvánította a települést; de végül kénytelen volt meghátrálni a nagyobb haderővel rendelkező Baudouin de Boulogne előtt, aki szintén magának követelte Tarszoszt. Miután átvette a város feletti uralmat, Baudouin de Boulogne a saját szülővároságból származó Boulogne-i Guynemer kalózkapitány legénységének támogatásával saját helyőrséget állított fel a városban. A két rivális nagyúr, Tancrède de Hauteville és Baudouin de Boulogne csapatai hamarosan szembe kerültek egymással Mamisztránál, de végül nyílt csatározásra nem került sor kettejük között.

Ősz közepe táján érkezett meg a legyengült csapat az örmény fővárosba, Marasba, ahol az örmény uralkodó, I. Torosz kilikai örmény nagyúr szívesen fogadta őket. A fősereg rövid pihenőidőt töltött itt, mialatt Baudouin de Boulogne felesége, Godehilde de Toeni elhunyt egy betegségben, ami azt jelentette, hogy férje nem tarthatott többé igényt az asszony birtokaira.[8] Baudouin de Boulogne és Tancrède de Hauteville ezután sem maradt a fősereggel. Mindketten egy saját királyság reményében szakadtak le a főseregtől, de míg Tancrède de Hauteville herceg Antiochiát vette célba, addig Baudouin de Boulogne és unokatestvére, Baudouin de Bourcq az örmény államhoz tartozó Edesszát tűzte ki útcélul. Seregében ötszáz lovag és kétezer gyalogos szolgált.[9] 1097-ben feleségül vette Arda marasi úrnőt, az örmény nemesember Torosz marasi nagyúr[m 2] leányát, így biztosítandó legitimitását az edesszai trónra, mivel arra Torosz nagyúr örmény fejedelemként jogot formálhatott. Örményországi Ardával kötött házassága révén Baudouin de Boulogne továbbá jelentős vagyonra tett szert, minthogy Torosz nagyúr nagy hozományt – 60 000 bezantot – adott leányának.[10] Később Baudouin de Boulogne az Eufrátesz irányába menetelt embereivel, minthogy az örmények a segítségét kérték, és bevette Turbesszel erődjét, ami egykoron örmény fennhatóság alatt állt.

Magánélete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Személyében a keresztes hadjárat legtehetségesebb és legkiválóbb államférfiját tisztelhetjük.[11]
Valamennyiük közül Balduin volt a legtehetségesebb, legtürelmesebb és a leginkább előrelátó.[12]
– Steven Runciman I. Balduin jeruzsálemi királyról

Foucher de Chartres, az első keresztes hadjárat francia krónikása úgy írt Baudouin de Boulogne-ról, mint egy új Józsuáról: „népének segítő jobbkeze, ellenfeleinek a félelem és az ellenség.”[13] Türoszi Vilmos, aki ugyan nem ismerte személyesen a lovagot, Saulhoz hasonlította: „Balduint nagyon magasnak mondják, és sokkal nagyobb testű, mint fivérei […] Jellegzetes arcszíne volt, sötétbarna hajjal és szakállal. Sas-orra volt, és prominens felső ajka. Alsó állkapcsa egy kissé beesett, de nem túlságosan, hogy hiányosságnak lehessen venni. Rátermett, bátor és komoly volt, mind öltözködésében és beszédében. Mindig egy válláról lelógó mentét hordott […] Nem volt izmos, de túlságosan gyenge sem, hanem közepes testfelépítésű. Ügyesen használta karjait, fürge volt lóháton, aktív és szorgalmas volt amikor az államérdek szólította.”[2] Más források szerint „[Bouillon Gottfriednél] Balduin még magasabb, aki a bátyjától minden tekintetben különbözött. Haja sötét volt, arca borotvált, bőre fehér; kemény, szívós, rideg fajta, aki örömét lelte a pompában, mégis könnyedén viselte el a háborús viszontagságokat.”[14]

Baudouin de Boulogne magánélete, szexuális beállítottsága vitatott. Háromszor nősült, második és harmadik házassága kétségtelenül boldogtalan volt. Egyik feleségétől sem születtek utódai;[m 3] és házasságon kívüli kapcsolatáról sem történt feljegyzés. Steven Runciman történész ugyanakkor azt írja, Baudouin de Boulogne „kedvelte a szerelmi kalandokat, de nagyon diszkréten viselkedett.”[15] Ennek ellentmond a korabeli és pár száz évvel később élt krónikások feljegyzései, akik második felesége elhagyása után Baudouin de Boulogne-t homoszexualitással gyanúsították meg: „hiába küzdött a test buja bűnei ellen.”[2]

Uralkodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Edesszai grófként[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Baudouin de Boulogne bevonulása Edesszába 1098 februárjában (Joseph-Nicolas Robert-Fleury)

