Hammond-orgona

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

A cikk/szakasz nem tünteti fel a forrásokat, melyek segítségével készült. Ez önmagában nem minősíti a tartalmát: az is lehet, hogy minden állítása igaz. Segíts megbízható forrásokat találni, hogy alátámaszthassuk, ami a lapon olvasható!

Ez a szócikk vagy szakasz kronológiát használ folyószöveg helyett. „A cikkek formája a természetes, folyamatos próza.” (Lásd Irányelvek) Kérjük, segíts átírni a szócikket folyó szöveggé!

A Hammond-orgona egy amerikai feltaláló, Laurens Hammond (1895. január 11. – 1973. július 3.) által 1933-ban tervezett és megépített elektromos hangszer, melyet 1934. január 19-én szabadalmaztatott.

Csendes elektromos szinkronmotor forgat színuszevolvens fogprofillal ellátott lágyvas kerekeket. A 91 db hangkerék (tonewheel) (C-F#) mögött 1-1 mágneses hangszedő helyezkedik el. Az elektromos gitárhoz hasonlóan generált hang több km-nyi bonyolult huzalozáson és kapcsolórendszeren át jut egy egyszerű csöves előerősítőbe, majd onnan rendszerint egy külső aktív hangsugárzóba. A hangkeltés ezáltal teljesen mechanikus, minimális elektronikával közbeiktatottan. A hangszer lényege annyira bevált, hogy gyakorlatilag kis korrekciókkal gyártották 1935 és 1975 között. Kialakítása azóta is mintául szolgál sok hasonló elektromos, elektronikus orgonának. Az eredeti koncepció az volt, hogy az orgonákat templomoknak adják el, olcsó alternatívát kínálva a sípos orgonával szemben. Hamar elterjedt az akkori szalonzenében is, ill. iskolákban, klubokban, stadionokban, polgári otthonokban. Később, az ötvenes években népszerűvé vált a jazzben, bluesban, gospelben, majd az 1960-as évektől a pop és rockzenében is.

Tartalomjegyzék 1 Típustörténet 2 Történelem 3 Legendás Hammond-orgonisták 4 Hammond-orgonisták Magyarországon 5 Források

[szerkesztés] Típustörténet

1935 június: Az első „A” típus már kiforrott technikai, formai megoldásokat tartalmazott egy lehetőség szerinti viszonylag kompakt méretben. (2×5+2 oktáv, 4×9+2 húzóregiszter, hangszín/presetváltó kapcsolóbillentyűzet, billentyűérintkezők, huzalozások, tremoló) Forma: kissé zongoraszerű orgonaszekrény négy elegáns esztergált lábon. Gyakorlatilag megegyezik a későbbi „B” megjelenésével.

1936 december: A következő „B”, „C” típusok 15 cm-el mélyebbek, nehezebbek lettek. A hangszert némi kritika érte a túl direkt szúrós, egyenes hangjáért. Elhelyeztek ezért egy külön második, feles méretű hanggenerátort, amit kissé elhangoltak az eredetihez képest, ezáltal létrehoztak egy lágyabb, lebegő, kórushang effektet, mint pl. a tangóharmónikákon. BC, D (=CC) Külön, egy másik ugyanolyan motor felelt a meghajtásért. Új forma: a templomi sípos orgonák mintájára felül ferde fedlapos, alul ívelt, tömör oldallapokon álló C (church) orgonaszekrény.

1937 július: „E” modell, a klasszikus orgonaművek eljátszására megnövelt játékfelület „C” jellegű szekrényben. A kompakt 25 sugaras pedál helyett 32 konkáv basszuspedálrendszer, külön hangerő és tremolószabályozás manuálonként, külön választható pedál hangszínek.

1938: Kis széria az önműködően játszó Hammond orgonából a „BA” típus. Lyukkártya vezérlés, sűrített levegős meghajtás.

1941 június: Az USA-val egyetemben a Hammond is hadba lép. A „G” típus gyakorlatilag díszítetlen külsejű „C” modell, erős oldalsó hordozófülekkel frontszolgálatra. Európa irányába ugyanez „K” néven.

1945 szeptember: „BV”, „CV” modellek. A háború előtti típusok gyártásának felhagyása. Megjelenik a mechanikus vibrátószkenner. 3×2 fajta vibrátó választható ki hat állású forgókapcsolóval. Elmarad a gyengébb hatású termuláns szkenner és a méretes, nehéz kórusgenerátor a motorjával. Kissé egyszerűbb lesz a „B” típus esztergált lába.

