Magyar ábécé

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A magyar ábécé a magyar nyelv írására használatos ábécé, amely 40 latin betűből áll:

A, Á, B, C, Cs, D, Dz, Dzs, E, É, F, G, Gy, H, I, Í, J, K, L, Ly, M, N, Ny, O, Ó, Ö, Ő, P, R, S, Sz, T, Ty, U, Ú, Ü, Ű, V, Z, Zs

Ismeretes továbbá az úgynevezett kiterjesztett magyar ábécé is, ami 44 betűs, mivel tartalmazza a Q, W, X, Y betűket is – melyek a magyar nyelvben családnevektől és idegen szavaktól eltekintve nem szerepelnek:

A, Á, B, C, Cs, D, Dz, Dzs, E, É, F, G, Gy, H, I, Í, J, K, L, Ly, M, N, Ny, O, Ó, Ö, Ő, P, Q, R, S, Sz, T, Ty, U, Ú, Ü, Ű, V, W, X, Y, Z, Zs

Sor elején és tulajdonnevekben a két- és háromjegyű betűknek mindig csak az első eleme lesz nagybetűs (végig nagybetűs szövegben viszont természetesen mindegyik elemük).

Sajátosságai más nyelvekhez képest[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Alapvető jellegzetessége, hogy a latin ábécében nem létező hangok közül a mássalhangzókat több betű összetételével fejezi ki, míg a magánhangzókat az eredeti betű mellékjeles kiegészítésével. További sajátossága, hogy a legtöbb nyelvben s-sel írt hangot a magyarban sz jelöli, amint a j sem a külhonban megszokott [zs]- vagy [dzs]-szerű hangot jelöli, hanem azt, amire másutt az y-t használják. A külföldiek számára az is gyakran nehézséget okoz, hogy az y nem önálló betű, hanem a g, l, n, t után kettős betűt alkotva kiejtésmódosító hatású (turistáktól gyakran hallani például [kirali]-t a Király [utca] helyett). Ezek közül is kivételes a gy, amely valójában nem a g, hanem a d lágyított megfelelője.

Betűrendbe sorolás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Betűrendbe soroláskor a két- és háromjegyű mássalhangzókat különállóknak kell tekinteni (azaz például a Czentár után következik a Csaba), valamint az ékezetes magánhangzókat ékezet nélküli változatukkal együtt – például az á-t az a-val együtt – soroljuk be. Ez alól kivétel az Ö/Ő és az Ü/Ű, amelyek két külön szakaszba kerülnek az O/Ó-tól, illetve az U/Ú-tól szétválasztva). Idegen szavakban a ch is előfordul, amely kétjegyű betű (kiejtése többféle lehet eredetétől függően), de az ábécében elemei szerint rendezzük (c + h-ként).

Azokban a listákban, amelyekben jelentős részben szerepelnek idegen nevek is (pl. lexikonok, atlaszok névmutatójában), a nemzetközi ábécét alkalmazzuk, így az ó/ö/ő-t az o alá, az ú/ü/ű-t az u alá, valamint a többjegyű mássalhangzókat is kezdőbetűjük szerint soroljuk be (pl. cs a c alá).

Elválasztás és kettőzés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kettős (cs, dz, gy, ly, ny, sz, ty, zs) és hármas (dzs) betűk nem választhatóak el (ez leginkább a dz és dzs betűknél lényeges, amelyeket korábban két betűként tartott számon a helyesírás: ezek elválasztása tehát ma-dzag, bü-dzsé). Hosszú (kettőzött) változatuknál írásban csak első jegyüket kettőzzük meg (pl. loccsan, meggy), elválasztáskor pedig sor végén és a következő elején a teljes alak ismétlődik meg (pl. higy- / gyen). Szintén teljes alakjukban ismétlődnek meg szóösszetételekben (pl. fénynyaláb, kulcscsomó). Kettőnél több mássalhangzó vagy mássalhangzójegy nem kerülhet egymás mellé; ha mégis szükség lenne rá, kötőjellel tagoljuk (pl. sakk-kör, plüss-szamár). A magánhangzók terén ugyanakkor nem áll fenn hasonló korlátozás (azonos és eltérő magánhangzókra vonatkozóan sem, pl. Neeeem. vagy fiaiéi).

Történeti vonatkozásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar latin betűs írás történetét két részre szokták bontani, a régi magyar írásra és a magyar írásra.[1]

A zárt e hang, ami nem összetévesztendő az é röviden ejtett megfelelőjével, egyéb nyelvek (angol, francia, román, stb) írásában eltérő írásjelekkel használatos, a magyar köznyelvből kiveszőben van, de a legtöbb nyelvjárás az e és é hangoktól is jól megkülönböztetve ejti. E hang ë betűjele nem része a magyar ábécének, azonban A magyar helyesírás szabályai 11. kiadásának 90. szabálypontja kiejtési segédjelként engedélyezi a Kalmár György által először 1770-ben alkalmazott betűt. Az ë a magyar nyelvészeti hangjelölés bevett betűjele (régebben ė-t is használtak).[2]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Kniezsa István (1959): A magyar helyesírás története. 2nd, revised edition. Ser.: Egyetemi magyar nyelvészeti füzetek. Budapest: Tankönyvkiadó
  2. Helyësen – ë-jelölő eszköz, MorphoLogic Kft. Budapest, 2006

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]