Hattíni csata

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Hattíni csata
Gustave Doré- Battle of Hattin.jpg
Gustave Doré illusztrációra a Hattíni csatáról.

Konfliktus Második keresztes hadjárat
Időpont 1187. július 4
Helyszín Hattin, Tibériástól nyugatra
Eredmény Muzulmán győzelem
Szemben álló felek
Armoiries de Jérusalem.svg Jeruzsálemi Királyság
Cross of the Knights Templar.svg Templomos lovagrend
Cross of the Knights Hospitaller.svg Máltai lovagrend
Lazarus cross.svg Szent Lázár lovagrend
Armoiries Bohémond VI d'Antioche.svg Antiochiai Fejedelemség
Flag of Ayyubid Dynasty.svg Ajjúbida Birodalom
Parancsnokok
Armoiries de Jérusalem.svg Guido jeruzsálemi király
Toulouse8.jpg III. Rajmund tripoliszi gróf
Cross of the Knights Templar.svg Gérard de Rideford templomos nagymester
Armoiries Bohémond VI d'Antioche.svg Châtilloni Rajnald antiochiai fejedelem
Flag of Ayyubid Dynasty.svg Szaladin szultán
Szemben álló erők
20 000 fő 30 000 fő
Veszteségek
17 000 fő ismeretlen
é. sz. 32° 48′ 13″, k. h. 35° 26′ 40″Koordináták: é. sz. 32° 48′ 13″, k. h. 35° 26′ 40″

A hattíni csata a keresztes háborúk egyik fontos ütközete volt, amely 1187. július 4-én zajlott le a Guidó jeruzsálemi király vezette keresztény és a Szaladin egyiptomi szultán vezette muzulmán sereg között "Hattín szarvai"-nál, Tibériás várostól kb. 10 km-re nyugatra. A csata a muzulmánok győzelmével zárult. Jeruzsálem haderejének nagy része ott veszett az ütközetben, így a csata lényegében egyenes úton vonta maga után Jeruzsálem elestét.

A csata előzményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Jeruzsálemi Királyság belső megosztottsága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az I. keresztes hadjáratot követően a Szentföldön létesült fiatal keresztény államok a muzulmánok folyamatos támadásainak voltak kitéve. A 12. század második felében, a II. keresztes hadjáratot követően a muzulmán ellentámadás-akciók megsokasodtak. Szaladin fellépésével egy muzulmánok egység réme kezdte fenyegetni a Jeruzsálemi Királyságot, amit ezzel párhuzamosan egyre nagyobb mértékű belső megosztottság jellemezett.

Ez a belső megosztottság V. Balduin jeruzsálemi király 1186-ban bekövetkezett korai halálát követően vált nyilvánvalóvá. A megosztottságot képviselő két párt teljesen ellentétes politikai álláspontot képviselt a muzulmánok szentföldi jelenlétével kapcsolatban: III. Rajmund tripoliszi gróf - aki korábban már kétszer is bírta a régensi tisztséget - a köré csoportosuló főurakkal (pl. Ibelin bárói) a békés politika mellett foglalt állást. Velük szemben álltak az erőszakos fellépést sürgetők; így a templomosok, Szibilla hercegnő és férje, Guidó, valamint Châtilloni Rajnald egykori antiochiai fejedelem. Szibillát Heraclius pátriárka az egyház támogatásáról is biztosította. Rajmundnak csapdát állítottak; távolléte alatt Szibillát királynővé kiáltották ki, aki a koronázási szertartás alatt férje, Guidó fejére tette a királyi koronát.

Muzulmán támadások Galilea ellen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szaladint provokálták az új hatalmi elit, elsősorban Châtilloni Rajnald lépései, aki a korábban kötött fegyverszöneti békét megszegve 1186-ban megtámadott egy, a földjén áthaladó óriási muszlim karavánt. A háború elkerülhetetlenné vált. Rajmund saját grófságára és felesége galileai hercegségére is fegyverszünetet kötött Szaladinnal. Guidó már a hercegség központjának számító Tibériás ostromát tervezgette és csak Ibelini Balian közbelépése folytán nem robbant ki polgárháború. A király és Rajmund között nehezen akart a viszony rendeződni. A megegyezés céljából küldöttség indult útnak 1187. április 29-én Jeruzsálemből tíz johannita kíséretében. Közben Szaladin is küldöttséget menesztett Tibériásba azzal a céllal, hogy Rajmund hozzájárulását kérje egy muszlim sereg számára, amely át akart vonulni galileai birtokain. Rajmund bizonyos feltételek mellett ebbe belegyezett és május elsején kora reggel Kukburí emír 7000 mamelukjával egyetemben elvonult Tibériás falai előtt. Bár a muszlimok ígéretükhöz híven Rajmund tartományában nem tettek kárt és még aznap este visszatértek Tibériás alá; lándzsáikra a visszaúton a La Fève vár templomos lovagjainak feje volt tűzve. A tragédián Rajmund is megdöbbent és semmisnek nyilvánította a Szaladinnal kötött egyezséget. Ibelini Balian közvetítése folytán hűséget esküdött Guidónak és visszatért Jeruzsálembe.

