Funk

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Funk
Stíluseredet soul, rhythm and blues
Kulturális eredet 1960-as évek vége
Amerikai Egyesült Államok
Hangszerek elektromos gitár, basszusgitár, dob, billentyűs hangszerek, fúvós hangszerek, konga
Népszerűség Népszerűségének csúcsát az 1970-es években érte el, és később is népszerű maradt
Leszármazott stílusok
Disco
Alműfajok
Afrobeat - Funk metal - Funk rock - Funkcore - Jazz funk - Acid jazz - G-funk - Punk funk - Funky house - UK funky - Discofunk - Grunk

A funk egy amerikai eredetű zenei stílus, amely az 1960-as évek végén alakult ki, amikor afroamerikai zenészek a soul, a soul jazz és a rhythm and blues elemeit vegyítették egy ritmikus, táncolható új zenei formába. A funk csökkentette a dallam és a harmóniák szerepét, és előtérbe tolta a dobok és az elektromos basszusgitár „húzós” ritmusjátékát (ez a groove). A funkdalok gyakran egyetlen akkordból épülnek fel, a soultól és a rhythm and bluestól eltérően akkordmenetekbe rendezve.

Mint sok afrikai eredetű zene, jellemzően a funk is komplex groove-okból áll, amit olyan ritmushangszerek szolgáltatnak, mint a ritmusgitár, a basszusgitár, a Hammond-orgona, és a dobok, amelyek egyszerre hozzák az egybe olvadó ritmust. A funkegyüttesek néha fúvós szekcióval (szaxofon, trombita, harsona) kiegészülve állnak fel.

A műfaj leghíresebb zenekarainak többsége disco és soul dalokat is játszik. A funkzene nagy hatással volt a disco és az afrobeat kialakulásában, és a funk-hangminták a hip hop, a house és a drum and bass stílusok többségében is felfedezhetőek. A funk a go-go zenére is jelentős hatással bírt.

Etimológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A funk szó alapvetően egy erős szagra utal. Robert Farris Thompson antropológus és művészettörténész Flash of the Spirit: African & Afro-American Art & Philosophy című könyvében leírja, hogy a funky szó a kikongo (kongói) eredetű "lu-fuki"-ból ered, ami rossz testszagot jelent.[1]

Az ötvenes évek végén/hatvanas évek elején a "funk" és "funky" szavakat soul-közeli zenészek alkalmazták. Egy bizonyos forrás szerint a New Orleans-i dobos, Earl Palmer volt az első, aki olyan kontextusban alkalmazta a "funky"-t, hogy azzal zenészek szinkópált, táncolható muzsikáját jellemezze.[2]

Jellemzők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A funk alapját az intenzív groove jelenti, amit a basszus játszik. A Motown kiadó korai funkos felvételeinek központjában is a basszus van. A basszusgitár húrjait tépkedő és hüvelykujjal ütő slap-technikának köszönhetően a basszusgitár fokozatosan húzni kezd az ütőhangszer felé. Számos ismert funkszólista ismert jazzzenész is. Fred Wesley harsonás és Maceo Parker szaxofonista két legendás neve a műfajnak. Dolgoztak James Brownnal, George Clintonnal és Prince-szel. Néhány hatvanas-hetvenes évekbeli funkzenekar: Kool & The Gang, Tower of Power, Earth, Wind & Fire, The Blackbyrds, The Ohio Players, The Brothers Johnson és a Charles Wright & the Watts 103rd Street Rhythm Band.

A funk a bebop-jazzben megjelent, a skála oktávon felüli fokait (kilencedik, tizenegyedik, tizenharmadik és ezek alterációi) is tartalmazó akkordokra épül, így például a moll7-11-re vagy a domináns szeptim +-9-re. Mindazonáltal a beboppal ellentétben (amiben az akkordváltások villámgyorsak voltak) a funk elveti a harmóniameneteket, sokszor egyetlen akkordra épülő vampeket alkalmaz erőteljes ritmikai mozgékonysággal.