1948: „M” modell. Az első széles rétegeknek tervezett kis, kompakt kialakítású hangszer, csökkentett hangzásbeli és műszaki tartalommal. 2×3.5+1 oktáv, 8+9+1 húzóregiszter, beépített végerősítő hangszóróval. Formailag a szekrényes/lábas pianínók világa kisebb magassággal.

1949 július: Az „RT” típussal ismét gyártanak megnövelt méretű 32-es pedálos orgonát. A lábbasszushoz külön monofónikus basszusszintetizátor tartozik. Egyebekben azonos a „CV” típussal.

1949 december: „B2”, „C2”, „M2”, „RT2” modellek. A vibrátó billentyűzetenként választható, szelektív lett. Egy soft kapcsolóval halkabb, puhább hangzás érhető el. A hangerőszabályozás forgókondenzátorszerű alkatrésszel folyamatos hangszínváltóvá válik. (swell)

1954: könnyen húzható regiszterek folyamatos hangerőváltással a korábbi léptetőjelleg helyett.

1955 január: „B3”, „C3”, „M3”, „RT3” modellek. A kiforrott hangzású etalon hangszerek. Monofón burkológörbe-generátor használatával lecsengő perkusszív hangzás = Percussion. Modernebb elektroncsövek alkalmazása.

1959: „A100” és altípusai. A nagy „B”, „C” modellek kompaktabb szekrénybe építése saját hangrendszerrel, zengetővel. Az altípusokkal bevezetik az azonos műszaki tartalom melletti eltérő megjelenési stílusok számozását. A100-101-102-105-122-143 Újból elővették az „A” típusazonosítót, utalva hogy ismét a kevésbé mély szekrénybe sikerült építeniük konzol orgonát.

1960 február 12: Laurens Hammond visszavonul az üzem vezetéséből, nyugdíjba megy.

1961: „L100” és „M100” és altípusai. Újfajta konzolosan túlnyúló, vágott billentyűzet, nyelvkapcsolók, gazdaságosabb kialakítások. Az „L” típusnál elektronikus vibrátó a mechanikus helyett és megjelenik egy újfajta, indítómotort nem igénylő kerek főmotor.

A további állomások már nem tartalmaznak előrelépést a hangszerrel kapcsolatban, művészi használatuk a zenei irodalomban nem jellemző.

1963: „G” modell. Megnövelt hangterjedelmű generátor, külön 2 m-es szekrényben bonyolult elektronika. Sípos koncertorgonák kiváltására egy újabb kísérlet. További klasszikus imitáció a „D100”, amely az „RT3” típus beépített hangrendszerű változata.

1965 június: „E”, „H” és „X” modellek. Az E100-300 típus szkennervibrátós, csökkentett mechanikus műszaki tartalmú, félvezetős elektronikával kibővített nagy csöves orgona. A „H100-300” típus a végső állomás amit egy elektromechanikus orgonába beépíthettek. 95 hangkerekes, kettős szkennervibrátorral, sztereó csöves erősítővel, egyéb félvezetős hangzáskiegészítő szintetizátorral. (dobgép, „harp” lecsengő szintetizátor, pedál „sustain”) Elvileg a „B4” lett volna. Az „X66” különlegesen modern megjelenésű, mindössze egy oktávnyi mechanikus hangkeltésű, túlnyomórészt elektronikus orgona, az első teljesen félvezetős kapcsolással.

Az „A100” típusok gyártásával Amerikában leállnak.

1967: „X77”. Visszatérés a teljes mechanikus hanggeneráláshoz, szintén 95 kerékkel, tisztán tranzisztoros kapcsolással mechanikus vibrátó nélkül. Megvásárolják a Leslie céget és ez az első orgona, ahol Leslie-vel együtt kínálják a hangszert.

1968: „T100-500”, „R100” sorozat. A „T” a kis „L”, „M” orgonák tranzisztoros erősítésű változata, ahol megjelenik egy kompakt hangterelős Leslie is a belső hangrendszerben. Az „R100” széria az „E100” félvezetős megfelelője, szintén kompakt belső rotosonic (hangszóróforgatós) leslie-vel. Az „M100” típusokkal leállnak.

