Bögölyfélék

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Bögölyfélék
Evolúciós időszak: Alsó juraholocén
A szudétabögöly (Tabanus sudeticus) az egyik legnagyobb európai légyfaj
A szudétabögöly (Tabanus sudeticus)
az egyik legnagyobb európai légyfaj
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Csoport: Ősszájúak (Protostomia)
Törzs: Ízeltlábúak (Arthropoda)
Altörzs: Hatlábúak (Hexapoda)
Osztály: Rovarok (Insecta)
Alosztály: Szárnyas rovarok (Pterygota)
Alosztályág: Újszárnyúak (Neoptera)
Öregrend: Fejlett szárnyas rovarok (Endopterygota)
Rend: Kétszárnyúak (Diptera)
Alrend: Légyalkatúak (Brachycera)
Alrendág: Bögölyalakúak (Tabanomorpha)
Öregcsalád: Bögölyszerűek (Tabanoidea)
Család: Bögölyfélék (Tabanidae)
Latreille, 1802
Alcsaládok
  • Pangoniinae
  • Chrysopinae
  • Tabaninae
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Bögölyfélék témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Bögölyfélék témájú kategóriát.

A bögölyfélék, bögölyök vagy böglyök[1] (Tabanidae) a kétszárnyúak (Diptera) rendjének és a légyalkatúak (Brachycera) alrendjének egyik családja. Az alrendet ma több alrendágra osztják fel, melyek közül a bögölyféléket a bögölyalakúak alrendágába (Tabanomorpha), azon belül a Tabanoidea öregcsaládba osztják be.

Az Antarktisz kivételével a Föld valamennyi kontinensén megtalálhatóak. Az eddig leírt fajok száma mintegy 4500, ebből Európában mintegy 200 él. Hazánkban eddig 61 faj előfordulását sikerült kimutatni.

A bögölyök többnyire vaskos, zömök testű, kitinsörtéket nem viselő, közepes vagy nagytermetű, ősi legyek. Fejük széles, félgömb alakú, összetett, sokszor fémes csillogású szemeik szinte az egészet beborítják. Egy pár szárnyuk erőteljes; szélén az erek jellegzetesen, V alakban szétfutnak. Szájszerveik erőteljesek, amelyekkel a nőstények gerincesek vérét szívják, míg a hímek békés viráglátogatók: nektárral és virágporral táplálkoznak. A nőstények szúrása nemcsak fájdalmas, hanem veszedelmes is, mert különböző betegségek kórokozóit (pl. tularémia, lépfene, járványos vérszegénység, sertéskolera, száj- és körömfájás) közvetíthetik az emberre és a háziállatokra.

A bögölyfélék melegkedvelő rovarok, főként a déli órákban repülnek. Lárváik a vízben vagy a talajban fejlődnek, és ragadozó életmódot folytatnak. Kifejlődésük időtartama 1–3 évig is eltarthat.

Mivel a család egészségügyi, járványtani és gazdasági jelentősége nagy, kutatásuk napjainkban is igen intenzív, és már a 20. század elején elkezdődött. Az első magyar bögölyspecialista Szilády Zoltán zoológus (1878–1944) volt, akit számos kiváló hazai szakember követett (Aradi Mátyás Pál, Majer József, Tóth Sándor).[2]

Korábbi besorolásuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A korábbi rendszerek a légyalkatúak evolúciójában két fő fejlődési irányt különböztetettek meg. Az ősibb legyek – ahová a bögölyök is tartoznak – tapogatója rendszerint két ízből épül fel, lárváik feje még megvan. A bábjuk – mely múmiabáb − a háti részén hosszanti vonalban vagy T-alakban nyílik fel. Ez utóbbi tulajdonságuk alapján nevezték el ezt a csoportot egyenes-bábrésű legyeknek (Orthorrhapha). Ezzel szemben a fejlettebb legyek tapogatója csak egy ízből alakult ki, a csápok fölött ív alakú varrat található, ami az ősibb Orthorrhapha csoportban nincs meg. Bábjuk tonnabáb, amely kör alakú fedő lepattanásával nyílik fel, melyet egy előre képzett ív alakú varrat keretez. Ez utóbbi sajátosságuk miatt nevezték ezt a csoportot kerek-bábrésű legyeknek (Cyclorrhapha).[3]

Grosser Wollschweber Bombylius major.jpg Promachus vertebratus.jpg Stratiomys chamaeleon bl2.JPG
1. 2. 3.

