Hunyady Sándor

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Hunyady Sándor
Hunyady Sándor az 1940-es években
Hunyady Sándor az 1940-es években
Élete
Született 1890. augusztus 15.
Kolozsvár
Elhunyt 1942. október 10.[1] (52 évesen)
Budapest, Terézváros
Nemzetiség magyar
Szülei Bródy Sándor, Hunyady Margit
Pályafutása
Jellemző műfaj(ok) novella, regény
Fontosabb művei Bakaruhában
Lovagias ügy
A vöröslámpás ház
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Hunyady Sándor témájú médiaállományokat.
Hunyady Sándor (1935)
Hunyady Sándor (1940)

Hunyady Sándor (Kolozsvár, 1890. augusztus 15.Budapest, Terézváros, 1942. október 10.[1]) regény- és drámaíró.

Élete[szerkesztés]

Korai évek[szerkesztés]

1889-ben a Budapesten már elismert huszonhét éves író és újságíró, Bródy Sándor az Erdélyi Híradó meghívására leutazott Kolozsvárra, hogy beszámolót írjon egy színházi bemutatóról, amelynek női főszerepét a szép és tehetséges Hunyady Margit játszotta. A színésznő láttán aztán Bródy rövidre tervezett kolozsvári vizitje tizenöt hónaposra duzzadt, s ebből a viharos szerelemből született meg törvénytelen gyermekként 1890-ben (egyes források szerint 1892-ben) Hunyady Sándor. Hunyady Margit nemesi családjából önként kiszakadó, a művészi hivatást tudatosan választó, önmagát örökösen művelő, határozott, egészséges szemléletű, művelt és modern nő, kemény asszony volt. Később tagja lett annak a színészcsoportnak, amelyet Ditrói Mór a Vígszínház alapításakor Pestre felhozott, így került anya és fia Erdély fővárosából Budapestre 1896-ban. Hunyady Margitnak közvetlen stílusú, letisztult gondolatokat és értékítéletet tükröző novellái, tárcái jelentek meg, sőt, egy politikai színdarabját a Vígszínház is játszotta – Hunyady Sándor így már nagyon fiatalon hatalmas műveltséget szívott magába. A hétköznapi józanságot képviselő nagyanya és a megingathatatlan morálú anya az élet biztonságos teljességét nyújtották a gyermek Hunyadynak.

Éppen ezért élte meg megrázkódtatásként az apa berobbanását ebbe a tiszta képletbe. Tízéves, amikor megismeri Bródy Sándort, az örökös üldözöttséget sugalló, mégis rögtön szimpatikus férfit, akit ezt követően apának kellett szólítania. Újabb sokként érte az is, hogy megtudta, református hite és neveltetése ellenére apja révén zsidó vér is folyik ereiben. Itt kezdődött tulajdonképpen az író mítoszához elengedhetetlen „hányatott sors”, az állandó bizonytalanság és énkeresés. Amikor 1906-ban, tizenhat évesen elvesztette anyját és teljes apai felügyelet alá került, a Bródy-házaspár inkább vendégnek tekintette, s minden irányítást, nevelést elhárított magától. Írók, művészek, éjszakai bohémek körében töltötte estéit a szeretetre méltó kamaszfiú, megilletődött tisztelettel nézte a New York kávéházban a Nyugat-asztalt, amelynek tagjai közül később többen baráti viszonyba kerültek vele: Karinthy Frigyes, Ambrus Zoltán és Osvát Ernő szívébe is sikerült belopnia magát.

Újságírói indulás[szerkesztés]

A zaklatott életmód következtében azonban Hunyady már tizenhét éves korában, 1909-ben eljutott első öngyilkossági kísérletéhez, amely azonban a fegyver váratlan félrecsúszása miatt meghiúsult. Bródy kissé megszeppent, és apai jogait érvényesítve a fiút felgyógyulása után azonnal Kolozsvárra küldte, hogy nyugodtabb légkörben fejezhesse be tanulmányait. Hunyady azonban első este elkártyázta minden pénzét, így érettségizés helyett kereset után kellett néznie. Mikor az Újság című laphoz kezdett cikkeket írni, még nem sejtette: későbbi életét meghatározó gondolkodás- és életmódjának kialakulása kezdődött meg ezzel a hírlapírói állással. Más miatt is hatalmas nosztalgiával emlékezett vissza erre a kolozsvári időszakra: ekkor sajátította el ugyanis ifjúkora „nyomorszakértelmének trükkjeit”, amelyeknek élete végéig nagy hasznát vette, hiszen soha nem tanult meg igazán bánni a pénzzel.

