Ahmad ibn Túlún

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Az Ibn Túlún-mecset spirális, szamarrai hatást tükröző minaretje

Abu l-Abbász Ahmad ibn Túlún (arab írással أبو العباس أحمد بن طولون – Abū l-ʿAbbās Aḥmad ibn Ṭūlūn, Bagdad, Mezopotámia, 835 szeptembere – al-Katái, Egyiptom, 884. május 10.) török származású, középkori hadvezér és helytartó volt. Nevéhez fűződik a központi, kalifai hatalomtól független, de annak főségét elismerő muszlim államiság megteremtése Egyiptomban: az általa 868-tól haláláig igazgatott tartomány hatalmas jövedelmeinek jelentős részét saját hadsereg és flotta létrehozására és fenntartására, valamint új fővárosa, al-Katái megalapítására használta fel. Utódai 905-ig uralták az általa meghódított egyiptomi, palesztinai és szíriai területeket.

Felemelkedése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Apja, Túlún török származású, rabszolgaként megvásárolt, majd muszlim hitre nevelt és kiképzett katona (gulám) volt, aki a transzoxániai Buhara városából került Hárún ar-Rasíd fia, a Mervben székelő al-Mamún szolgálatába még az al-Amín ellen vívott polgárháború idején. Szép karriert futott be, és a 833-ban elhunyt al-Mamún kalifa elit testőrségének parancsnoka lett. Túlún fia már szabad embernek született, feltehetően apja lakhelyén, a kalifátus székhelyéül szolgáló Bagdadban 835-ben. Katonai kiképzést a rövidesen Szamarrába települő udvarnál kapott, majd vallási nevelésben is részesült a kilikiai Tarsus városában – a folyamatos bizánci hadakozásnak köszönhetően a térségben igen erős volt a dzsihád szellemisége. Kiváló katonának bizonyult, és al-Musztaín kalifa (862-866) is felfigyelt rá, amikor megszervezte egy beduinok által megtámadott karaván védelmét Edessza közelében. A kalifa jutalmul egy rablányt küldött neki (tőle származott később fia, Humáravajh), Ibn Túlún pedig csatlakozott a kalifa környezetéhez. Amikor a kalifa elmenekült az őt markában tartó hadsereg elől Bagdadba, ő is vele tartott, ám jótevője következő évi bukását és kivégzését nem tudta megakadályozni.

Egyiptom élén[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Minden hatalom megszerzése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

868-ban Bákbák (vagy Bájikbák), Ibn Túlún mostohaapja kapott helytartói kinevezést Egyiptom élére al-Mutazz kalifától (866869). Bákbák a mostohafiára bízta a tartomány igazgatását, ő pedig szeptember 15-én vonult be a Nílus-völgy központjába, Fusztátba, ahol a katonaság parancsnoka lett. 869/870 folyamán Bákbákot meggyilkolták, de Ibn Túlún Egyiptom 871-ben kinevezett új birtokosa, Járdzsúh/Járúdzs alatt is megőrizte, sőt kiterjesztette hatalmát azzal, hogy feleségül vette új felettese lányát. Ekkortól már nem csak Fusztát, hanem a tengerparti Alexandria és Barka kormányzója is ő lett. Ugyanebben az évben elérte, hogy a közgyűlöletnek örvendő, óriási és jogtalan adókat kivető pénzügyigazgatót, Ibn al-Mudabbirt eltávolítsák Egyiptomból, és 872-ben a pénzügyek igazgatására is központi felhatalmazást kapott. Egyúttal a postamestertől, Sukajrtól is megszabadult, így jóformán minden hatalmat a saját kezébe összpontosított a tartományban.

Rendteremtés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kinevezését követően Ibn Túlún elsőrendű feladata tartomány pacifikálása volt. A Nílus-delta a sivatagból érkező berberek és a még nem teljesen letelepült arabok közti összecsapásoktól volt hangos. Az Ali kalifától származó Ibn at-Tabátaba 859 tavasza óta uralma alatt tartotta az Alexandria és Barka közti vidéket, ahol kalifai címmel uralkodott. Eközben a felületesen iszlamizált és csekély arab lakossággal rendelkező Felső-Egyiptomot a budzsák és a núbiaiak betörései és lázongásai nyugtalanították, a berberek pedig a szaharai karavánutakat fosztogatták. A déli aranybányák körül is zavaros volt a helyzet.

