Zárt tárgyalás (novella)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A Zárt tárgyalás Kodolányi János (18991969) magyar írónak az 1940-es években kiadott novellája, melyben az akkor a „népi” írók közé sorolt Kodolányi egy fiktív bírósági tárgyalás (mint kerettörténet) vádlottjaként filozófiai tételeket fejteget: a kor három uralkodó, és a novella írásakor egymás ellen éppen hadat viselő ideológiáját (liberalizmus, kommunizmus, nemzetiszocializmus) ítéli el két fogalom, a kultúra és civilizáció anti-materialista (ld.- még: idealizmus) megkülönböztetésére alapozva. A novella Kolozsvárott a Termés c. folyóiratban és az író kisebb-nagyobb vitairatait és visszaemlékezéseit gyűjtő, a novellával azonos című kötetben is megjelent (1943). A kommunista ideológiával szemben kritikus részletek miatt a kommunista diktatúra éveiben a könyv tiltott műnek számított.

Irodalomtörténeti vonatkozások[szerkesztés]

A Zárt tárgyalás kéziratát, ahogy maga az író jelzi, 1943. május 20-án Balatonakarattyán zárta le; három hónappal a 6. német hadsereg Sztálingrádnál történt fegyverletétele után. A kötetnek címet adó írás, a Zárt tárgyalás a kolozsvári Termés c. folyóiratban (1943, tavaszi szám, 44.-62. o.) jelent meg először önállóan, a többi írás a Magyar Csillag és a Sorsunk c. folyóiratokban.

A novella több, a korabeli értelmiség körében fontosnak tartott vitatott kérdéshez kapcsolódóan („mi a magyar?”, „van-e sajátosan magyar kultúra?”, „a magyarságnak helye van-e a modern Európában, és ha igen, hol?” „hogyan sodródott Magyarország a háborúba és hogyan képes a magyar nép azt túlélni”, általánosabban pedig „mi a kultúra”, „mi az értelmiség szerepe a társadalomban, különösen nehéz időkben”) fogalmaz meg válaszokat, vagy tisztáz fogalmakat. A Zárt tárgyalás inkább az általánosabb kérdésekkel foglalkozik, mert megelőző írásokban (Márai és a kultúra; Népi és völkisch stb. – szintén a Zárt tárgyalás c. kötet részei) a partikulárisabb, magyarsággal kapcsolatos kérdések tárgyalása már megtörtént, viszont – mint minden normális vitában – szükséges volt egyes alapfogalmak tisztázása.

E vitairatok együtt még ugyanebben az esztendőben a budapesti Turul könyvkiadónál is napvilágot láttak. (A kiadót a Turul Szövetség hozta létre, vezetője, Hartyányi István azonban a népi irodalom egyik műhelyévé formálta, midőn olyan írók könyveit adta közre, mint Kodolányi mellett Németh László, Veres Péter, Tatay Sándor és Bözödi György.). A kötet legtöbb írásán erősen érződik a háború – az ekkor már nyilvánvalóan elvesztett háború – hatása.

A 2003-as kiadás borítója

Az eredeti Turul kiadás ma már gyakorlatilag hozzáférhetetlen (legalábbis közkönyvtárakban), mert 1945 után minden példányát bevonták és vélhetően megsemmisítették. A kötet a Szent István Társulat kiadásában 2003-ban újra megjelent.

Kodolányi eme, ma már munkásságának megítélésében központi fontosságúnak tartott, de évtizedekig elfelejtett művére Albert Gábor hívta fel először újra a figyelmet egy előadásában, melyet egy, az író emlékére 1999-ben rendezett konferencián tartott (Zárt tárgyalás – Egy elfelejtett és azóta sem kiadott Kodolányi-műről).

Kerettörténet[szerkesztés]

A Zárt tárgyalást, a kötet címadó írását – az „irányregény” kifejezés mintájára – leginkább „iránynovellának” nevezhetnénk.