1969: Leáll a „D100”, „E100” típusok gyártása

1972: Leáll az „L100” orgonák gyártása.

A hatvanas évek végétől folyamatosan jelentek meg a teljesen elektronikus, lényegesen intelligensebb orgonák sok extra szolgáltatással mint az Aurora, Concorde, Elegante, Grandee, „B100-400”, „B3000”, azonban ezek hangzása már nem inspirálta az előadóművészeket.

1973. július 3: Laurens Hammond eltávozik az élők sorából.

1974 december: A mechanikus hangkeltésű orgonák alkatrészgyártásának leállítása.

1975 május: Kifut az utolsó csöves elektromechanikus „B3-as” orgona.

Gyártottak elektromechanikus Hammondot Chicagón kívül is. Kanadában a háború előtt Northern Hammond. Európában viszont tovább készítették az Amerikában már beszüntetett típusokat egészen 1975-ig, pl. „A100”, „E100”. A gyártás inkább összeszerelés volt az Amerikából érkező fődarabok (mechanika, erősítő) felhasználásával és helyben gyártott orgonaszekrénnyel. Anglia: A100, B3?, C3, E100, H100, L100, M100, X66, X77, T100, R100. Németország: A100, E100, H100, M3, M100, L100, T100. Belgium: A100, M100. Hollandia, Dánia: (L)P100, T100, R100

A nyolcvanas években a húzóregiszteres tranzisztoros analóg Hammond orgona elveszítette a jelentőségét a modern szintetizátorok megjelenésével, a gyártást áthelyezték Ausztráliába, Európába, Japánba. A B100, B3000... helyett a Korg BX3, CX3 vált elterjedtté, amely megpecsételte a termékek sorsát. Számtalan európai gyártó is hasonló húzóregiszteres orgonatípust kínált, pl. DrBöhm, Crumar, Elka, Farfisa, Gulbransen, Pari, Roland, Vermona, Vox, Wersi, Yamaha.

A 90-es évektől napjainkig különböző cégek (Roland, Korg, Hammond–Suzuki, Viscount, Clavia, Key-B, Wersi stb.) digitális Hammond-klónokat kezdtek gyártani, amelyekre nagy a kereslet a jóval alacsonyabb ár, a megbízhatóság és főként a szállíthatóság miatt. Ennek ellenére az "igazi" Hammondok még mindig roppant népszerűek, tízezrek állnak napi használatban és a hangszer rajongói, művelői egyetértenek abban, hogy az igazi maradéktalanul nem helyettesíthető a klónokkal.

1992: A Suzuki hangszergyártó része megvásárolja a Hammondot és új alapokra helyezi a hangszergyártást. „XB2”, „XM2” egy új, népszerű, kisméretű, immár digitális orgona néhol jelentős, néhol hiányos szolgáltatással. Alternatíva: Viscount D9, Voce V3, Yamaha CVS, Wersi Spectra, Rhodes/Roland VK1000

1997: XB1, XB3, XB5, XK2, XE. Újragondolt, komplettebb szolgáltatásokat nyújtó hangszerek élethűbb megszólalással, jobb kezelhetőséggel. Ekkor jelenik meg a Roland VK7 az első fizikai modellezésű klónjával, melyet követ a VK77, VK8-88, a Korg B-CX3 sorozat, Nord Electro, Voce V5, Viscount DB3-5, Wersi OX7 amelyek a Hamonddal ellentétben teljes polifóniával rendelkeznek, gyakran precízebb hangkeltéssel, megszólalással.

Kijön a PC alapon futó Hammond modellezésű program, a Native Instrument B4, amely szolgáltatásaival túlmutat az addig megjelent digitális hangszerek élethűségén.

A legjelentősebb midibillentyűzet gyártó cég, az olasz Studiologic megkezdi a Hammond waterfall billentyűzetek precíz másolatának árusítását. A továbbiakban szinte minden klón ezzel van szerelve.

2002: A Hammond–Suzuki is végül a fizikai modellezésre tér át. A New B3, C3, Porta, Ultimo maximálisan próbálja alkalmazni a digitális technika mellett a hagyományosabb alkatrészeket igen nagy sikerrel. Csöves előerősítés, billentyűnkénti 10 érintkező. Megjelenésre, játékfelületre az eredetivel megtévesztően azonos kivitel. A részleteiben is minőségi hangképzésben újabb generációváltás következett be. Ez az első digitális típus, mely kiküszöbölte a korábbi eredeti és klónváltozatok kritikával illetett hiányosságait. További típusok: a gazdaságosabb árú és gyengébb hangú XK3, XK1, XM1, M44 széria.