1098 februárjában Baudouin de Boulogne és nyolcvan lovagból álló hada[16] bevonult az örmények uralta Edessza városába. A francia nemest Torosz edesszai nagyúr, a település kormányzója szeretettel fogadta; és rövid időn belül fiává fogadta őt. Minthogy Torosznak nem volt gyermeke, ez egyben azt is jelentette, hogy Baudouin de Boulogne-t nevezte meg örököseként. Az örmény nagyúr nem örvendett népszerűségnek népe körében, s Baudouin de Boulogne tudatosan táplálta ezt az ellenszenvet. Ő maga ráadásul népszerűvé vált, mikor egy február 1420-a közötti portya során elkergette a környék török helyőrségét. A helyzet az örmény fejedelem és alattvalói között olyannyira elmérgesedett, hogy március 9-én az örmény kormányzót meggyilkolták – vélhetőleg örököse tudtával és beleegyezésével, ha nem segítségével.[16] Március 10-én Baudouin de Boulogne I. Balduin gróf néven elfoglalta Edessza trónját, létrehozva az első keresztes államot. A grófság jelentősebb vezetői a frank nemességből kerültek ki, de mind örmények, mind muszlimok viselhettek hivatalt és szerepet vállalhattak az állam irányításában. A muszlimok emellett szabadon gyakorolhatták vallásukat; ámbár a „nyugati közvélemény elszörnyedt e tolerancia láttán.”[10]

I. Balduin edesszai gróf „másodszülött fiúként hagyta el Európát, otthon semmi reménye sem lehetett, hogy igazi uralkodó legyen, Edesszában viszont még egy évet sem töltött, máris ő lett a leghatalmasabb frank fejedelem Keleten.”[17] Arda örmény nemeskisasszonnyal kötött házassága révén a fejedelem közvetítő szerepet töltött be az örmények és a keresztesek között, bár uralkodása első évében leszámolt azon örmény alattvalóival, akik összeesküvést szőttek ellene. Az örmények, akik nehezményezték a frankok túlsúlyba kerülését a kormányzásban és a magas adóterheket, megkeresték a gróf apósát, aki az esküvő alkalmából éppen a városban időzött. A tervek szerint ő vette volna át I. Balduin helyét, miután megszabadultak az uralkodótól. Egy hű örmény alattvalója leleplezte a gróf előtt a titkos szervezkedést; az edesszai uralkodó keményen megtorolta a lázadást, apósa pedig mihamarabb visszatért marasi udvarába. I. Balduin gróf Szamószata városát uralkodása első évében 10 000 aranyért megvette Balduk emírtől, aki a várost önként ajánlotta fel, megrettenve az edesszai túlerőtől.[10] Szarúdzs városát is elfoglalta, keresztény helyőrséget létesítve ott. A gróf továbbá élelmiszerrel és pénzzel támogatta keresztes bajtársait, mikor azok Antiochiát ostromolták, viszont I. Balduin gróf személyesen nem vett részt az ostromban. Keborga moszuli kormányzó a megtámadott város felmentésére sietvén megállt Edesszában is, amit három héten keresztül ostromolt, mígnem sikertelenségét látva továbbhaladt. Miután a keresztesek nagy áldozatok árán elfoglalták Antiochiát, I. Balduin gróf elég erősnek ítélte meg saját csapatait ahhoz, hogy Gottfried bátyjával egyesítve erőit bevegye Azizt, legyőzve az aleppói szultán haderejét.

1099 végén a gróf és Antiochia újdonsült uralkodója, I. Bohemund antiochiai fejedelem ellátogattak Jeruzsálembe egy zarándoklat keretében, ugyanakkor feltehetőleg a megromlott egészségű Bouillon Gottfried öröklésének kérdése volt jövetelük fő oka. Jeruzsálemet az év július 15-én vettek be a keresztesek, és utána vérfürdőt rendeztek a városban. Gottfried, I. Balduin fiatalabbik bátyja felvette a „Szent Sír védelmezője” címet, ami tulajdonképpen egyet jelentett a jeruzsálemi királyi ranggal, noha Gottfried a király címet „visszautasította, mondván, nem lenne helyénvaló királyi koronát viselnie abban a városban, amelyben Krisztus töviskoszorút hordott.”[18] A zarándokok november végén keltek útra, és számos hányattatás után december 21-én jutottak el Jeruzsálembe. Ottlétük alatt az antiochiai fejedelem nyomására leváltották tisztségéből a népszerűtlen Arnulf pátriárkát, hogy a helyébe a fejedelem szövetségesét, Daimbert pisai érseket nevezzék ki. Bouillon Gottfried és I. Bohemund fejedelem behódolt az új pátriárkának, elfogadták őt az új vallási vezetőnek; ezzel szemben I. Balduin edesszai gróf nem hódolt a pisai érseknek. 1100 januárjában a zarándokok elhagyták Jeruzsálemet; I. Balduin februárra tért vissza saját országába, ahonnét augusztus legelején azzal a szándékkal távozott, hogy segít a Melitenét ostromló antiochiai fejedelemnek. Melitene eredetileg örmény város volt, ami török segítséggel függetlenedni tudott a bizánci koronától. Később a muszlimok a hatalmuk alá vonták a települést, mire annak uralkodója, Gábor melitenei nagyúr az antiochiai fejedelemhez fordult segítségért, aki többedmagával meg is érkezett a város alá, csakhogy mindannyiukat elfogták a törökök. Az edesszai gróf erre száznegyven lovag élén[19] Melitene alá vonult. A várost fenyegető törökökhöz a felmentő sereg közeledésének híre jócskán felnagyítva jutott el, ezért a törökök visszavonultak. I. Balduin gróf akadály nélkül vonulhatott be az örmény városba, ahol Gábor melitenei nagyúr felszabadítójaként üdvözölte, és elismerte fennhatóságát.