A kerettörténet szerint az írót vizsgálati fogságba vetik, és egy háromtagú bíróság előtt kell bebizonyítania igazát, ártatlanságát. Akárcsak George Orwell 1984 c. (1949-ben befejezett) regényében, a hős egy koncepciózus per vádlottjává válik, aki egy ellenséges végrehajtó hatalom birtokosaival vitázva fejti ki nézeteit. Habár a vád, akárcsak Kafka: A per c. írásában, már a bíróság összetételéből következően sem teljesen világos („Az egészben az volt a legcsúnyább, hogy azt sem tudtam, miért börtönöztek be, mivel vádolnak, miért akarnak kivégezni.”), a tét azonban a vádlott élete vagy halála.

A háromtagú bíróság meglehetősen furcsa. A bíróság tagjai a diktatórikus rögtönítélő bíróságokhoz hasonlóan ügyészek, bírák és esküdtek egy személyben. Az elnök – „pocakos, kerekded, tokás, pecsenyésképű férfiú” – a liberális, polgári, „keresztény” Nyugat képviselője, a két másik bíró közül az egyik, a jobboldalt helyet foglaló, „fekete inges, csupasz képű ifjú”, a nemzetiszocialista eszmék képviselője; a bal oldali pedig „munkászubbonyos, nagybajuszú ember”, a kommunizmus harcosa. Ezeken kívül a jegyző (jelentéktelen, szerep nélküli figura, az ítélet meghozatala után undorral néz a vádlottra) és a durva modorú, de a vádlottal valójában rokonszenvező börtönőr a drámai novella szereplői.

A novellában a vádlott előadhatja védekezését, kifejtheti gondolatait; noha biztos abban, halálra ítélik, és ez végül meg is történik. A börtönőr cinikusan, de egyúttal a vádlottat sajnálva kérdezi a novella végén: „Aztán miért nem hazudott nekik, maga hülye?”. A vádlott válasza: „sokkal nagyobb dolgokról van itt szó”, átvezet Kodolányinak más írásaiban fellelhető (A hazugság öl, ill. a szárszói nyitóbeszéd) eszmeiségéhez.

Az írás eszmeisége[szerkesztés]

A novella a kor három uralkodó ideológiáját, a „nyugati”, „polgári”, „keresztény” liberalizmust, a nemzetiszocializmust és a kommunizmust utasítja el, melyeket rendre a bíró, és a két ügyész képvisel, s melyeket a vádlott író lényegében egy tőről fakadónak tekint. A tárgyaláson négy „vezérfilozófus” neve merül fel többször: a vádlott író liberalizmus-kritikáját Márai Sándor (némileg karikírozott) írásaival (elsősorban: Röpirat a nemzetnevelés ügyében) vitatkozva fejti ki (akit a főbíró és a kommunista bíró tart tekintélynek), a nemzetiszocialista ügyész érveiben gyakran ismeri fel Alfred Rosenberg (Hitler nemzetiszocialista államának főideológusa) eszméit, míg a kommunista ügyész érveivel kapcsolatban Friedrich Engels (Lenin bolsevik államának főideológusa) neve hangzik el sokszor; az író saját kiinduló eszmének forrása elsősorban Vatai László (legalábbis őt nevezi meg), konkrétan Vatai Dosztojevszkij: A szubjektív életérzés filozófiája c. tanulmánya.

Valószínű, hogy Vatain kívül más gondolkodók is hatottak a Zárt tárgyalásra (például az író által nagyra tartott Lükő Gábor[1] szemiotikus néprajzi szemlélete, a novella rá nem, de hivatkozik Edgar Daqué, Leo Frobenius és Carl-Gustav Jung tanaira). A novella több központi filozófiai megállapítása szembetűnő hasonlóságokat mutat Oswald Spengler (18801936) híres és máig alapvetőnek számító történelembölcseleti művével (A Nyugat alkonya; 1918-1922 között adták ki köteteit), ezen hasonlóságok közé tartozik 1). a teleologikus (lineáris) történelemszemlélet teljes elutasítása, amely az összes uralkodó ideológiára jellemző volt (ti. hogy mindegyik, ide értve a liberalizmust is, magát jelölte meg a történelem értelmének: céljának és végének); 2). a kultúra és civilizáció megkülönböztetése és a civilizációs periódus hanyatlónak feltételezése, 3). az „urbanisztikai”, világvárosokra vonatkozó kritikai megjegyzések; viszont a novella nyíltan sehol nem hivatkozik Spenglerre.

