Felkiáltójel

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Felkiáltójel (!)

A felkiáltójel (!) valamennyi latin ábécét használó nyelvben az az írásjel, amely – általában a mondat végén állva – felkiáltás, felszólítás, óhajtás, kívánság, vágy, parancs, tiltás, kérés jelölésére szolgál a kijelentéssel (állítással) és kérdéssel szemben. ASCII kódja: Alt+33, hexadecimálisan 0x0021.

Használata egyes nyelvekben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyarban és a legtöbb latin betűs nyelvben csak egyetlen alakja van, amelyet a mondatok végére helyeznek. A spanyol nyelvben megkülönböztetnek nyitó- (¡) és záró-felkiáltójelet (!) is, amelyek közé a felkiáltó, felszólító, vagy óhajtó mondatrész kerül, vagyis a spanyolban az idéző- és a gondolatjelhez hasonlóan a nyitó- és záró-felkiáltójel a mondat közben is állhat. Ezt a jelölésmódot a Spanyol Királyi Akadémia 1754-ben vezette be a szabad szórend miatt az olvasás megkönnyítésére, és bekerült néhány más, a spanyol befolyástól érintett nyelvbe is.

További jelentései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Egyezményes nemzetközi jelként a veszélyt is jelölheti, illetve figyelemfelhívásra szolgálhat.
  • A matematikában a faktoriális jele.

Eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Feltételezések szerint [forrás?] a felkiáltójel eredete a latin IO indulatszóra vezethető vissza, amelyet kezdetben a felkiáltómondatok végén egymás alá írtak, s ennek a leegyszerűsödött formájából nyerte el a mai alakját.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]