Korábban a bögölyök közeli rokonainak vélt,
jellegzetes egyenes-bábrésű, azaz Orthorrhapha-típusú legyek:
1. Bombylius maior – pöszörlégyfélék családja (Bombyliidae)
2. Promachus vertebratus – rablólégyfélék családja (Asilidae)
3. Stratiomys chamaeleon – katonalégyfélék családja (Stratiomydae)

A bögölyök az ősibb típusú legyek közé, az Orthorrhapha csoportba tartoznak. Csápjuk rövid, három ízből felépülő, azonban ezek az ízek több gyűrű összeolvadásából keletkeztek. Rajtuk legtöbbször egy csápsörte vagy pálcika alakú nyúlvány található. Tapogatójuk két ízből áll. A bögölyök mellett kilenc másik család (katonalégyfélékStratiomyidae; kószalégyfélékRhagionidae; gömblégyfélékCyrtidae; rablólégyfélékAsilidae; tőröslégyfélékTherevidae; pöszörlégyfélékBombyliidae; ablaklégyfélékScenopinidae; táncoslégyfélékEmpididae; szúnyoglábúlégy-félékDolichopodidae) képviseli az Orthorrhapha-típusú legyeket hazánkban.[4]

Az Orthorrhapha osztagon belül korábbi rendszerekben két öregcsaládot különböztettek meg. A Homoeodactyla öregcsaládba tartoztak a bögölyök is. A kétszárnyúak jellegzetes lábfeji tapogatópárnáinak száma ebben az öregcsaládban három, a fejlettebbnek tekintett Heterodactyla öregcsaládban viszont csak két tapadópárna jellemző.[3]

Az itt leírt rendszerezések mára sok esetben parafiletikusnak bizonyultak, így a kladisztikus taxonómia elveinek nem felelnek meg. Ezt a rendszert találjuk még a legtöbb magyar állatrendszertani munkában, így többek között a Dudich Endre és Loksa Imre által írt, a hazai felsőoktatásban sokáig domináns Állatrendszertan című nagy összefoglaló műben is.[5]

A korszerűbb rendszerezés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A legújabb molekuláris genetikai alapú kutatások kiderítették, hogy az evolúció során a légyalkatúak már hamar több, önálló ágra (kládra) szakadtak, így nem érvényes az Orthorrhapha–Cyclorrhapha-felosztás. A legyeket az újabb, kladisztikus rendszerek több alrendágra osztják, melyek közül egyik a bögölyalakúaké. A bögölyalakúakon belül számos családot különítenek el, melyek közül már néhány ki is halt (pl. Alinkidae, Eostratiomyiidae). A Tabanomorpha alrendágon belül két öregcsaládot szoktak megkülönböztetni: a kószalégyszerűek (Rhagonidea) és a bögölyszerűek (Tabanoidea) öregcsaládját. Ez utóbbiba az alábbi családokat soroljuk:

  • Pelechorhynchidae
  • Oreoleptidae
  • Athericidae – íbiszlégyfélék
  • Tabanidae – bögölyfélék

Az itt felsorolt családok rokonsági kapcsolatait kladogramon is ábrázolhatjuk.

  Bögölyszerűek  


 Pelecorhynchidae




 Oreoleptidae




 Íbiszlégyfélék



 Bögölyfélék






A bögölyalakúakhoz sorolt kószalégyféléket (Rhagonidae) már korábban is a bögölyök közeli rokonainak tekintették, ahová több, ma már családi – sőt alrendági – rangon szereplő nemet beosztottak (például Vermileonidae[6], Athericidae). Hasonlóan kisebb nemekből alakult ki a többi bögölyformájú család.

Testfelépítésük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy hím szudétabögöly. Jól megfigyelhető testfelépítése, a szárny erezettsége, a mozgása, a szívó szájszerv használata.
A lóbögöly (Tabanus bromius) oldalnézeti képe
Légyalkatúak csápjai (fentről lefelé): a falégyfélék (Xylophagidae) csápja; a nagybögölyök (Tabanus) csápja; a Chyrsops nemzetség csápja
A bögölyök szeme olykor színesen sávozott mintázatú.