A novella legfontosabb filozófiai alaptézise a civilizáció és a kultúra fogalmának megkülönböztetése (ld. lentebb). Kodolányi nem fogalmaz meg új, az előzőleg bírált hármat helyettesítő ideológiát, de hitet tesz és érveket is felsorakoztat amellett, hogy a jövő társadalmában (ahogy az a múltban is sokszor történt) nemcsak e három, de minden ideológiát sikerül meghaladni, és versengő ideológiákra épülő „civilizáció” helyett (a jelenlegi pusztulása után), sikerül majd az egész társadalmat egyesítő kultúrát teremteni, sőt, ennek törvényszerűen be kell következnie.

Az írás főbb tézisei (nem a novellában való megjelenés sorrendjében):

Filozófiai alapvetés[szerkesztés]

Transzcendentális kultúra kontra materiális civilizáció
  1. Mindhárom bíró azt állítja, „az európai kultúra megmentéséért” harcol, amin azonban torz módon az anyagi civilizációt, még inkább a felette és általa szerzett hatalmat értik. A vádlott Márai írásait bírálva és Vatai Lászlóra hivatkozva megkülönböztetést tesz kultúra és civilizáció közt.
    1. A kultúra nem azonos a társadalom tapasztalatilag megfigyelhető, leírható jelenségeinek összességével, és semmiképp nem azonos ennek részleteivel (technológiai fejlettség, általános műveltség stb.), ezeknél két dologban is több.
      1. Transzcendentális alapú: A valódi kultúra úgy jön létre, hogy az adott (vagy több adott) társadalom, nép a létezés transzcendentális (anyag feletti, a tudattalan lélekrétegekben mélyen rejlő, "vallásos", világmagyarázó erejű; a szűk anyagi léten túlmutató) elemeit beépíti gondolkodásába, világnézetébe, szokásaiba, egyszóval: „kultúrájába”.
      2. Szimbolikus jelentést hordozó: Az utóbbiak gyűjteménye önmagában nem kultúra. A valódi kultúra mindig magyarázó erejű szimbólumrendszer, amely a létezés legalapvetőbb (de nem szűk természettudományos, hanem transzcendens) törvényeit reprodukálja a társadalmi jelenségek szintjén, és épp ezért összhangban van a létezés törvényeivel. Ezért például „a legegyszerűbb parasztember is ott állhat a kultúra csúcsán”,[2] azonban nyilvánvaló paradoxont kapunk, ha az előző kijelentésben a "kultúra" szót a "civilizáció" szóval helyettesítjük (hiszen a parasztok szociológiai szempontból a társadalom legalsó rétegét képezik).
    2. A civilizáció az ember önfenntartási ösztönének, tehát a fizikai élet biztosításának eléggé egyszerű funkciója, és uralkodóvá, kultúra-pótlékká csak a transzcendentális szimbólumok kiürülésével válhat. Az utóbbi, rossz értelemben vett civilizáció nélkül van élet, kultúra nélkül nincs.

Társadalomleíró és „szociál-eszkatológikus” tézisek[szerkesztés]