Jeruzsálemi királyként[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

I. Balduin jeruzsálemi király koronázása 1101. december 25-én, karácsony napján

1100. július 18-án váratlanul elhunyt I. Balduin gróf bátyja, Gottfried. A Jeruzsálem feletti uralomra többen is igény tartottak, mint például Daimbert pisai érsek, a keresztes hadjárat pápai legátusának vezetője: ő I. Bohemund antiochiai fejedelem személyében egyik bábját akarta trónra ültetni. A frank lovagok vele szemben az elhunyt uralkodó öccsét, I. Balduin edesszai grófot támogatták, és meghívták a trónra. A bátyja halálhírét hozó követekkel csak a melitenei hadművelet után találkozott az edesszai uralkodó. I. Balduin „kissé elszomorodott testvére halála miatt, de szerfölött boldog volt, hogy örökébe léphetett.”[18] Ekkor legfőbb riválisa, az antiochiai fejedelem török fogságban sínylődött, Daimbert pátriárka pedig tehetetlennek bizonyult az I. Balduint támogató frank nemességgel szemben. I. Balduin október 2-án udvartartásával, kétszáz lovagot és hétszáz gyalogost számláló testőrségével indult el a fővárosba.[19] Az edesszai koronát unokatestvérére,[m 4] Baudouin de Bourcq francia nemesre hagyta. Antiochiában három napos pihenőt tartottak; innen I. Balduin felesége és udvarhölgyei hajóra szálltak Jaffa városába, mivel a szárazföldi utat túl veszélyesnek ítélték meg. A gróf tovább folytatta útját, azonban minduntalan kisebb összecsapásokba keveredett az őt üldöző damaszkuszi törökökkel. Bejrút előtt a damaszkuszi csapatok megkísérelték elpusztítani a keresztes sereget, de a csatát a túlerő ellenére is a keresztények nyerték, így november 9-én Balduin bevonulhatott a fővárosba. Itt szembetalálta magát Daimbert pisai érsekkel, jeruzsálemi pátriárkával és Tancrède de Hauteville lovaggal, aki időközben a galileai fejedelmi és tarantói hercegi címre is szert tett. Mindketten egy teokratikus, a pápa uralma alá rendelt államot akartak létrehozni a Szentföldön. Daimbert pátriárka a frank nemesek nyomására végül visszavonult egy, a Sion hegyén lévő kolostorba, Tankréd galileai herceg pedig északi birtokaira távozott.[20] 1100. november 11-én, Szent Márton napján I. Balduin felvette az uralkodói címet, jeruzsálemi királlyá nyilvánította önmagát: „neki, a hajdani hatalom nélküli, másodszülött fiúnak nem voltak aggályai a királyi címmel kapcsolatban.”[18]

Ellenségein nem áll bosszút: Daimbert pátriárkát visszahívta a fővárosba, meghagyván őt jogaiban. Tankréd galileai herceggel hosszas egyeztetések után 1101 márciusának elején személyesen tárgyalt: a galileai fejedelem megkapta az antiochiai régensi címet. I. Balduint 1100. december 25-én maga Daimbert pátriárka koronázta királlyá a betlehemi Születés templomában, minthogy arra a pátriárka nem volt hajlandó, hogy Jeruzsálemben szentelje uralkodóvá egykori ellenfelét.

Háborúk a Szentföldért[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az új király legfontosabb feladatának országa megerősítését tekintette. Ehhez pénzre volt szüksége, amit több portyázó hadjáratból és a muszlim foglyok váltságdíjából teremtett elő. 1101. április 15-én a jaffai kikötőbe genovai hajók érkeztek, fedélzetükön a pápai legátussal. I. Balduin egyezményt kötött velük: ennek értelmében a majdani zsákmány egyharmadáért a genovaiak egy évre a jeruzsálemi uralkodó szolgálatába szegődtek, valamint a genovai kereskedők minden meghódított város bazárnegyedében kaptak egy utcát.[21] Támogatásukat maga mögött tudva a király Arszuf ellen vonult; a túlerővel szemben a város lakói szabad elvonulás fejében megadták magukat. A sereg innét továbbhaladt Kaiszareia falai alá. A király felajánlotta a város vezetőségének, hogy ha megadják magukat, szabadon távozhatnak muszlim területre; az elöljárók azonban bíztak a település erős bizánci védműveiben, és nem tárgyaltak az uralkodóval. A keresztesek erre május 2-án belefogtak az ostromba, s május 17-én egy rohammal bevették a várost. A keresztesek vérengzést rendeztek a városlakók között, korlátlanul fosztogattak és gyilkoltak: „a kegyetlenkedés célzatos volt, Balduin meg akarta mutatni, hogy ha ellenfelei egyezségre jutnak vele, megtartja nekik tett ígéreteit. Máskülönben könyörtelen.”[22]