A bögölyök közepes vagy nagy termetű, zömök, erős, vaskos legyek. A szudétabögöly (Tabanus sudeticus) az egyik legnagyobb európai légyfaj a maga 2,5–3 centiméteres hosszával. Nem sokkal marad el mögötte a marhabögöly (Tabanus bovinus), amely ugyancsak megnőhet 2 centiméternél nagyobbra. Éppen a nagy méreteik miatt nevezik a Tabanus nemet nagybögölyöknek. A többi nem fajai lényegesen kisebbek.[7]

A fej[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fejük nagy, félgömb alakú, hátulja homorú, olyan széles, mint a tor, sőt egyes esetekben még szélesebb is. A fejen található hatalmas összetett szemeik lehetnek csupaszok, de hosszabb-rövidebb kutikuláris képződményeket (szőrök) is viselhetnek. A nőstényeken az összetett szemeket egy függőleges homlokléc kettéválasztja, a homlokléc foltjai a faj meghatározását segítik. A hímek szemei többnyire összeérnek, a homloklécük hiányzik. A szemek színe igen változatos. Ritkább esetben egyszínű (sárga, barna, zöld vagy kék), egyesekre jellemző a több szín, vagyis az alapszínhez képest eltérő színű sávok, foltok, zegzugos vonalak lehetnek. Egyes nemzetségek (pl. Hybomitra) valamennyi faján pontszemek is találhatók, melyek a homlok úgynevezett pontszemdudorain ülnek. A rovargyűjteményekben lévő elpusztult és megszárított bögölyök szeme nem mutatja az eredeti változatos színeket, megbarnul, s ilyenkor a fajok meghatározása is nehezebb, hiszen a szem színe, és a színek mintázata szinte fajonként változó. Párás közegben (ún. puhítóban) azonban ezen mintázatok újra megjelennek.

A bögölyök csápja mindig három ízből épül fel – mint az összes egyenes-bábrésű légynél −, de a harmadik ízt a 3−7 befűződés kisebb gyűrűkre (4−8 darab) osztja.

A fejen foglalnak még helyet a szájszervek is. Szájszervük szúró-szívó típusú. Igen erős, vaskos szívókájuk a tőr alakú felső ajakból, a hipofarinxból és a páros állkapocsból, illetve a rágókból tevődik össze. Mindezt körülveszi az alsó ajak, amelynek szabad végén két félkör alakú szívópárna (labella) ül. Vért csak a nőstény bögölyök szívnak (ismeretes néhány faj, ahol még a nőstények sem szívnak vért), a hímek viráglátogatók, nektárral és virágporral táplálkoznak.[7] A nőstény szájszervének szúrósertéi a vérszíváskor szétroncsolják a hajszálereket, vagy felsértenek más kisebb eret. A kiömlő vér kis tócsák formájában összegyűlik a szövetek között, és innen szívja fel az állat, majd juttatja a belébe (egy szíváskor akár 0,2 cm³ vért is felvehetnek). A szívás közben a sebbe véralvadásgátló anyagot (antikoagulin) fecskendeznek, hogy ne alvadjon meg a szövetek közé került vér. Így az állat szívása után még hosszú ideig vérezhet a felsértett bőr. A vaskos szívóka bedöfésekor gyakran az idegvégződések és az idegszálak is megsérülnek, ezért olyan fájdalmas a bögölycsípés.[8]

A tor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A toron találhatók a nagy, erőteljes szárnyak, melyekkel rendkívül gyorsan, biztosan, és egyesek elég hangosan, zümmögve repülnek. A szárny üveg- vagy porcelánszerű, de olykor füstös, foltos vagy márványozott. A szárnyak nyugalomban tetőszerűen a potroh fölé hajolnak. A billér (csökevényesedett második szárnypár) színe is igen változatos, szinte fajonként más-más, így a határozásban igen nagy a szerepe. A lábaik eléggé hosszúak, vele gyors mozgásra képesek a sima, függőleges felületeken is. Egyes nemek fajai hátulsó lábukon sarkantyúszerű függeléket viselnek.[9]

A potroh[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A potroh rendszerint széles, lapos, zömök, rövidebb-hosszabb szőrzet fedi, vagy igen ritkán csaknem teljesen csupasz. A potroh tágulékony; ha a légy vérrel vagy vízzel szívja meg magát, ez jól látszik. A potrohnak mindig jellegzetes mintázata van, gyakran fekete-sárga sávos, egyesek teste szürkés vagy barna foltokkal tarkított. A potroh mintázata ugyan csak fontos szerepet játszik a fajok jelentős részének a meghatározásában.[9]

Egyedfejlődésük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy levélre petéző bögöly (Hybomitra micans)
Az esőhozó pőcsik (Haematopota pluvialis) lárvája

A bögölyök rendszerint gúla vagy sapka alakú sűrű csomókba rakják henger vagy orsó alakú petéiket, nedves talaj vagy víz fölé nyúló növények szárára vagy leveleire. A pete színe a lerakáskor még tejfehér, majd sötétedni kezd, fajtól függően a barnásszürkétől a szénfeketéig változhat. Az egy csomóban lévő peték száma igen nagy, körülbelül 300–500 darab.