Az akkordok általában dór vagy mixolíd módban szerepelnek attól függően, hogy az adott mű dúrban vagy mollban van. A dallami tartalom esetén ezek a skálák vegyülnek a blues skálával. A hetvenes években jelent meg a jazz-funk stílus, aminek első eredményei Miles Davis On The Corner és Herbie Hancock Head Hunters című lemezei.

A funkzenekarokban a gitáros általában perkusszív stílusban játszik, sűrűn alkalmazva a wah-wah effektet és a húrok tenyérrel tompítását. A The Isley Brothers gitárosa, Ernie Isley és a Funkadelic-es Eddie Hazel legfőbb inspirációikat Jimi Hendrix improvizált szólóiból merítették. Eddie Hazel az egyik legismertebb funkszólista. Ernie Isley Hendrix tanítványa volt, mikor az Isley Brothers háttérzenekarában játszott. Jimmy Nolen és Phelps Collins híres ritmusgitárosok, mindketten dolgoztak James Brownnal.

Történelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az afro-amerikai zene jellegzetes stílusjegyei a nyugat-afrikai népzenében keresendők, és először a spirituálékon, a munkadalokban, az imádságokon, a gospelben és a blues-ban jelentek meg. Később ezekből a zenékből fejlődött ki a jazz, az R&B, a soul és a funk.

Little Richard koncertzenekarát az ötvenes évek közepén James Brown neve fémjelezte. Ez a banda jelenti a funk katalizátorát. Miután Richard 1957-től felhagyott a világias életmóddal, és a vallásnak szentelte életét, a bandatagok James Brown and the Famous Flames néven új zenekart alapítottak, és egy sor slágert adtak elő 1958-ban.

Háttér[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hatvanas évek: James Brown és a funk születése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

James Brown, a funk egyik szülőatyja

A hatvanas évek közepére James Brown kidolgazta összetéveszthetetlen ritmikai alapját, ami az első leütés hangsúlyozására épült (az afro-amerikai zenék általában az ütem második és negyedik negyedét hangsúlyozzák).[3] Brown híres, bandájához intézett parancsszava volt az "Egyre!", ezzel utalva a dob hangsúlyra, miközben a gitár szinkópás ritmust játszott a kettőre és a négyre, s mindezt a zenei őrületet egy repetitív fúvós téma kísérte. Az egy-három hangsúlyozás szinte egybeforrott Brown nevével, s jól hallható az 1964-es Out of Sight és az 1965-ös Papa's Got a Brand New Bag című számaiban.

Brown innovációi hamar a köztudatba emelte a funkot olyan felvételek segítségével, mint az 1967-es Cold Weat, az 1969-es Mother Popcorn és az 1970-es Get Up (I Feel Like Being A) Sex Machine. Ezek a felvételek már nem a tinzekét ütemes blues-körre épültek, mint Brown korábbi munkái. Zenéjében Brown perkusszív stílusban énekelt a nyugat-afrikai poliritmiát imitálva - ez korábban az afro-amerikai munkadalokban is megjelent.[4] Brown sikoltozással, felnyögésekkel imitálta egy fekete templom vallásos spiritualizmusát, testen kívüli révületét.[4]

Egy 1990-es interjúban Brown így fogalmazott: "Én csak a hangsúlyokat tettem át a kettő-négyről az egy-háromra. Pofonegyszerű tulajdonképpen."[5] Maceo Parker szaxofonistának kezdetben nem volt könnyű feladat az új hangsúly, mivel hozzászokott a tradicionális kettő-négyhez.[6]

A hatvanas évek vége - hetvenes évek eleje[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Más zenekarok is James Brown útvonalán indultak el, így a funk egyre fontosabb könnyűzenei stílussá vált. Az arizonai A Dyke & the Blazers 1967-ben kiadta a Funky Broadway-t. Valószínűleg ez minden idők első soul-felvétele, amely címében tartalmazta a funky-t. Eközben a nyugati parton a Charles Wright & the Watts 103 Street Rhythm Band funk számokat írt 1967-es első albumára, majd megjelentették klasszikus Express Yourself című dalukat 1970-ben.

