Carl Gustav Jung

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Carl Gustav Jung
Carl-Jung-mod.jpg
Életrajzi adatok
Született
1875. július 26.
Kesswil
Elhunyt
1961. június 6. (85 évesen)
Küsnacht
Házastárs Emma Rauschenbach
Iskolái
Felsőoktatási
intézmény
Zürichi Egyetem
Jung 1910-ben.

Carl Gustav Jung (Kesswil, Svájc, 1875. július 26.Küsnacht, Svájc, 1961. június 6.) svájci pszichiáter, pszichológus, analitikus.

Életútja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Carl Gustav Jung 1875. július 26-án született Kesswilben, Svájcban. Apja református lelkész, ezáltal keresztény kulturális hagyományban nőtt fel. Anyja egy lelkész lánya volt, akit instabilitás és misztikusság jellemzett. Jung anyjának misztikus irányultságát örökölte. Jungot gyermekkorában meggyötörték szüleinek veszekedései, emiatt mély bizalmatlanságot fejlesztett ki a nőkkel szemben és ambivalensen viszonyult az anyjához. Jung gyerekkorában képes volt teljesen eltérő benyomásokat tenni az őt ismerőkre, például: egyszer lenyűgözőnek tartották, máskor csendesnek.

Jung családja Bázelbe költözött Jung négyéves korában és 11 éves korától oda járt iskolába. Később a bázeli egyetemre jelentkezett azzal a céllal, hogy archeológus lesz. Ám kiderült, hogy nem tanítanak archeológiát azon az egyetemen és családja szűkös anyagi körülményei miatt nem mehetett el máshová tanulni, ezért az orvosi hivatást választotta. 1900-ban megszerezte orvosi képesítését és egy véletlen, Krafft-Ebing pszichiátriai könyve akadályozta meg abban, hogy beálljon katonaorvosnak. A pszichiátriától megkaphatta azt, amire szüksége volt: objektív tudományosságot és szabad teret a miszticizmussal kapcsolatban. Filozófiai érdeklődéssel is rendelkezett, olvasta például Kanttól A tiszta ész kritikáját. Spirituális érdeklődésének kielégítésére a keleti-nyugati tradíciókhoz fordult, olvasott például: Eckhart mestertől, az egyiptomi Halottak Könyvéből, a kínai Ji Kingből. Doktori disszertációját az okkult jelenségek pszichológiájából szerezte. Orvosi vizsgái elvégzése után Eugen Bleuler asszisztense lett a burghölzi pszichiátriai kórházban, Zürichben. (Eugen Bleuler (1857-1939) együtt tanult Charcot-tal és a skizofrénia szakértőjeként volt ismert.) Bleuler révén az 1900-as évek elejére burghölzli kiemelkedő kutatóközponttá vált, külföldről is érkeztek orvosok, hogy láthassák a pszichés betegségek kezelésének és diagnózisának legújabb eredményeit.

Ismert pszichológusok társaságában: Hátul (balról jobbra): Abraham A. Brill, Ernest Jones, Ferenczi Sándor; elöl (balról jobbra): Sigmund Freud, G. Stanley Hall és Jung

