Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári Irgalmas Nővérek

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Szatmári Irgalmas Nővérek szócikkből átirányítva)
Szatmári Irgalmas Nővérek

(Congregatio Sororum Caritas de Szatmár)
Vallás keresztény
Felekezet római katolikus
Eredet Irgalmas Nővérek (Páli Szent Vince szeretetleányai)
Nemlelkészi vezető M. Ignacia Hrinová
Tisztsége általános rendfőnök
Tagság kb. 400
Nyelv magyar, szlovák, olasz, kínai, angol, albán
Alapítva 1842
Alapító Hám János
Státusz római katolikus szerzetesrend
Fő terület -Magyarország
-Románia
-Szlovákia
-Ukrajna
-Olaszország
Székhely Szatmárnémeti, anyaház
(de facto: Rózsahegy)

A Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári Irgalmas Nővérek (Congregatio Surorum Caritas de Szatmár) egyike a magyar alapítású szerzetesrendeknek és kongregációknak, mint pl. a pálosok, az Árpád-házi Szent Margitról nevezett Szent Domonkosrendi Nővérek Apostoli Kongregációja, stb. Hám János szatmári püspök alapította 1842-ben.

A rend eredete[szerkesztés]

A Szatmári Irgalmas Nővérek zárdatemploma Szatmárnémetiben, az egykori anyaház épületegyüttesében

A Szatmári Irgalmas Nővérek az Irgalmas Nővérek, más néven Páli Szent Vince Szeretetleányai rendből származik.

Az irgalmas rendek általában szociális- és gyógyító rendek (mint pl. Istenes Jánosról nevezett Irgalmas Testvérek rendje).

A társulatot Páli Szent Vince és Marillac Szent Lujza alapította 1633-ban Párizsban. Ez volt az első klauzúra nélküli női közösség. Eredetileg nem voltak kolostoraik, bérlakásokban éltek néhányadmagukkal, és minden erejüket a szegények és betegek segítésére áldozták. Szinte mindenki találkozott velük kórházakban, szegényházakban vagy a templomban. Jellegzetes kalapjukról a népnyelv kalapos nővéreknek is nevezte őket.

Hivatásuk szerint beteg- és szegénygondozást vállalnak, árvaházi munkát, börtönpasztorációt, stb.

Mivel munkájuk erős igénybevétellel jár és teljes embert igényel, nem tesznek egyből végleges fogadalmat. A novícia, miután túl van jelöltévein, háromszor csak egyéves fogadalmat tesz (minden év március 25-én), és csak negyedik alkalommal tesz örökös fogadalmat. Ez alatt kipróbálhatja, tud-e egyáltalán irgalmas nővérként élni, vállalni ennek az életformának minden nehézségét.

Ez a Szatmári Irgalmas Nővéreknél némileg módosult: 6 év ideiglenes fogadalom (egyben).

A rend 1852 óta jelen van Magyarországon is. A belőle alakult szatmári irgalmas nővérektől független rendként működik tovább.

Alapítása[szerkesztés]

Hám János püspök külföldön ismerkedett meg az Irgalmas Nővérekkel. Bécsben látott először irgalmas rendi nővéreket, akik egy strassbourgi kongregációhoz tartoztak. Hozzájuk küldte ki szerzetesi kiképzésre azokat a magyar leányokat, akikkel aztán, visszatérésük után 1842-ben Szatmárnémetiben megalapította a Szatmári Irgalmas Nővérek kongregációját.

A zárdatemplom munkálataival Hám Gonzeczky Jánost bízta meg, akinek munkásságára egy márványtáblával is emlékezett az utókor.[1][2]

Regulájuk[szerkesztés]

Páli Szent Vince reguláját követik (ez a róla nevezett irgalmasok általános regulája).

Képzésük[szerkesztés]

  • Egy év jelöltidő
  • Két év noviciátus
  • Hat év ideiglenes fogadalom
  • Végül: örök fogadalom

Fogadalmuk[szerkesztés]

Hármas fogadalom:

  • Tisztaság (szüzesség).
  • Szegénység (nincs saját vagyonuk).
  • Engedelmesség (Istennel és feljebbvalóikkal szemben).

Feladataik[szerkesztés]

A Szatmári Irgalmas Nővérek megtartották az irgalmas nővérek korábbi feladatköreit, de mellette tanító rendként is működtek. Szatmárnémetiben lévő hatalmas zárdájuk mellett - mely egyben a központi ház is volt - nagy leánygimnáziumot létesítettek, a kis zárdának nevezett épületükben árvaházat tartottak fenn, de végeztek gyógyító munkát, szegénygondozást és börtönpasztorációt is.

Szerveződésük, tartományaik[szerkesztés]

Hamarosan rendkívül népessé vált a rend. Eltértek az irgalmas nővérek korábbi szokásaitól, és nagy közösségekben működtek (nagyon hatékonyan).

Rövidesen úgy megerősödtek, hogy kínai missziót is alapítottak, mely külön tartománnyá nőtte ki magát.

