Luc Besson

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Luc Besson
Luc Besson WC 2014 (cropped).jpg
Született 1959március 18. (56 éves)
Párizs, francia
Házastársa Anne Parillaud
Milla Jovovich (1997–1999)
Virginie Silla (2004–)
Élettárs Maïwenn
Foglalkozása filmrendező, forgatókönyvíró, és producer.

Luc Besson weboldala
Luc Besson az IMDb-n
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Luc Besson témájú médiaállományokat.

Luc Besson (Párizs, 1959. március 18. –) francia filmrendező, forgatókönyvíró, és producer.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A rendező rögtön első játékfilmjével berobbant a köztudatba. 24 évesen mintegy húsz nemzetközi díjat vihetett haza Élethalálharc (Le dernier combat, 1983) című filmjéért. A fekete-fehérben forgatott baljós hangulatú némafilm a jövőben játszódik, a harmadik világháború után.[1] A sci-fi alacsony költségvetése ellenére ötletes megoldásokban bővelkedő, hatásos alkotás, mely az emberi társadalom lealacsonyodását fogalmazza meg. Besson már itt szerepelteti későbbi filmjeinek emblematikus alakját, Jean Renót.

Hasonlóan Beineix-höz, Besson is rögtön az első filmje után kivívta a szakma és a közönség elismerését, s következő alkotását, a Metró-t (Subway, 1985) már magas költségvetéssel, ismert sztárokkal forgathatta. Köztük volt Isabelle Adjani, Michel Galabru, Richard Bohringer, s az akkor még ismeretlen Christopher Lambert. Maga a történet egyfajta romantikus melodráma, mely végig egy metropolisz metróállomásain és alagútjaiban játszódik. Sokan túldíszítettnek, giccsesnek titulálták a filmet, nem véve észre a képek mögött megbúvó humort, fiatalos lendületet. „A mesterkélt neo-apacstörténet kalandjai mögött mesterkéletlenül szabad, pimaszul fiatalos humor süvít, s az idézőjelekbe mókásan cicomázott könnyes melodrámán szivárványosan nevethetünk” – írja róla Bikácsy Gergely.

Nagy kékség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezt követően Besson megrendezi egyik legismertebb s legtöbbet méltatott filmjét, A nagy kékséget (1988). A filmre még a Metróénál is nagyobb költségvetés állt Besson rendelkezésére, és bemutatásakor minden francia kasszarekordot megdöntött. Ehhez persze hozzájárult az is, hogy az alkotást minden lehetséges eszközzel reklámozták már jóval a bemutató előtt. Képregényt, fotóregényt, naplóregényt adtak ki belőle, ami már sejteti, hogy Bessonnak célja a nagy anyagi siker is. A film szabadmerülő búvárokról, szerelemről és mindenekelőtt a tenger, a „nagy kékség” iránti tiszteletről, szeretetről szól, s ismét csak egy nemzedék kultuszmozija lett. Annak a nemzedéknek, akinek a francia film már mást jelentett: a Betty Blue, A Pont-Neuf szerelmesei és A nagy kékség „arról a fiatal nemzedékről szól, amely nem találja helyét a világban, mert az is értetlenül áll fiatalos lendületével és másságával szemben”. S az említett három film közül Besson találja meg a hangot leginkább a fiatalokkal és vágyaikkal. Sokan úgy tartják, ő teremtette meg a modern francia kultuszfilmet. Azt, hogy Luc Besson számára a filmkészítés nem puszta „művészi megnyilatkozás”, hanem tudatos alkotói munka, melyben a gazdasági haszon sem másodlagos kérdés, már a kezdetekkor egyértelmű volt. Azt azonban nem lehetett előre látni, hogy a művész- vagy a kommersz filmeknél kötelezi-e el magát.

Az 1991-ben készült Nikitával (Little Nikita, 1989) s a három évvel később készült Léon, a profi-val (Léon, 1994) egyre inkább úgy tűnt, hogy a kommerszebb filmkészítés felé veszi az irányt; s bár ezek az alkotások sem semmitmondóak, már jóval kevesebb a figyelemre méltó, filmművészileg értékes vonásuk. S már a Léon, a profiban angol nyelven forgat, Natalie Portmannel és Gary Oldmannel. Igaz, itt még Reno a főszereplő, s az ő színészi játékára épül a film.