A király és a jeruzsálemi fősereg távollétét kihasználva az egyiptomi uralkodó támadást tervezett a királyság ellen. Szád ad-Daula al-Kavaszi mameluk vezetésével az egyiptomi hadak május közepén elérték Aszkalont, később pedig Ramla városát is. Az egyiptomiak a főváros bevételét tűzték ki célul; azonban a király sietve átvonult Ramlába, a muszlimok visszakényszerültek Aszkalonba. A jeruzsálemi seregek Ramla megerősítése után Jaffa mellett ütötték fel táborukat, s egész nyáron ott-tartózkodtak. Augusztus végén egy elfogott levélből I. Balduin értesült arról, hogy újabb egyiptomi csapatok érkeztek Aszkalonba. Az így megerősödött Szád ad-Daula szeptember 4-én indította el seregét Ramla külvárosa felé. Két nappal később a jeruzsálemi haditanács az azonnali támadás mellett döntött, annak ellenére, hogy a keresztesek mindösszesen kétszázhatvan lovast és kilencszáz gyalogost tudtak kiállítani, szemben a körülbelül háromszor ekkora egyiptomi haddal.[22] A keresztes hadurak saját embereik képzettségébe vetették bizalmukat, minthogy az egyiptomi sereget jórészt képzetlen, sebtében besorozott újoncok és könnyű fegyverzetűek alkották. Szeptember 7-én virradatkor a frankok lecsaptak az egyiptomiakra: az öt részre osztott jeruzsálemi hadsereg első négy csapatát megsemmisítették, végül a váratlanul támadó I. Balduin mért vereséget Szád ad-Daula vezérre, és egészen Aszkalonig üldözte a megfutamított arabokat. Időközben az a hír terjedt el a Jaffában várakozó királyi udvarban, hogy a csatában elesett a király is. Küldöttek mentek Tankréd galileai fejedelemhez és antiochiai régenshez, hogy vegye át az irányítást; másnap azonban a király győztes serege élén bevonult Jaffába.

Egy év múlva, 1102. május 17-én újabb összecsapásra került sor Ramla mellett az 1100-es keresztes hadjárat csapatainak maradékának részvételével. Noha a csatában olyan jeles hadvezérek harcoltak, mint II. István blois-i gróf, I. István burgund gróf, IX. Vilmos aquitániai herceg és VI. Hugó lusignani nagyúr, a keresztesek csúfos vereséget szenvedtek az egyiptomiaktól: a félretájékoztatott parancsnokok jelentősen alábecsülték az egyiptomi sereg létszámát, így nem együttesen támadtak. Az ütközetben elesett többek között Blois grófja, Lusignan uralkodója[23] és Burgundia grófja. A király, akinek személye mindennél fontosabb volt a keresztesek számára, Gazala lova hátán Arszufba menekült.[m 5] Itt csatlakozott hozzá egy kisebb galileai sereg. Jaffa városát, ahol a királyné és az udvar időzött, megint ostrom alá vették az arabok; a király Godric of Finchale, a később szentként tisztelt angol kalóz segítségével a város felmentésére sietett. Kezére játszott, hogy pár nappal utána futott be a kikötőbe egy angol, német és francia katonákat és zarándokokat szállító hajóraj. A kellő utánpótlással a király május 27-én néhány óra leforgása alatt szétverte az ostromló egyiptomi sereget.

A király és az egyház[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Szentsír-templom, a jeruzsálemi latin pátriárkák székhelye és a királyok temetkezési helye

Mielőtt Bouillon Gottfried meghalt volna, a jeruzsálemi pátriárka tisztségét Arnulf töltötte be, akit 1099-ben leváltottak. A helyébe kerülő Daimbert pisai érseknek kezdettől fogva nézeteltérései akadtak mind Bouillon Gottfrieddel, mind I. Balduin királlyal. Daimbert pátriárka egy teokratikus elven alapuló keresztes államot képzelt el a Szentföldön. A mindenkori jeruzsálemi uralkodónak létfontosságú kérdés volt az egyházzal való jó kapcsolat fenntartása, hiszen a pápaság finanszírozta a keresztes hadjáratok költségeinek egy részét, és az egyház vezette a katonai utánpótlást jelentő zarándokokat a Szentföldre. I. Balduin király mindezek ellenére a kezdeti megbékélés után folyamatosan civódott a pátriárkával az egyház államügyekbe történő beavatkozása felett.