Jung 1902-ben eltöltött egy szemesztert a Salpetriere pszichiátriai központban, ahol Pierre Janet pszichopatológiai előadásait hallgatta. 1903-ban elvette feleségül Emma Rauschenbachot, akitől házassága alatt öt gyereke született. 1905-ben a Zürichi Egyetemen kinevezték pszichiátriai orvosprofesszorrá. Nem sokkal azután, hogy Bleulerhez szegődött, felkérték, hogy tartson előadást munkatársainak Freud Álomfejtés című művéről. Jung Bleuler kérésére szóasszociációs vizsgálatokat végzett. Ez a következőt jelenti: megkérte a kísérleti személyeket, hogy a bemutatott szavakra az első eszükbe jutó szóval reagáljanak. Jung leírta a válaszukat, valamint a válaszadásig eltelt időt (ez a latenciaidő). Jung szerint ha valaki az átlagosnál lassabban ad választ egy szónál, akkor az különleges jelentőséggel bír az egyén számára és az elfojtás által a tudattalanban tartózkodik, ilyenek például: a komplexusok. A szóasszociációs vizsgálatok eredményei egyértelműen beleillettek Freud elméletébe, ami nagy dilemma elé állította Jungot: Vajon felvállalja, hogy freudi analitikusként kockára tegye akadémiai karrierjét (Freud nem volt elismert akadémikusi körökben) vagy Freudra való hivatkozás nélkül jelentesse meg az eredményeit? Az előbbi mellett döntött, nyíltan kiállt Freud mellett. 1906-ban Freud és Jung levelezni kezdtek, ami 1913-ig tartott. 1907-ben személyesen is találkoztak, nagyon jól kijöttek egymással (13 órán át folyamatosan beszélgettek), bár céljaik eltérőek voltak. Freud a pszichoanalízis nem zsidó terjesztőjét látta Jungban, míg Jung apafiguraként tekintett Freudra. Jung nem értett egyet Freuddal a szexualitás hangsúlyozásában és később ez vezetett barátságuk felbomlásához. Jung igyekezett a freudi libidó fogalmának kiterjesztésére, hogy az általános lelki energiát jelentsen és ne csupán a szexuális hajtóerők gyűjtőneve legyen. Nála a libidó a szexuális energián túl magába foglalta az agressziót, a szerzési késztetést, a szellemi erőfeszítést, a kíváncsiságot is. 1909-ben Jung elhagyta a burghölzi pszichiátriai kórházat, mivel magánpraxisa szépen növekedett. Páciensei klasszikus elmebetegek, azaz pszichotikusok voltak; Freud nem vizsgált ilyen súlyos eseteket, ő csak neurózisokkal foglalkozott. Jung 1912-ben egy amerikai előadókörúton olyan előadást tartott, amelyben mellőzte a gyermekkori szexualitást, az Ödipusz-komplexust, a freudi értelemben vett libidót; újradefiniálta a libidó fogalmát. Jung pszichoanalízise többeknek tetszett, mint Freudé. 1913-ban lemondott a zürichi egyetem instruktori állásáról és idejét az írásnak, az utazásnak, a magánpraxisának és a kutatásnak szentelte. Ebben az évben szakadt el véglegesen Freudtól és a pszichoanalízistől, lemondott a Nemzetközi Pszichoanalitikus Szövetség elnöki tisztjéről. Jung saját elméletét – jelezvén a pszichoanalízistől való eltérést – analitikus pszichológiának, illetve komplex pszichológiának nevezte. 1923-ban Bollingenben megkezdte a Torony építését. Olyan lakhelyet akart építeni magának, mely kifejezte legbensőbb gondolatait és megfelelt az ember ősi érzéseinek. Az 1940-es évek közepén két infarktusa is volt, ezért 1947-ben visszavonult Bollingeni tornyába. 1957-ben Aniela Jafféval elkezdett dolgozni az Emlékek, álmok, gondolatok című önéletrajzi munkáján. 1961. június 6-án halt meg küsnachti otthonában.

C. G. Jung analitikus pszichológiája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pszichológiai típusok (ektopszichés funkciók)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ha a libidó kívülről irányított, extraverzióról; ha belülről, introverzióról beszélünk. Ezek általános beállítottsági típusok, amelyekkel születésünktől fogva rendelkezünk, így lényegében megváltoztathatatlanok. Az introvertrált személyiség a belső, szubjektív ideák alapján alakul ki, míg az extravertrált az objektív világ, tárgyak és emberek hatása alatt áll. Az introvertrált önállóságra törekszik, míg az extravertráltnak szüksége van másokra. Mindkét típus jelen van minden emberben, de általában csak az egyik dominál. Van egy tanmese, ami ezt jól szemlélteti: Az introvertrált és az extravertrált sétálni mennek. Találnak egy kastélyt. Extrovertrált: Menjünk be, nézzük meg mi van itt! Introvertrált: Nem hiszem, hogy be szabad mennünk ide. Veszélyes is lehet. Végül bemennek. Az extrovertrált felderíti a terepet, bejárja az egész kastélyt. Az introvertrált megáll egy könyvekkel teli szobában és elkezd olvasni. Extrovertrált: Menjünk haza, nincs itt semmi érdekes, csak pár poros könyv! Introvertrált: Maradjunk még, ezek a könyvek nagyon érdekesek és milyen régiek! A történet végére az introvertráltból extravertrált és az extravertráltból introvertrált lesz.