Mikor már nyugodtabb korszak következhetett volna életében, mert bizonyos megállapodottságot élvezhetett Kolozsvárott, elfogta az apja utáni vágy, s amint egy „szerencsés kártyás passz” segítségével előteremtette a vonatjegyre a pénzt, 1912-ben visszautazott Pestre. Nem sokat változtak itt Hunyady életkörülményei, hisz akárcsak neki, apjának sem volt erőssége a takarékoskodás, így a két bohém egyik napról a másikra tengette életét. Hunyady egy szobában lakott imádott apjával, aki szeszélyétől függően hol kényeztette, hol eltaszította magától fiát. Ő kiegyensúlyozottabb alkat volt Bródynál: mivel nem nehezedett rá huszonéves korától a hírnév átka, nem ismerte a szélsőséges nekibuzdulásokat és nagy letöréseket, nem zilálta idegeit folyton a közönség kiszámíthatatlan reakciója.

A Monarchia széthullása – az írói karrier kezdete[szerkesztés]

Nemcsak apja szélsőséges természetét viseli nehezen, de léha pesti közös életüktől is hamar megcsömörlik, s hiába akad mindig valahonnan kávé, szivar, kártyapartner és írnivaló – Hunyady és Bródy éltető elemei –, szinte megváltásként éri Dungyerszky György szerb nagybirtokos ajánlata, aki személyi titkárnak kéri fel. „A fenének kell kávéház. Torkig vagyok a kávéházzal.” – sóhajt fel örömmel Hunyady, amikor 1913 nyarán a bácskai faluba megérkezve teleszívja tüdejét a friss levegővel. A születésétől fogva városban élő fiú hamar beleszokik a falusi életbe: igaz rokonszenvvel figyeli a sovány, fekete, szerb parasztokat és lenyűgözi a bácskai mulatságok zabolátlan vadsága. Az itt töltött néhány hónap alakítja ki benne a szerbek iránti szimpátiáját, ami a Monarchia szétesése után sem csökken: több írásának a témáját ezekből az élményekből meríti (Géza és Dusán című regénye, A feketeszárú cseresznye). Vidéki életének az első világháború kitörése vet véget: besorozzák a hadseregbe. A finom lelkű fiú nehezen viseli az összezártságot, az állandó bűzt és mocskot, katonatársai durvaságát. Hamar kiderül, hogy nemcsak lelki, de testi adottságai sem teszik alkalmassá a hadi szolgálatra: ifjúkora óta beteg tüdeje miatt a front helyett egy tátrai szanatóriumba kerül. Személyesen láthatja a századelőn irodalmi közhellyé koptatott, ellentmondásos tüdőszanatórium-jelenséget: a luxusdíszletek előtt egyszerre játszódó két színjátékot – a csak pihenni vágyó arisztokraták felhőtlen vígjátékát és a halál ellen küzdő orvosok és reménytelen betegeik tragédiáját. Ezt a témát dolgozza fel sokak által legjobbnak tartott regényében, a Téli sportban valamint Havasi levegőn című novellájában és Havasi napsütés című színdarabjában is.

Még javában tart a háború, amikor 1916-ban visszatér Pestre és Lázár Miklós lapjánál, a Déli Hírlapnál helyezkedik el. A növekvő létbizonytalanságban igencsak fel kell elevenítenie ifjúsága nyomorpraktikáit, ám emellett az írói semlegességért való küzdés, a kívülmaradás örök igénye is nehezíti életét. Mégsem a világháború vagy az 1919-es forradalmi események űzik el ismét Pestről, hanem apja ridegsége: az 1919 őszén meghurcolt Bródy, aki mindenfelől gyűlöletet érez, elfordul „keresztény” fiától. Keserű öniróniával állapítja meg ekkori viszonyukról Hunyady: „Csak szerelmesek között szokott ilyen végletekben formálódni az érzés.”

