III. Rajmund tripoliszi gróf

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
III. Rajmund
Raymond of Tripoli seal.jpg

Tripoliszi Grófság címzetes grófja
Uralkodási ideje
11521187
Elődje II. Rajmund
Utódja IV. Rajmund
Galilea hercege
Uralkodási ideje
11741187
Elődje Bures-i Eschiva és Saint-Omer-i Valter
Életrajzi adatok
Született 1140 körül
Elhunyt 1187. szeptember/október
Tripoli (Libanon)
Házastársa Bures-i Eschiva
Édesapja II. Rajmund tripoliszi gróf
Édesanyja Hodierna tripoliszi grófné

III. Rajmund (kb. 1140 – 1187) Tripolisz grófja 1152-től 1187-ig és felesége, Eschiva révén Galilea hercege 1174-től 1187-ig.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gyermekkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1140 körül született, édesanyja Hodierna tripoliszi grófné, édesapja II. Rajmund tripoliszi gróf. Egyetlen testvére volt, Melisenda, aki a rossz hírek szerint más apától származott. A feltételezés alapja az volt, hogy Hodierna és II. Rajmund házassága messze nem volt ideálisnak tekinthető. Hodierna erős akaratú és víg kedélyű hölgy volt, férje pedig rettenetesen féltékeny volt rá. 1152-ben a házasságuk annyira megromlott, hogy még Melisenda jeruzsálemi királynő is (akiről Rajmund húga a nevét kapta) úgy érezte, közbe kell avatkoznia. Hodierna úgy döntött, hogy egy időre Jeruzsálembe utazik. Ott érte a hír, hogy férjét az asszaszinok meggyilkolták. A grófi címet a 12 éves Rajmund örökölte, Hodierna pedig visszatért Jeruzsálemből, hogy fia nagykorúságáig betöltse a régens pozícióját.

Nézeteltérések Bizánccal[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1159-ben megözvegyült I. Mánuel bizánci császár, így új feleség után kellett néznie. Két jelölt jött számításba, Mária, Antiókhiai Konstancia lánya és Melisenda, Rajmund húga. III. Balduint zavarta volna, ha a császár és Antióchia viszonya szorosabbá válik, ezért Melisendát támogatta. Bizánci küldöttség érkezett Tripoliszba, hogy a császárnak jelentést adhasson a feleségjelöltről. Rajmund rendkívül elégedett volt. Elhatározta, hogy jelentős hozományt ad húgának és sok pénzt áldozott kelengyére is. Konstantinápolyból azonban nem jött további hír. A császár habozott, részben a Melisendáról hallott pletykák miatt, részben mert értesült arról, hogy Balduin beavatkozott Antiochia ügyeibe. Egyes történészek szerint a Melisenda körül kipattant botrány csupán politikai cselfogás volt: ürügy az eljegyzés felbontására, amit a császár végül meg is tett. A csalódott és megalázott Melisenda zárdába vonult, és hamarosan meghalt.

Rajmund igazságtalannak érezte a császár lépését, és dühösen követelte, hogy a kelengyére költött pénzét térítsék meg. Amikor nem kapta meg a kártérítést, felfegyverzett gályáival, amelyek eredetileg Melisendát kísérték volna Konstantinápolyba, a Bizánc fennhatósága alá tartozó Ciprust kezdte fosztogatni.

A börtönévek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1161-ben III. Balduin király Tripoliszon átutazva megbetegedett, és bár Rajmund saját orvosát, a szír Barakot bocsátotta rendelkezésére, a király állapota rosszabbra fordult, míg 1162. február 10-én meg nem halt. Mindenki úgy hitte, az erőt sugárzó férfit Barak orvosságai mérgezték meg. Balduin utóda testvére, Amalrik lett, akinek uralkodását folyamatos háborúskodások jellemezték.