A tudat és a tudattalan kiegészítik egymást, ha a tudat introvertrált, a tudattalan extravertrált és fordítva. A beállítottsági típusokon belül négyféle pszichológiai funkció létezik az ektopszichés funkciók (azaz a környezethez való alkalmazkodás) alapján: 1, racionális típusok: gondolkodó ↔ érző, 2, irracionális típusok: érzékelő ↔ intuitív. Az egyes funkciók dominanciája elnyomja a többit, ezáltal azok a tudattalanban fognak munkálni; tehát 1dominál, 3 a tudattalanban dolgozik. A következő típusok léteznek: extravertrált gondolkodó, extravertrált érző, extravertrált érzékelő, extravertrált intuitív, introvertrált gondolkodó, introvertrált érző, introvertrált érzékelő, introvertrált intuitív. A személyiség fejlődése magával hozhatja a tudattalan funkciók kiteljesedését. A legfőbb ellentét az alcsoportokon belül mutatható ki, például: ha a gondolkodás a legfejlettebb, akkor az érzelmei a leggyengébbek. A főfunkció a tudat működését határozza meg. A segédfunkció kiegészíti a főfunkciót az ellentétes alcsoportból (ha a főfunkció racionális, akkor ez irracionális). Az inferioris funkciók a tudattalan működését jellemzik. Lássuk például az extravertrált gondolkodót! Ez esetben a tudat beállítódása (főfunkció): extravertrált gondolkodó, tudattalan (inferioris funkció): introvertrált érző, segédfunkció: érzékelés vagy intuíció.

A pszichikum önszabályozó rendszer, az ellentétek egyensúlyára épül. Az egyensúlyt az adja, hogy az ellentétek kiegészítik egymást. A tudattalan és a tudatos egyformán fontos. A tudatot egy fénycsóvához lehetne hasonlítani, mely által csak azt látjuk, amire odavilágítottunk. Terápia során fontos a tudatos és a tudattalan integrálása, a tudattalant is be kell engedni a tudatosba, nem csak fordítva.

Endopszichés funkciók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az endopszichés funkciók az ember belső világát jellemzik. Az endopszichés funkciókon belül különböző rétegeket különítünk el. Az endopszichés funkciók kívülről befelé haladva:

  • Emlékezet: tudatos, minden ember számára hozzáférhető, Freudnál ez a rész a tudatelőttes (legkülső réteg)
  • Ektopszichés funkciók szubjektív összetevői: önkényes, szubjektív, egyéni
  • Indulatok, affektusok: az egyén még tudja kontrollálni magát
  • Invázió: a tudattalan tartalom eluralkodik a személyen, „elveszti az eszét”, kontrollt veszít
  • Egyéni tudattalan: azok az elfojtott érzések, vágyak, fantáziák, amelyet az egyén átélt és megtanulta, hogy ezeket nem szabad tudatosítani, tartalmait a komplexusok alkotják
  • Kollektív tudattalan (később részletesebben)

A kollektív tudattalan[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kollektív tudattalan tartalmai olyan tartalmak, amelyek az emberekhez tartoznak örökletesen, tehát nem az egyéni élet eseményei töltik fel. (Ez nem jelenti azt, hogy vannak öröklött tartalmak!) Az archaikus elme úgy van preformálva, hogy bizonyos módon dolgozza fel az információkat. Az álmok, hallucinációk, téveszmék gyakran vallásos tartalmúak, ezeknek a szerkezeti elemei hasonlóak ahhoz, amit a mítoszokban lehet találni (például: pokoljárás). Az emberi elmében vannak olyan strukturális jellemzők, amelyek meghatározzák, hogy a formák milyen alakot öltenek. Ezek az archetípusok. Például: Egy rossz életperiódus utazásként jelenik meg az álomban, ami hasonló az összes nép mitológiájában megtalálható alvilág bejárásával. Freud a folyón való átkelést a születés szimbólumának tartotta. Ezeknek a közös archetípusok azért léteznek, mert az emberiségnek van egy közös tapasztalata: életről, halálról, istenről, anyáról, apáról, születésről, jóról, gonoszról (ezek mind archetípusok példái). Ezeknek az ősképeknek a használatával tudunk megküzdeni, bizonyos élethelyzetekben bizonyos megoldási formába rendezik a dolgokat. Az archetípusok gyakran szimbólumokban jelennek meg, de nem minden tudattalan megnyilvánulást kell szimbolikusan értelmezni. Az archetípusok aktiválódásakor az embert érzelmileg megrendült, felkavart érzések töltik el, ez a teremtménység érzése, amikor az egyén rájön, hogy milyen kis része ő a világnak és ezáltal mennyire kiszolgáltatott. A vallásos megtérések hátterében gyakran ez a teremtménység érzés áll.