2007: A Pari újraindítja a teljesen Hammond hangkeltésen alapuló (mechanikus hanggenerátor, szkennervibrátő, csöves erősítés) K61 típusának gyártását. Az XK3c szelektív vibrátót kap, kiegészítik egyéb funkciókkal. További alternatívák: Nord C1 saját, de a Key-B, Diversi, Hamichord immár PC alapú kiváló és megfizethetőbb klón hangszerek a new B3-hoz hasonló minőségű szolgáltatásokkal. Aktuális Hammond szoftverek: B4II, VB3.

2009: Váratlanul új típussal rukkolt ki a Clavia: Nord C2, a C1 továbbfejlesztése.

[szerkesztés] Történelem

Laurens Hammond, amerikai feltaláló első orgonája 1935-ben jelent meg, amely a 'Model A' elnevezést kapta. Sok más típus jelent meg a következő 20 évben, de egyikük sem volt olyan közismert és széles körben használt, mint az 1955-ben megjelent típusok: A Hammond B3,^[1][2] C3, Rt3, és a kis M3. Az 1959-ben megjelent Hammond A-100-assal együtt ez a három orgona belső mechanikájában, hangjában megegyező, csupán külsejükben van eltérés. A hangszer a popkultúrában az 1950-es években lett igazán ismert, jazz zenészek, mint például Jimmy Smith kezdték használni az orgona egyedi hangzását a zenéjükben. A 60-as, 70-es években a Hammond orgona fontos szerephez jutott az akkori hard és progresszív rockban: Deep Purple, Uriah Heep, Vanilla Fudge, Emerson, Lake and Palmer, Pink Floyd, Yes, Genesis.

[szerkesztés] Legendás Hammond-orgonisták

Fats Waller – Az első zenész aki jazzt szólaltatott meg Hammond orgonán.

Ethel Smith – Általa lett elterjedt a szórakoztatóiparban.

Lenny Dee – A médiákban, rendezvényeken ismertette meg a nagyközönséget az orgonával az esztrád műfajban. Ő vezette be a Hammondra annyira jellemző sajátos hangerőpumpálós, dinamikázási játékstílust.

Wild Bill Davis – A hammondos jazztrió létrehozója, a Hammondra épülő jazz zene megalapítója még swing stílusban.

Jimmy Smith – A legendás fekete jazz-zenészt sokan a hangszer legnagyobb művelőjének tartják, általa lett közismert a Hammond orgona és rengeteg későbbi orgonistának volt az inspirációja.

Jon Lord – A Deep Purple egyik alapítója, ő vezette be a hangszert a keményebb hangzású rockzenébe. Emiatt sok időn keresztül nem a Hammond orgonákkal hagyományosan használt Leslie erősítőkkel játszott, hanem Marshall gitárerősítőkkel érte el a védjegyének számító torzított Hammond hangzást.

Keith Emerson – A progresszív rock egyik nagy alakja. Hírnevét megalapozta a The Nice együttesében, később az Emerson, Lake and Palmer alapítója és vezetője. A zenekar hangzásában toronymagasan a legdominánsabb elem a Hammond orgona. Emerson Jimi Hendrixhez hasonlóan nagy hírnévre tett szert hangszerrombolás terén: több ízben felgyújtotta, összetörte, "meglovagolta", illetve tőröket szurkált orgonáiba.

Joey DeFrancesco – Gyermekkorától kezdve rendkívül aktív, kimagasló tehetségű orgonista, trombitás, énekes aki saját formációin kívül a leghíresebb jazz-zenészek többségével közös fellépéseken vesz részt.

[szerkesztés] Hammond-orgonisták Magyarországon

• Balázs Fecó (Taurus, Korál)
• Cserháti István (P. Mobil, P. Box)
• Gömöry Zsolt (Edda Művek)
• Jankai Béla (Prognózis, Bulldózer, Boxer)
• Papp Gyula (Mini, Skorpió, Dinamit)
• Zeffer András (P. Mobil, TRB, RockBand, Mobilmánia)

[szerkesztés] Források