Wikipédia:Újind nevek átírása

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Alapelvek[szerkesztés]

Az újind nevek (és közszavak) átírására a magyar Wikipédiában – a helyesírási irányelvnek megfelelően és a keleti nyelvekre vonatkozó akadémiai helyesírással összhangban (illetve az OH. ajánlásai alapján) – a magyaros átírást használjuk. Az újind nyelvek túlnyomó többsége vagy bráhmi írástípust, vagy az arab írás perzsa változatának adaptációját használja. Az átírást a két írástípusnak megfelelő két jelentős típusnyelvre dolgoztuk ki: a hindire és az urdura. Néhány ponton figyelemmel voltunk más újind nyelvekre.

Az átírásunk alapelvei:

  • népszerűsítő: mivel csak a magyar helyesírás szerinti betűket használja
  • fonematikus: az átírt nyelvek fonemáit próbáljuk megfeleltetni a hangzást tekintve legmegfelelőbb magyar fonémáknak;
  • kompromisszumos:
    • miként a nemzetközi átírások túlnyomó többsége, megtartjuk az ai és au kettőshangzók írását, jóllehet a nyelvterület nagyobb részén már egyszerű magánhangzónak ejtik őket;
    • a szó végén mindig rövid a-t és i-t írunk (hosszú á és í helyett) tükrözve a leginkább elterjedt kiejtést és az átírási hagyományt;
    • továbbra is megengedjük az /e/ és /o/ hangok hagyományban gyökerező rövid e, o átírását, annak ellenére, hogy újabban terjed a hanghosszt visszaadó é és ó átírás;
    • a magyar gyakorlatban már meghonosodott nevek hagyományos formáját megtartjuk akkor is, ha ezek nem felelnek meg az átírási gyakorlatnak, pl. a Ziaul Hakk vezetéknév a Ziául-Hak forma helyett – rövid e-t és o-t használó stílusban ilyen kivételnek számítanak pl. a déva és jógi köznevek (deva és jogi helyett), hosszú é-t és ó-t használó stílusban pedig a korábbi tradícióban meghonosodott olyan nevek mint pl. Benazír Bhutto (Bénazír Bhuttó helyett) – a meghonosodott írásmód tekintetében a Keleti nevek magyar helyesírása és az OH. művek példaanyaga és a szójegyzéke a mérvadó;
  • egyszerűsítő:
    • dny írandó dzsny helyett;
    • a /n/̐ és /ṁ/ nazális betűk lejegyzésére csak az m és n betűket használjuk, így a magyar nyelvben automatikus részleges hasonulást kihasználva n-et írunk a palatalizált hangok előtti ny, a torokhangok előtti ng helyett.

Nemzetközi átírás[szerkesztés]

A nemzetközi gyakorlat létrehozta a bráhmi alapú ind nyelvek nemzetközi latin átírását, amely transzliteráció, azaz a bráhmi és a latin betűk kölcsönösen egyértelműen megfelelnek egymásnak, vagyis a latin betűs átírásból pontosan vissza lehet állítani az eredeti bráhmi alakot. Ezt a rendszert kiterjesztették az arab írású nyelvekre is, további jeleket vezetve be (ez ezért nem teljesen fedi az arabisztikában szokásos konvenciót). Azonban az arab írást tekintve az egyértelműség már nem teljes (a különféle he és je betűk tekintetében). Sőt a h betűk értelmezése függ a forrásnyelvtől. Ennek ellenére ebben az átírási útmutatóban a nemzetközi átírásban ferde zárójelek közt fogunk hivatkozni az egyes betűkre, hogy ne kelljen minden nyelv minden betűváltozatát felsorolnunk. A nemzetközi átírás jeleit az átírási táblázat tartalmazza. — NB. Az egyszerű számítógépes tipográfiában a magánhangzós /l̥/ és /r̥/ alsó kör ékezetei helyett alsó pontot szednek, amelyek így egybeesnek a retroflex /ḷ/ és /ṛ/ mássalhangzók jelével.