1922-ben ezért visszaköltözik szülővárosába, Kolozsvárra. Gondolatait segít elterelni apjáról a Kolozsvárott talált élénk szellemi élet. Erdélyben a Magyarországtól való elszakítás után a magyar kultúra óriási fejlődésnek indult. Ekkoriban indulhatott meg Áprily Lajos és Tamási Áron pályája is, hisz a lapalapítások és könyvkiadások addig sohasem látott támogatást élveztek. Hunyady már a városba érkezése másnapján állást kapott az Ellenzék című lapnál, s az itt töltött időt később élete legboldogabb éveinek nevezi. Az Ellenzék ellentmondásos újság volt abban az időben: bár hivatalosan az erdélyi magyar főurak sajtóorgánuma volt, szellemiségét a haladó felfogású újságírók szabták meg. Egyre másra alakultak irodalmi társaságok alapítása is az akkori Kolozsváron, s Hunyady a Helikon nevű csoport tagja lett, többek között Áprily Lajossal, Tamási Áronnal, Kuncz Aladárral, Reményik Sándorral együtt. A társulás céljául ezt tűzte ki: „Szolgálni a magyar népet és a szép eszményét művészi hitvallásunk szerint.” Ennek jegyében hozták létre az erdélyi magyar irodalom legértékesebb fórumát, az Erdélyi Helikont, amely szilárd esztétikai irányvonalat jelölt ki a kissé eklektikussá váló irodalomfelfogásban.

Színikritikusi tevékenységéhez kapcsolódik ez a Dajka Margit emlékezetében megőrződött anekdota:

Emlékszem, nagy sikerem volt egy Chopin életéről szóló zenés darabban. Hunyady Sándor, aki akkor ott újságíróskodott Kolozsvárt, írt is a darabról kritikát, de az én nevem meg sem említette. No, fortyogtam magamban, egyszer azért még jól megmondom neki a magamét. De hát túl kopott voltam én még ahhoz, hogy bemehessek a művészklubba, ahol Hunyady általában tartózkodni szokott. Eljött a Liliom premierjére. Kilépek előadás után a kiskapun, hát kibe ütközöm? Hunyady állt ott.
Jó estét, Kisdajka! – emelte meg látható zavarban a kalapját.
Van szerencsém, szerkesztő úr! – és a hangomban máris gyűlni kezdett a harag. – Mi járatban?
Szép volt a premier? – kérdezett ő vissza.
Azt meghiszem!
És ki milyen volt? – Rögtön tudtam, hányadán állunk. Beszámoltam neki röviden, melyik színész milyen volt, csak épp egy kicsit felcserélgettem a szerepeket. Hunyady ismét kalapot emelt, megköszönte, és másnap az én »szereposztásommal« jelent meg a kritikája. Amiből persze nyilvánvalóan kitűnt, hogy elbliccelte a premiert. […] Erősen tartottam tőle, hogy elver, annyira megmérgesedett rám a hamis szereposztás miatt. […] Így is nekem esett, nem éppen úriemberhez méltó tónusban: »Hallja-e, mit csinált maga velem?« […] »Pardon, csak semmi szemrehányás! A múltkor, amikor kritikát írt, nem találta meg a nevem a színlapon. Most cserébe kapott tőlem egy komplett színlapot.«
– Dayka Margit[2]

Hunyady rengeteg cikket írt ebbe a két lapba, s talán ez segítette hozzá, hogy többre vágyjon tizenhat éves kora óta űzött hivatásánál, az újságírásnál: érzékeny megfigyeléseiből, remek stílusával a kolozsvári évek végére állítja össze első novelláskötetét, a Diadalmas katonát, amely 1930-ban jelent meg Erdélyben. Kolozsvárott azonban mégsem érhetett igazi íróvá, mert alkatától továbbra is távol állt a harcos, politikailag is aktív művész szerepe.

A Vígszínház háziszerzője[szerkesztés]

1929-ben így ismét Pestre költözik, ahol végre learathatja az első jelentős sikert: váratlanul éppen drámaíróként. A Júliusi éjszaka sikere előtt senki sem sejtette Hunyady tehetségét, ambícióját, egyszerűen csak Bródy Sándor kisfiának tartották. Igen jellemző, hogy a bemutató után, 1930 januárjában Indig Ottó ezt írja színházi levelében: „Őszintén mondom el: nem sokat vártak tőle. Azt mondták: kártyás, könnyelmű, léha, nem szeret dolgozni, és ha harminchét éves koráig semmit sem mutatott magából mást, miért tudjon most egyszerre színdarabot írni.” Innentől kezdve azonban a Vígszínház háziszerzője lesz, ahol tizenhárom darabját mutatják be 1929 és 1942 között, s íróasztaláról most már mindenféle igazgatóktól függetlenül, szinte frissiben a színészekhez kerülnek drámái.