A csúcson: Az ötödik elem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Aztán végképp bekövetkezik a nagy váltás: 1997-ben Besson leforgatja Az ötödik elem (The Fifth Element, 1997) című filmet, immár amerikai színészekkel, de francia produkcióban. A stáb tehát a régi, de a főszereplők már amerikaiak, ami egyfelől azt jelenti, hogy lényegesen könnyebben eljut a tengerentúlra, illetve elég valószínű, hogy Hollywoodnak nem „kell” újraforgatnia ahhoz, hogy az amerikai közönség is megnézze.

Milla Jovovich 1997-ben még nem befutott sztár, de Bruce Willis tulajdonképpen az amerikai akcióhős megtestesítője, s a nézők szemszögéből Az ötödik elem éppen annyira Willis filmje, mint Bessoné. Az sem tagadható, hogy a közönség körében sikereit elsősorban speciális effektjeinek, elképesztő díszleteinek és jelmezeinek köszönheti, mely utóbbiakat a híres divattervező, Jean-Paul Gaultier alkotta.

A történet váza jellegzetesen „Bruce Willis-es”: a világot meg kell védelmezni a gonosztól, a hős versenyt fut az idővel, társa egy szépséges lány, aki tulajdonképpen a hiányzó „ötödik elem” (a szeretet megtestesítője - a tűz, víz, föld, levegő mellett), melynek segítségével a világ (melyet itt most a jövőbeli New York képvisel) megmenekülhet. A hősnek segítői is akadnak, de a végső csatát neki, s az immár szerelmévé előlépett „űrlánynak” Leeloo-nak kell megvívnia, melyben a gonosz Zorg (akit Gary Oldman kiválóan alakít, bár az őrült gonosz neki rutin szerepkör; sőt, már Bessonnál is játszott hasonló figurát) akadályozza őket. Végül természetesen minden megoldódik, s a világ, immár ki tudja hányadszor, ismét megmenekül.

A film akkoriban óriási (megközelítőleg 90 millió dolláros) költségvetéssel készült, s csak az amerikai bemutatásból 63,8 millió dolláros haszonra tettek szert a gyártók. Tehát messze meghozta az árát, s az utóbbi idők egyik legsikeresebb európai filmje lett. Ritka, hogy egy európai filmet az Egyesült Államokban is ilyen sikerrel vetítsenek, s hogy mind az európai, mind az amerikai közönség a szívébe zárja. Ennek az lehet az oka, hogy Besson felhasználja a hollywoodi akciófilmek legtipikusabb elemeit a történetben, s a cselekmény váza szinte teljesen hagyományos, viszont mellőzi a hollywoodi filmekre jellemző, hosszabbra nyúló érzelmes közjátékot, a ritmus ezáltal végig feszes, „odaszegezi a nézőt a székhez”. S Besson ezt a történetet spékeli meg az elképesztő díszletekkel, jelmezekkel, az egzotikus képi világgal, a szinte állandóan lüktető zenével, s nem kevés iróniával, mely parodisztikus hangvételt kölcsönöz a filmnek. Willis két okból is jó választás a főszerepre. Egyfelől a már említett akcióhős hagyományok miatt, másfelől pedig azért, mert Willis nem sokkal Az ötödik elem előtt lopta be magát a „művészlelkű” közönség szívébe az 1994-ben készült nagy sikerű Ponyvaregény-beli szerepével. Így Bessonnak már cseppet sem volt veszélyes rábízni a főszerepet egy francia filmben. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban a film korántsem lehetett volna ennyire nagyszabású, ha a gyártási költségekbe nem száll be a Columbia TriStar stúdió is. Könnyen lehet, hogy ők a színészválasztásba is beleszóltak, ám Az ötödik elem még mindig francia film.