1164-ben Núr ad-Dín megtámadta Harenc kulcsfontosságú várát. III. Bohemund antiochiai fejedelem többek közt a tripoliszi grófot is segítségül hívta, és ő augusztus elején útnak indult a vár felmentésére. Bár Núd ad-Dín elvonult seregével, Bohemund lovagjaival a nyomában maradt. Augusztus 12-én, a végzetes csatában Rajmund is fogságba esett. 1173-ig Aleppóban raboskodott, ahonnan végül 80 000 arany fejében szabadulhatott. Rabsága alatt Amalrik lett a grófság régense. Rajmund a börtönéveket tanulásra használta fel. Sokat olvasott, megtanult arabul és megismerte a muszlim szokásokat.

Házasság és az első jeruzsálemi régensség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

IV. Balduin jeruzsálemi király és III. Rajmund tripoliszi gróf

Rajmund 1174-ben elvette a Jeruzsálemi Királyság második leggazdagabb örökösnőjét, Eschivát, Galilea hercegnőjét, Saint-Omer-i Valter özvegyét és ezáltal megszerezte a Királyság északi területeinek ellenőrzését. Ugyanebben az évben elhunyt I. Amalrik jeruzsálemi király. Utódja, IV. Balduin ekkor még csak tizenhárom éves volt, így régenst kellett mellé kinevezni. A pozíciót először Miles de Plancy töltötte be, majd később Rajmund, aki a helyi nemesek, így II. Toroni Onfroi, az Ibelinek és Szidóni Rajnald támogatását is bírta. Miles rossz néven vette, hogy eltávolították a hatalomból, de néhány héttel később meggyilkolták Akkonban.

Rajmund régenssége alatt folytatódott a királyság belső szakadása. Rajmund és a Szentföldön született bárók (így az Ibelinek), valamint a johanniták békére törekedtek a szomszédos államokkal és legfőképp Szaladin egyiptomi szultánnal, miközben Châtilloni Rajnald antiochiai fejedelem, III. Joscelin edesszai gróf és a templomosok is a háború mellett foglaltak állást. Rajmund részben saját ballövésének is köszönhette vitáját a templomosokkal. A gróf megígérte az 1173-ban szolgálatába állt flamand Ridfort-i Gérard lovagnak, hogy egy gazdag örökösnőt ad hozzá. Amikor Botrun urának lányát, Luciát ígéretét megszegve Gérard helyett egy Pilvano nevű gazdag pisaihoz adta (cserébe a lány súlyának megfelelő arany ütötte a markát), Gérard megsértődött, és otthagyta a grófot. Belépett a templomosok rendjébe, aminek 1185-ben a nagymestere lett, és Rajmundnak soha nem bocsátott meg.

Rajmund régenssége idején Szaladin növekvő hatalmának megfékezésére törekedett. 1176-ban, amikor IV. Balduin nagykorú lett, visszalépett a régensségtől. 1182 elején, amikor IV. Balduin állapota rohamos hanyatlásnak indult, a király anyjának, nővérének és Heraclius pátriárkának a győzködésére a királyság régensévé nevezte ki Guidót, nővére, Szibilla férjét. Guidó hamar eljátszotta a király bizalmát azzal, hogy szemet hunyt Châtilloni Rajnald muszlim karavánok ellen irányuló támadásai fölött, sőt, segítette azokat. A katonák a csatatéren gyávának, a bárók a politikában gyengének találták. A király iránti tiszteletlensége és sorozatos engedetlensége folytán a király megfosztotta Guidót a régens rangjától. Társuralkodójává nevezte ki unokaöccsét, Szibilla fiát, Balduint, és a régens posztját újra Rajmundnak adta, habár a gyermekkirály gyámságát Rajmund nem vállalta. Úgy vélte ugyanis, hogy a gyermek gyenge, és félt attól, hogy ha esetleg meghalna, azzal vádolnák, hogy siettette halálát. A király 1185 elején a bárók gyülekezete előtt is kinyilvánította végakaratát.