A rend központi háza az anyaház volt Szatmárnémetiben. Itt volt a rend mindenkori általános főnöknője is. Négy tartományuk volt, külön tartományi rendfőnökkel:

A négy tartományban összesen 80 rendházuk és számos más intézményük volt. A legnépesebb az erdélyi tartomány volt, de a magyarországi tartományban is 600 nővér élt és dolgozott 23 intézményben.

A kommunizmus alatt felszámolták a rendet. Egyedül Szlovákiában maradhatott meg bizonyos korlátozások mellett. Itt tovább folyt a munka és a hitélet, valamint az utánpótlás biztosítása. Ezért ma a szlovákiai tartomány a legnagyobb, legerősebb és legnépesebb tartománya a rendnek.

Újjáalakulásuk[szerkesztés]

A magyarországi tartományfőnökség, Esztergom

A rendszerváltás után újjáalakult a rend Magyarországon és Romániában is. A kínai tartomány részint felszámolódott, részint önállósult, részint más rendhez csatlakozott.

Összegyűjtötték a még élő idős nővéreket, akik közül sokan csak novíciák voltak valójában az államosítás előtt. Őket, hogy apácaként megmaradjanak, az államosítás gyakorlati megvalósításának előestéjén az éj leple alatt szentelték fel a zárdatemplomokban, hogy felszentelt szerzetesnőként kezdhessék meg nehéz életüket a kommunizmus alatt.

Új novíciákat vettek fel és újraalapították a legfontosabb házaikat. Magyarországon Pusztaszabolcs és Diósd plébániáján kezdődött az újraszervezés. Áldozatos munkájukkal sikerült erős budapesti és esztergomi házat szervezni. A rend tartományközpontja újra Esztergom lett Magyarországon. Ez egyben a legerősebb közösség is, mely be tudta tölteni régi zárdaépületét, és több mint félszáz szerzetesnőt tömörít a Pázmány Péter utca 18. szám alatti rendház. A rendház közvetlen szomszédságában középiskolát, óvodát és általános iskolát működtetnek.

Szatmárnémetiben, az anyaház körül is újjáalakult a rend, de kevesebb fiatallal. A régi hatalmas zárdaépület(ek) betöltésére esély sem volt, ezért azt (azokat) nem igényelték vissza. Helyettük új zárdát építettek (Wolfenbüttel utca 32.), mely jóval kisebb, de annál korszerűbb, modern épület. Ma ez a rend központi háza (23 nővér él itt jelenleg), a rend általános főnöknője viszont nem költözött ide. Szlovákiában maradt (nem is beszél magyarul) és onnan irányítja a rendet, a szlovák tartományközpontból. A hatalmas generációs különbség az oka annak is, hogy a szatmári tartományközpontba Szlovákiából kellett tartományfőnöknőt hívni, mivel a szatmárnémeti nővérek vagy túl idősek, vagy túl fiatalok ilyen tisztség betöltéséhez (pont az a generáció hiányzik - a kommunizmus miatt -, amely elég tapasztalt már egy ilyen komoly feladathoz, de még nem annyira idős, hogy egészsége ne bírja az ezzel járó megterhelést).

A szatmári anyaház lett az erdélyi rendtartomány központja is az ujjáalakulás után.

Jelenleg[szerkesztés]

A szatmári irgalmas nővérek, számos veszteségük ellenére, ma is jelentős rendként vannak jelen a világban.

Romániában, Magyarországon, Szlovákiában, Ukrajnában és Olaszországban összesen mintegy 400 tagja él.

A rend mai vezetői:

  • Általános rendfőnöknő: M. Ignacia Hrinova, Szlovákia, Rózsahegy általános központ.
  • Erdélyi tartományfőnöknő: Szabó M. Rita, Románia, Szatmárnémeti tartományközpont.
  • Magyarországi tartományfőnöknő: Veszely Zsuzsanna M. Caritas, Magyarország, Esztergom tartományközpont.

Munkájukat megnehezíti, hogy az időseknél jóval kisebb számú fiatalok elsősorban saját idős nővéreiket kell, hogy gondozzák (hatalmas a generációs különbség, mivel a kommunizmus alatt nem vettek fel új nővéreket). E mellett a szociális és gyógyító munkával foglalkoznak.

Jelmondatuk: ALÁZATOSSÁG, EGYSZERŰSÉG, SZERETET.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Kereskényi Sándor: A Gonzeczky–emléktábla leleplezése. Szatmári Friss Újság, 1999. október 7. (Hozzáférés: 2014. december 19.)
  2. A tábla magyar nyelvű szövege: GONZECZKY JÁNOS tábori lelkész / emlékére, aki a ZÁRDATEMPLOM / építkezési munkálatait irányította / Forradalmi tevékenysége miatt 1849. / október 8-án kivégezték. / A szabadság vértanújaként tiszteljük. / 1849 – 1999

Források[szerkesztés]

  • Puskely Mária: Szerzetesek, 2., Bővített Kiadás, Zrínyi Nyomda Kiadója, 1990.

Külső hivatkozások[szerkesztés]