Az újind nyelvek átírásáról általában[szerkesztés]

Az újind nyelvek többségében az egyszerű magánhangzók lehetnek rövidek, hosszúak és nazálisok (orrhangúak). A rövid–hosszú ellentét valójában inkább laza–feszes ellentét, azaz a hangszín is különbözik (mint pl. a magyar a : á, e : é párok esetén). Így egy hosszú magánhangzót röviden is ejthetünk, az attól még hosszú magánhangzónak fog számítani. Sok nyelvben a középső állású /e/, /o/ magánhangzóknak nincs laza, azaz rövid párjuk. Ez utóbbi indokolja azt a gyakorlatot, hogy az átírások az /e/ és /o/ esetében általában nem jelölik a hosszúságot. A többi esetben a megfelelő magyar magánhangzó-párokkal adjuk vissza az eredeti rövid-hosszú ellentétet. A nazális magánhangzókat a megfelelő rövid alapmagánhanzó után írt n vagy m adja vissza.

Az újind nyelvek történetileg két kettőshangzót ismernek: az /ai/-t és az /au/-t. A keleti nyelvek többségében – ideértve a hindi centrális nyelvjárását is – ezek már hosszú nyílt e és o hangokká egyszerűsödtek, azonban a nyugati dialektusok többségében – így a szindhiben is – megmaradt kettőshangzónak. Az átírásunk a kettőshangzós ejtésmódot tükrözi.

Az újind nyelvek jellemzője, hogy a mássalhangzók – a /j/ és /v/ félmássalhangzókon, valamint az perzsa és arab eredetű jövevényhangok kivételével – lehetnek zöngés vagy zöngétlen hehezetlenek, zöngés vagy zöngétlen hehezettek és zöngés retroflexek (kakuminálisak). A hehezést a hehezetlen alaphang után írt h betűvel jelöljük. A retroflex mássalhangzókat nem jelöljük, hanem a nem retroflex alappárjukkal adjuk vissza őket, kivéve az egyetlen zöngétlen retroflex /ṣ/-t, amelyhez a magyar s [ʃ] fonetikailag közelebb áll (sőt a nyelvhasználók egy része is így ejti).

Az északnyugati dialektusok – így az urdu és a szindhi is – jelentős arab és perzsa hatás alatt állottak, ezért ezek a nyelvjárások az arab és perzsa eredetű szavakban olyan hangokat is ejtenek, amelyet a többi újind nyelvek nem ismernek.

A hindi nyelv és a dévanágari írás[szerkesztés]

A hindi a legjelentősebb újind nyelv, amelyet a dévanágari írással írnak. A dévanágariban, mint minden bráhmi típusú írásban, a betűk egy alapjelből, valamint a föléjük, alájuk, utánuk vagy – egy esetben – eléjük írt egy vagy több mellékjelből állnak. Az alapjel elsősorban mássalhangzót jelöl, a mellékjel pedig az utána ejtendő magánhangzót (az utóbbiakhoz sorolva a szótagképző r-t és l-t is). Ha a szó (szótag) magánhangzóval kezdődik, akkor a magánhangzó alapjellel íródik ki. Ugyanakkor a magánhangzó, valamint a szóvég vagy a mássalhangzó között álló orrhang és h jelölése is lehet mellékjellel. A bráhmi írások fontos jellemzője, hogy ha egy mássalhangzós alapjelen nincs mellékjel, akkor /a/ [ɘ] magánhangzót kell ejteni utána, ezért a mássalhangzó-torlódás elején és közepén álló betű alá speciális mellékjelet kell kitenni (a halt), amely a magánhangzó hiányát jelzi.

Speciális mellékjel a nukta, amellyel a retroflex hangok jelét képezik az alapbetűkből. Nuktával képezik az urdun keresztül az arabból átkerült mássalhangzók jelét is a hasonló hangzású hindi hangok betűit módosítva. Ezekre a hangokra az átírási táblázatban az „(urdu)” jelöléssel figyelmeztetünk (bár ezek más nyelvekben pl. a szindhiben is léteznek). NB. A gyakorlatban /ž/ (/jh/ + nukta) helyett néha /z/-t (/j/ + nukta) írnak.