A második jeruzsálemi régensség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

IV. Balduin 1185-ben hunyt el, és unokaöccse, V. Balduin örökölte a királyi címet. Rajmund a király temetése után összehívta a bárókat, hogy megegyezzenek a követendő politikai irányban. A királyság szorult helyzetben volt, a téli esőzések elmaradása miatt éhínség lépett fel. Nyugatról újabb, nagyobb keresztes hadak nem indultak, így az egyetlen, célra vezető megoldás az maradt, hogy ameddig csak lehet, fenn kell tartani a békét Szaladinnal. A négyéves fegyverszünetre tett javaslat jól jött Szaladinnak is, akinek rendeznie kellett egyiptomi rokonainak nézeteltéréseit.

III. Bohemund és III. Rajmund tripoliszi gróf

A király korai halála (1186) után a királyságot tovább marcangolták a belső nézeteltérések. Joscelin sénéchal meggyőzte Rajmundot, hogy Jeruzsálemen kívül, a pátriárka fondorlatosságaitól távol hívja össze tanácskozni a bárókat. Rajmund besétált a csapdába, és távolléte alatt Szibillát királynővé kiáltották ki. Amikor Rajmund rájött, hogy becsapták, tanácskozásra hívta támogatóit Nabluszba, az Ibelinek egyik várába. Ott volt többek között Ibelini Balian feleségével, Izabellával (Szibilla húgával), IV. Toroni Onfroi, Ramlai Balduin, Kaiszareiai Valter és Szidóni Rajnald. Két ciszterci barátot küldtek Jeruzsálembe, hogy az összeesküvőket emlékeztessék a IV. Balduinnak tett esküjükre. A jeruzsálemi összeesküvők között volt Szibilla, férje, Guidó, Joscelin sénéchal, Amalrik (Guidó fivére), Châtilloni Rajnald és Rajmund nagy ellenfele, a templomos nagymester, Ridfort-i Gérard. Szibillát Heraclius pátriárka az egyház támogatásáról is biztosította. Jeruzsálemben csak a johanniták nagymestere maradt hű esküjéhez. Guidó népszerűtlensége miatt a pátriárka csak Szibillát koronázta meg, aki szabadon megválaszthatta, kit kíván megkoronázni a második diadémmal. Választása férjére esett. A szertartás után Ridfort-i Gérard — Rajmund ballépésére utalva — felkiáltott, hogy „Ez a korona a fizetség a botruni házasságért!”.

Rajmund nem adta fel. Meggyőzte a bárókat, hogy az uralkodó árral szemben Izabellát és férjét, Toroni Onfroit támogassák. A bárók egyesült ereje folytán (a nagyurak közül csak Châtilloni Rajnald volt a másik pártban) céljukat el is érhették volna, de Toroni Onfroi megfutamodott, Jeruzsálembe szökött a rá váró feladat elől, és hűségesküt tett Guidónak. Rajmund ezek után felismerte a helyzet reménytelenségét, és feloldotta esküjük alól a bárókat. Akkonban került sor a „megtért” bárók és Guidó első gyűlésére. Guidó Rajmund távollétében bejelentette, hogy elveszi Bejrútot, amit korábban Rajmund még IV. Balduintól kapott unokaöccse melletti régenssége fejében. Felszólította továbbá arra, hogy számoljon el a régenssége alatti közpénzekkel. A bárók közül egyedül Ibelini Balian testvére, Balduin nem fogadott hűséget, és nappal később el is hagyta a királyságot. Antiochiába ment, ahol III. Bohemund támogatását élvezte — ő nem rejtette véka alá, hogy rokonszenvezik Rajmunddal.

A hattini katasztrófa[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A királyság belső megosztottsága folytán tanácsos lett volna fenntartani Szaladinnal a békét, de Châtilloni Rajnald a békét megszegve 1186-ban megtámadott egy, a földjén áthaladó óriási muszlim karavánt. A fegyverszünet megsértése provokálta Szaladint és a háború elkerülhetetlenné vált. Rajmund saját grófságára és felesége galileai hercegségére is fegyverszünetet kötött Szaladinnal, hozzátéve, hogy abban az esetben is ragaszkodik a békéhez, ha a király háborúba bocsátkozna. A bölcs taktikát ellenségei árulásnak vélték és Rajmund lépését úgy értékelték, hogy Szaladint akarja felhasználni a király megbuktatásához. Guidó már Tibériás ostromát tervezgette és csak Ibelini Balian közbelépése akadályozta meg, hogy polgárháború robbanjon ki. A király és Rajmund között nehezen akart a viszony rendeződni, hisz ez utóbbi Bejrút fejében lett volna hajlandó csak Guidót elismerni királynak, aki viszont nem volt hajlandó visszaszolgáltatni neki a várost.

