az-Záhir Barkúk egyiptomi szultán

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Az-Záhir Barkúk
Barqurmosque.jpg

Egyiptom szultánja
Uralkodási ideje
1382. novembere1389. júniusa
Elődje Asz-Szálih Háddzsi
Utódja Asz-Szálih Háddzsi
Egyiptom szultánja
Uralkodási ideje
1390. februárja1399. június 20.
Elődje Asz-Szálih Háddzsi
Utódja An-Nászir Faradzs
Életrajzi adatok
Született 1336 körül
Elhunyt 1399. június 20.
Kairó

Az-Záhir Barkúk, trónra lépése előtt Szajf ad-Dín Barkúk ibn Anasz (1336 k. – Egyiptom, Kairó, 1399. június 20.) az egyiptomi cserkesz (elterjedt, de pontatlan megnevezéssel burdzsi) mamlúkok első szultánja, a türk (bahri) mamlúkok megbuktatója volt (uralkodott először 1382 novemberétől 1389 júniusáig, majd 1390 februárjától haláláig). Teljes titulusa al-Malik az-Záhir („a fényességes király”), amely feltehetően a nagy és sikeres elődjére, I. Bajbarszra (12601277) utalt vissza.

Út a hatalomig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A cserkesz származású Barkúkot a Krímben vásárolták meg, és 1363/1364-ben került rabszolgaként az államot akkor teljhatalommal irányító régens, Jalbuga l-Umari mamlúkjai közé, és gazdája 1366-os meggyilkolása után (bár rövid időre bebörtönözték) is a hatalom közelében maradt, szultáni szolgálatban. 1377-ben részt vett az al-Asraf Saabánt megbuktató mozgalomban, és rövidesen vezető szerepre tett szert: 1378-tól ő lett a hadak főparancsnoka (atabég), amely rangot rendszerint nála befolyásosabb és idősebb mamlúkok viseltek. 1380-ban minden lehetséges riválisától megszabadult, és csak az előkelőségek nyomására nem vette át a szultánságot al-Manszúr Ali 1381-es halálakor. Ekkor kénytelen volt egy újabb gyermekszultán, asz-Szálih Háddzsi kinevezésébe belenyugodni, ám mintegy másfél évnyi munkával végre meg tudta győzni az elitet igényének hasznos és jogos voltáról, és 1382 novemberében letette Háddzsit.

Az első szultánság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Barkúk első, nem egészen hétéves uralkodása során szervezkedés kezdődött ellene, aminek nagyrészt az volt az oka, hogy rokonait (köztük édesapját és két nőtestvérét és számos unokaöccsét) és honfitársait már 1380-tól kezdve igyekezett minél nagyobb számban a birodalomba telepíteni, hogy rájuk támaszkodhasson a még mindig komoly pozíciókkal rendelkező hagyományos elit ellenében. (Egyik unokaöccse, Bajbarsz davádár, Szúdún pedig százas emír lett uralkodása végére.) 1389 elején két szíriai kormányzó, az aleppói Jalbuga n-Násziri és a malatyai Mintás lázadt fel, maga mellé állítva a térség többi emírjét és az anatóliai törököket is. Márciusban Damaszkusznál legyőzték a szultáni hadsereget, majd betörtek Egyiptomba. Barkúk ellentámadásra indult, de tisztjeinek zöme átállt az ellenséghez, ezért visszatért Kairóba. Május 1-jén döntetlen ütközetet vívtak a város alatt, ezután a szultán visszaszorult a fővárosba, és miután híveinek lelkesedése egyre csökkent, 1389 júniusában kénytelen volt elszökni. Jalbuga és Mintás ismét az addig kairói fellegvárban őrzött Háddzsit tette trónra, ezúttal al-Manszúr titulussal.