A dévanágari ismer olyan betűket is, amelyek a hindiben nem létező hangokat jelölnek: ezekre a megfelelő nyelvek (pl. szindhi, maráthi) neveivel utalunk.

A dévanágarira jellemzők a mássalhangzós ligatúrák, amelyek mássalhangzó-torlódásokat adnak vissza a megfelelő alapjelek részleteit kombinálva. Ezek egy alapjelnek számítanak, tehát a rájuk tett mellékjel az utánuk (és nem köztük) álló magánhangzót jelölik. Az átírási táblázat a ligatúrákat nem tartalmazza, mert számosan vannak, ugyanakkor elemeikre bontva az átírás elvégezhető. — Feltüntettük ugyanakkor a /ru/, /rū/ ligatúrákat, ahol az alapjel a mellékjellel alkot speciális kapcsolatot.

Az egyéb helyesírási jellegű kérdésekben (pl. a nagy kezdőbetűk alkalmazása) a magyar helyesírás szerint járunk el. A nem meghonosodott arab és perzsa nevek esetén azonban azok arab írásmódú (urdu, szindhi stb.) alakjából kell kiindulni (l. lejjebb). — A magyar helyesírástól való legfontosabb eltérés az egybe-külön írásra vonatkozik. Az újind helyesírás már használja a betűközt: az egybe-, illetve különírás tekintetében ennek megfelelően járjunk el. Azonban az egybeírt szavakat az összetételi tagok határán kötőjellel tagoljuk, ha:

  • valamelyik tag tulajdonnév (vö. AkH.11 168.), pl. Bhagavad-gíta;
  • lazán összeforrt kifejezés, pl. rádzsati-rádzsa;
  • vallási – elsősorban a szanszkritból származó – szakkifejezés, pl. hasztravriscsika-ászana, múla-szarvaszti-vádin.

Az egybe-külön írás tekintetében a Keleti nevek magyar helyesírása szótári része és példaanyaga a mérvadó (bár néhol ez is ingadozik, vö. Rigvéda : Rig-véda). Ennek hiányában érvényesülhet az az ökölszabály, hogy ahol a dévanágari írás egybeír, de az angol átírás több szóba tagol, ott a magyar átírásban kötőjeles egybeírással élhetünk.

Az urdu nyelv és a perzsa-arab írás[szerkesztés]

Az urdut hagyományosan nasztalík stílussal írják, azonban az egyszerű számítógépes szedés ezt nem támogatja, így a gyakorlatban a leggyakoribb naszh típusú arab betűkkel rögzítik. A nasztalík betűk leginkább az izolált helyzetű naszh betűkre hasonlítanak.

Az urdu a perzsa nyelvre alkalmazott arab írást vette át és módosította tovább: erre az adaptációra a továbbiakra mint „urdu” írásra fogunk hivatkozni. Mint minden arab írás, az urdu is mássalhangzós alapjelekből és a feléjük vagy alájuk írt mellékjelekből áll. A bráhmi írásoktól eltérően a mellékjelek használata nem kötelező (ez az ún. scriptio defectiva), sőt a gyakorlatban ez az általános. A mellékjeleket használó ún. scriptio plena leginkább csak az iskolai anyagokban is a tudományos, valamint referenciajellegű irodalomban használatos.

A scriptio defectivában írt szövegből nyelvismeret nélkül nem tudjuk rekonstruálni a rövid magánhangzókat, ill. nem tudunk különbséget tenni a /j/ és /v/ félmássalhangzók, valamint a felső- és középső nyelvállású hosszú magánhangzók közt, továbbá a mássalhangzók hossza is rejtve marad. Még a mellékjelek kitétele esetén is elmosódik a különbség a felső nyelvállású /i/, /ī/, /u/, /ū/ magánhangzók és a középső nyelvállású /e/, /o/ párjaik közt. (Kivétel az /e/ a szó végén, mivel ilyenkor a /j/ egy speciális módosítványát használják.) Emiatt a pontos átírás érdekében célszerű a dévanágari (vagy más bráhmi) írásváltozatot megkeresnünk, vagy más nyelv átírását segítségül hívni.