Kapóra jött az uralkodónak, hogy kétség merült fel Arnulf pátriárka leváltása és Daimbert pátriárka kinevezésének törvényességével kapcsolatban. A pápához több panasz is érkezett ez ügyben, ezért II. Paszkál úgy döntött, legátust küld az események kivizsgálására. A legátust Móric portói püspök vezette, aki 1101 húsvétján érkezett meg a jeruzsálemi fővárosba. A király nyomban árulással gyanúsította meg Daimbert pátriárkát, vádja alátámasztására azt a levelet mutatta meg, amiben Bouillon Gottfried halála után a pátriárka meghívja I. Bohemund antiochiai fejedelmet a királyi trónra. A legátus hajlott arra, hogy elfogadja a király igazát: megtiltották a pátriárkának, hogy részt vegyen a húsvéti szertartásokon, amelyeket így Móric püspök vezetett le. A pozícióját féltő Daimbert megszorítottságában az uralkodóhoz fordult segítségért: háromszáz bizánci aranyat ajánlott fel a vádak ejtéséért cserébe.[24] A pénzszűkében lévő I. Balduin elfogadta az összeget, majd hivatalosan bejelentette a legátus előtt, hogy „nagylelkűen megbocsát Daimbertnak.”[24]

Ugyanezen év őszén egy francia főnemes ezer arany ajándékot küldött a pátriárkának azzal, hogy az összeg egyharmadát a Szent Sírnak, egyharmadát az ispotálynak, egyharmadát pedig a királyi sereg támogatására szánja.[24] Daimbert megtartotta magának mind az ezer aranyat, de mivel az adomány feltételei széles körben ismertek voltak, az uralkodó panasszal fordult a legátushoz, ami megfosztotta Daimbertet a pátriárkai címtől. Daimbert pisai érsek az antiochiai udvarba vonult vissza; I. Balduin az egyház értesítésének ürügyén nem töltötte be a pátriárkai posztot. Emberei átkutatták az egyházi kincstárat, ahol ráleltek a Daimbert által elrejtett húszezer aranyra.[24] Jeruzsálem egyházi irányítását helytartóként Móric püspök vette át; ő viszont gyenge egészsége folytán 1102 tavaszán meghalt.

Tankréd galileai fejedelem a királynak nyújtandó katonai segítséget Daimbert pátriárka visszaállításától tette függővé. Mielőtt a király határozhatott volna, újabb pápai legátus jött Róbert párizsi bíboros vezetésével. Nem akarván egyik felet sem magára haragítani, a jeruzsálemi király egy zsinatra bízta a pátriárka személyének megválasztását. A zsinat tanácskozása idejére ideiglenesen megint Daimbert került a pátriárkai székbe; a pápai legátus elnökölte zsinat azonban megfosztotta végül e címtől. A palesztinai püspökök egy Evremar nevű idős, köztiszteletben álló papot javasoltak pátriárkának. Evremar nem avatkozott bele az államügyekbe, a tényleges hatalmat helyette a valamikori pátriárka, Arnulf gyakorolta, aki segítőkészen, hűen viszonyult a királyhoz. Az elűzött Daimbert pisai érsek a pápához ment panaszt tenni, s a szentatya ugyan helyt adott neki és visszahelyezte posztjába, ám a volt pátriárka rövid időn belül, 1107. június 15-én elhunyt. A pápához azonban mind Evremartól, mind Arnulftól érkeztek panaszok a másik fél illetéktelen beavatkozásaira, így II. Paszkál Gibelin de Sabran arles-i érseket kérte fel a helyzet megoldására. Az érsek 1108 tavaszán elutazott a Szentföldre, ahol is Evremart alkalmatlannak nyilvánította a pátriárkai posztra, és megfosztotta kinevezésétől. Újabb zsinat ült össze, amelyen a király tanácsára végül magát Gibelint választották pátriárkává. Az időse arles-i érsek halálára már lehetett számítani; mikor négy év múlva meghalt, ismét Arnulf lett a pátriárka. Az új egyházi vezető és a jeruzsálemi király hathatósan együtt tudott működni a királyság ügyeiben. Arnulf nem ragaszkodott egy teokratikus állam kiépítéséhez, szívesen alárendelte magát az uralkodó akaratának és a világi hatalomnak. A latin keresztény papság és a helyi ortodoxok és eretnekek közötti ellentéteket együttes erővel simították el.