A keresztény núbiaiak ellen már 868-tól fel lehetett használni az ekkor muszlim hitre térő budzsák támogatását. Ibn Tabátaba 869 nyarán, Felső-Egyiptomban került Ibn Túlún fogságába, aki kivégeztette. Év végén egy újabb alida, bizonyos Ibn asz-Szúfi lázadt fel: lerohanta Eszna városát, lakóit pedig lemészárolta. 870 elején legyőzte az ellene küldött sereget, de a tavasz folyamán az oázisokba kellett menekülnie. 872-ben ismét felbukkant, és miután hiába próbálta legyőzni Abu Abdalláh ibn Abd al-Hamíd al-Umarit, a núbiai aranybányák vidékét uraló hadurat, ősszel Asszuánra támadt, és ezernyi pálmafát vágatott ki. Ibn Túlún elől végül elmenekült és átkelt a Vörös-tengeren, de a mekkai hatóságok elfogták és átadták az egyiptomi helytartónak, aki egy időre bebörtönöztette, majd Medinába küldte. Ugyanígy járt a felső-egyiptomi Alidák nagy része is: a fejedelem a Hidzsázba deportálta jelentős részüket, hogy megszabaduljon a veszélyes társaságtól.

A túlúnida csapatok egyúttal al-Umarival is le akartak számolni, de vereséget szenvedtek, és Ibn Túlún a továbbiakban nem zaklatta ellenfelét, aki így aranyát és rabszolgáit továbbra is Asszuán piacán adta el, míg katonái meg nem gyilkolták. 873/874 során Ibn asz-Szúfi egyik társa, Abu Rúh Szukún robbantott ki lázadást az oázisokban, és Ibn Túlún kezdeti vereségek után jobbnak látta békét kötni vele. 874/875 folyamán a barkai kormányzó, Muhammad ibn al-Farádzs al-Fargáni lázadt fel, és a helytartó seregei csak hosszú ostrommal tudták térdre kényszeríteni.

A kalifa szövetségese[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A belső harcokkal párhuzamosan, 869870 fordulóján Ibn Túlún egy saját sereget is összeállított bizánci és fekete rabszolgákból és zsoldosokból, amivel Palesztinában akart felvonulni a sikkasztással megvádolt ramlai és tiberiasi helytartó, Ibn as-Sajh ügyébe beavatkozva, de szándékáról letett, miután a bagdadi udvar nemtetszését fejezte ki, így 870 nyarán visszatért Fusztátba. A továbbiakban azonban a kezére játszott, hogy al-Mutamid kalifa (870892) kénytelen volt lemondani a tényleges uralomról fivére, a régenssé kinevezett al-Muvaffak javára, aki nagy erőkkel látott hozzá az összeomlott kalifátus hatalmának restaurálásához. Al-Mutamid örömmel fogadta Ibn Túlún közeledését, akit megpróbált ellensúlyként felhasználni testvére ellen. A dél-mezopotámiai mocsárvidéken (Batíha) dúló-pusztító rabszolgafelkelés elleni harccal elfoglalt al-Muvaffak nehezményezte a helyzetet, de nem tudott ellene tenni – különösen, hogy az egyiptomi helyettes helytartó őt is életfontosságú jövedelmekkel látta el.

Az adója nagyobb részét a kalifának, kisebb részét pedig a harcoló al-Muvaffaknak küldő Ibn Túlún 872873 körül merész lépésre szánta el magát. Amikor elméleti felettese, Jardzsúh meghalt, és al-Mutamid fiát, a trónörökös Dzsaafar al-Mufavvadot jelölték ki Egyiptom helytartójává, megtagadta annak elismerését – al-Mufavvad ugyanis al-Muvaffak intencióinak megfelelően nem ismerte el helyettesének. Az elhúzódó konfliktus során 875/876-ben a régens megpróbált sereget küldeni a hűtlen, bár adóját továbbra is fizető helytartó ellen, de Ibn Túlún addigra már nagyrészt megvásárolta a szamarrai hadvezéreket, akik nem vállalták a harcot. Végül a lojális Músza ibn Buga indult nyugatra 876/877-ben, de az eufráteszi Rakkánál tíz hónapot kellett vesztegelnie, majd visszavonult, mivel nem tudta fizetni a serege zsoldját.