A világszínvonalú novellista[szerkesztés]

Írói színrelépését csak a korai halál tette fájdalmasan késeivé, Hunyadynak ugyanis csupán tizenkét év adatott meg, hogy sikeres íróként érdemei szerint felhasználja az újságíró-évek alatt elsajátított ragyogó technikát, „titokzatos fényérzékenységű szerkesztést” (Márai Sándor), hogy ne csak pillanatképekbe, hanem kodifikált irodalmi formába rögzítse negyven év szemlélődését és élettapasztalatát. Ennek ellenére – ahogy Illés Endre írja – „legalább tíz olyan novellát írt, amelyet egyetlen kritikus sem tud megkarcolni. De még az idő sem. Mind a tíz világirodalmi ranggal illeszkedik be a legjobb magyar novellák közé.” Ide sorolja Illés többek közt a Bakaruhában, a Lovagias ügy, a Júliusi éjszaka és a Kártyaaffér hölgykörökben című novellákat is. Hunyady finoman pszichologizáló anekdotizmusa, híres, páratlanul találó jelzői a társadalomkritika csupán jelzésszerű megjelenítése ellenére is kiemelt helyet biztosítanak az író számára a modern magyar prózában. Miközben sorra jelentek meg regényei (Téli sport 1934., Családi album 1934., Géza és Dusán 1937., Nemes fém 1938., Jancsi és Juliska 1939.) és elbeszéléskötetei (Az ötpengős leány 1935., A vöröslámpás ház 1937., A tigriscsíkos kutya 1938.) újságírói tevékenységével sem hagy fel: a harmincas években főként a Magyarország című lapba ír, de publikálják írásait a Film Színház Irodalom és a Színházi Élet számai is – s e két utóbbi sajtóorgánumban nemcsak szerzőként, de állandó témaként is feltűnt az immár sztárrá vált író.

Utolsó évei[szerkesztés]

Hunyady Sándor sírja Budapesten. Kerepesi temető: 34-2-56. Vilt Tibor alkotása.

Hunyady sikerei ellenére sem élte a nagy irodalmi tekintélyek életét, szigorú napi beosztása, a munkáról vallott felfogása inkább nyárspolgári szemléletet mutatott: vígszínházi kiugrása után is a korábbiakhoz hasonló szerénységgel és szorgalommal dolgozott élete végéig. „Üres feketekávét reggelizem egy darab kenyérrel. Reggeli után leülök dolgozni, dolgozom délig. Akkor megebédelek, az íróasztal szögletén, a legtöbbször papírról kolbászt vagy parizert. Este, a rendes, olcsó kis helyemen, menüt vacsorázom. […] Minden földi javam elfér három közönséges kofferben. Nem vagyok anyagilag biztosítva, legföljebb csak az előttem álló néhány hétre, esetleg mindössze néhány napra. […] Fogalmam sincs, hogyan lehetne szert tenni munka nélküli jövedelemre. Talán mert az a rögeszmém, hogy becsületes munkás vagyok.” A derűs, kártyázó, csevegő kedvenc, aki mindenütt otthonos volt és mégis mindenütt vendég, saját betegségeiről orvosain kívül sohasem beszélt senkivel. Ezek az orvosok pedig tudták, hogy túl hosszú élet nem adatott neki. Az is csoda, hogy ötven évig győzte szervezete a halálos bajokat, tűrte a tizenhét éves kora óta tüdejében lévő golyót.

Móra-dramatizálása, a Négy apának egy leánya 1942 szeptemberében került színpadra. Még javában műsoron volt, amikor az október 12-ei lapok az alig ötvenéves író haláláról adtak hírt.

A végső éveket még nehezebbé tették a politikai események, a fellángoló második világháború, az író szemlélete elkomorult. Életműve erről azonban már nem ad tanúvallomást: az ő világa az első világháború előtti évektől a második világháború előtti évekig terjed. De ennek a mintegy harminc esztendőnek múlhatatlan művészi korképét adja írásainak világa. Ahogy Márai Sándor megfogalmazza a Hunyadynál tett utolsó látogatása kapcsán: „Mikor elmentem a szanatóriumból, különös szorongással éreztem, hogy zsenink és prófétánk egyre több lesz, de írónk, sajnos, megint eggyel kevesebb.”