I. Balduin a szíriai keresztényeket különböző ajánlatokkal próbálta meg Jeruzsálembe csábítani, mivel a város lakossága drámai mértékben lecsökkent az 1099-es véres ostrom és a további szüntelen hadviselés miatt. A király népszerűségnek örvendett a helyi keresztények körében abból kifolyólag, hogy szabad vallásgyakorlást biztosított nekik. Hasonlóan bánt a muszlimokkkal és a zsidókkal is: a királyságban több mecset és zsinagóga működött, a törvényszéken mindenki a saját vallása szent könyvére tehetett esküt. Pártfogolta a kevert, nem azonos vallásúak házasságát.[25]

Hódító hadjáratok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1103 tavaszán I. Balduin sikertelenül ostromolta Akkót; a települést az egyiptomi flotta is támogatta. Nyáron a jeruzsálemi seregek a Kármel-hegyben vették fel a harcot a zarándokutat veszélyeztető rablókkal; a király veséje súlyosan megsérült az egyik ütközetben, az életveszélyes sérülés több hónap alatt gyógyult meg. 1104. május 6-án a genovai hajóhad segítségével a jeruzsálemi király újból megostromolta Akkót. A felmentő sereg reménye híján a város megadta magát, ezáltal a királyság szert tett egy minden időjárási viszonyok közt biztonságos kikötőre. Akkó lett a keresztes államok legjelentősebb és legfontosabb kikötője: ide futottak be az újabb kereszteseke szállító európai hajók, továbbá a város kereskedelmi központtá vált. 1105. augusztus 27-én a harmadik ramlai csatában az összevont damaszkuszi–egyiptomi sereg állt szemben a galileai, haifai és hebroni helyőrséggel kiegészített királyi hadakkal, amihez a pátriárka is csatlakozott százötven emberrel és a Szent Kereszttel.[26][m 6] Az összecsapást a frankok nyerték meg; a muszlimok visszavonultak. A harmadik ramlai csata eredménye zárta le az egyiptomi uralkodók a Szentföld visszahódítására tett kísérleteit. Ugyan az elkövetkező évtizedben több kisebb egyiptomi betörés és portyázó hadjárat vonult végig a határvidéken, de ezek nem jelentettek nagy fenyegetést, a keresztesek könnyűszerrel visszaverték őket.

Az egyiptomi fenyegetettség elhárulásával I. Balduin király stratégiailag fontos városok megszerzésére indult. A kikötők és a tengerparti városok létfontosságúnak bizonyultak a keresztes államok szempontjából, minthogy a tengeri útvonalak jelentették a legbiztonságosabb összeköttetést Európával. Szintén tengeren érkezett az utánpótlás is, további keresztes csapatok, zarándokok és szerzetesek; ez pedig kiemelt indok volt, hiszen az állandó háborúskodás miatt I. Balduin mindig emberhiánnyal küzdött, seregéhez nem csatlakoztak elegendően. A nagy itáliai kereskedővárosok – Pisa, Velence és Genova – felismerték a tengeri kereskedelemben és a hajózásban rejlő lehetőségeket. Segédcsapatokkal és pénzzel támogatták a kikötők ostromát, cserébe pedig kereskedelmi privilégiumokat kaptak a meghódított városokban. A király először 1108 augusztusában Szidón ellen vezetett támadást, de a város kormányzója pénzért megvásárolta a damaszkuszi törökök segítségét, akik visszavonulásra kényszerítették a királyt. 1109 júniusában Bertrand toulouse-i gróf kérésére a király részt vett Tripolisz ostromában. A kedvezőtlen szélirány miatt az egyiptomi flotta nem tudott a város felmentésére sietni, amit így vezetője szabad elvonulás fejében feladott. A keresztesek július 12-én bevonultak a városba. Bertrand toulouse-i gróf létrehozott egy újabb keresztes államot, melynek ő lett az uralkodója. A Tripoliszi Grófság a Jeruzsálemi Királyság hűbéres állama lett, a mindenkori tripoliszi gróf hűségesküvel tartozott a jeruzsálemi uralkodónak. 1110 elején genovai és pisai hajók, csatlakozva a jeruzsálemi sereghez, blokád alá vették Bejrútot. A település kormányzója a blokád sikertelen áttörésének kísérlete után elmenekült; május 13-án a frankok bevették a várost.

1108 végén a búrida Tugtakín damaszkuszi atabég és I. Balduin jeruzsálemi király tíz évre szóló fegyverszünetet kötött egymással, megosztva a Szauad és Adzslún közötti területet: egyharmad lett az atabégé, egyharmad a királyé, egyharmad a helyieké.[27] A fegyverszünet csupán erre a területre vonatkozott, a két fél továbbra is harcba szállt egymással az ország más részein. Az egyezmény eredményeként abbamaradtak a korábban szinte állandósult rablótámadások, így fellendült a kereskedelem, jelentős bevételt hozva mindkét félnek.

