Bebop

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Bebop
Stíluseredet Swing, Kansas City jazz
Kulturális eredet 1940-es évek eleje-közepe
Egyesült Államok
Hangszerek klarinét, szaxofon, trombita, harsona, zongora, nagybőgő, dob, billentyűs hangszerek, elektromos gitár, akusztikus gitár
Népszerűség A negyvenes-ötvenes években
Leszármazott stílusok
Cool jazz
Post-bop
Hard-bop

A Bebop vagy bop a jazz-zene egyik stílusa, ami gyors tempójáról és virtuóz hangszeres improvizációiról ismert. A bebop új szemszögből közelítette meg a dallam és a harmónia kapcsolatát. A műfaj a negyneves évek elején alakult ki. A bebop egy zenészek közt ismert szlengszó volt, ami először a második világháborúba való amerikai csatlakozást követő egy-két évben jelent meg. A jazz ezen stílusával indul a modern jazz története, ami a hatvanas évekre nyerte el végleges formáját.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bebop nem szándékos fejlesztés eredménye.
– Thelonious Monk

Az 1938-as Coleman Hawkins-felvétel, a Body and Soul egy fontos előzménye a bebopnak. Hawkins a korabeli jazzből indult ki, ám azt formailag és dallamilag megújította. A felvétel népszerű volt; Hawkins adott ihletet a jazz-zenészek újabb generációjának, különösen a Kansas City-ben élő Charlie Parkernek.

Az 1940-es években a jazz-zenészek fiatalabb generációja egy új stílust kovácsolt az 1930-as évek swingmuzsikájából. Az úttörők: Dizzy Gillespie, Charlie Parker, Bud Powell és Thelonious Monk - rájuk olyan korábbi zenészek hatottak, mint Art Tatum és Earl Hines zongoristák, Coleman Hawkins és Lester Young tenorszaxofonisták és Roy Eldridge trombitás. Gillespie és Parker Chicago-ban az Earl Hines Bandel játszottak, ahol találkoztak a bop előtti korszak mestereivel, Jack Teagardennel, Earl Hineszal és Jay McShannnel. Gillespie Cab Calloway-nál találkozott Milt Hinton bőgőssel, együtt dolgozták ki az új zene harmóniai és akkordikus jellemzőit. Ezalatt Charlie Parker Gene Ramey bőgőssel ugyanezt tette McShann bandájában. A bebop jellemzői, mint a speciális harmóniavilág, a szinkópált ritmika, az alterált akkordok és az akkordhelyettesítések ekkor alakultak ki.

A New York-i Minton's Playhouse jazzklub egyfajta műhelyként funkcionált Don Byas, Thelonious Monk, Charlie Christian (aki Benny Goodmannél már súrolta a bebop határait virtuóz gitárszólóiban) és a többi korai bebopista számára[1].

Christian leginkább a frázisalkotásban hozott óriási változásokat. Általában a hangsúlytalan leütéseket hangsúlyozta, gyakran fejezte be szólóit a negyedik leütés második felében. Aszimmetrikus felfogása a bebop alapját jelentette. A swingben az improvizációt általában kettő-négy ütemnyi frázisok alkották, ahol az akkordmenet azonos volt a dallaméval. A bebopban a formai kötöttségeket fellazították: az improvizáció szabadon végigvonult teljes harmóniameneteken is. Christian és más korai bopperek sokszor olyan hangokat hangsúlyoztak, amelyek csak röviddel azután jelentek meg az adott dal harmóniaszerkezetében, ezzel pillanatnyi disszonanciát okozva. A swingben a szólisták az első és harmadik leütésen játszottak hangsúlyos hangokat, míg a bebopban a hangsúly a második és negyedik leütésre került (lásd Dizzy Gillespie Salt Peanuts című számát!). Ezen új elméletnek köszönhetően a bebop-szólók úgy hangzanak, mintha lebegnének a dallam harmóniamenete felett ahelyett, hogy arra játszódnának.

A swing-dobosok általában egyenletes négyeket játszottak a nagydobon. A bop-dobosok (például Kenny Clarke) a metrikus ütéseket a lengő- vagy lábcinen játszották, a nagydobot pedig csak különlegesen fontos hangsúlypontokon szólaltatták meg. A nagydob-hangsúlyokat bombának hívták egymás közt a zenészek. A vezető bop-dobosok, mint Max Roach, Shadow Wilson, Philly Joe Jones, Roy Haynes és Kenny Clarke ezzel segítették a szólistákat amolyan "kérdezz-felelek"-stílusban.

Ennek következtében fontosabb szerepet kapott a nagybőgő. A bőgő már nem csak egy harmóniai alapot jelentett, de még inkább ritmushangszerré vált az egyenletes négyeket hozó "sétáló basszus" játékkal, ezzel biztosítva a zene metrikus lüktetését. Míg a kisebb swing-bandák sokszor bőgő nélkül is funkcionáltak, a bebop elképzelhetetlen ezen hangszer nélkül.

Az ötvenes években a bebop zenészek következő generációja (mint Clifford Brown és Sonny Stitt) véglegesítette a bebop ritmikai szókincstárát. A korai beboppal ellentétben, ahol egyenletlen, szabad frázisalkotásokkal találkozhattunk, ők már egyenletes nyolcadhangokból építették fel az improvizációikat, amelyeket csak néha törtek meg.