A luciferi és isteni princípiumok. A homo magus és a homo sapiens.
  1. A kultúra a lét transzcendentális elemeit kifejező szimbólumrendszer. Ez a szimbólumrendszer időnként kiürül, elveszíti magyarázó és társadalomfenntartó jellegét, majd újjal helyettesítődik.
    1. Egy ilyen kiüresedési folyamat kezdődött a „fényt hozó” felvilágosodás századában. Ekkor indult meg a keresztény európai kultúra pusztulása, civilizációvá hanyatlása. A civilizáció egyértelműen a Fényhozó – latin nevén: Lucifer – műve,[3] az autonóm, a transzcendenstől független ember alkotása;[4] eredménye a kultúra tudományos és technológiai „fecsegéssel” helyettesítése,[5] ami a klasszikus keresztényi értelemben vett luciferi jelenség.
    2. Kultúra- és így életellenessége miatt a luciferi út tévút. Már napjainkban (ti. a novella fiktív valóságának idejében) is megfigyelhető, hogy míg az uralmon lévő polgárság (vagy a névleg ellene fellépő, de vele egy természetű marxizmus) mindenhol civilizációt teremt kultúra helyett, „a ráció súlyos vasbetonjából öntve kemény réteget a földgömb egyhatodának népeire”, a kultúra szerves, élő anyagként „lép át a papíroson és természettudományos okosságon és fölébe borul, ráburjánzik, megrepeszti, szétporlasztja, elborítja”, a tömegek automatikusan kultúrával töltik meg az üres, transzcendens referencia nélküli civilizációt (ld. még irodalomkritikai tézisek), hacsak a zsarnokság különböző formáival (ide tartozhat a háború, a diktatúra, de még a kötelező oktatás és az egyoldalúan szervezett irodalmi élet is) nem akadályozzuk ezt meg. Ez a civilizáció hosszabb távon nem tud abban a szerepben tetszelegni, hogy megoldja a lét és nemlét problémáit is, és „ne is tetszelegjen abban a szerepben, mert, ha ezt teszi … a sivár zsarnokság elviselhetetlen társadalmát, a törvények, szabályok és rendeletek szörnyű anarchiáját kényszeríti az emberiségre.” A kultúra megalkotását nem az oktatásra, a felülről szervezett közéletre, hanem a népre kell bízni, aki azt lehetőségeihez mérten automatikusan megteremti.
  2. Ha ez általánosan így van, akkor mindig is így volt. A történelem kezdetén léteznie kellett tehát a homo magusnak, ő az az embertípus, aki "színről színre látta istent", aki közvetlen kapcsolatban volt a transzcendentális világgal; s akiről nemcsak „a világ minden nagy vallása” emlékezik meg,[6] de az ősi kultúrák régészeti emlékei is rögzítik nyomait. Az "evolúció" – ami valójában nem fejlődés, hanem visszafejlődés – során azonban a homo magus homo sapiensszé vált, aki valójában a legkevésbé nevezhető bölcsnek, mivel saját világmagyarázó szimbólumrendszereit egyre kevésbé képes megérteni.
    1. A homo magus a kultúrateremtő ember, a homo sapiens a civilizációteremtő. Mindenkiben mindegyikből van, vagy előfordulhat (a vádlott például Adyt, de Babitsot is olyan költőnek tartja, akik költeményei arról tanúskodnak, mindkét embertípust hordozták).
    2. Az európai civilizáció története során a homo magus tömegei fölé egyre inkább egy szűk, homo sapiensekből álló uralkodó réteg került. A természettudományok és a technikai fejlődés a transzcendentális és magyarázó erejű szimbólumokat kiüresítették, értelmes jelentés helyett puszta „esztétikai objektummá” (= műtárgyak, néprajzi jelenségek, régészeti leletek) redukálták őket, a csodákban való hitet megölték. A hanyatló, a háború anarchikus kataklizmájához vezető állapot azonban nem tarthat sokáig: kultúra nélkül nincs valódi értelemben vett társadalom, el kell jönnie az időnek, amikor a transzcendentális tartalom nélküli, sőt transzcendenciaellenes ideológiák megbuknak, és egy régi szimbólumrendszer visszanyeri az értelmét és erejét, vagy pedig egy teljesen új válik uralkodóvá.[7] A jelenlegi ideológiák uralkodása a jövőben törvényszerűen megszűnik, a „felvilágosodás kora” és vele a technológia és természettudomány abszolutizálása véget ér.[8]

Ideológia-kritika[szerkesztés]