1970-ben a Sly & the Family Stone Thank You (Falettinme Be Mice Elf Agin) című felvétele az első helyre került. Ezt követte a Family Affair 1971-ben. Ezek a sikerek mind a bandát, mind a műfajt a köztudatba emelték. A New Orleans-i funk elsősorban a The Meters nevéhez fűződik olyan felvételeikkel, mint az 1969-es Sophisticated Cissy és Cissy Strut. A The Isley Brothers 1969-es It's Your Thng című funky száma első helyezett lett az R&B listákon. Ez a szám áttörést jelentett az afro-amerikai zenében, mivel James Brown jazzes hangzását ötvözte Jimi Hendrix pszichedelikus rockzenéjével és a Sly & the Family Stone illetve a Mother's Finest erejével.

P-Funk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Zenészek egy új generációja kezdte kidolgozni a "funk rock" stílust. A színtér vezetője George Clinton lett zenekaraival, a Parliamentel és a Funkadelic-kel. Az ő funkjukra leginkább a jazz és a pszichedelikus rock hatott. A két bandának lényegében azonos felállása volt, ezért gyakran hivatkoznak rájuk "Parliament-Funkadelic"-ként. Zenéjüket gyakran P-funkként aposztrofálják. George Clinton egyéb bandái is e nevezéktan alá kerülnek, úgy, mint a Parlet, a Horny Horns és a Brides of Funkenstein. A P-funk a funk egyfajta "leszármazottja". Ahogy a Motership Connection című Parliament-albumon hallható P-Funk (Wants to Get Funked Up) című számban megéneklik: "I want the bomb. I want the P-Funk. I want my funk uncut."

A hetvenes évek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hetvenes évek volt a funk legnagyobb évtizede. A Parliament-Funkadelic mellett sikeres funky-bandává vált a Sly and the Family Stone, Rufus & Chaka Khan, az Isley Brothers, az Ohio Players, a Labelle, a Confunkshun, a Kool & The Gang, a The Bar-Kays, a Commodores és Roy Ayers, habár a Billboard Magazin szerint csupán a Sly & the Family Stone jutott fel sikeresen a listát élére.

Más stílusú zenészek is kutatni kezdték a funkot, mint Herbie Hancock jazz-zongorista, aki 1973-as HeadHunters című lemeze erősen funky-befolyásoltságú. Hancock hetvenes évekbeli instrumentális zenéjére összességében is jellemző a funkos hangzás. A funk sikeresen megvetette a lábát Afrikában is, ahol keveredett az afrikai énekstílusokkal és ritmusvilággal, létrehozva az afrobeatet. A műfaj atyja és legnagyobb sztárja a nigériai Fela Kuti.

A klasszikus diszkózene is a funkból alakult ki. Sok korai diszkózenész funkos környezetből érkezett. Sok diszkósláger (például Barry White dalai, Donna Summer Love To Love You Baby-je, Diana Ross Love Hangoverje, a KC & The Sunshine Band I'm Your Boogie Manje, Chaka Khan I'm Every Womanje vagy a Chic Le Freakje) tartalmaz funkos riffeket és ritmikákat. 1976-ban Rose Royce funky-száma, a Car Wash első helyre került a listákon. A diszkó megérkezésével egyidejűleg a funk nem vesztett népszerűségéből a nyolcvanas évek elején sem.

A nyolcvanas évek és a letisztult funk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nyolcvanas években, főleg a diszkóval szembeni reakcióként a funkzenészek elektromos hangszereken kezdtek P-Funkot játszani. A fúvós témák a szintetizátorokra kerültek, a Hammond B3-at, a Hohner Clavinetet és a Rhodes zongorát pedig például Yamaha DX7-el helyettesítették. A ritmusszekcióban a dobost felváltotta a dobgép, a "tépkedős" slap-basszustémákat pedig szintén szintetizátorok hozták. A funkdalok szövegei is változásokon estek keresztül.