A petékből a lárvák igen hamar kikelnek, 2–4 nap elteltével; igen vékonyak és orsó alakúak. Kikelésük után a nedves talajra vagy a vízbe pottyannak. Itt ragadozó életmódot folytatnak: kis férgeket, rovarlárvákat, puhatestűeket és rákocskákat zsákmányolnak. Falánkságuk néha oda vezet, hogy kétéltűeket is megtámadnak, sőt emlősök bőrét is megsebzik. Ha nagy tömegben vannak együtt, akkor akár egymást is képesek fölfalni (kannibalizmus). Egyes bögölyfajok lárvái a tengerek árapályzónájában vagy a kevert vizű élőhelyeken élnek. Igen nagyra, 2,5–4 centiméter hosszúra is megnőhetnek. Szelvényeik száma jól megkülönböztethetően 12, fejük mindig rendesen fejlett – mint általában az Orthorrhapha csoportban. A lárva színe fehér, halványzöld, barna vagy rózsaszínes barna, olykor még sötétebb rajzolatok is díszítik. A lárvaállapot fajoktól függően 1–3 évig is eltart, majd 7–8 vedlés után következik a bebábozódás.

Bábjuk a lepkék (Lepidoptera) bábjához hasonló múmiabáb. Ennek színe is kezdetben világosabb, majd besötétedik. A bábállapot 10–23 napig tart, ezután a kifejlett bögölyök kirepülnek. A mérséklet égövben egy nyár alatt csak egy bögölynemzedék fejlődik ki, a trópusokon azonban évente akár több is.[10]

Életmódjuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A családba köztudottan vérszívó állatok tartoznak, és ez az életmód nagyban befolyásolta a bögölyök fejlődését és elterjedését. Erről a következőket olvashatjuk az Urania Állatvilág: Rovarok című kötetében:

„Amíg az eddig ismertetett legyek törzsfejlődését elsősorban a lárvák táplálkozási módja szabta meg, addig a bögölyök imágóinak táplálékfelvétele az, amely a csoport fejlődésére és elterjedésére döntő hatással volt. Az ősi típusú Tabanus fajok fő gazdáik, a patásállatok mellett más gerinceseket is megtámadtak, például elefántot, vízilovat, de még más állatosztály képviselőit is (hüllőket), úgyhogy elmondhatjuk róluk: a legváltozatosabb élőhelyen található gazdaállatokhoz alkalmazkodtak. Nem csodálható hát, hogy e nem fajai az egész Földön elterjedtek. A fejlődéstörténetileg fiatalabb Haematopota fajok Ausztráliából és Dél-Amerikából már hiányoznak. Az emberen, a háziállatokon és néhány szabadon élő kérődzőn kívül más állatot nemigen támadnak meg.”[11]

Ragadozó életmódú lárváik nedves környezetben fejlődnek; alárendelten elfogyasztanak különféle rothadó anyagokat is. A báb a rovar kibúvásakor egyenesen vagy T-alakban reped fel; ennek korábban igen nagy klasszifikációs jelentőséget tulajdonítottak.[12]

Csak a nőstény bögölyök szívnak vért, a hímek a viráglátogatók: nektárral és virágporral táplálkoznak.

A mi éghajlatunk alatt a bögölyök tavasztól őszig aktívak. A korai fajok már április–májusban előbújnak, a legtöbbjük viszont – melegkedvelő állat lévén – csak június–júliusban kezd repülni. Ilyenkor tömegével találkozhatunk velük. Aktivitásukat a napi hőingások is befolyásolják. Többségük reggel még szinte repülni is alig tud, a késő délelőtti, déli és kora délutáni órákban a legaktívabbak, egyes nagyobb fajok hangos zúgó hangot is hallathatnak repülés közben, a kisebbek mindig hangtalanul szállnak az áldozatukra. Azonban esősebb napokon – egy-két faj kivételével – teljesen eltűnnek. Az év folyamán legkésőbb még szeptemberben találkozhatunk velük, de ezután már a jelentős hőmérséklet-csökkenés miatt elpusztulnak.