A kollektív tudattalan archetípusai, a személyiséget meghatározó archetípusok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Persona[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A latin persona mint az ógörög proszópon szó fordítása azt a maszkot jelentette, amelyet a színészek öltöttek fel, hogy eljátszanak egy szerepet. A persona szerepszemélyiséget jelent, minden ember egoja kialakít egy olyan személyiségrészt, amivel érintkezik a többiekkel. Ennek a résznek vannak tudatos és tudattalan részei is. Egy personánk van, de több szerepben is szerepelünk, például: anya, dolgozó nő, valamilyen párt tagja, az egyházközösség tagja, stb… Ha nem lenne personánk, nem tudnánk társas kapcsolatokat kialakítani. A persona szoros kapcsolatban áll az árnyékkal (lásd később). A személyiség inflációja a personával való azonosulást jelenti. Ez komoly veszélyforrás lehet, például: ha valaki magas munkahelyi státusszal rendelkezik és teljesen azonosul a personájával, akkor a munkahely elvesztése depresszióhoz vezethet.

Árnyék[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az árnyék egy autonóm részszemélyiség, a személyiség alsóbbrendű része, a personával ellentétes tartalmak gyűjtőhelye (kompenzatív jelleg). Az árnyék megjelenhet álomban, például: a társadalmilag magasra emelkedett emberek álmaiban ellentétes tartalmak: koldus, szegény. Az álomban való megjelenéskor az árnyék azonos nemű az álmodóval. Az árnyék lehet projekció (saját elfogadhatatlan énrészeinket kivetítjük másokra) is, például: a homofóbia látens homoszexualitást takar. Az árnyék nem minden esetben jelent negatív tartalmat, például: a bűnözők árnyéka jó (ez a fehér árnyék), a personájuk gonosz; pörgős ember árnyéka csendes. Minél inkább elfojtják az árnyékot, annál sötétebb, erőszakosabb lesz.

Az anima és az animus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az anima és az animus az ellentétes nem belső tudattalan képviselője. Tehát az anima a férfiben élő nő, az animus a nőben élő férfi (a férfiak is képesek nőiesen viselkedni és a nők is tudnak férfiasan viselkedni). Ez teszi lehetővé, hogy megtaláljuk a párunkat, ezért érezzük úgy, hogy a másikat ősidők óta ismerjük. Ha megtaláljuk azt az embert aki, az animánkat/animusunkat képezi, szerelmesek leszünk belé. Ez a partnerideál projekciója (kivetítése). Pozitív megjelenési formája például Dante Beatricéje, aki segít a pokol megjárásában. Negatív megjelenési formája például a görög mitológiai szirének, a német hagyományban Loreley. Mindkettőnek megvannak a belső fejlődési stádiumai, amelyek külsőleg is megjelennek, például: egy éretlen animussal rendelkező nő olyan férfit választ, ami megfelel az animusának. Ugyanez vonatkozik az animára is, például: a bibliai Éva és Szűz Mária (hiányzik a szexualitás) fejletlen anima, Mona Lisa fejlett anima.

Selbst[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Selbst a személyiség központi archetípusa, nem lehet lefordítani, de elterjedt a mély-én fordítás. Ez a személyiség központjának és totalitásának kifejezője. Megjelenési formája a mandala, a teljesség szimbóluma. Ez az Imago Dei, az Isten képe bennünk, ezáltal fel tudjuk venni Istennel a kapcsolatot, ez az „istenérzékelés szerve”. Az emberi élet célja a Selbsttel való kapcsolat kiépítése, a hozzá való eljutás. Kb. 40 éves kortól jut el az ember a Selbstjének megismeréséhez. A Selbst és annak szimbólumai Isten archetípusát alkotják. Egy patológiásan vallásos ember éretlen Selbsttel rendelkezik.