A hattíni csata

A megegyezés céljából küldöttség indult útnak 1187. április 29—én Jeruzsálemből tíz johannita kíséretében. Közben Szaladin is küldöttséget menesztett Tibériásba azzal a céllal, hogy Rajmund hozzájárulását kérje egy muszlim sereg számára, amely át akart vonulni galileai birtokain . Rajmund bizonyos feltételek mellett ebbe belegyezett és május elsején kora reggel Kukburí emír 7000 mamelukjával egyetemben elvonult Tibériás falai előtt. Bár a muszlimok ígéretükhöz híven Rajmund tartományában nem tettek kárt és még aznap este visszatértek Tibériás alá, lándzsáikra a visszaúton a La Fève vár templomos lovagjainak feje volt tűzve. A tragédián Rajmund is megdöbbent és semmisnek nyilvánította a Szaladinnal kötött egyezséget. Ibelini Balian közvetítése folytán hűséget esküdött Guidónak és visszatért Jeruzsálembe.

1187. júniusának végén Szaladin megtámadta Tibériás várát, ahol Rajmund felesége, Eschiva tartózkodott. Akkonban tanácskozott a király az egyesült keresztény seregek parancsnokaival. Rajmund felismerte a csapdát és rámutatott, hogy míg a muszlim sereg vízellátása jó a Genezáreti-tó adta lehetőségek folytán, addig a keresztény sereg a hőségben előnytelen helyzetbe kerülhet, így egyelőre nem tanács támadást indítani. A lovagok többsége egyetértett Rajmunddal, de Châtilloni Rajnald és Gérard nagymester árulással vádolták. A király elrendelte az azonnali támadást. Július 2-án a seregek letáboroztak Szephóriánál és július 3-án tovább vonultak Tibériás felé. Az elősereget – élve a feudális jogával – birtokain Rajmund vezette. Rajmund előrelátása igaznak bizonyult, a jeruzsálemi sereg egy része a hőségtől és vízhiánytól már útközben megsemmisült. Délután a sereg maradéka elérte a Hattíni-fennsíkot. Másnap reggel, egy véres csatában Szaladin felmorzsolta majd a teljes jeruzsálemi sereget. Rajmund azt követően, hogy Takí-ad-Dín elzárta útját a sereg többi részétől, menekülni kényszerült lovagjaival. Valamivel később még Ibelini Baliannak és Szidóni Rajnaldnak is sikerült kitörnie.

Július 5-én Eschiva feladta Tibériást. Szaladin kegyes volt Tripolisz grófnéjához és megengedte, hogy háza népével együtt Tripoliszba távozzon, ahol férje várta.

Rajmund 1187 végén, mellhártyagyulladásban hunyt el. Gyermektelen volt, grófságát III. Bohemund antiochiai fejedelem fiára, Rajmundra hagyta, aki egyben a tripoliszi gróf keresztfia is volt. A végrendelet azt is kimondta, hogy amennyiben a Toulouse-i grófi ház egyik tagja keletre jönne, őt illeti meg a grófság. A valóságban az örökségből nem sok minden maradt Szaladin sereginek pusztítása után.