Rick James volt a nyolcvanas évek első nagy funksztárja. 1981-es Street Songs című lemezén szerepel a Give It To Me Baby és a Super Freak. A hetvenes évek végén jelent meg Prince, aki James-hez hasonló hangzású, letisztult, kevésbé dinamikus zenét játszott. Mindazonáltal ő lett James Brown után a legnagyobb hatású funk-előadó; az erotikus szövegeket keverte a technológiai innovációkkal, összetett zenei megoldásokkal és egy egyedi imiddzsel. Prince alapította a The Time nevű bandát, akiknek a hangzását később csak "Minneapolis sound"-nak hívták. Ez egy funkos, R&B-s, rockos, popos, new wave-es fúzió volt.

A nyolcvanas évek első felének további nagyobb funk-nevei: Cameo, Zapp, Gapp Band, Bar-Kays, Dazz Band. Az évtized második felére a funk veszített kereskedelmi sikereiből.

Afrika Bambaataa előadó a Kraftwerk sikerein felbuzdulva felvázolta az electro funk stílusjegyeit. Ez a minimalista, elektronikus stílus Planet Rock című 1982-es számában hallható. A születő electro stílus lényegét a TR-808 dobgép jelentette, amit Afrika Bambaataa 1983-as Renegades of Funk-jában hallhatunk.

A funk végül kinőtte otthonát, és elterjedt Kanadában, az Egyesült Királyságban, Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban, Japánban, Algériában, Indiában, Dél-Afrikában, Brazíliában és Nigériában.

A nyolcvanas évektől napjainkig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ugyan a funkot a hip-hop, a kortárs R&B és a new jack swing kiszorította a rádiós piacról, továbbra is létezett. Rockbandák kezdtek funkos megoldásokat használni zenéjükben, ezzel új értelmet adva a funk rocknak és funk metalnak. Ilyen banda például az Extreme, a Red Hot Chili Peppers, a Living Colour, a Jane's Addiction, Prince, a Primus, a Fishbone, a Faith No More, az Infectious Grooves, az Incubus és a Rage Against the Machine. A kilencvenes években pedig megjelent a funkcore stílus olyan előadóktól, mint az Outkast, Malina Moye, Van Hant és Gnarls Barkley.

A kilencvenes években előadók, mint Me'shell Ndegeocello és a (főleg angol) acid jazz színtér (benne olyan bandákkal, mint a Brand New Heavies, az Incognito, a Galliano, Omar Lye-Fook és a Jamiroquai) erőteljes funk-befolyásoltsággal bírtak. A Jamiroquai Travelling Without Moving című albuma 11.5 millió példányban került eladásra, ezzel a funk visszatért hetvenes évekbeli sikereihez. Eközben Ausztráliában és Új-Zélandon megjelentek az instrumentális funk-bandák a pubok környékén, mint a Supergroove, a Skunkhour és a The Truth.

A nyolcvanas évek vége óta a hip-hop előadók gyakran vesznek sample-ket klasszikus funk-számokból, főleg James Brown és P-Funk dalokból. A Parliament-Funkadelic újra felfedezése jelentette a G-funk stílus alapját. A funk újjászületésében jelentős szerepet játszott a Digital Underground is. Sok mai klubzenében, drum and bass-ben hallhatóak klasszikus funkszámokból vett dobminták.

A funk fontos eleme a kilencvenes-kétezres években megjelent jam band mozgalomnak is. Ezt a színteret olyan bandák vezetik, mint a Phish, a Medeski Martin & Wood, a Robert Randolph & The Family Band, a Galactic, a Jam Underground, a Diazpora, a Soulive és a Karl Denson's Tiny Universe. A Berklee College of Music zeneiskolában alakult a Lettuce nevű banda is.

A kilencvenes évek közepe óta a nu-funk színtér a funkgyűjtők helye. Ők a klasszikus, nehezen megtalálható 45-ös fordulatszámú lemezeken kiadott funkokra emlékeztető zenéket készítenek.