Terjeszkedés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sikeres egyiptomi helytartó neveltetéséből fakadó kötelességtudattól hajtva ekkor al-Mutamid segítségével rávette al-Muvaffakot, hogy nevezze ki a bizánci határvidék (Szugúr) és a mögöttes, ennek ellátására kijelölt térség (Avászim) élére. A régens döntését követően Ibn Túlún az Egyiptom és a bizánci határ közti tartományokat saját területének tekintette, és a damaszkuszi helytartóval, Amádzsúrral elismertette a főségét. Amádzsúr rövidesen elhunyt, ekkor Ibn Túlún a fiát is a maga hűségére térítette, Ramla helytartójává nevezte ki, majd 877878 folyamán sorra bevonult Damaszkuszba, Homszba, Hamába és Aleppóba. (A korábban Egyiptomban ténykedő damaszkuszi pénzügyigazgatót, Ibn al-Mudabbirt élete végéig börtönbe vetette, miután hatalmas összeget fizettetett ki vele.) Az aleppói kormányzó, Szíma at-Tavíl Antiochiába menekült előle, ő pedig a nyomában haladva ostrom alá vette a várost, de Szímát rövidesen megölték, így Antiochia is megnyitotta előtte a kapuit.

Innen régi állomáshelyére, Tarsusba vonult, hogy hatalmas seregével dzsihádra vonuljon, de erre végül nem került sor – a tarsusiak a katonaság megjelenése okozta áremelkedések miatt kérték, hogy mihamarabb távozzon, ráadásul úgy hírlett, hogy az alexandriai kormányzóvá kinevezett al-Abbász, Ibn Túlún fia lázadásra készül. Az egyiptomi hadsereg így nem támadt Bizánc ellen. Az erőfitogtatást követően Ibn Túlún visszatért Észak-Szíriába, ahol Lulu nevű tisztjét nevezte ki parancsnokká a helyi domináns beduin csoport, a Kiláb-törzs támogatásával, és még az Eufrátesz menti felső-mezopotámiai Dijár Mudar tartományt is meghódította Músza ibn Atámistól. Harránba helyőrséget telepített, a tartománynak pedig Lulu lett a helytartója, aki utóbb, 883-ban Homsz és Aleppó kormányzóságát is megkapta tőle – igaz, hiába, mert akkor átállt al-Muvaffak oldalára.

Az új örökös[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ibn Túlún 879 áprilisában tért haza Fusztátba, ahonnan lázadó fia Alexandriába, majd Barkába menekült a kincstárral és nagy sereggel. Abbász egy állítólagos kalifai kinevezésre hivatkozva felszólította Ifríkija kormányzóját, II. Ibráhímot (875–902), hogy adja át neki tartományát, és rá is támadt Tripolira, ám a helyi háridzsiták leverték 880 vagy 881 során. Az Egyiptomba menekülő herceget rövidesen elfogták Alexandriában, majd apja színe elé vitték, aki ráparancsolt, hogy korábbi lázadó társainak személyesen nyomja ki a szemét és vágja le a kezét, amit al-Abbász meg is tett apja őszinte rémületére, aki próbának szánta a parancsot. Ekkor viszont megkorbácsoltatta és bebörtönöztette fiát, így lett Humáravajh nevű gyermeke az örökös 881/882-ben.

Kísérlet a kalifa áttelepítésére[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 870-es években elszenvedett kudarcok nem hagyták nyugodni al-Muvaffakot, aki megpróbált ismét Ibn Túlún ellen fellépni. 881-ben egy kisebb eufráteszi települést, Karkísziját elragadott a túlúnida helyőrségtől, majd 882-ben visszavonta az Ibn Túlún által kinevezett Lulu Dijár Mudar-i helytartó és aleppói parancsnok kinevezését. Ekkoriban az új kilikiai kormányzó is vonakodott elismerni az egyiptomi főséget, úgyhogy a fejedelem kivonult, hogy kezelje a helyzetet, Egyiptom irányítását pedig fiatal fiára, Humáravajhra bízta. Damaszkuszban üzenetet kapott al-Mutamid kalifától – akivel továbbra is szoros kapcsolatokat ápolt (878 óta pl. a „Maula Amír al-Muminín”, azaz „Az Igazhitűek Fejedelmének Kliense” címet viselte) – amelyben az értesítette, hogy vadászat örvén néhány hű emberével megszökött al-Muvaffak gyámkodása alól, és Ibn Túlún területei felé tart. Az emírnek rendkívüli presztízsnövekedést jelentett volna, ha a muszlim világ urát újonnan épített fővárosába kísérheti, ezért nem folytatta a hadjáratát, hanem Damaszkuszban maradt. A kalifát azonban hiába várta: a régens értesült fivére szökéséről, csapatokat küldött utána, és hazaszállíttatta fivérét az Eufrátesztől 883 februárjában.