Az urduban az arab eredetű szavak az ind fonetikának megfelelően módosulnak: egyes hangok megmaradtak önálló fonémának, de kiejtésük módosult, ilyenek: /ḥ/, /ʿ/ (ill. arab szempontból nem kontrasztívan: /j/, /v/). Más arab betűket az írás megtartott, de teljesen helyettesítették a legközelebbi újind hanggal, ezek: /s̤/, /ẕ/, /ẓ/, /t̤/, /z̤/. (Dévanágari lejegyzésben a hanghelyettesítés írásban is megtörténik.) Figyelni kell arra, hogy az arab eredetű szavak, nevek átírását az urdu fonetika alapján végezzük, ne közvetlenül az arabból. Ez vonatkozik a magánhangzókra is (különösen az /u/, /ū/ : /o/, /i/, /ī/ : /e/ kontrasztok esetén).

Az arabban nem szereplő hangok rögzítésének egyik módja a betűmódosítás. Ennek eszköze elsősorban a jelek felett és alatt lévő pontok számának változtatása, néha vonások kitétele. Egyes esetekben egy jel kalligrafikus variánsa lett önálló betű.

Az urdu a sztenderd arabhoz képest két további mellékjelet ismer: felülre tett [alakilag izolált kis /t̤/ (toe); arab (emfatikus tá)] a retroflex hangokat, a betű után írt cshoti he [arab h (há)] pedig a megelőző mássalhangzó hehezetét jelöli. — Az urduban ez a rendszer teljes, azonban más arab írást használó újind nyelvben bizonyos retroflex és hehezetes hangokat önálló betűmódosítvány jelölheti. Az átírási táblázatba a szindhi ilyen megoldásait vettük fel.

Az arab eredetű nevek és kifejezések helyesírását (a hangértéken kívül) az arab átírásra vonatkozó szabályokból vesszük át. Itt külön kiemelendő a határozott idáfa, azaz amikor az összetett név (szó) két tagját a névelő köti össze. Ugyanis a keleti nevek magyar helyesírására vonatkozó akadémiai szabályozással összhangban, de a Wikipédia arab nevekre vonatkozó irányelvével ellentétben ilyenkor a névelőt a megelőző szóval egybe kell írni, a második tagot pedig kötőjellel kapcsolni (tulajdonnév esetén a második tag is nagy kezdőbetűvel írandó). Pl. ضياء الحق /Ẓiā’ ul-Ḥaḳ/ – ज़िया उल्-हक् – Ziául-Hak.

Az arab idáfához hasonlóan kell eljárni a perzsa ezáfe esetén is, amely urdu eredetű kifejezésekben is előfordul. Az ezáfe kötőhangzójának vokalizmusa az urduban /e/ – ez mindig rövid! –, és tulajdonnevekben egybeírjuk a megelőző szóval, valamint a második tagot nagy kezdőbetűvel írva kötőjellel kapcsoljuk Pl. قائد اعظم /Ḳāʼid e Ɛaz̤am/ – क़ैद-ए-आज़म – Káide-Azam. — Perzsa nevek, kifejezések esetén a Keleti nevek magyar helyesírása c. műben foglalt további perzsa helyesírási gyakorlatot is követjük.

A szindhi nyelv[szerkesztés]

A szindhit elsősorban perzsa-arab írással írják, általánosságban az urdunál (ld. előbb) elmondottak itt is érvényesek, ezért a táblázat „(urdu)” jelölése a szindhire is vonatkozik. Azonban a szindhi a retroflex, valamint a hehezetes mássalhangzók esetén a legtöbbször saját betűmódosítványt használ, csak néhány esetben – /gh/, /jh/, /ṇ/, /ṛh/ – él az urduban általános mellékjeles megoldással.

A szindhiben az urduhoz és a hindihez képest a négy zöngés zárhangnak van még implozív ejtésű (a levegő beszívásával képzett) változata: /b̄/, /d̄/, /j̄/, /ḡ/. Ezeket az átírási táblázatban a „(szindhi)” jelölés mutatja. A magyar átírásban az implozív hangokat nem különböztetjük meg a megfelelő zöngés zárhangoktól.