Munkássága[szerkesztés]

A kortárs kritika és az irodalomtörténet egyöntetűen novellisztikáját tartja életműve legértékesebb vonulatának. Elbeszéléseire a "bohém" nézőpontja jellemző, a társadalmi kasztokon és osztályokon kívül álló emberé, aki egyetlen réteg szemléletét, értékrendjét és erkölcsi normáit sem teszi magáévá, éppen ezért valamennyit kritikusan vagy ironikus fölénnyel szemlélheti. E nézőpontot származása (félzsidó törvénytelen gyermek) is erősíthette. A maupassant-i novellatípus nagy tehetségű folytatója a magyar irodalomban, mesterére vall a legtöbbször egyszálú, zárt cselekményszerkezet, csattanó végkifejlettel, a narráció látszólagos személytelensége, melyet csak közvetett stíluseszközök (jelzők, hasonlatok) itatnak át finom iróniával. Szereplőit előszeretettel választja a kisváros foglalkozásuk vagy gondolkodásmódjuk okán "rétegen kívüli" alakjai közül (diák, újságíró, színész), akiket ez a jellegzetességük sodor a hétköznapitól elütő élethelyzetekbe. De ugyanez a nézőpont avatja a polgári életforma előítéleteinek, megkövült értékszempontjainak kíméletlen kritikusává is; az ezeknek az előítéleteknek áldozatul eső kisembersorsok ábrázolásában tragikus magaslatokig emelkedik.

Novelláinak másik hagyományforrása a mikszáthi anekdotizmus; kedveli az atipikus történeteket, különc szereplőket. Az anekdotikus mag köré azonban lélektani folyamatok és drámaivá mélyülő szituációk épülnek; az írót érezhetően nemcsak a történetmondás, a történetben bujkáló groteszk humor vonzza, hanem az embersorsok fordulását előidéző külső és belső erők összjátéka is. Ez a sorsfordulókra érzékeny meseszövés avatja kitűnő drámaíróvá; hogy színműveiben (különösen megoldásaikban) gyakori az olcsó happy end, az nem annyira tehetségén múlott, mint azon a közönségigényen, melyet – a sikerről lemondani nem akarván – kielégíteni kényszerült. Legtöbb színdarabja feszültségteli cselekményépítésével, egy-egy, a szereplők lelkének mélyrétegébe világító jelenetével így is kiemelkedik a korszak átlagos színpadi terméséből.

Regényeiben is egy-egy drámai szituációt aknáz ki novellisztikus tömörítéssel, rajtuk azonban már érzik a hősök és társadalmi környezet kölcsönhatásának az a hiánya, melyet a novellákban a műfaj "karcsúsága" még jótékonyan elfedez. Kiemelkedik közülük önéletrajzi vonatkozású műve, a Családi album, amely amellett, hogy családi környezetéről fest gyermekkori emlékei alapján lírai színekkel átitatott képet, a századforduló művészéletének, Kolozsvár bohémvilágának is dokumentumértékű megjelenítése.

Művei[szerkesztés]

Prózai művek[szerkesztés]

Színpadi művei[szerkesztés]

Több művét megfilmesítették.

Jegyzetek[szerkesztés]

Forrás[szerkesztés]

Kiegészítő irodalom[szerkesztés]

  • Illés, Endre. „Sikerek írói - Két regényről; Hunyady Sándor: Géza és Dusán - Körmendi Ferenc: Találkozás és búcsú - Athenaeum”, Figyelő::Nyugat. EPA-00022 (Hozzáférés ideje: 2010. március 16.) 
  • Jékely Zoltán: Búcsú a világfiságtól. Emlékezés Hunyady Sándorra. Erdélyi Helikon 1942/11; újraközölve A Bárány Vére. Bp. 1981. 221–29.
  • Ligeti Ernő: Hunyady Sándor kolozsvári évei. Jelenkor, Bp. 1943/9.
  • Kozma Dezső: Bródy Sándor Kolozsvárt. Korunk 1963/12.
  • Pomogáts Béla: Kuncz Aladár. Bp. 1968. 86–87, 92.
  • Méliusz József: Kávéházi csevegés manapság... Utunk 1969/17, 18; újraközölve Az illúziók kávéháza. 1971. 159–71.
  • Jancsó Elemér: Hunyady Sándor. Utunk 1970/36; újraközölve Kortársaim. 1976. 231–36.
  • George Sbârcea: Író a könyvüzletben. A magyar írókról és művészekről szóló Befejezetlen emlékirat c. kötetben. 1971. 26–33.
  • Vécsei Irén: Hunyady Sándor. Monográfia, Bp. 1973.
  • A magyar irodalom arcképcsarnoka: Hunyady Sándor

További információk[szerkesztés]