A felháborodott Ibn Túlún az év tavaszára afféle kongresszust hívott össze az uralma alá tartozó területek vallástudósai (ulema), jogszakértői (fakíhok) és bírói (kádik) részvételével Damaszkuszban, amivel el akarta ítéltetni al-Muvaffakot a kalifának tett hűségesküje (bajaa) megszegéséért, illetve dzsihádot akart hirdettetni ellene. A vallási tekintélyek hajlandóak voltak elítélni a régens tetteit, ám megtagadták, hogy a muszlim közösség legerősebb védelmezője, a központi hatalom támasza ellen szent háborúra szólítsák fel a híveket.

Az utolsó hadjárat és következményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nem ez volt az egyetlen kudarc, ami Ibn Túlúnt érte: miután az al-Muvaffakhoz csatlakozó Lulu helyére Abdalláh ibn Fathot nevezte ki, megtámadta a főségét el nem ismerő Tarsust. Az ellenálló parancsnok, Jazmán azonban egy közeli folyó elterelésével elárasztotta az egyiptomi tábort, így a sereg kénytelen volt visszavonulni Adanába, majd Mopszuesztiába. Ennek során a fejedelem megbetegedett, és súlyos állapotára való tekintettel még az év végén visszaszállították Fusztátba.

Utolsó intézkedései között elrendelte a dzsihádhirdetés megtagadásában nagy szerepet játszó Bakkár ibn Kutajba kádi letartóztatását, akit a kegyes célzatú adományok (vakf, tbsz. aukáf) kezelőjeként és a pénzverés felügyelőjeként sikkasztással vádolt. A vizsgálat azonban a minuciózus ügyvitelt gyakorló vádlottra nézve nem talált semmilyen terhelő bizonyítékot, így az egyre rosszabb állapotban lévő fejedelem kénytelen volt szabadon bocsátani. Ibn Kutajba azonban nem foglalta el újra hivatalát, sőt betegségére való tekintettel már börtönét sem akarta elhagyni. Eközben Ibn Túlún betegsége egyre súlyosbodott, az alattvalók pedig – a muszlimok mellett az uralma alatt biztonságban és békességben élő keresztények és zsidók is – a Mukattam-hegyre mentek könyörögni a felépüléséért. Hiába: az önálló egyiptomi államiságot kialakító negyvenkilenc éves fejedelem 884. május 10-én elhunyt. Az építkezések, a Bagdadba küldött adó és a hadjáratok ellenére tízmillió dínárnyi tartalékot hagyott fiára és örökösére, Humáravajhra.

Államigazgatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ibn Túlún 868-as bevonulásakor már működött néhány hivatal (díván) az egyiptomi tartományban: a földadó (al-harádzs) beszedését, a postaszolgálatot (al-baríd), az állami élelmiszerraktárakat (al-ahrá) ilyenek irányították, de a Nílus-delta is külön hivatal alá tartozott, és feltehetően létezett egy, a kormányzó és környezete ellátására szolgáló magándíván is (díván al-hássz). Elképzelhető, hogy az iratokat kibocsátó szerv, azaz kancellária (díván al-insá) is működött a tartományban, de ennek felfejlesztése egyértelműen Ahmad ibn Túlúnhoz és vezírjéhez, Ahmad ibn Muhammad al-Vászitihoz kötődik. A kancellária vezetése Ibn Abd al-Kán feladata volt, és itt működött a négy Muhádzsir-fivér és Ibn ad-Dája is; utóbbiban egyben uruk életrajzíróját tisztelhetjük. A tartományt apanázsként birtokló személyek (Bákbák, Jardzsúh és al-Mufavvad) birtokait is külön díván kezelte. Ibn al-Mudabbir távozását követően egy iraki család, a Mádzaráik kerültek az egyiptomi pénzügyigazgatás élére; általában elmondható, hogy Ibn Túlúnhoz hasonlóan adminisztrációja is jórészt a kalifátus központjából érkezett Egyiptomba.