Táplálkozási szokásaik eléggé egységesek. A hím bögölyök soha nem szívnak vért, kivétel nélkül nektár- és virágporfogyasztók, így virágokat látogatnak, esetleg kifolyó növényi nedveket szívogatnak, például gyümölcsökét. A nőstények is kedvelik és felkeresik a növényi eredetű táplálékot, azonban a peték érleléséhez szükségük van kiegészítő táplálékként meleg vérű állatok vérére, főképp emlősök vérét szívják. E táplálkozási szokásuk szerint a bögölynőstények három típusba sorolhatóak:

  • autogén, nem vérszívó típus: nőstényei sohasem szívnak vért; a peteérleléshez szükséges fehérjéket más módon szerzik meg;
  • autogén, vérszívó típus: a nőstények csak alkalmi vérszívók, de ez nem szükséges a peték érleléséhez és a peterakáshoz;
  • anautogén típus: a nőstények csak akkor képesek petéket érlelni, ha előzőleg vért szívtak; állat- és humánegészségügyi szempontból ezek a legjelentősebbek.

Több, korábban nem vérszívónak vélt fajról derült ki (a begytartalmuk vizsgálatával), hogy szívnak vért. Nem mondhatjuk őket gazdaspecifikusnak, azaz nincs egy-egy konkrét emlősfaj, amelyre rájárnának az egyes bögölyfajok, mégis megfigyeltek náluk némi kiválasztó készséget (a fajnevekben is tükröződik mindez, pl. marhabögöly, lóbögöly). Kedvelt emlősfajaik például a szarvasmarha, a , a szarvas, az őz, ritkábban a sertés és a juh, és természetesen az ember. Mivel szúrásuk igencsak ingerli a megtámadott állatot, nem képesek egyszerre sok vért felszívni, így amíg jóllaknak, sok állatot végigjárnak – éppen ez az alapja a kórokozó-terjesztésüknek. Gyakran még elhullott állatokról is megkísérlik a vér és testnedvek szívást.

Rendszerezésük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bögölyök az egész Földön elterjedtek, fajszámuk mintegy 4500, ebből Közép-Európában 70−75 faj található meg, a hazai fajok száma pedig 61.[13] A Tabanidae családot ma három alcsaládba sorolják. Korábban a Haematopota nem fajait külön alcsaládba sorolták, azonban újabban a Tabaninae alcsaládba osztják be.

A bögölyfélék alcsaládjai a következők:

  • Pangoniinae alcsalád,
  • Chrysopsinae alcsalád,
  • Tabaninae alcsalád (nagybögölyök).[14]

Az alcsaládok jellemzése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy Chrysops nemzetségbe tartozó bögölyféle (C. callidus).
A kétfoltos pőcsik (Chrysops relictus) gyakori eurázsiai faj: Európától Szibérián át Észak-Mongóliáig honos.
A Tabanus eggeri
Az egysávos bögöly (Tabanus unifasciatus)

A bögölyöket – mint azt a rendszer áttekintésében láthatjuk – három alcsaládra osztjuk fel, melyek egymásra nagyon hasonlítanak, így csak kis morfológiai különbségeket fedezhetünk fel közöttük.[14]

Pangoniinae alcsalád[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vörösbarna vagy fekete szőrzettel fedett, nagy termetű, a pöszörlegyekre emlékeztető bögölyök. Potrohuk gyakran sárgásvörös foltokkal tarkított. Szívókájuk előreálló, hosszú, gyakran a testnagyság felénél is hosszabb. Csápjuk olyan hosszú, mint a fejük, a harmadik csápíz nyolc gyűrűre tagolódik. A hímek szemei a fejtetőn összeérnek, a nőstények szemei között egy felfelé elkeskenyedő homlokléc van. Pontszemeik nem hiányoznak. Szárnyaik vagy üvegszerűek, vagy enyhén füstösek. Hátulsó lábszárukon sarkantyút találunk. Mediterrán elterjedésű bögölyök, hazánkban eddig csak egy fajt mutattak ki biztosan, a Pangonius pyritosa-t.

Életmódjukat még ma is alig ismerjük. Az európai fajok nőstényeit és hímjeit egyaránt leggyakrabban a búzavirág (Centaurea cyanus), a kígyószisz (Echium vulgare), az ördögszem (Scabiosa ochroleuca), a sédkender (Eupatorium cannabium), a varfű (Knautia arvensis) és a zsálya (Salvia pratensis) virágain figyelhetjük meg. A nőstények nagyon ritkán szívnak vért.[8] Egyedfejlődésük és lárváik alig ismertek.[15]

A Pangoniinae alcsaládba sorolt nemek a következők:

Chrysopinae alcsalád[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Közepes nagyságú bögölyök. Csápjuk harmadik íze öt gyűrűből áll. Szívókájuk rövidebb, hossza a fej hosszával egyezik meg, szívófelülete pedig igen nagy. A Silvius fajok elsősorban mediterrán bögölyök. A Chrysops genus fajai sokkal elterjedtebbek, nálunk több fajuk is gyakori. Hangtalanul, villámgyorsan röpülnek. Az embert is igen gyakran megtámadják, és kitartóan követik az előlük menekülő áldozatot. Elsősorban reggel és alkonyatkor támadnak. A füledt, nyári zápor előtti időben azonban napközben is aktívak. Többek között a tularémia kórokozóját terjesztik. Jellegzetes hazai fajuk a közönséges pőcsik (Chrysops caecutines), az egyfoltos pőcsik (C. viduatus) és a kétfoltos pőcsik (C. relictus).

A Chrysopinae alcsaládba sorolt nemek a következők:

Nagybögölyök alcsaládja – Tabaninae[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyar nyelvű elnevezésük arra utal, hogy a Tabaninae alcsalád tagjai hazánk és Közép-Európa legnagyobb testű legyei közé tartoznak, méretük a 3 centimétert is elérheti. Legnagyobb – hazánkban is élő – Tabanus-fajok a szudétabögöly (Tabanus sudeticus, 19–27 mm[16]), a Therioplectes gigas (óriásbögöly, 20–26 mm[17]) és a marhabögöly (Tabanus bovinus, 19–24 mm[18]). Fejük nagy, félgömb alakú, rajta a hímek szemei összeérnek, a nőstényekét homlokléc választja el egymástól. Szemük alapszíne igen változatos (kék, zöld, barna, fekete, sárga stb.) és jellegzetes mintázatot (a hazai fajokon elsősorban sávok) mutathat.

A Tabaninae alcsaládba sorolt nemek az alábbiak:

Egészségügyi jelentőségük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hazánk egyik legnagyobb legye a marhabögöly (Tabanus bovinus), amely elérheti a 2,5 cm-t. Az Alföldön gyakori, ahol a déli, meleg órákban aktív. Főképp a szarvasmarhákat kínozza, de az embernél is próbálkozhat a vérszívással.
A bögölyök olykor a ragadozó rovarok, pl. redősszárnyú darazsak (Vespidae) áldozatául esnek.
Bögölycsípés helye lábszáron

A bögölyök egészségügyi jelentősége igen nagy, mivel sokféle kórokozó terjesztői, amelyek különféle betegséget okoznak. Állatról állatra járnak, így gyorsan terjesztik a kórokozókat, és mivel az ember vérét is szívják, még jobban nő járványtani jelentőségük.

A bögölyök által terjesztett kórokozók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyes Afrikában honos bögölyök nem csak baktériumokat, hanem férgeket is terjesztenek. A vándorfilária vagy szemféreg (Loa loa) nevű fonálféreg tipikusan bögölyfélék által terjesztett kórokozó (főképp a mangrovelégy [Chrysops dimidiata] nevű bögölyfaj terjeszti). Ha a bögölyök fertőzött személyből vagy állatból szívnak vért, a szívókájukon át a férgek bekerülnek az állat belébe, innen fúrják át magukat az állat kevert (mixocöl) testüregébe. Pár nap múlva a tor izmaiba fúrják át magukat, majd a bögöly szívókájában gyülekeznek, és vérszíváskor kerülnek be az ember véredényeibe. A vándorfilária által okozott betegség a kameruntályog vagy kalabárdaganat, amely erős viszketéssel, égéssel jár. Az ember testében vándorló féreg előszeretettel telepszik meg a szem kötőhártyájában vagy a szaruhártyában, és itt kígyószerűen összetekeredve fehér fonálként láthatóvá is válik (innen a szemféreg elnevezés). Egyes afrikai területeken a lakosság 90%-a szenved ettől a betegségtől.[19]

Sok más betegség terjesztői is a bögölyök: a lépfene, a pasteurelózis, a tularémia, a tripanozómiázis, a filariázis stb. kórokozóit hordozzák és terjesztik, emellett a veszélyes Streptococcus baktériumokat is széthurcolják.

A tularémia nevű betegség a rágcsálók pestisszerű megbetegedése, amely azonban az emberre is átmehet. A tularémia kórokozó baktériumát a bögölyök Chrysops neme terjeszti, melyek gyakran szállnak frissen elhullott rágcsálókra − főképp egerekre, patkányokra −, és szívják annak vérét vagy egyéb testfolyadékait. Ilyenkor a bögölyök testére tapadnak a baktériumok, és az állat mechanikusan továbbterjeszti őket, akár az emberre is.