A szindhit lehet dévanágari írással is írni: ebben az esetben az implozívákat a megfelelő alapjel alá tett aláhúzással jelölik.

Egyéb újind nyelvek[szerkesztés]

A jelen átírás a típusnyelvektől eltérő más nem latin írású újind nyelvre is alkalmazható, amennyiben átírjuk azokat dévanágarira vagy urdu-szindhi írásra. Ez legtöbbször egyszerűen megtehető, ugyanis a bráhmi alapú írások könnyen megfeleltethetők a dévanágarinak, a perzsa-arab írás pedig viszonylag egységes. A dévanágarival való megfeleltetés érdekében az átírásban feltüntettünk olyan jeleket is, amelyeket a hindi nem használ, de más nyelvek, pl. a maráti, rádzsasztáni, igen. Ezekre a jelekre a táblázatban a megfelelő nyelv nevével utalunk.

Névvel jelölt betűk táblázata[szerkesztés]

A leírásban a dévanágari és a perzsa-arab írás mellékjeleire és egyes betűmódosítványaira a hindi, ill. urdu nevükkel hivatkozunk, az alábbi táblázat foglalja össze ezeket (a ○, ill. ـ jelek a dévanágari, ill. arab alapjel pozícióját jelölik):

Arab Hindi Jel típusa Név Funkció
○्
mellékjel hal az alap-mássalhangzó magánhangzó nélküli ejtése
○ँ
mellékjel anunászika a nazális magánhangzó képzése
○ं
mellékjel anuszvára nazális mássalhangzó helyettesítése
○ः
mellékjel viszarga a h mássalhangzó helyettesítése
○़
mellékjel nukta retroflex és perzsa-arab eredetű hangok betűinek képzése
ـْ
mellékjel szukún, dzsazm az alap-mássalhangzó magánhangzó nélküli ejtése
ـّ
mellékjel sdíd az alap-mássalhangzó hosszan ejtendő
ـَ
mellékjel zabar rövid a magánhangzó (állhat a rövid e helyett is)
ـِ
mellékjel zer rövid i magánhangzó (állhat a rövid e helyett is)
ـُ
mellékjel pes rövid u magánhangzó (állhat a rövid o helyett is)
ـٔ, ﻋ
mellékjel, betű hamza hehezet és magánhangzók közti hiátus jelölése
ا
betű alif szó elején magánhangzók mellékjeleinek hordozója, szó belsejében és végén legtöbbször hosszú á
, ﻁ
betű toe mellékjelként retroflex hangok képzése; önálló jelként /t̤/ betű
ﻫ, ﻬ, ﻪ
mellékjelszerű betű do-csasmi he hehezet jelölése (ún. „kétszemes h”)
ﺣ, ﺤ, ﺢ, ﺡ
betű bari he h hang jelölésére arab szavakban az eredeti /ḥ/ hang helyén (ún. „nagy h”)
ﮨ, ﮩ, ـہ, ﮦ
betű cshoti he h hang jelölésére általában, valamint tá marbúta helyett arab szavakban; esetenként a megelőző magánhangzó hangszínének /e/-re, ill. /o/-ra változtatása (ún. „kis h”)
ﮮ / ﮯ
betű bari je /ai/ és /e/ jelölésére a szavak végén (ún. „nagy j”)
ﻯ / ﻱ
betű cshoti je /j/ és /ī/ jelölése, valamint /ai/ és /e/ a szavakban (ún. „kis j”)
betű núne-dzsunna a nazális magánhangzó jelzése (ún. „régi n”, vö. anunászika) szó végén
betű káf a hehezetlen /k/ jelzése az urduban és az arabban
ڪ
betű szvas káf a hehezetlen /k/ jelzése a szindhiben
betű kehe a hehezett /kh/ jelzése a szindhiben

Átírási táblázat[szerkesztés]

A táblázat egymás mellett párhuzamosan tartalmazza a dévanágari és az urdu-szindhi betűket. Emiatt a betűk nem az adott írásrendszerben szokásos sorrendben állnak, hanem az átírt magyar megfelelőjük sorrendjében. A táblázat oszlopai: dévanágari (betű A: alapjelként, M: mellékjelként), arab (I: izolált, V•: vég-, •M•: középső, ill. mellékjelként, •K: kezdő helyzet), Tud.: nemzetközi tudományos átírás, kiejtés IPA/APhI szerint, magyar átírás (megjegyzéssel).