Ibn Túlún jövedelme uralkodása végén 4 300 000 aranydínárra rúgott évente (uralkodása kezdetén a tartományi összjövedelem alig 800 000 dínár volt), amiből fenn tudta tartani hatalmas hadseregét, és finanszírozni tudta hadjáratait. A források szerint hadseregében 24 000 török, illetve 42 000 bizánci, fekete és török származású rabszolgakatona (gulám), illetve jelentős számú zsoldos szolgált, emellett jelentős flottát is fenntartott. Az emír vasfegyelmet tartott soknemzetiségű seregében, és másutt sem tűrt ellentmondást: a források szerint 18 000 embert börtönöztetett be vagy végeztetett ki uralkodása során. Mindemellett népszerű uralkodó volt, mert tartományában megteremtette a békét; a vallási kisebbségeket is megóvta az ellenük irányuló atrocitásoktól (igaz, szervezkedések kapcsán egy-egy alkalommal I. Sanúda és III. Háil kopt pápát is bebörtönöztette), sőt szívesen alkalmazta őket az államigazgatásban.

Építkezések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ahmad ibn Túlún nevéhez számos építkezés fűződik. Némelyikük katonai jellegű: Róda szigetén, Fusztátban erődítményt épített saját javai és családja védelmére, valamint megerősítette Alexandria és a palesztinai Akkon kikötőjét. Fővárosában lóversenypályát alakított ki és kórházat is emelt a 870-es évek elején. Nagy hadseregére való tekintettel Fusztát szomszédságában 878-tól kezdve új várost építtetett, amit az egyes egységeknek juttatott földdarabokról (katía, tbsz. katái) al-Katáinak neveztek el. A nagyjából egy négyzetmérföldes alapterületű város 1000 ilyen parcellára oszlott. A város központjában állt a máig látható, szamarrai stílusú Ibn Túlún-mecset, illetve a tőszomszédságában épült a helytartói palota (dár al-imára), noha maga az emír ideje nagy részét a Fusztáttól északra álló kuszajri keresztény kolostorban töltötte. Új, népes fővárosában nyüzsgő piacok jöttek létre. A fejedelem Ali imám ükunokája, Szajjida Nafísza sírhelyén is szentélyt alapított (ez is fennmaradt napjainkig), továbbá vízvezetéket is építtetett Katái ellátására.

Családja, gyermekei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy házastársáról, Jardzsúh lányáról tudunk, illetve ágyasai közül ismert az al-Musztaín által neki adományozott rablány. Számos gyermeke közül több fiú neve maradt ránk, egy részüket szokatlan módon régi, híres arab törzsekről (Mudar, Rabía, Sajbán) nevezte el:

  • al-Abbász, a lázadó korábbi trónörökös (882-ben megölték)
  • Humáravajh, Ibn Túlún utódja (896-ban halt meg)
  • Mudar, Humáravajh utódja, Dzsajs ismeretlen okból kivégeztette (896)
  • Rabía, Humáravajh halála után fellázadt, de leverték (897-ben kivégezték)
  • Ali, részt vett Hárún ibn Humáravajh megbuktatásában
  • Sajbán, részt vett Hárún ibn Humáravajh megbuktatásában; néhány hétre ő lett az utolsó túlúnida fejedelem

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Thierry Bianquis: Autonomous Egypt from Ibn Tulun to Kafur, 868-969. In The Cambridge History of Egypt: Volume I. Főszerk. M. W. Daly–szerk. Carl F. Petry. Cambridge: Cambridge University Press. 1998. 86–119. o.  
  • Hugh Kennedy: The Prophet and the Age of the Caliphates: 600–1050. London: Longman. 1986. 
  • Hamilton Alexander Rosskeen Gibb: Ṭūlūnids. In Encyclopaedia of Islam: A Dictionary of the Geography, Ethnography and Biography of the Muhammadan Peoples (4. kötet). Szerk. Martijn Theodoor Houtsma. 1. kiadás. Leiden: E.J. Brill. 1936. 834–836. o.