Az individuációs processzus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az individuáció a személyiség kibontakozását jelenti. Olyan, mint egy egyéni mítosz, a belső alakok mitológiai formákat öltenek (a kollektív tudattalan működése ilyen), változás: belső utazás. Ebben a folyamatban a cél az alszemélyiségek integrálása. A személyiségfejlődés az ego-Selbst tengelyen mozog, először az árnyékkal szembesülünk, aztán az animussal/ animával, végül pedig a Selbsttel. (nem mindenki jut el ide). Régen a vallás biztosította ezt a fejlődést, ma a pszichoterápia (de nem lehet siettetni a folyamatot, csak segíteni lehet). Egyedül is el lehet jutni a Selbsthez, ha az ember egészséges lelkileg. Az individuációs processzus kicsit jobban részletezve: Az ember 40-es éveinek közepe táján gyakori az életközépi válság. Ez azt jelent, hogy az ember már elért mindent, amit akart: munkát, gyereket, boldogságot; és megfogalmazódik benne a kérdés, hogy: Mi van ezután? Ekkor kezd el foglalkozni olyan témákkal, hogy mi a helye a világban. Ez a szembesülés neurotikus tünetekkel jár, amiket fel kell dolgoznia, ha nem akar hasadt állapotban élni. Az élet második felében szembesül a tudattalannal, visszavonja a projekciókat (árnyék, anima, animus), integrálja a lélektani folyamatokat. Először az árnyékkal szembesül, aztán az animussal/ animával, végül pedig a Selbsttel.

A komplexus-elmélet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A komplexus kifejezést Jung alkotta meg. A komplexus megoldatlan belső ill. külső konfliktusok következtében fellépő disszociáció következménye, a tudattal összeférhetetlen lelki tartalmakból áll, ezek a lelki tartalmak erős emocionális töltéssel bírnak; megzavarják a normális pszichés energiaáramlást, miközben pici, kellemetlen élmények energiatöltetével növelik saját energiájukat. Tömören: minden megoldatlan tudattalan érzelmi töltés. A jungi pszichoterápiában az egyén komplexusainak feldolgoztatásakor központi jelentőségű az álomanalízis. Komplexusfélelem: Az ember igyekszik saját komplexusait elhárítani. Én-komplexus: az ÉN-funkciókat, az irányultságunkat, a mozgásba hozható emlékeink összességét tartalmazza, „kvázi tudatos komplexus”. A személyiség legfőbb komplexusa, magához asszimilálja az észlelt dolgokat, például: könnyen meghalljuk, ha saját keresztnevünk elhangzik a társaságban, azonnal odafigyelünk. Komplexusfélelem: Az ember igyekszik saját komplexusait elhárítani.

Szinkronicitás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mások által hagyományosan leírt három jelenségen túl (ezek: idő, tér, okság) létezik egy negyedik, ez a szinkronicitás. Szinkron jelenségekről akkor beszélünk, ha valamilyen külső esemény és egy belső (archetipikus) esemény véletlen módon egybeesik, egy időben jelenik meg. Erre példa: meghal egy ember és megáll az óra a halottas szobában. Ezek a jelenségek vonatkozhatnak életre, halálra, születésre, szerelemre, stb… (ezek archetípusok). Akkor tapasztal az ember szinkronicitást, amikor szoros kötődés alakul ki vagy szűnik meg közte és egy másik ember között. Például: szerelmesek egy időben ugyanazt álmodják. A szinkronicitás elvén alapul a telepátia, az asztrológia, a Ji King és az UFO-jelenség is. Az ókori égi látomások feltűnően hasonlítanak az UFO-jelenségre, ez a mi korunk által alkotott változata a Messiás várásának.