Nem csak közvetve, a gazdasági állatok állományában, illetve a kórokozók terjesztésével okoznak kárt az emberben, hanem közvetlenül is, szúrásukkal és vérszívásukkal. A nagy bögölyfertőzöttségű területeken nagy lehet az állatok vérvesztesége, az állandóan csípésekkel zaklatott állatoknak leállhat a súly- és tejgyarapodása.[20]

A bögölyök elleni védekezés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A legelőkön tartott állatokat védelme a bögölyök támadásaitól

Védekezni ellenük igen nehéz, mivel jó repülők, és nagy távolságokat megtesznek. A leghatékonyabb és egyben leginkább környezetbarát módszer a bögölypeték élősködőinek terjesztése az érintett területeken. Egyes hártyásszárnyúak (Hymenoptera) lárvái ugyanis – mint például a Telenomus és Trichogamma fürkészdarazsak lárvái – a bögölyök által lerakott petékben fejlődnek ki.[8] A kifejlett bögölyök gyakran esnek nagyobb testű ragadozó rovarok, így szitakötők (Odonata) vagy rablólegyek (Asilidae) áldozatául. Természetesen a madarak (Aves) is nagy számban pusztítják őket.

A bögölyök elleni védekezésben mérföldkövet jelenthet az a 2007-ben napvilágot látott kutatási eredmény, amely magyar kutatók érdeme. Kimutatták, hogy számos bögölyfaj erősen vonzódik a vízszintesen poláros fényhez, melyet pozitív polarotaxisnak nevezünk. A hazai bögölyfajok mintegy felét kitevő és nagyon gyakori, néha tömegesen előforduló Haematopota és Chrysops fajok polarotaxisát még nem sikerült bizonyítani. Ezt kihasználva a bögölyök – új típusú bögölycsapdák megalkotásával könnyen – csapdába ejthetőek.[21]

A bögöly szó eredete, etimológiája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bögöly szó első előfordulása 1550 körülről való. A szó eredete máig bizonytalan, két főbb elmélet alakult ki ennek kapcsán.

  • Az egyik elmélet szerint belső fejlemény, származékszó, melynek alapszava önállóan nem adatolható. A tő hangutánzó eredetű, és a bőg ige családjának tövével függ össze. A szó végi -ly ez esetben névszóképző, mint például a sirály szóban, amely a sír igéből képzett névszó. A bögölyöket egyes nyelvjárások további hangutánzó eredetű szavakkal illeti, mint például bagócs, dongó.
  • A másik elmélet szerint a bögöly török jövevényszó. A csuvas nyelvben például pəvan bögölyt jelent, a teleutban a pökön szó szúnyogot, az oszmán-török nyelvben a bögöly büvelek, a baskírban bögelek. Ezek a török szavak valószínűleg mind hangutánzó eredetűek. Ha ez az elmélet helyes, a nyelvünkbe átkerült eredeti szóalak a *bögen vagy *bögel[22] lehetett.[23]

A bögölyök a kultúrában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bögölyök legismertebb kultúrtörténeti „szereplése” minden bizonnyal az egyiptomi tíz csapás története, mely a bibliai Ószövetségben, Mózes második könyvében, a Kivonulás könyvében (Exodus) található. Az egyiptomi fáraó nem volt hajlandó a korábbi három csapás (Egyiptom vizei vérré váltak; békák árasztották el Egyiptomot; szúnyogok kínozták Egyiptom lakosságát) után sem elengedni az izraelitákat Mózes és Áron kérésére, így Jahve negyedik csapása a bögölyök kínzása volt. Az eredeti héber szövegben nem egyértelmű, hogy valóban bögölyökről van szó. A Károli Gáspár-féle református bibliafordítás csak „ártalmas bogarakról” beszél,[24], a katolikus Szent Jeromos Bibliatársulat által kiadott Szentírás legyekről, míg a Szent István Társulat Bibliája használja a „bögöly” fordítást.[25] Mindennek ellenére alapvetően azt mondhatjuk, hogy a köztudatban a negyedik csapás mint az Egyiptom bögölyökkel való elárasztása szerepel.