  • a ○, ill. ـ jelek a dévanágari/latin, ill. arab alapjel pozícióját adják meg a mellékjelhez képest;
  • a — jel jelentése: nincs / nem értelmezett;
  • a táblázat nem jelzi, de mindenütt, ahol az urduban pont nélküli ﻯ cshoti je használatos, ott szerepelhet írásvariációként az arabban szokásosabb kétpontos ﻱ változata is.
Dévanágari Arab (urdu) Átírás
A M I V• •M• •K Tud. IPA Magyar
○्
ـْ
azt jelzi, hogy a magánhangzót nem követi mássalhangzó
ـّ
az aláírt mássalhangzó kettőzése
○़
ـ
○̣
az alapmagánhangzó retroflex ejtését jelöli a dévanágariban és az urduban. A dévanágari esetén még a /z/ és /ž/ betűt képzi. A szindhiben az /ṇ/ betűben használatos.
ـٔ
[ʔ] / –
általában arab eredetű szavakban használatos; magánhangzók között lehet gégezárhang, egyébként nem hangzik; az urduban önálló betűként is használják, ekkor alakja olyan, mint az izolált ainé
[1]
[2]
ـَ
ـَ
ﺍَ
a
[ə]
a
○ा
ā
[ɑː]
általában: á, szó végén: a
ʿ Ɛ[3]
[ɑː] / [ə] / [ʔ] / –
általában arab eredetű szavakban használatos; mássalhangzó után a mellékjelektől függően á vagy a, egyébként gégezárhang vagy nem hangzik; de átveheti alif funkcióját is, így bármely magánhangzós mellékjel hordozására is felhasználható
○ै
[4]
ـَﮮ
ـَﮯ
ـَﯿ
اَﯾ
ai
[ɑɪ̯] / [ɛɪ̯] / [ɛː][5]
ai
b
[b]
b
[ɓ]
b (szindhi)
[6]

ﺑﻪ

ﺒﻪ

ﺒﻬ

ﺑﻬ
bh
[]
bh
c
[c]
cs
ﭿ
ch
[]
csh
d
[]
d
[7]
ﺩ̣
ﺪ̣
ﺪ̣
ﺩ̣
[ɖ]
d
[ɗ]
d (szindhi)
dh
[d̪ʱ]
dh
[8]

ﮈﻪ

ﮉﻪ

ﮉﻬ

ﮈﻬ
ḍh
[ɖʱ]
dh
○े
[9]
ـِﮮ
ـِﮯ
ـِﯿ
ﺍِﯾ
e
[]
tradicionális: e, újabban: é
फ़
f
[f]
f
ज़
j
[ɟ]
általában: dzs, ny előtt: d
ज़
[ʄ]
dzs (szindhi)
ﺟﻪ
ﺠﻪ
ﺠﻬ
ﺟﻬ
jh
[ɟʱ]
dzsh
g
[ɡ]
g
ग़
ġ
[ɣ]
g (urdu)
[ɠ]
g (szindhi)
ﮔﻪ
ﮕﻪ
ﮕﻬ
ﮔﻬ
gh
[ɡʱ]
gh
h; a
[ɦ] / [ɑː]
h; urduban szó végén a (az arab ta marbúta ﺓ helyén)
○ः
[ɦ]
h
[10]
[ɦ]
h (arab eredetű szavakban)
h
[○ʰ] / [○ʱ]
h (hehezet jelölése mássalhangzójel után az urduban, valamint a szindhiben a gh, jh, ḳh, ṛh hangok esetén)
ख़
x
[x]
h (urdu)
ि○
ـِ
ـِ
ﺍِ
i
[ɪ]
i
○ी
ـِﯽ
ـِﯿ
ﺍِﯾ
ī
[]
általában: í, szó végén: i
य़
ﯿ
y
[j]
j
[11]