A funk letette névjegyét a mai popzenében és R&B-ben is, ahol főleg énekesnők (mint Beyoncé Knowles vagy Jennifer Lopez) dalaiban hallhatunk viszont régi funkdalokból vett hangmintákat.

Alstílusok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hetvenes évek eleje óta a funk több alstílust is kitermelt. Míg George Clinton és a Parliament inkább egy keményebb funkot játszott, a Kool and The Gang, az Ohio Players vagy az Earth, Wind and Fire inkább diszkó-befolyásoltsággal bírt.[7]

Funk rock[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A funk rock a funk és a rock keveréke.[8] Legkorábbi megjelenése a hatvanas évek végétől a hetvenes évek közepéig tartott olyan zenészek által, mint Jimi Hendrix, Frank Zappa, Herbie Hancock, Gary Wright, David Bowie, a Mother's Finest és a Funkadelic. Később ezt a műfajt a Red Hot Chili Peppers zenéjével azonosították.

Electro[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az electro a funk és az elektronikus zene fúziója. Lényegében hagyományos funkzene, csak akusztikus hangszerek helyett szintetizátorokkal (mint a TR-808) játsszák. Gyakran használnak vocodert az ének/vokál effekteléséhez. Híres előadók: Herbie Hancock, Afrika Bambaataa, Vaughan Mason & Crew, Midnight Star és Cybotron.

Go-go[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A go-go Washington, D.C.-ből származik. Feltalálója Chuck Brown, a "Go-go Keresztapja". Ez a zene a funkot, az R&B-t és a korai hip-hop-ot egyesíti, sok improvizált résszel és hangmintával. Ez főleg tánczene, ahol az előadó aktív kapcsolatot folytathat a közönséggel.

Funk metal[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A funk metal a funk és a heavy metal fúziója, ami a nyolcvanas években alakult ki.[9] Általában heavy-metalos riffek, funkos basszusgitár, és gyakran hip-hopos stílus jellemzi, míg a szövegvilága hasonló az alternatív rockhoz. Leghírhedtebb bandája a csak afro-amerikaiakból álló Living Colour, akiket a Rolling Stone magazin a funk-metal feltalálóinak nevez.

G-Funk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A G-funk a gangsta rapet fúzionálja a funkkal. Ezt a stílust Dr. Dre találta fel.

Funk jam[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A funk jam stílus a kétezres években jelent meg. A funkot fúzionálja az ambientel, az elektronikus zenével, az americanával, a hip-hoppal és a jazzes improvizációval.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. [1]
  2. Obituary, The Guardian
  3. Lessons in listening – Concepts section: Fantasy, Earth Wind & Fire, The Best of Earth Wind & Fire Volume I, Freddie White. (1998, January). Modern Drummer Magazine, pp. 146–152. Retrieved January 21, 2007.
  4. ^ a b Collins, W. (2002, January 29). James Brown. St. James Encyclopedia of Popular Culture. Retrieved January 12, 2007.
  5. Pareles, J. (2006, December 26). 73 éves korában elhunyt James Brown, a "Soul Keresztapja" . The New York Times. Retrieved January 31, 2007.
  6. Gross, T. (1989). Maceo Parker szaxofonos (Fresh Air WHYY-FM interjú). National Public Radio. January 22, 2007.
  7. Presence and pleasure: the funk grooves of James Brown and Parliament, 4. fejezet
  8. Vincent, Rickey. „Hip-Hop and Black Noise:Raising Hell”. That's the Joint!: The Hip-hop Studies Reader: 489–490. 
  9. Scaruffi, Piero. A History of Rock Music, 1951–2000, 475. o (2003). ISBN 0595295657 

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Vincent, Rickey. Funk: The Music, The People, and The Rhythm of The One. St. Martin's Press (1996). ISBN 0-312-13499-1 
  • Thompson, Dave. Funk. Backbeat Books (2001). ISBN 0-87930-629-7 
  • Wermelinger, Peter. Funky & Groovy Music Records Lexicon. - (2005). ISBN 3-9522773-1-2