Orléans-i szűz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A film sikere megnyitotta Besson útját Hollywood felé, s következő filmje, a Jeanne d’Arc – az orléans-i szűz (The Messenger: The Story of Joan of Arc, 1999) gyártási költségeiben már nagyobb részt vállalt a Columbia Pictures, mint a Gaumont, s a film már „francia-amerikai” megjelöléssel került a mozikba. Egyes híresztelések szerint eredetileg Kathryn Bigelow akarta megrendezni a filmet, melynek előkészületeiben Besson is segített, ám a főszereplő személyét illetően nem tudtak dűlőre jutni – miután Bessonnak csak egyetlen ajánlata volt: Milla Jovovich – és Besson végül, pár évvel később előállt saját Jeanne d’Arc-jával, Bigelow pedig beperelte ötletlopásért. Mindenesetre Luc Besson 1999-ben jelentkezett legújabb filmjével, mely az orléans-i szűz életét dolgozza föl. A történet kulcselemét, a vallást, Besson sokkal kevésbé tartja fontosnak, mint a harcokat, a jelenetekben sem a ridegség a leghangsúlyosabb elem. Ez rendben is volna, hiszen minden rendező elkészítheti a saját verzióját egy történelmi témánál; jelen esetben Besson a harcos szüzet akarta ábrázolni, és nem az önmagával viaskodó Johannát. A Jeanne d'Arc akciójelenetekben bővelkedő, gyors ritmusú film, mely még a történet feldolgozásában is kísértetiesen hasonlít a hollywoodi filmekre, azaz sokkal nagyobb hangsúly van a képi világon, a csatajeleneteken, a korhű jelmezeken, mint a belső mondanivalón. Bár félig európai filmhez mérten 14 millió dolláros amerikai bevétele magasnak számít, mégis messze alatta marad Az ötödik elem óriási bevételének.

A producer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bridget Fonda és Luc Besson Cannes-ban, 2001

Besson – saját állítása szerint – régi álmát megvalósítva még Az ötödik elem bemutatója előtt megírt egy forgatókönyvet, melynek alapmotívuma egy Marseilles utcáin végigszáguldó taxi. Nem tudni pontosan, miért, de a filmben csak producerként vett részt, s hamarosan bemutatták a Taxit (Taxi, Gérard Pires, 1998), mely az 1999-es év legsikeresebb európai vígjátéka lett. A filmet Gérard Pirès rendezte, akinek neve a fiatalabb mozibajáróknak valószínűleg nem sokat mond, hiszen ez előtt jó húsz évvel rendezte legutóbbi mozifilmjét, az Agresszió című krimit, melynek főszerepében a hatvanas évek nagy francia sztárjai: Catherine Deneuve, Jean-Louis Trintignant és Claude Brasseur láthatók. De közben eltelt húsz év, és úgy tűnik, Pires másfajta filmekre nyergelt át, hogy visszakerülhessen a filmszakmába. Igazság szerint a „régi” Bessonnak sincs sok köze a Taxihoz, s azok, akik A nagy kékség okán még a Jeanne d'Arc után is művészfilmesnek tekintették, mostanra végleg elbizonytalanodtak. A vígjátéknak mindig is erős hagyományai voltak Franciaországban. Ha csak a legnagyobb mestereket említjük: Jacques Tati Hulot ura, és a felejthetetlen Louis de Funès igazi csemegék az igényes humort kedvelőknek, s mind hamisítatlan „francia márkák”, melyek szerte a világon elismertek voltak. S persze ki ne emlékezne az ügyefogyott Pierre Richardra, akinek filmjei szintén sikeresek voltak Franciaországon kívül is. Nem hagyhatjuk ki a felsorolásból a hatvanas években igen termékeny Philippe de Broca-t sem, aki a francia új hullámtól fordult a könnyed, fergeteges cselekményű, olykor csöppnyi egzotikumot tartalmazó vígjátékok felé. Olyan filmeket rendezett, mint a Riói kaland Jean-Paul Belmondoval a főszerepben, vagy A riói férfi. Az Alain Berberian által rendezett 2002-ben bemutatott Le Boulet (A szelvény), melyet Magyarországon, a brit Guy Ritchie kultuszfilmjére utalva A tökös, a török, az őr meg a nő címen forgalmaztak, nagyrészt de Broca és a Pierre Richard-filmek stílusát viszi tovább, vagy ha tetszik, éleszti fel. Egyébként a film kellemes szórakozás, s Berberian lényegesen kompetensebbnek tűnik a könnyed vígjáték, mint a thrillerek világában. Vígjátéki hagyományok bőven voltak tehát, melyeket „összegyúrva” egy kis hollywoodi dramaturgiával és akcióval, máris egy pörgős európai filmet kapunk, mely fölveszi a versenyt amerikai társaival. A film története banális „autósüldözős akciómese”, természetesen Peugeot-val (melyeket úgy törnek, zúznak, hogy egy kisköltségvetésű kelet-európai rendezőnek könnybe lábad a szeme), egy vagány taxissal, tehetetlen rendőrökkel, meseszerűen könnyedén megoldott konfliktusokkal, és rengeteg gonosszal, akiket a film végén inkább megdorgálnak, semhogy bántanának. A németek sztereotipizálása és „fricc-ezése” kissé olcsó humor ugyan, de még ezt is kedvesen adják elő. Igazság szerint a Taxi első részével nincs is sok baj, hiszen a kommersz kategóriában rendkívül jól elkészített darab, s Besson érdemesnek találta a folytatásra.