Stílusjegyek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bebop "főutcája", a manhattani 52. utca, 1948 májusában

A bebop drasztikus változást jelentett a korabeli swing-dalokhoz képest, mivel a számok nagyon gyorsak voltak, aszimmetrikus frázisokat és bonyolult dallamokat tartalmaztak és a ritmusszekció csak metrikus szerepet töltött be. Maga a zene nem vált népszerűvé az átlagos zenehallgatók körében, akik Benny Goodman és Glenn Miller táncolható, teátrális muzsikájához voltak szokva. A bebopot gyakran "hangok versenyének" és idegesítőnek titulálták. Jazz-zenészek és jazzrajongók körében azonban valami újat és érdekeset hozott a jazztörténetbe.

Míg a swing inkább a nagyzenekari hangszerelésekre épült, a bebop a szólókat emelte középpontba. Az egyes számok témája (a "head", ami sokszor egy korabeli pop vagy jazz standard volt) együttes tutti-játékban szólalt meg a dalok elején és végén, a középrészben pedig az akkordmenetre történő improvizáció következett a szólistáktól. A számok oroszlánrészét a szólók tették ki, az eredeti témára mindössze a harmóniamenet utalt, amit a ritmusszekció játszott. Néha a szólókban utaltak az eredeti melódiára (vagy épp egészen más számok dallamira, lásd az "idézést" és a "riffeket"). Máskor elejétől a végéig spontán dallamalkotás szólt.

A bebop-számok akkordmenetei nagyon gyakran a swing-korszak örökzöldjeire épültek, ezekre helyezték az új, összetettebb dallamokat. Ez a gyakorlat már a korai jazzre is jellemző volt, de a bebop hozta be a köztudatba. Ez a stílus szinte összeforrt néhány klasszikus harmóniamenettel, mint a blues (eredetileg I-IV-V, ám a bebopban gyakran beleírtak ii-V mozgásokat is), vagy a George Gershwin I Got Rhythm című dalán alapuló rhythm changes (I-vi-ii-V). A későbbi idők bebopjában eltávolodtak a popzenék harmóniavilágától.

A jazz harmóniavilága is kitágult a bebop korában. Bonyolult váltóakkordok jelentek meg, amelyek modernné tették az amúgy kissé elcsépelt harmóniameneteket is. Ezek a váltóakkordok gyakran disszonáns hangközökön alakult, mint a szűkített kilencedik fok, a bővített kilencedik fok vagy a bővített tizenegyedik fok (más néven tritónusz).

Jellemző hangszerek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy klasszikus bebopzenekarban szaxofon, trombita, nagybőgő, dob és zongora található meg. Ezt a formátumot az altszaxofonista Charlie Parker és a trombitás Dizzy Gillespie dolgozta ki a negyvenes években. Néha megjelent a színen egy kiegészítő szaxofon vagy egy (elektromos vagy akusztikus) gitár is, esetleg egyéb rézfúvósok (például harsona) vagy vonós hangszerek (például hegedű). Másrészt történhetett akár az is, hogy egy szólóhangszerrel kevesebben játszottak, és így csak kvartettfelállás szerepelt.

Habár a bebop csak egy állomása a gazdag jazztörténetnek, ma is rendkívül népszerű stílus jazzrajongók körében szerte a világban. Olyan magas szinten változtatta meg a jazz harmóniavilágát, hogy minden mai jazzoktatás részét képezi az alterált akkordokból felépített harmóniamenetekre való rögtönzés.

A bebop hatása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ötvenes évek közepén tevékenykedő zenészek (például Miles Davis vagy John Coltrane) szélesíteni kezdték a bebop kincstárát, míg mások épp azzal ellentétes irányokba haladva létrehozták a cool jazzt, a West Coast jazzt és a modális jazzt, megint mások George Russellt követve kialakították a free jazzt és az avant-garde jazzt.

A bebop stílus hatásokkal bírt a Beat Generációra is, akik jazzritmusban beszéltek és gyakran láttak vendégül jazz-zenészeket munkájukhoz. A bebop hatásai a rock and rollban is megmutatkoznak, ahol a szólózás bebop-gyökerű, míg a hippikorszak a bebop külsőségeit vette át (mindkét stílus gyermekeire jellemző a non-konformizmus, a saját szleng és a tagok közti összetartás). A bebop nem csak Amerikában, de Franciaországban és Japánban is igen népszerű.

Olyan hip-hop előadók, mint A Tribe Called Quest vagy Guru a bebopot jelölik meg inspirációjuk és ritmikai sokszínűségük forrásaként. Ron Carter bőgős játszott is A Tribe Called Quest-el az 1991-es The Low End Theory-n, míg Roy Ayers és a trombitás Donald Byrd a Jazzmatazz-on játszott Guruval ugyanebben az évben. A bopszámokból sample-k, minták készülnek a hip-hop színtéren.

Fontos zenészek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Miles Davis (1989) Önéletrajz, 3. fejezet, 43-5., 57-8., 61-2. o.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Berendt, Joachim E. The Jazz Book: From Ragtime to Fusion and Beyond. Trans. Bredigkeit, H. and B. with Dan Morgenstern. Westport, CT: Lawrence Hill & Co., 1975.
  • Deveaux, Scott: The Birth of Bebop: A Social and Musical History. Berkeley: University of California Press, 1999.
  • Gidden, Gary: Celebrating Bird: The Triumph of Charlie Parker. New York City: Morrow, 1987.
  • Gioia, Ted: The History of Jazz. Oxford, New York: Oxford University Press, 1997.
  • Baillie, Harold B.: Swing to Bop: An Oral History of the Transition of Jazz in the 1940s. Oxford: Oxford University Press, 1987.
  • Rosenthal, David: Hard bop: Jazz and Black Music, 1955-1965. New York: Oxford University Press, 1992.
  • Scaruffi, Piero: A History of Jazz Music, 1900-2000, Bebopról szóló fejezet (2007) ISBN 978-0-9765531-3-7, 2003
  • Leroy Jones: A blues népe, 1963

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Bebop című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.