ڪ
k
[k]
k
क़़
[q]
k (urdu)
[12]

ﻛﻪ

ﻜﻪ

ﻜﻬ

ﻛﻬ
kh
[]
kh
ख़
ﻗﻪ
ﻘﻪ
ﻘﻬ
ﻗﻬ
ḳh
[]
kh (urdu)
l
[l]
l
[ɭ]
l (maráthi, rádzsasztáni)
َﻻ
َﻼ
َﻼ
َﻻ
[lɑː]
(ligatúra)
○ॢ
ِﻝ
ﻞِ
ﻠِ
ﻟِ
[][13]
li
○ॣ
ﻟِﯽ
ﻠِﯽ
ﻠِﯿ
ﻟِﯿ
l̥̄
[liː]
m
[m]
m
n
[n]
n
[ɳ] / [n][14]
n
○ँ
[15]
[○̃][16]
általában: n, szó végén és ajakhang (b, p, m) előtt: m
○ं
[17]
általában: n, szó végén és ajakhang (b, p, m) előtt: m
[ŋ]
ng
ñ
[ɲ]
ny
○ो
ـُﻮ
ـُﻮ
ﺍُﻮ
o
[]
tradicionális: o, újabban: ó
p
[p]
p
ph
[]
ph
r
[r]
r
ड़
[18]
ڙ
ڑ
ڙ
ڑ
ڙ
ڑ
ڙ
ڑ
[ɽ]
r (urdu)
ढ़़
[19]
ڙﻩ
ڑﻩ
ڙﻩ
ڑﻩ
ڙﻫ
ڑﻫ
ڙﻫ
ڑﻫ
ṛh
[ɽʱ]
rh (urdu)
○ृ
ِﺭ
ﺮِ
ﺮِ
ﺭِ
[][20]
ri
○ॄ
ﺭِﯽ
ﺮِﯽ
ﺮِﯿ
ﺭِﯿ
l̥̄
[liː]
रु
ru
[]
ru (mellékjeles ligatúra)
रूु
[ruː]
(mellékjeles ligatúra)
ś
[ʃ]
s
[ʂ] / [ʃ][21]
s
s
[s]
sz
[22]
[s]
sz (arab eredetű szavakban)
[23]
[s]
sz (arab eredetű szavakban)
t
[]
t
[ʈ]
t
[24]
[s]
t (arab eredetű szavakban)
ﺗﻪ
ﺘﻪ
ﺘﻬ
ﺗﻬ
th
[t̪ʰ]
th
ﭨﻪ
ﭩﻪ
ﭩﻬ
ﭨﻬ
ṭh
[ʈʰ]
th
○ु
ـُ
ـُ
ﺍُ
u
[ʊ]
u
○ू
ـُﻮ
ـُﻮ
ﺍُﻮ
ū
[]
ú
v
[ʋ] / [] / [][25]
v
ज़
[26]
z
[z]
z (urdu)
[27]
ﺿ
[z]
z (arab eredetű szavakban)
[28]
[z]
z (arab eredetű szavakban)
[29]
[z]
z (arab eredetű szavakban)
झ़
ژ
ژ
ژ
ژ
ž
[ʒ]
zs (urdu)