1187. júniusának végén Szaladin megtámadta Tibériás várát, ahol Rajmund felesége, Eschiva tartózkodott, aki azonnal hírnököt menesztett a keresztény seregekhez, hogy siessenek a város védelmére. Szaladin erre várt. A király Akkonban tanácskozott az egyesült keresztény seregek parancsnokaival, ahonnan Szaffurija irányába vonultak tovább. Rajmund rámutatott, hogy míg a muszlim sereg vízellátása jó a Genezáreti-tó adta lehetőségek folytán, addig a keresztény sereg a hőségben előnytelen helyzetbe kerülhet, így egyelőre nem tanács támadást indítani. A lovagok többsége egyetértett Rajmunddal, de Châtilloni Rajnald és Gérard nagymester árulással vádolták. A király elrendelte a sereg továbbvonulását Tibériás alá.

A csata és következményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A keresztesek 1187. július 3-án, még napfelkelte előtt indultak útnak, hogy minél nagyobb távot tudjanak megtenni, mielőtt a nap "gyilkos" sugarai elérnék őket. Ettől függetlenül - mivel nem hoztak magukkal elegendő vizet - teljesen kimerültek. Szaladin erre a pillanatra várt. Serege előbukkant a hegyek takarásából és megtámadta a keresztényeket. Bár a keresztények nem számítottak támadásra, az első rohamot - elsősorban íjpuskásaiknak köszönhetően - visszaverték. Ekkor egy közeli forrás felé vették az irányt. Szaladin ezt látva kisebb csapatot küldött a keresztesek és a víz közé. Bár Guidónak az javasolták, hogy támadja meg az előtte lévő sereget, mindenki megdöbbenésére táborverésre adta ki a parancsot, mivel gyalogosai már alig tudtak mozogni a fáradságtól. Így a sereg az estét a skorpióktól és kígyóktól hemzsegő völgyben töltötte. Szaladin csak reggel adott parancsot a támadásra. Hajnalra a keresztény sereg fegyelme már olyan rossz volt, hogy a felbomlás küszöbén állt. A gyalogosok nagy része (a lovát vesztett lovagokkal együtt) szétszóródott víz után kutatva, mások a szomj haláltól félve átálltak az ellenség oldalára. A szenvedéseket tetőzte, hogy Szaladin parancsára a szaracén katonák felgyújtották körülöttük a bozótokat, így a füst csípte a katonák szemét. Rajmund gróf ekkor úgy határozott, hogy katonáival kiválik a királyi hadseregből és megpróbál kitörni Hattin felé. A kitörés sok áldozattal járt, de sikeres volt. Azonban az így meggyengült királyi had sorsa meg lett pecsételve, mert gyalogosoknak védelem nélkül nem maradt esélyük a győzelemre. A szaracénok először nyílzáport zúdítottak rájuk, majd kézitusában felmorzsolták a sereg maradékát. Guidó, Gérard de Rideford templomos nagymester, Châtilloni Rajnald antiochiai fejedelem és több főnemes is fogságba esett.

Szaladin megöli Rajnaldot.

Guidót és Rajnald-ot Szaladin elé vezették. Guidó szomjúságra panaszkodott, Szaladin ekkor adott neki egy pohár rózsavizet. Guidó ivott belőle, majd átadta a kelyhet Rajnaldnak. Ekkor Szaladin kihúzta kardját és lecsapta Rajnald fejét. A tett oka abban is keresendő, hogy a muzulmánok mély gyűlölettel viseltetettek Rajnalddal szemben, mivel az korábban rendre felrúgta a keresztények és muzulmánok közti békefeltételeket; többek közt karavánokat támadott meg és fosztogatott. Guidó azt hitte, hogy ő lesz a következő, de Szaladin megnyugtatta.

"Királyok nem ölnek királyokat, Rajnald gonosz ember volt, megérdemelte halálát" - mondta.

Szaladin így nem ölte meg Guidót, de sokáig fogságban tartotta, több főnemessel együtt. A csata egyértelmű muzulmán győzelemmel végződött. A szaracénok még a Szent Keresztet is megszerezték (ez egy olyan kereszt volt, amelynek a közepén egy szilánk volt abból a keresztből, amin Jézus Krisztust megfeszítették). A győzelem után a muzulmánok gyorsan megszerezték a Szentföld majdnem egész területét, Jeruzsálemet is beleértve, mert alig maradt katona a várak védelméhez.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Szélinger Balázs: Sorsdöntő ütközetek, a történelem 50 nagy csatája, Szalay Könyvkiadó, ISBN 963-9355-74-7

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]