a liberalizmus, nemzetiszocializmus és kommunizmus egyaránt az európai civilizáció tünetei, polgári ideológiák (annak ellenére is, hogy egymás ellen lépnek fel – Kodolányi farkas-hasonlata szerint az éhes farkasok is egymásnak esnek, ha más élelmet nem találnak, de ez nem változtat azon, hogy mind farkasok), kultúra-, s ezért életellenesek.
  1. Ha a nemzetiszocializmus- és kommunizmusról és nem utolsósorban az európai polgári-„keresztény” liberalizmusról, az ideológiai (szociális, illetve szabadságjogi) mázat lefejtjük, a mélyben rendkívül sok azonosság található.
    1. Abból a szempontból, hogy mi ezen ideológiák működésének eredménye, a két forradalmi ideológia egy: mindkettő a civilizáció védelmében lép fel, de a valódi kultúra ellen, azt elpusztítva; így mindkettő csak a polgári-keresztény liberalizmus radikális változatának tekinthető.
    2. Eredetük és céljuk közös: nemzőjük a keresztény gyökereitől rég elszakadt „keresztény európai civilizáció”, céljuk anyagi világ feletti uralom. „Az amerikai civilizáció is nyugat-európai. A Szovjetunió vezetőrétege szintén. Valamennyinek ősapja az angol Bacon, az empirizmus megteremtője. Szülőanyja az angol ipari forradalom. Keresztapja Robespierre. Eszközei, fegyverei a természettudományok. Hívő – bár hitetlen – serege a polgárság. Működése nyomán pusztulnia kellene az ember leglényegesebb alkati elemének, a szimbólumteremtő képességnek. El kellene halnia a kultúrának. És valóban, ahol megveti a lábát, a kultúra sorvad, hogy átadja a helyét a civilizációnak. Máraiék nem ok nélkül nevezik magukat urbánusoknak, minthogy a civilizáció fészkei a nagyvárosok. A tömegek kormányzásának vashálói is ezekben futnak össze.”
    3. Amikor az író bevallja származását (uradalmi tiszttartó, földbirtokos; „faji” szempontból pedig magyar, a finnugor népek rokona), ezt mindkét ügyésze a terhére rója: a nemzetiszocialista szerint nem árja és vállalja az „ázsiai barbár” finnugor kultúrával való közösséget, a kommunista szerint pedig osztályellenség. A „forradalmi” ideológiák az osztálykülönbségek megszüntetését ígérik, noha már bennük rejlenek az új „osztálykülönbségek”: a nemzetiszocializmus a régi, örökletes nemességet faji alapon álló nemességgel, a kommunizmus pedig osztályalapokon álló nemességgel helyettesítené (az a név, mellyel a vádlott a liberalizmust illeti: „plutokrácia”, pedig utal rá, hogy az utóbbi ideológia sem kivétel ez alól).


Irodalomelméleti tézisek[szerkesztés]

táltosok és íródeákok.
  1. Az írók (illetve, a művészek) a fent vázolt tézisek vonatkozásában két nagy csoportra oszthatóak.
    1. A homo magus tiszta formájának megjelenítői azok, akiket táltos-íróknak (vagy táltos-művészeknek) nevezhetnénk, illetve azok, akikben maradt még valami ebből az ősi embertípusból, vagy közkeletű szóval: intuícióból. Ők transzcendens szimbólumteremtő képességgel vannak megáldva, ezért ők a valódi értelemben vett művészek, mert „művészet transzcendentális tartalom nélkül nincsen”. A zsidó próféták, egyiptomi és görög szobrászok, Homérosz, Bach, Bartók Béla, Kodály Zoltán és sokan mások tartoznak közéjük. Ide tartozik Ady Endre is, noha a „materialista, polgári szocialista boncoknak” a szabadkőműves-szocialista Ady és a materialista-kommunista, „Döntsd-a-tőkét” József Attila kell, de nem úgy a munkásoknak és tömegeknek, akik rajongással fordulnak az Őskaján és az Isten szörnyetege felé. De megvan a szimbólumteremtő képesség Babitsban és Kosztolányiban is. És ide tartoznak a népi írók: Erdélyi József, akinek „politikai feszengéseiért” nem rajonghatunk, de költészetében Adyt követve újra ajtót nyitott a transzcendens világra, és a lírában Sinka István, a prózában Tamási Áron szélesre tárta e kapukat.
    2. A homo sapiens irodalmi (művészeti) megjelenési formája az íródeák. Márai Sándor, Cs. Szabó László, korlátozottabb mértékben Nyirő József és Illyés Gyula képviseli őket, és a Magyar Csillag folyóirat az orgánumuk, ami „beteges irtózattal” fordul el mindentől, ami a sajátosan magyar kultúrát képviseli.