Száműzetésben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Barkúkot elfogták és a jordániai al-Karakban börtönözték be. Eközben Kairóban zűrzavaros helyzet alakult ki: az egymással rivalizáló hadurak utcai harcokat vívtak egymással a hatalmi vetélkedés során. A Jalbugával rövid úton leszámoló Mintás uralmával ellenséges mamlúkok támogatásával Barkúk megszökött és belőlük, valamint a térség beduinjaiból hadsereget gyűjtött. Mintás és Háddzsi hadai 1390 januárjában a sakhabi csatában vereséget szenvedtek, maga a szultán is Barkúk fogságába esett. A hír hallatán Kairóban is Barkúk hívei vették át a hatalmat, így uruk 1390 februárjában bevonulhatott, és ismét elfoglalhatta a trónt.

Restauráció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Barkúk mauzóleuma (1878-as ábrázolás)

Háddzsi a kairói fellegvárba került luxusfogságba, ahol mértéktelen ivászattal és rabszolganőinek verésével töltötte kedvét – előbbi Barkúk derülését, utóbbi dorgálását váltotta ki. Mintással nem sikerült azonnal leszámolni: az emír még mindig jelentős erőkkel rendelkezett Szíriában, és csak 1393 júliusában sikerült végleg legyőzni. Levágott fejét körbehordozták a szultánság legjelentősebb városaiban. Ezt követően Barkúk békében uralkodhatott, komolyabb ellenállás nélkül sikerült szinte teljesen saját híveivel, rokonaival és mamlúkjaival leváltani a régi, javarészt kipcsak elitet. Ezzel vált teljessé a Kalávún idejétől (12791290) fogva toborzott cserkesz – akkori lakhelyükről, a fellegvár tornyairól (burdzs, tbsz. abrádzs) burdzsinak nevezett – mamlúkok hatalomátvétele.

Barkúknak külpolitikai kihívásokkal sem kellett szembenéznie, bár a Tabrizt megszálló, a Karakojunlut legyőzve nyugaton Edessza és Malatya térségéig betörő Timur Lenk jelentette fenyegetéséről már 1386-ban hírek érkeztek Egyiptomba, amit Ahmad ibn Uvajsz dzsaláirida szultán és saját hírszerzése is megerősített. A Mintás elleni hadjáratok során és röviddel azután Barkúk gondoskodott a legfontosabb határvárak (Malatya, Edessza, Kalaat ar-Rúm és Tarszúsz), valamint az észak-szíriai útvonalat ellenőrző Baalbek várának felújításáról. Erre az is ösztönözhette, hogy Ibn Uvajsz az udvarában keresett menedéket Timur elől, és I. Bajazid oszmán szultán is figyelmeztette a szükséges előkészületek megtételére. (Nem bizonyítható, de elképzelhető, hogy a Barkúk halálát követően Szíriára támadó Timur bizonyos mértékben támogatta a szíriai ellenállást Barkúkkal szemben.)

Örökösödése, halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Barkúk hiába próbált dinasztiát alapítani. Kara Mehmed, a Karakojunlu emírjének leányától nem született fia, aki egy már uralkodó dinasztiához kötődött volna. Így a halálát megelőző napon összehívta az előkelőségeket, vallás- és jogtudósokat és I. al-Mutavakkil kalifát, akikkel szerződést kötött három fia, Faradzs, Abd al-Azíz és Ibráhím egymást követő öröklésének elismerésére, Faradzs mellé pedig a hadsereg főparancsnokát, Ajtimist nevezte ki régensnek. Másnap egy epilepsziaroham során hunyt el.

Barkúk végakarata teljesült, amennyiben Faradzs örökölte a trónt, sőt később Abd al-Azíz is trónra jutott. A fivérek uralma azonban sosem volt stabil, és többnyire nem az ő kezükben volt a tényleges hatalom; végül Barkúk mamlúkjai a szultáni címet is megszerezték.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • G. Wiet: Barḳūḳ. In Encyclopaedia of Islam, I. kötet. Szerk. H. A. R. Gibb, J. H. Kramers, E. Lévi-Provençal, J. Schacht. Leiden: E. J. Brill. 1986. 1050–1051. o.  
  • P. M. Holt: The Age of the Crusades: The Near East from the Eleventh Century to 1517. London: Longman. 1986.  
  • Anne F. Broadbridge: Sending Home for Mom and Dad: The Extended Family Impulse in Mamluk Politics. Mamluk Studies Review, XV. évf. (2011) 1–18. o.