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. A dévanágariban a magánhangzójelek csak szó(tag) elején fordulnak elő, egyébként a megfelelő mellékjel íródik.
  2. A dévanágari írásban a mellékjel hiánya /a/ magánhangzót jelöl.
  3. Az ain nemzetközi ʿ jelének a korrekt jelölésben Ɛ a nagybetűs megfelelője, de nem minden munka használja
  4. Az /ai/ urdu jelölésében a szó végén a normál /j/ (cshoti je) betű helyett egy speciális módosítvány, a bari je áll (ennek két kötési változata van). Hanyag szedésben ilyenkor choti je betűvel is lehet találkozni.
  5. A nyugati nyelvjárásokban az /ai/ kettőshangzó nyílt [ɛ] magánhangzókká egyszerűsödött
  6. A /bh/ felső jelét a szindhi, az alsó digráfot az urdu használja
  7. A /ḍ/ felső jelét a szindhi, az alsót az urdu használja
  8. A /ḍh/ felső jelét a szindhi, az alsó drigáfot az urdu használja
  9. Az /e/ urdu jelölésében a szó végén a normál /j/ (cshoti je) betű helyett egy speciális módosítvány, a bari je áll (ennek két kötési változata van). Hanyag szedésben ilyenkor choti je betűvel is lehet találkozni. (ez esetben az /e/ és az /ī/ írása a szó végén sem különbözik)
  10. Az urdu /ḥ/ jelét a hindi az azonos ejtésű ह /h/ jellel helyettesíti
  11. A szindhiben egy speciális alakú jel, az ún. szvas káf jelöli a /k/ hangot, mert a hehezett /kh/ jelölésére használt kehe betűmódosítvány szókezdő és szóközepi alakja megegyezik a sztenderd arab káf képével. A szvas káfból tipográfiai okokból itt csak az izolált formát lehet megmutatni. (Az urduban a /kh/-t digráf jelöli, így a /k/ hangot a sztenderd káf jelölheti)
  12. A /kh/ felső jelét a szindhi, az alsó digráfot az urdu használja
  13. A szótagképző mássalhangzók az újindben eltűntek, általában /li/, /lī/, /ri/, /rī/ (néhol /lu/, /lū/, /ru/, /rū/) hangkapcsolattá fejlődtek.
  14. A retroflex /ṇ/-et csak figyelmes hindi beszélők különböztetik meg, a többiek a nem retroflex /n/ változatot ejtik.
  15. A ﮟ núne-dzsunna csak a szó végén jelzi a nazalizációt, egyébként az urduban /n/ áll helyette.
  16. Az /n/̐ (anunászika) a szótag magánhangzóját nazálissá teszi, a magyar átírásban a magánhangzó után írt n-nel vagy m-mel jelöljük, mint az anuszvárát
  17. Az /ṁ/ (anuszvára) ejtése szóvégén [m], egyébként pedig a következő mássalhangzónak megfelelő homorgán nazális mássalhangzó. Magyar átírásban a vele egy szótagban lévő magánhangzó után írjuk m vagy n betűként (azaz az ng és ny ejtése helyett is n áll).
  18. A /ṛ/ felső jelét a szindhi, az alsót az urdu használja
  19. A /ṛh/ felső jelét a szindhi, az alsót az urdu használja
  20. A szótagképző mássalhangzók az újindben eltűntek, általában /li/, /lī/, /ri/, /rī/ (néhol /lu/, /lū/, /ru/, /rū/) hangkapcsolattá fejlődtek.
  21. A retroflex /ṣ/-et csak figyelmes hindi beszélők különböztetik meg, a többiek a nem retroflex /ś/ változatot ejtik.
  22. Az urdu /s̠/ jelét a hindi az azonos ejtésű स /s/ jellel helyettesíti
  23. Az urdu /s̤/ jelét a hindi az azonos ejtésű स /s/ jellel helyettesíti
  24. Az urdu /t̤/ jelét a hindi az azonos ejtésű त /t/ jellel helyettesíti
  25. A /v/ ejtése szó végén magánhangzó után [], szó belsejében /r/, /l/ és magánhangzó között pedig félhangzós [].
  26. Ha a hindiben nem szereplő urdu /ž/ hangot dévanágariban kell ki szedni, akkor a szokásos jele helyett gyakran a /z/ jelét írják.
  27. Az urdu /ẓ/ jelét a hindi az azonos ejtésű ज़ /z/ jellel helyettesíti
  28. Az urdu /ẕ/ jelét a hindi az azonos ejtésű ज़ /z/ jellel helyettesíti
  29. Az urdu /z̤/ jelét a hindi az azonos ejtésű ज़ /z/ jellel helyettesíti

Források[szerkesztés]