A jungi álomfejtés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jung szerint az egymás utáni álmokat álomsorozatokként kell elemezni, ahogy a tudat tudatfolyamatot alkot, úgy a tudattalan is. Az álmok feladata, hogy kompenzálják a tudatos részt, hogy fennmaradjon az egyensúly (kompenzatív jellegű). Az álom egy belső színház, aminek a tudattalan a rendezője, minden szereplő egy-egy személyiségrészünket képezi. Jung szerint az álom prospektív (előrejelző) szereppel rendelkezhet, egyfajta intuíció a jövőről. Itt megmutatkozik misztikus gondolkodása (Freud ezzel ellentétben azt állította, hogy az álom a múltról szól). Jung megkülönböztetett hétköznapi álmokat és archetipikus álmokat. Utóbbiak főleg kritikus élethelyzetekben jellemzőek, nagyon megmozgatják az embert, mindig mitológiai tartalmúak. Álomfejtéskor az álomban található szimbólumok megfejtése nem ad megoldást az álom jelentésére. Jung tanítványainak azt mondta, hogy tanulják meg a mítoszokat, szimbólumokat, aztán felejtsék el őket. Egy egyén álmának elemzésekor fontos a szimbólumok jelentésének figyelembe vétele mellett az egyénnel szóasszociációs vizsgálatot végezni, hogy kiderüljön, az egyénnek személyesen mit jelentenek azok a tartalmak, amelyek megjelentek az álmában.

Jung jelentősége és hatása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Jung a neurózist a kreativitás egy formájának, vagyis nagy emberi teljesítménynek tartotta, ezáltal a lélek mozgásban van, meg akarja oldani a problémát.
  • Jung által legitimmé vált, hogy az embernek vannak spirituális igényei.
  • Jungot tekinthetjük a transzperszonális pszichológia (határterületet képez a tudomány és az ezoterika között.) kiindulási pontjának, bár a transzperszonális pszichológia művelői Jungot nem ismerik el.
  • A pasztorálpszichológia (egyházi lélekgondozás) Jungtól ered.

Munkahelyek, kinevezések, jelentősebb események[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 1890-től Bleuler segédje a burghölzi pszichiátriai kórházban
  • 1905-ben pszichiátriai orvosprofesszorrá nevezik ki a Zürichi Egyetemen
  • 1908-ban részt vett Bécsben az Első Pszichoanalitikai Kongresszuson
  • 1909-ben Freud és Ferenczy társaságában Amerikába utazott, ahol előadásokat tartottak a Clark Egyetemen
  • 1910-ben a Nemzetközi Pszichoanalitikus Szövetség elnökévé választották
  • 1933-ban az Általános Pszichoterápiás Társaság elnökévé választották
  • 1933-ban magántanárként előadásokat kezdett tartani a Zürichi Műszaki Főiskolán
  • 1943-ban a tanszékvezető lett a Bázeli Egyetem orvosi lélektani tanszékén
  • 1948-ban hozzájárult a zürichi C. G. Jung Intézet megalapításához

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Hét beszéd a halottakról (1916)
  • Az analitikus pszichológia (1916)
  • Pszichológiai típusok (Psychologische Typen) (1921)
  • Az aranyvirág titka (Das Geheimnis der goldenen blüte) (1928)
  • A személyiség kialakulása (1932)
  • A libidó szimbólumai és változásai (Wandlungen und Symbole der Libido) (1932)
  • (Die Bedeutung der Psychologie für die Gegenwart) (1933/1969)
  • A jelenkor lélekproblémája (Zur gegenwärtigen Lage der Psychoterapie) (1934)
  • A diktátorok lélektana (Diagnose der Diktatoren) (1939)
  • Pszichológia és vallás (Psychologie und Religion) (1940)
  • Válasz Jób könyvére (Antwort an Hiob) (1952)
  • Mysterium Coniunctionis (1956)
  • Aión. Adalékok a mély-én jelképiségéhez (Aion. Beitrage zur Symbolik des Selbst) (1956)
  • Emlékek, álmok, gondolatok (Erinnerungen, Träume, Gedanken) (1957)
  • Egy modern mítosz (1958)
  • Jó és a rossz az analitikus pszichológiában (Gut und böse in der analytischen Psychologie) (1959)
  • Az ember és szimbólumai (1960)
  • A lélektani típusok általános leírása (Allgemeine Beschreibung der Typen) (1988)
  • Bevezetés a tudattalan pszichológiájába (Über die Psychologie des Unbewussten) (1990)
  • A nyugati és a keleti vallások lélektanáról (2005)
  • Vörös könyv (2009)

Jung követői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Carl Gustav Jung témájú médiaállományokat.
Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak
Carl Gustav Jung témában.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]