I. Balduin jeruzsálemi és I. Sigurd norvég király hadjáratuk során

Nem sokkal Bejrút bevételét követően érkezett meg Akkóba I. Sigurd norvég király, aki segédkezett a kereszteseknek Szidón újbóli ostrománál; a város 1110. december 4-én megadta magát. Ekkora a keresztesek kezén volt az egész szíriai partvidék Türosz és Aszkalon kivételével. 1111 őszén egy, a város értékes kincseit szállító türoszi karaván kifosztása után novemberben I. Balduin király belekezdett Türosz támadásába. Az ostrom nagyon elhúzódott: 1112 áprilisára a jeruzsálemiek még mindig nem tudtak eredményt felmutatni. A türoszi kormányzó Togtekin damaszkuszi atabég segítségét kérte; a damaszkuszi törökök visszakényszerítették az ostromlókat Akkóba. Samsz al-Hiláfa aszkaloni kormányzó pénzért fegyverszünetet vásárolt a jeruzsálemi udvartól, azonban ez ellenkezett uralkodója, az egyiptomi fátimida kalifa utasításaival. Samsz al-Hiláfa a keresztesektől szerzett támogatást háromszáz frank katona formájában. 1111 júliusában az elégedetlen aszkaloni lakosság egyiptomi felbujtásra megdöntötte a kormányzó uralmát, a frankokat kivégezték. Ekképpen mind Aszkalon, mind Türosz muszlim kézen maradt.

Szintén 1111-ben Tankréd galileai fejedelem Saizart próbálta bevenni, de az arab városok szövetsége felmentő sereget küldött. A fejedelem erre a jeruzsálemi királytól és a többi frank lovagtól kért segítséget. A tizenhatezer fős keresztény sereget[28] a király mellett a tripoliszi és az edesszai gróf, illetve az örmény fejedelmek harcosai alkották. Az egyesült frankok túlereje, továbbá a muszlim vezetők közötti viszály végül keresztény győzelmet hozott.

1113-ban a damaszkuszi uralkodó és az aleppói szultán egyesült seregei terveztek inváziót Jeruzsálem ellen, de a megszorongatott I. Balduint az al-Szannabra melletti csatában kisegítették az európai zarándokok és Antiochia csapatai. Ebben az esztendőben az uralkodó feleségül vette Adelaide del Vasto itáliai nemesasszonyt, I. Roger szicíliai gróf özvegyét. I. Balduin király előző feleségétől, Arda marasi úrnőtől még 1108-ban szabadult meg oly módon, hogy az asszonyt hűtlenséggel vádolta, és kolostorba kényszerítette. Lépésének elsősorban anyagi oka volt, a szicíliai özvegy grófné ugyanis mesés hozományt vitt magával a Szentföldre. Emellett az is közrejátszott, hogy második hitvese révén szerzett diplomáciai kapcsolatai mit sem értek az örmények által nem lakott Jeruzsálemben. Házasságkötése Adelaide del Vastóval törvénytelennek, illetve bigámiának minősült egyesek szemében, mert előző feleségétől hivatalosan nem vált el, és Arda még életben volt. Ebből számos problémája fakadt mind az uralkodónak, mind Arnulf pátriárkának, aki engedélyezte a szicíliai özvegy grófné és a jeruzsálemi király egybekelését.

1115-ben a király egy expedíciót vezetett a Jordán folyó mellékére a célból, hogy ellenőrzése alá vonja a jórészt csak beduinok által lakott területet. A mai Sobak városa közelében Krak de Montréal néven egy várat építtetett. Az uralkodó a következő évben visszatért, majd továbbhaladt a Vörös-tengerhez. A környének több helyőrséget létesített, hogy ezek segítségével felügyelhesse a Damaszkusz, Arábia és Egyiptom közötti utakat. 1117-ben megépítette Szkandalion várát a még mindig muszlim kézen levő Türosz szomszédságában, mivel így a környező erődökkel együtt szoros hálót font Türosz köré.

Halála és utódlása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1117-ben a király súlyosan megbetegedett. Környezete meggyőzte arról, hogy mindez az Adelaide del Vastóval kötött bigámista házasság eredménye, annak büntetése, ezért az uralkodó visszaküldte feleségét Szicíliába. Hamarosan felgyógyult, és 1118-ban már hadjáratot vezetett Farama városa ellen, ahonnét a király újbóli megbetegedése miatt vissza kellett vonulni: „egy nap sétálni ment a folyó mellett, amit a görögök Nílusnak hívnak, vagy Gihon a héberek szerint, a város közelében, jól érezve magát, barátaival. Néhány lovag meglehetősen gyakorlottan használta dárdáit, hogy halakat ejtsen el, kivontassa a partra, bevigye a városba és megegye. A király ekkor érezte kiújúlni magában a fájdalmat és elgyengülést.”[13] A korabeli leírások és későbbi krónikák tanúsága alapján 1117. június 16-án és december 11-én holdfogyatkozás volt, öt nappal később az északi fény tűnt fel az égen.[29] A rendkívüli eseményt a királyok halálhírének hozójaként értelmezték.

