Személyi kultusz

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A személyi kultusz egy karizmatikus vezér, politikus, sok esetben államfő államilag kikényszerített, rajongásszerű, szolgai tisztelete. Bár a tisztelet sokakban őszintén is kialakulhat, a személyi kultuszt általában az adott ország tömegtájékoztatási eszközei, kultúrpolitikája, oktatási rendszere gerjeszti, sulykolja, kikényszerítve a népből az áhítatot a vezető iránt. Ez abban mutatkozik meg, hogy még életében iskolákat, utcákat, településeket neveznek el az adott személyről. A politikai vezetőt tilos bírálni, tilos például a gúnyolódó karikatúrák készítése, sőt tilos a vezetővel szemben a magánszférában megnyilvánuló kritika, tiszteletlenség, viccelődés is, amit többnyire a titkosrendőrség ellenőriz.

A kifejezést először Nyikita Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártja főtitkára használta az 1956-ban megrendezett huszadik pártkongresszuson, egy Sztálinról folytatott értekezés során.

A személyi kultuszt általában a sztálinizmus egyik jellegzetességének tartják, de antikommunista kormányok esetében is megfigyelhető, például Hitler uralma alatt. Magyarországon Rákosi Mátyásnak volt személyi kultusza az 1950-es években. Manapság jellemzője a kubai Fidel Castro és az észak-koreai Kim Dzsongil kormányzásának is. Ezenkívül a már meghalt Saparmyrat Nyýazownak, más néven Türkmenbaşynak is nagy kultusza van még Türkmenisztánban.

Személyhez fűződő kultusz vagy „személyi kultusz”?[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Karizmatikus személyeknek úgy is lehet kultusza, hogy azt nem a hatalom „erőlteti rá” az emberekre. Ilyen önkéntes rajongás tapasztalható Jézus, John Lennon, Elvis Presley, Michael Jackson, Che Guevara, Lady Diana, a 2005-ben meghalt II. János Pál pápa vagy a horvátoknál Ante Gotovina esetében is. A mai napig kaphatóak az arcképükkel díszített dísztárgyak, pólók, poharak, órák. A sztárkultusz sem személyi kultusz.

Képek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]