Taxi 2[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első rész nagy sikere után egy évvel tehát elkészült a Taxi második epizódja (Taxi 2, Gérard Krawczyk, 2000), mely sajnos jócskán alulmúlja az elsőt. A történet együgyűbb, s a humor is fáradtabb, mint először. A fő baj az lehet, hogy a készítők nem tudtak semmi újat mondani, s csupán gazdasági szempontból döntöttek úgy, hogy elkészítik a második részt. Sikerük garantált volt, hiszen akinek tetszett az első, az nagy valószínűséggel megnézte a második részt is. A „friccek” ez esetben „japók”, ami már kicsit rasszista, hiszen a japánok és a franciák között nem sok történelmi konfliktus volt, ami némileg (mint a németek esetében) enyhítené az amúgy nem túl szimpatikus sztereotipizálást. Úgy tűnt tehát, hogy a nagy sikerű első rész után a Taxi kifújt, s mint a filmtörténetben már oly sokszor, ismét nem volt érdemes folytatást készíteni. Annak ellenére, hogy első részével ellentétben, a Taxi 2-t az Egyesült Államokban is forgalmazták, az első rész a közönség körében is sokkal sikeresebb volt. A kritikusok kiábrándultan cikkeztek arról, hogy Luc Besson ki volt valaha, és mivé lett.

Akciófilmek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezután több mint merésznek mondható, hogy Bessonék belevágtak a sorozat harmadik epizódjába, ráadásul ugyanazzal a rendezővel, aki a második részt készítette. Gérard Krawczyk, akinek a Taxi 2 volt első rendezése, időközben elkészítette a Wasabi – mar, mint a mustár (Wasabi, Gérard Krawczyk, 2001) című meglehetősen alacsony színvonalú akciófilmet, mely szintén Besson produkciója és a forgatókönyvet is ő jegyzi. A 2001-ben készült alkotás már minden tekintetben Besson „futószalag-filmgyártásának” terméke. Ezeket a filmeket ugyan nem ő rendezi, de minden kétséget kizáróan az ő neve adja el. Ehhez elég csak a plakátot megnézni, melyen legnagyobb betűvel Luc Besson neve van kiírva. A történet szerint Reno egy rendőr, akinek „kemény ökle érző szívet takar”, s tulajdonképpen meggyilkolt szerelméért áll bosszút, aki pedig rengeteg pénzt és egy eddig titokban tartott lányt hagy rá. A történet egy része Japánban játszódik, ahol Reno leszámol a szerelme halálát okozó alvilági japánokkal, s a jókat megillető győzelem mellé még egy szerető gyermeket és rengeteg pénzt is kap. A történetben szinte minden klisés elemet föllelhetünk, mely az amerikai akciófilmeket jellemzi. Legfőképpen a Reno által játszott rendőr figurája az, mely egy cseppet sem európaibb, mint egy hollywoodi film „zsarufigurája”. Besson tehát láthatólag egyre kevésbé érzi szükségét annak, hogy valami egyedit vigyen a keze alól kikerülő alkotásokba, s ne csak a puszta szórakoztatásra helyezze a hangsúlyt. Erre abból következtetünk, hogy leplezetlenül használ fel minden hollywoodi klisét, mellyel sikerfilmet lehet készíteni, s a legtöbb figyelmet a gondosan megtervezett akciójelenetekre fordítja. S ezután már senki sem kérdőjelezte meg, hogy Luc Besson gyökeresen megváltoztatta filmes elképzeléseit, s ars poeticája immár más alapokon nyugszik, mint korai műveinél. A „régi” Bessonról így ír Fejes Katalin a Filmkultúrában:

„A »bessoni esztétikát« nem a szavak, a dialógusok képviselik, hanem a különös atmoszférával bíró képi világ. Filmjeinek ereje képeiben rejlik, mert kisugárzásuk minden szót pótol, minden kommunikatív közlés fölébe kerekedik, annyira összesűríti az érzelmeket. A beszédes képek mögött kivilágló »bessoni esztétika« olyan világról álmodik, ahol »nincs helye a gyűlöletnek, a féltékenységnek, az ellenségeskedésnek«. Hiába bővelkedik a Metró, a Nikita vagy a Léon akciókban, az elv mindegyikben ugyanaz, a rendező számára az a legfontosabb, hogy az izgalmas történetmesélés mellett a nézőt elgondolkodtassa a világ működéséről, ráébressze a valódi érzésekre.”

A Yamakasi (Yamakasi, Ariel Zeitou, 2001), A sárkány csókja (Kiss of the Dragon, Jet Li, 2001), A szállító (The Transporter, Corey Yuen, 2002) is, melyek eltérő színvonalon, de mint az új „bessoni esztétikát” példázzák. A három közül a Yamakasi a leggyengébb, mely néhány jelenetében az ún. „B kategóriás” akciófilmek színvonalán mozog. A filmet Ariel Zeitou rendezte, a forgatókönyvön pedig Besson Philippe Lyon-nal és Julien Seri-vel osztozott, a még a célközönséget sem tudta megnyerni, s például Magyarországon nagyon gyorsan le is vették a vászonról. A sárkány csókja Jet Li rendezésében teljes joggal érdemelheti ki az akciófilm jelzőt, hiszen szépen koreografált és fényképezett harcjelenetei és gyors tempója nem okoz csalódást a műfaj kedvelőinek. Magyarországon legutóbb a már említett Taxi 3–at mutatták be, mely felülmúlja a második epizódot, s az elsőhöz hasonlóan megállja a helyét a maga műfajában.

Besson vitathatatlanul sokat tett a francia filmipar felvirágoztatásáért, s munkásságával már az elmúlt évtized elején bebizonyította, hogy a francia közönségfilmre szükség van. Besson fölbuzdulva a sikeren elkezdte szinte „futószalagon” gyártani az egyre kevesebb mondanivalóval rendelkező, s egyre blődebb, csupán technikai bravúrok széles tárházára támaszkodó filmeket. Ezáltal Luc Besson nemcsak a nevéhez fűződő alkotások színvonalát csökkenti, hanem a francia filmművészetre nézve veszélyesen propagálja a kommersz filmgyártás felé fordulást. Jelenleg az Amélie csodálatos életét és a 8 nőt kivéve Franciaországra sokkal jellemzőbb a kommersz filmek nagy számban való gyártása, mint más, nagy filmes múlttal rendelkező országban.

Filmrendezései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 1981: L'avant dernier (rövid)
  • 1983: Élethalálharc
  • 1985: Metró
  • 1988: A nagy kékség
  • 1990: Nikita
  • 1991: Atlantisz (dok.)
  • 1994: De Serge Gainsbourg à Gainsbarre de 1958 - 1991 (dok.)
Léon, a profi
Arthur 3 - A világok harca
  • 2011: The Lady
  • 2013: Vérmesék
  • 2014: Lucy

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A film eredeti címe Az utolsó harc vagy A végső harc. A film első magyarországi vetítései (klubmoziban, majd a televízióban) ezzel a címmel futottak. Az Élethalálharc cím a videó- és DVD-kiadásokkal jelent meg. Lásd: http://www.papirusz.hu/cikkek/?id=1581, http://mozibabe.nublog.hu/tags/luc_besson

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Kerekes Anna újságírónő szakdolgozata
  • Fejes Katalin: A másság mestere, www.filmkultura.hu
  • Bársony Éva: A nézőnek sem mindig könnyű, Népszava, 2001. március 1.