Képek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A mai magyar nyelvhasználó a közbeszédben a bögöly szó többesszámaként inkább a böglyök alakot használja, azonban a magyar zoológiai szakirodalomban a bögölyök forma a megszokottabb és elterjedtebb. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete mindkét alakot helyesnek találja.
  2. Majer 1987: 2.
  3. ^ a b The historical development of diptera (angol nyelven). (Hozzáférés: 2010. augusztus 23.)
  4. Papp 2001: 5–8. A hazai Diptera-családok listája.
  5. Dudich–Loksa 1978: 418–420.
  6. A Vermileonidae család a Vermileonomorpha alrendág egyetlen családja. A kladisztikus kutatások szerint a Vermileonomorpha a Tabanomorpha alrendág testvércsoportja. Egyes rendszerekben nem is választják külön a két alrendágat, hanem Tabanomorpha csoportban foglalják össze őket, s ezt két öregcsaládja osztják: Vermileonidea és Tabanoidea.
  7. ^ a b Aradi 1958: 5–6.
  8. ^ a b c Günther–Schumann et al. 1970: 422.
  9. ^ a b Aradi 1958: 6.
  10. Aradi 1958: 6–7.
  11. Günther–Schumann et al. 1970: 423.
  12. Ordo: Diptera – Kétszárnyúak (magyar nyelven). (Hozzáférés: 2010. augusztus 23.)
  13. Papp 2001: 142.
  14. ^ a b Papp 2001: 142–145.
  15. Majer 1987: 4–5.
  16. Majer 1987: 38.
  17. Majer 1987: 32.
  18. Majer 1987: 39.
  19. Crome–Füller et al. 1971: 193.
  20. Günther–Schumann et al. 1970: 422–423.
  21. Ezzel kapcsolatos internetes cikkek (a föntebb megadotton kívül): Poláros fénnyel a bögölyök ellen: egy cikk utóélete – beszélgetés Horváth Gáborral és Kriska Györggyel; Poláros fénnyel Gironában.
  22. A szó előtti csillag a történeti nyelvtudományban használt jelzés, mely azt jelenti, hogy a szó csak kikövetkeztetett alak, forrásokban ilyen formában nem található meg.
  23. Zaicz 2006: 83.
  24. Károli Gáspár bibliafordítása (magyar nyelven). (Hozzáférés: 2013. augusztus 12.)
  25. A Szent István Társulat bibliafordítása (magyar nyelven). (Hozzáférés: 2013. augusztus 12.)

Források és ajánlott irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Aradi Mátyás Pál 1958: Bögölyök – Tabanidae, Diptera I., Magyarország állatvilága (Fauna Hungariae) 37., XIV. kötet, 9. füzet, Akadémia Kiadó, Budapest.
  • Majer József 1987: Bögölyök – Tabanidae, Diptera I., Magyarország állatvilága (Fauna Hungariae) 162., XIV. kötet, 9. füzet, Akadémiai Kiadó, Budapest.
  • Papp László 2001: Checklist of Diptera of Hungary, Magyar Természettudományi Múzeum, Budapest.
  • Günther, Kurt–Schumann, Hubert et al. 1970: Urania Állatvilág – Rovarok, Gondolat Kiadó, Budapest.
  • Crome, Wolfgang–Füller, Horst et al. 1971: Urania Állatvilág – Alsóbbrendű állatok, Gondolat Kiadó, Budapest.
  • Dudich Endre–Loksa Imre 1978: Állatrendszertan, Tankönyvkiadó, Budapest.
  • Móczár László (szerk.) 1984: Állathatározó, II. kötet, Tankönyvkiadó, Budapest.
  • Tillier, Simon (szerk.) 1994: Az állatvilág enciklopédiája A-tól Z-ig, Új Esély Kiadó Kft., Budapest.
  • McGavin, George C. 2000: Rovarok, pókok és más szárazföldi ízeltlábúak – Képes ismertető az ízeltlábúak több mint 300 családjáról, Határozó kézikönyvek sorozat, Panemex–Grafo, Budapest.
  • Ujhelyi Péter (szerk.) 2005: Élővilág Enciklopédia – A Kárpát-medence állatai, Kossuth Kiadó, Budapest.
  • Móczár László–Csépe Magdolna 1974: Legyek, hangyák, méhek, darazsak, Búvár Zsebkönyvek, Móra Kiadó, Budapest.
  • Sedgal, Ulrich 1982: A csodálatos rovarvilág, Natura Kiadó, Budapest.
  • Toman, J.–Felix, J. 1981: A természet képekben, Natura Kiadó, Budapest.
  • Zaicz Gábor (főszerk.) 2006: Etimológiai szótár. Magyar szavak és toldalékok eredete, Tinta Könyvkiadó, Budapest.
  • Chinery, Michael–Riley, Gordon 1991: Ízeltlábúak, Fürkész Könyvek, Gondolat Kiadó, Budapest. (ISSN 0237–4935 ISBN 963-282-451-2)

Ajánlott internetes oldalak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]