I. Balduint sietve elkezdték visszaszállítani a fővárosba; ám a halál útközben utolérte al-Arís mellett, egy határmenti erődben, 1118. április 2-án. A király halálhírére „a frankok sírtak és a szírek és más muszlimok, akik látták őket, szintén bánkódtak.”[13] Az uralkodót fivére mellé, a jeruzsálemi Szentsír-templomban temették el április 7-én, virágvasárnapon. Noha a király Adelaide del Vastóval való házasságkötésekor megegyezés született arról, hogy amennyiben nem születik gyermeke, a jeruzsálemi trón Adelaide del Vasto első házasságából származó fiára, II. Roger szicíliai grófra száll, de a megállapodás érvényét vesztette, mikor a király pápai nyomásra felbontotta házasságát, és hazaküldte hitvesét. Jeruzsálem trónját a frank lovagok végül I. Balduin király unokatestvérének, II. Balduin edesszai grófnak és fivérének, III. Euszták boulogne-i grófnak ajánlották fel. III. Euszták visszautasította a koronát, így az II. Balduin edesszai grófra szállt.

Leszármazása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Megjegyzések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. I. Balduin bátyja és egyben elődje Jeruzsálem élén, Bouillon Gottfried hivatalosan soha nem vette fel a jeruzsálemi királyi címet; magát csupán a „Szent Sír védelmezőjének” titulálta.
  2. A források nem egyértelműek arra vonatkozóan, hogy Örményországi Arda édesapja azonos-e I. Torosz kilikiai örmény nagyúrral; de feltehetőleg nem, minthogy I. Torosz kilikiai nagyúr és „a hegyek ura” gyermekeiként két fiút tartanak számon. Illetőleg a marasi uralkodót emlegetik még Taphnuz, Tafroc és Tatul néven is.
  3. Steven Runciman történész többször is megemlíti futólag, hogy Baudouin de Boulogne-nak első feleségétől származtak ugyan utódjai, de mindannyian meghaltak betegségben az édesanyjukkal együtt. A legtöbb forrás szerint azonban Baudouin de Boulogne gyermektelen volt.
  4. Noha I. Balduin edesszai gróf és II. Balduin edesszai gróf unokatestvéreknek tartották magukat, tényleges rokoni kapcsolatot nem sikerült felfedezni családjaik között.
  5. I. Balduin menekülését azért jegyezte meg az utókor, mert lovától kivételesen nagy teljesítmény volt vágtatva megtenni a nagy távot Ramla és Arszuf között, különösen azt nézve, hogy milyen sok lovat hajszoltak pusztulásba a keresztes lovagok hadjárataik során.
  6. A Szent Keresztről a keresztesek, főként pedig a templomos lovagok úgy tartották, hogy erre feszítették fel Jézust.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Read. 79. oldal
  2. ^ a b c Türoszi Vilmos: Historia rerum in partibus transmarinis gestarum
  3. Runciman. 121. oldal
  4. Runciman. 124. oldal
  5. Runciman. 125. oldal
  6. Anna Komnéné: Alexiász
  7. Howarth. 33. oldal
  8. Aacheni Albert. Historia Hierosolymitanae expeditionis: III. könyv, 27. fejezet, 358. oldal
  9. Runciman. 159. oldal
  10. ^ a b c Runciman. 166–67. oldal
  11. Runciman. 168. oldal
  12. Runciman. 252. oldal
  13. ^ a b c Foucher de Chartres: Historia Hierosolymitana
  14. Howarth. 28. oldal
  15. Runciman. 357. oldal
  16. ^ a b Read. 82. oldal
  17. Howarth. 34. oldal
  18. ^ a b c Howarth. 38. oldal
  19. ^ a b Runciman. 249. oldal
  20. Runciman. 251. oldal
  21. Runciman. 337. oldal
  22. ^ a b Runciman. 338. oldal
  23. Runciman. 340. oldal
  24. ^ a b c d Runciman. 343. oldal
  25. Runciman. 356. oldal
  26. Runciman; 349. oldal
  27. Runciman. 353. oldal
  28. Runciman. 370. oldal
  29. Runciman. 359. oldal

Források és irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Howarth, Stephen. A templomosok titka, ford. Pálvölgyi Endre, Kossuth Kiadó. ISBN 963-09-2872-8 (1986) 
  • Read, Piers Paul. A templomosok, ford. Majorossy Judit, Gulliver Könyvkiadó Kft.. ISBN 963-92-3212-2 
  • Runciman, Steven.szerk.: Veszprémy László: A keresztes hadjáratok története, ford. Bánki Vera és Nagy Mónika Zsuzsanna, Budapest: Osiris Kiadó. ISBN 963-379-448-X [1995] (1999) 

Kapcsolódó irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz I. Balduin jeruzsálemi király témájú médiaállományokat.


Előző uralkodó:

Edessza uralkodójaként Torosz edesszai nagyúr
Edessza grófja
1098–1100
Boulogne-ház
A Courtenay-ház címere
Következő uralkodó:
II. Balduin
Előző uralkodó:

A Szent Sír védelmezőjeként Bouillon Gottfried
Jeruzsálem királya
1100–1118
Boulogne-ház
A Jeruzsálemi Királyság címere
Következő uralkodó:
II. Balduin