Ellenérvek és kritikák[szerkesztés]

A bírák halálos bűnnek tekintik, hogy a vádlott azonosítja őket, „polgárnak” nevezve mindhármukat. A nemzetiszocialista azt tagadja, hogy ő nem képviselné a transzcendentális értelemben vett kultúrát, hiszen a keresztény civilizációt védelmezi a barbár ázsiai materializmussal, az antikultúrával szemben, és halálos sértésnek tekinti, hogy ő is antikultúrát képviselne; a kommunista bíra azonban a „szocialista objektivitás” nevében azt tagadja, hogy a tömegeknek szüksége lenne transzcendens szimbólumokra, hiszen Lenin szavaival élve: „kommunizmus = tanácsrendszer + elektrifikáció”, és azt tekinti halált érdemlő sértésnek, hogy a tömegek jogos forradalmi harcát tekintse valaki a „kollektív kapitalizmus” megteremtését célzó fasisztoid, imperialista harcnak. A liberális, a szólásszabadságot végig fennen hangoztató, de „bizonyos keretek” közé záró bírónak már az is elég az ítélethez, hogy a vádlott „folyamatosan a polgárságot gúnyolja”, merthogy állítása szerint „csak mímeli a kultúrembert”.

A novellához az író egykori közeli barátja, a kommunista Veres Péter írt kritikát, amelyben Kodolányi több megállapításával vitába szállt, de kritikája a novella irodalmi erényeinek és írója intellektuális tisztességének elismerésével végződik.

Hivatkozások[szerkesztés]

Lásd még[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Ld. Zárt tárgyalás, Szenti István Társulat-kiadás (2003), 87.-97. old. (Ezen a nyáron a szokottnál is hamarabb takarodtunk ki Budapestről); 93. old.
  2. Kodolányi hivatkozása saját, Szabó Lőrinccel folytatott ladányi 1924-es interjújára (megjelent: Az Est, 1924. június 29-i sz.).
  3. Kodolányi – bár keresztény vallású volt, és így hite nem feltétlenül zárta ki ezt, de itt mégsem egy személyes léttel rendelkező démonra gondolt, hanem „princípiumra”, vagyis egy olyan jelenségre, illetve erőre, amelynek vallásos megszemélyesítése épp Lucifer alakja.
  4. Az „autonóm ember” kifejezés nem Kodolányi, hanem Vatai terminológiája, amin Vatai nagyjából a transzcendens gyökereitől elszakadt homo sapiens-et érti.
  5. „A lélekről azt mondják manapság: az agyvelő foszforeszkálása. Mi ez? Fecsegés. A halál tényében megnyugodhatom. A halál problémájában nem. …
  6. Ld. pl.: Aranykor-mítoszok.
  7. „Elmúlik egy-két nemzedék, és íme, a technikai civilizációról kiderül, hogy nem kultúra, a marxizmusról, hogy nem tudomány. … A lélek már régóta várja ismét a csodát, a transzcendens világ új megismerését, már régen nem hisz a lombikokkal pepecselő, mérlegen méricskélő, a lelket agytekervényekben és idegsejtekben kutató »tudománynak«. Mindezt arra a munkaterületre akarja szorítani, ahová való. Építsen számára vasutakat, hidakat, lakásokat, kikötőket, kórházakat, ölje meg kórokozóit, hozza rendbe táplálkozását, szőjön neki jó ruhákat, lássa el villannyal, fürdesse meg, etesse-itassa az embert, tehát teremtsen tűrhető életfeltételeket. De mondjon le arról a szemtelen igényről, hogy filozófiát ad neki. Hogy születésről, halálról, lélekről, tehát kultúráról fecseg neki. … Lehet, hogy a régi szimbólumok végképp meghalnak. De az bizonyos, hogy a transzcendens világ ismét visszatükröződik az ember lelkében, s ebből a tükröződésből új kultúra fog támadni.
  8. „Szerény véleményem szerint a nagykegyelmű bíróság mindenestül távozni fog a történelem színpadáról. Az emberiség mérhetetlen történetében … Önök csak epizód. … Végül azonban a történelem e rövid szakaszán is túllép az ember, és lelkének kiirthatatlan, lényegi alkotórészei ismét szóhoz jutnak. … Akkor a "tiszta ész" bilincsében raboskodó ember ismét az anyag fölé emelkedik, és iszonyú kozmikus katasztrófák közepette ismeri fel megint a transzcendentális valóság vakító fényét.”

Források[szerkesztés]

Külső hivatkozások[szerkesztés]