Megítélése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rajmund személyisége és politikai működése a kortársait és a későbbi korok történészeit is megosztja. Rajmund tragédiája a frank gyarmatosítók egész második és harmadik nemzedékének a tragédiája volt; ezek a keresztények sokkal toleránsabb politika mellett foglaltak állást, de a nyugati társaik fanatizmusa folytán kényszeredetten ugyan, de belesodródtak az eseményekbe.[1] Rajmund két ellenséges oldalon próbált meg megfelelni. Sok kortársa árulónak tartotta[1] [2], egyesek még olyan feltételezésekkel is éltek, hogy áttért az iszlám vallásra.[3] A legtöbben bölcs meglátásait nem vitatják, a motivációit illetően azonban – a Királyság vagy a saját érdekei vezérelték-e – a vélemények megoszlanak. Ibn-al Aszír szerint nagyravágyó volt és király akart lenni[4]. Sokan Rajmund Szaladinnal való barátságának építését hatalmának visszaállítására, esetlegesen a királyság megszerzésére tett kísérletként fogták fel.[5]

Ábrázolása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Türoszi Vilmos Rajmundot közepes magasságú, szálas, egyenes tartású, sötét bőrű és sötét hajszínű, szúrós szemű férfiként írja le, aki csatában erős és gyors, a mindennapi életben higgadt és előrelátó volt. Kortársaival ellentétben az evés és ivászat terén mértékletességre törekedett. Idegenekkel szemben bőkezű és nagyvonalú volt, saját emberivel szemben kevésbé. Igen művelt ember hírében állott; műveltségét részben fogsága idején szerezte. Érdeklődő ember volt, aki mindig szeretett kérdéseket feltenni, ha olyan ember társaságában volt, akiről feltételezte, hogy a kérdéseit meg tudja válaszolni. Feleségét őszintén szerette, ahogy annak előző házasságából született fiait is, úgy, mint ha sajátjai lettek volna.

A muzulmán szerzők közül Ibn-al Aszír megjegyezi, hogy a frankok között abban az időben nem volt bölcsebb és bátrabb ember nála, de hozzáteszi, hogy nagyravágyó is volt. Ibn Jubayr véleménye, hogy rendkívül intelligens és furfangos ember volt.

Rajmund alakja megjelenik több, a keresztes háborúk idejét feldolgozó regényben, filmben és videójátékban is.

Legismertebb ezek közül Ridley Scott 2005-ös Mennyei királyság című filmje, amelyben Jeremy Irons angol színészt láthatjuk Rajmund szerepében. Annak érdekében, hogy a laikus nézők véletlenül se keverjék össze Rajmundot és Rajnaldot (Châtilloni Rajnald), valamint a líbiai és libanoni Tripolit, a történetben a grófot Tibériás grófjának, gyakran csak Tibériásnak nevezik. A körülötte kibontakozó események is csak részben igazodnak a történelmi eseményekhez. Rajmund/Tibériás a filmben Jeruzsálem marsallja, ami a valóságban egy alacsony tisztség volt a Királyságban. A filmben, csakúgy mint a valóságban, Rajmund/Tibériás az Ibelinekkel együtt muzulmán-barát politikát képvisel Guidó és Rajnald ellenében. Ellentétben a valósággal, a filmben Rajmund/Tibériás nem veszt részt a Hattini csatában és nem Tripoliszba, hanem kiábrándulva a szentföldi küldetésből, Ciprusra vonul vissza. Jeremy Irons külső megjelenése megfelel Türoszi Vilmos Rajmundról szóló leírásának.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b Steven Runciman: A keresztes hadjáratok története; Budapest: Osiris, 2002; 613. oldal
  2. Geoffrey Regan: Oroszlánszívűek; Budapest: GENERAL PRESS, 2007; 112. oldal
  3. Amin Maalouf: A keresztes háborúk arab szemmel; Budapest: Európa., 2012; 318. oldal
  4. Amin Maalouf: A keresztes háborúk arab szemmel.; Budapest: Európa., 2012; 310. oldal
  5. Geoffrey Regan: Oroszlánszívűek; Budapest: GENERAL PRESS, 2007; 100-101. oldal

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Runciman, 2002: Steven Runciman. A keresztes hadjáratok története. Budapest: Osiris. ISBN 963-389-347-X (2002) 
  • Regan, 2007: Geoffrey Regan. Oroszlánszívűek. Budapest: GENERAL PRESS. ISBN 9789639648852 (2007) 
  • Maalouf, 2012: Amin Maalouf. A keresztes háborúk arab szemmel. Budapest: Európa. ISBN 9789639648852 (2012)